Search: “"Pálpataka 0"”

Medve-tó, keresztelő és finálé
2012.07.27; péntek

Délután mise és keresztelő, este finálé búcsúbuli, így napközben nem terveztünk nagy megmozdulást. Sajnálatosan kimaradt a segesvári vár, ekkor derült ki, hogy az énlakai út Korond felől nem járható… végül maradt az, hogy mivel úgysem tudott mindenki fürdeni a Medve-tóban, így visszamegyünk, hazafelé Parajdon elmegyünk pacallevest enni és bőven visszaérünk még a mise előtt.

Reggelire egy vödör hagymás-szalonnás tojásrántotta, házikenyérrel. Edit inkább még az óbazmeg-vizet húzogatta. De jó hír, hogy szemmel láthatóan elvonult fölülünk a viharfelhő, mindenki kimászott a fertőzésből. (Utólagos hír, hogy a kisebb termetű(1) Józsefet vasárnap este, immár itthon, mégis elkapta.)

(1) Mármint a másik Józsefhez képest.

Szovátafürdőn semmi nem változott, rengeteg autó, tömeg. Köröztünk kettőt, parkolóhely nem volt, végül betekeregtünk valami eldugott, murvás fizetőparkolóba. Siettünk a strandra, mert egyig tartott a délelőtti fürdés, és már majdnem dél volt.

From Székelyföld 2012

A víz számomra nem volt akkora élmény, mint vártam. Valószínűleg azért, mert a többiek már annyira túldícsérték. Az előzetes infók alapján arra számítottam, hogy bemegyek a vízbe, az meg kilő a Holdba. Ehhez képest még ahhoz is pucsítanom kellett, hogy a hátsóm felszín fölé kerüljön. Azt is mondták, hogy képtelenség benne úszni, nekem meg minden további nélkül ment. Szóval semmi különös: mint a tengervíz, csak valamivel sósabb. És erdőben, hegyek között.

From Székelyföld 2012

Gondoltam, beúszok, amennyire lehet. Ekkor láttam meg, hogy a sarokban lehet dagonyázni is. Oké, nőgyógyászati problémákra javasolt, de talán a feminim énemre is hat. Odaúsztam. Közelről vettem észre, közvetlenül a feketére bemázolt emberek mellett, a táblát: iszapolás tilos! Körbenéztem, de még az úszómester sem foglalkozott a renitens sarokkal. Hoztam fel iszapot és módszeresen nekiálltam bekenni magamat. Mire Nej is odaért a sarokba, már nem ismert meg, csak miután többször is nevén neveztem. Aztán jöttek sorban a többiek, végül egész néger törzs alakult ki.

From Székelyföld 2012

A képen már éppen lemostam magamat, de előtte fekete voltam, tényleg. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy a fenti fényképek alapján határozottan piedonésodom, és ez nem biztos, hogy örömhír. (Bár kedvelem az öreget.)

Hamarosan visszaúsztam, majd – mivel már nem sok volt hátra a fürdési szünetig – felsétáltam a büfébe és egy citromos sör mellett átfutottam az emailjeimet. (Igen, szabad wifi.) Innen, a tervezettnek megfelelően, elautóztunk Parajdra és beültünk a Telegdy étterembe. Megint meleg, megint legyek… megint nem volt kedvem komoly ételhez, így maradt a csorbaleves. Viszont rendeltem hozzá keksztekercset (itt keksz szalámi), melyet meglátva hirtelen majd mindenki rendelt egyet. (Magos-diós tekercsek, bőven telenyomva tejszínhabbal.) Úgy látszik, a sok sós-zsíros étel után mindenki kívánta az édeset. (Ez egyébként tényleg így volt. Miután hazaértünk, nem győztem tolni a csokit, a kakaós és lekváros palacsintát.)

A többiek még elmentek vásárolgatni, mi is akartunk kerámiát vinni haza, de úgy voltunk vele, hogy ráér holnap: minek vigyük fel a rázós úton, utána meg hozzuk le a köcsögöt? Így mi értünk fel először és találtunk ott két alakot a ház mellett, ahogy zöldségeket szeleteltek a bográcsba.
László és komája, Antal(1) főzték a pörköltet, őzből és vaddisznóból.

(1) Ezt most nagyon nehezemre esett leírni, mert az illető olyan, de olyan tipikus Tóni volt, hogy szerintem a keresztelője óta senki nem hívta Antalnak. De a blog szabályai szerint itt mindenki a keresztnevén szerepel.

From Székelyföld 2012

Kiültem melléjük. Üldögéltünk. Én sem voltam beszédes kedvemben, ők sem. Figyeltem, mit csinálnak.
– Kíváncsi társaságunk van – jegyezte meg később Antal Lászlónak, amikor kicsit távolabb mentem.
– Hát, igen – vigyorodtam el magamban. Igaza van. Kapcsolatépítésben nem vagyok túl jó, az olyan típusú beszélgetésekhez meg nincs kedvem, hogy “- Hagymát pucoltok? – Igen. – Most meg paprikát? – Igen.”

Azért csak megmaradt egy sztori a főzőcskéből.

– Honnan is jöttetek? – kérdezte Antal.
Nem bonyolítottam a dolgot, itt mindenki Egerből és környékéről jött, születésem és szívem szerint én is egrinek tartom magamat.
– Egerből.
– Az szép hely.
– Az bizony – hízott a májam.
– Utálom.
– Ööö…
– Bevágtak a rendőrségi fogdába és azt ordították rám, hogy román cigány.
– Ööö… – folytattam az előző mondatomat.

Hallgattunk.

– Dolgozni voltál ott? – próbálkoztam.
– Igen. De átvágtak. Hatvanezerrel maradtak lógva.

Megint hallgattunk.

– De aztán törlesztettem – emelte fel a kanalat Antal – Egyszer összefutottam itt a faluban azzal a rendőrnővel, aki lerománcigányozott. Nyaralni jöttek. Eléálltam és jól beolvastam neki. Az orrát nem merte ezután kidugni a házból, egész idő alatt.

Közben megjöttek a többiek, de túl sok pihenés nem volt. Egyrészt le kellett gyártani a köretet (sztrapacska, juhtúróval), másrészt pedig készülni kellett a keresztelőre. Végül Tamás tiszta fehérben (ugye, pólya), a többiek pedig fülig mosolyban, átsétáltunk a templomba.

– Fürdőruhát hoztál? – kérdeztük Tamástól.
– Minek?
– Pucéran fogsz úszkálni a keresztelő medencében?
– Azok a szakszervezetisek, akiknek akkora medencéje van!(2) – vágta rá a Pap bácsi.

(2) Pap bácsi szavajárásában a szakszervezetisek a Jehova Tanúi. Szokni kellett a terminológiát: az öreg a fiatal lányokat egyöntetűen ‘csámpás’-nak hívta, az idősebbeket meg ‘jámbor’-nak. Mindenféle sértő szándék nélkül, kedvességgel. Az utász sem tüzért jelent errefelé, hanem útkarbantartót.

Bevonultunk misére.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Férfiak jobbra, nők balra. Az elkésők meg először ide, aztán meg oda. Szerencsére az ilyesmi nem befolyásolta a szertartás szigorúságát, mert az nem volt.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Az öreg mondta a kenetteljes szöveget, majd a szája széléből leszólt.
– Van valakinél öngyújtó?
– Nálam van – szóltam vissza a harmadik sorból.
– Akkor gyere fel és gyújtsd meg a gyertyát!

Felsétáltam az oltárhoz.

– Tényleg? – próbáltam pontosítani a helyzetet.
– Persze – bólintott.
Ekkor ért oda a ministráns a gyufával, de már nem tudta beelőzni a gyújtót. Valószínűleg a gyertyák sem számítottak oldalsó támadásra, de a fáklyalángos szivargyújtók már csak ilyenek.

From Székelyföld 2012

Ment tovább a mise, aztán szép lassan átfordultunk a keresztelőbe.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Illetve videón is a keresztelő rész:

A fenti közvetlenség végig jelen volt, mind a misén, mind a keresztelőn. Ha Pap bácsi úgy gondolta, hogy valamire fel kell hívnia a figyelmünket, vagy csak instruálni kell a közönséget, szó nélkül kiesett a magasztos szerepből, tisztázta a tisztáznivalókat, majd visszaváltott.
– Ez egy igen családias szertartás volt – vontam le végül a következtetést kifelé menet.
– Ilyen – bólintott László – Nem a mennyekben él, hanem az emberek között.

From Székelyföld 2012

A csoportkép után visszasétáltunk a házhoz. A pörkölt már javában rotyogott.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Kiültünk mellé, beszélgettünk.

– Mit gondoltok, meddig marad még így?
– Hogy?
– Itt mindenki jórészt megtermeli magának, ami kell. Még a boltban is háztáji van. Mikor jönnek be a bevásárlóközpontok, a teszkók?
– Nem tudom, de be fognak. Jelek már vannak. A sajt oltóanyagát már egyre kevesebben termelik, inkább megveszik boltból a port.
– Azóta finomabb is.
– De egyforma.
– És mi a helyzet a boltokban a biotermékekkel?
– Eh! Átvágás! Ugyanazt adják bioként, mint mellette sima áruként, csak jóval drágábban.
– Ez a Góbé, nem?
– De, az.
– Nem is sejtitek, mennyi jó van ebben a fenti életben. Aki itt szalonnát eszik, lehet, hogy még simogatta is a disznót. Amit bevásárlóközpontban veszel…
– Ahogy mondod. Tejgyári ismerősöm mondta, hogy felejtsük el, hogy a bolti joghurt tejtermék. Köze nincs a tejhez.
– Na, meg a tej…
– Ja. A tejet, ahogy beérkezik, elemeire szedik, aztán kicentizve összeraknak belőle ezt-azt, adalékanyagokkal. De az olyan is.
– Mint a sültkrumpli. Ledarálják, pépesítik, belerakják a tartósítót, aztán hasábformára nyomják és elősütik. Meg nem mondod, hogy nem rendes krumpli. Csak éppen fosol tőle.
– Próbálj meg teszkós húst sütni rácson. Egyből felére ugrik össze, mert a többi víz, állományjavító meg stabilizátor.
– Kóstoltál már Magyarországon ehető virslit?
– Viszont hatékony a gyártás.
– Pont ez a baj. Ha a profit a cél, akkor a hatékonyság gondoskodik róla, hogy még a szarból is étel legyen. Ha magadnak csinálod, akkor azért odafigyelsz, mit eszel.

– Na, kész a pörkölt – szólalt meg László.

A lányok közben megterítettek. Bevonultunk. Jó sokan lettünk, be kellett fogni a nappaliban az összes asztalt. Antal meg is lepődött: a szakácsok általában túlbiztosítják a mennyiséget, ő is így tette, aztán éppenhogy elég lett. De jó volt körbenézni a nappaliban, látni a sok, jókedvű embert. Az új ismerősöket.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Vacsora után borozgatás, beszélgetés. Később Pap bácsi és kompániája hazasétált, a csajok meg kitalálták, nehogymár ők ne traktorozzanak a sötét erdőben. (Pontosabban, az ötlet a fiúké volt, azzal a kiegészítéssel, hogy megoldható-e, hogy egy bizonyos ponton kiessen a kerék?)
István fülig érő szájjal konstatálta, hogy nekünk szórakozás az, ami neki a munkája. Azért megmutatta, mit tud, behajtott az udvarra, majd a zsebkendőnyi területen lendületesen odatett egy Y fordulót. Az ötméteres utánfutóval. Sötétben.
Felszálltak a lányok, felszállt az immár bűntelen ember, Sándor is, József is utánuk ugrott, na meg vittek egy rekesz sört, szóval szemmel láthatóan nem bízták a véletlenre az élményt.

From Székelyföld 2012

Ottmaradóként vettük észre, hogy a vaddisznó ajándékba kapott szűzpecsenyéje még mindig ott figyel a fagyasztóban. Valahogy minden este elfeledkeztünk róla. Na, az udvaron még égett a tűz, László megsütötte. Mit mondjak? Finom volt. Egy fél szelet kenyérrel ettem pár harapást… aztán éreztem, hogy nem szabad lehajolnom, mert túlfolyóig ért a kaja.
Kimentem, sétáltam. Bejöttem, hallgattam a beszélgetést. Aztán összeszedtem a fejlámpát, meg a fényképezőgépet, gondoltam, felviszem, amíg még tudom, hol vannak. Odafent leültem az ágy szélére… aztán, mint egy zsák, oldalra dőltem. Reggel ébredtem fel.

Hazautazás
2012.07.28; szombat

Reggelire még maradt két adag pörkölt, rögtön le is csaptam az egyikre. Annyira finom volt, hogy hetekig el bírtam volna lenni rajta.
Aztán már a rutinmunka: pakolás, takarítás. Megérkezett László is, elbúcsúzni.
Szállásköltség. Ez egy érdekes dolog. Alapvetően baráti kapcsolatról van szó, azaz a szállás ingyenes. A gyakorlatban viszont úgy nézett ki, hogy két markos ember lefogta az otthon vezetőjét, a harmadik pedig annyi pénzt tömött a zsebeibe, amennyi legalább a velünk kapcsolatos kiadásait fedezte. Másképpen nem megy… és még így sincs megfizetve mindazon kedvesség, mellyel vártak és kezeltek minket.

Aztán búcsú, indulás. Sóvidék nehezen enged, a három autós konvojból hol ez állt meg valamiért, hol az, mi is elmentünk még köcsögöt venni, aztán elvertük csokira a maradék pénzünket a boltban (román nyelvű Túró Rudi, pikáns), tankolások… de aztán kora délután csak elszakadtunk. Tíz óra dribli. Vonatozás az utakon, lovaskocsik, teherautók, éles előzések. Aszfaltolvasztó kánikula.

Este értünk haza. Bontottam egy sört, meg egy zacskó kekszet. Egy hétig megint nem eszek.

Gyilkos-tó, Békás szoros, Csíksomlyó, borvizek
2012.07.26; csütörtök

Reggelire flekken. Meg mics. Meg puliszka. Meg padlizsánkrém. Meg sör. Van mit bepótolnom.

Mára tettük át a tegnapi programot: Gyilkos-tó és környéke, autóval kábé 90 km. oda, 110 vissza. Sajnos a taktikázás nem igazán jött be, Edit még nem gyógyult fel teljesen, emiatt József is otthonmaradt vele. Mindenki más rendbejött. A motoros kollégák is más programot szerveztek, így végül csak két autóval vágtunk neki az útnak.

Az útról vagy jót, vagy semmit, így inkább maradnék az utóbbinál. Az eddigiekhez bejött egy plusz nehezítés, a hegyekben még a szerpentinekre is szerpentinek szuperponálódtak, ami nem sokat javított az előzési lehetőségeken.
Parajd, Gyergyószentmiklós, majd a Görgényi-havasok.

From Székelyföld 2012

Két helyen álltunk meg. Az egyik a Kis-küküllő forrása volt. Nem, ne húzd a szádat, én is tudom, hogy egy folyó nem egy kétcentis átmérőjű lyukon bújik ki a nagyvilágra. Egy folyónak gyűjtőterülete van, ahonnan százával igyekeznek lefelé a pici csorgások és állnak össze először érré, aztán patakká. De a területen ez a legnagyobb vízelőbukkanás, így a hagyomány ezt tartja a Kis-Küküllő forrásának. És ki vagyok én, hogy egy hagyománnyal vitatkozzak?

A másik megállóban tanultunk valamit. Itt egy bódé állt, ahol mindenféle mézek voltak. Tünde szeretett volna fenyőmézet vásárolni, de kiírva csak hegyiméz volt. Nekem voltak ugyan fenntartásaim, apósom, szegény, ő volt a szoboszlói főhere(1), annyi azért ragadt rám, hogy a mézhez cukor kell, így furcsállottam a fenyőből készült mézet, de amilyen tündérjárta vidéken bóklásztunk, nem mertem szólni. Végülis, pálinkát is főznek belőle.

(1) A helyi méhészegyesület vezetője.

Az eladó egy kedves, udvarias fazon volt, akin látszott, hogy nagyon ért hozzá. Kedvesen és udvariasan alázott.
– Jó napot kívánok. Azt szeretném kérdezni, hogy ez a hegyiméz fenyőméz-e? – kérdezte Tünde.
Az eladónak udvariasan magasba ugrott a szemöldöke.
– A mézhez cukor kell, hölgyem. A fenyőben nincsen cukor.
– De én hallottam, hogy létezik ilyen – bizonytalanodott el Tünde.
– Ja, ha Ön hallotta, akkor biztosan van – mosolygott az eladó.
Aztán megszánta.
– Igen, szoktak ilyen néven mézet árulni – ismerte el – De annak semmi köze sincs a fenyőhöz. Az erdei fákon levéltetvek élnek, ezek édes anyagot választanak ki. Ha vulgáris akarok lenni, akkor ez az ürülékük. A méhek képesek ezt a levéltetű-ürüléket begyűjteni és ebből is készülhet méz. De ez nem a fenyőből van… csak úgy kellemesebb hangzású a neve.
– Önnél van ilyen?
– Levéltetű-ürülék mézre gondol? – mosolygott kedvesen és udvariasan az eladó – Nem, nem tartok olyat. Tudja, ez a méz megbolondítja a méheket, egy éven belül elpusztulnak.
– Értem. Akkor maradunk a hegyiméznél.

Maradtunk. Mi is vettünk egy nagy befőttesüveggel. Aztán mentünk tovább a Gyilkos-tóhoz.

From Székelyföld 2012

Nem, ez nem azért Gyilkos-tó, mert karókként kiállnak belőle a fenyők csúcsai. A prózai magyarázat az, hogy volt itt egy Gyilkos szikla, mely ledőlt és elzárta a hegyi patak útját, így alakult ki a völgyben a tó. A helyi ásványoknak köszönhető, hogy a fák nem rohadnak el a vízben. Ezt a sztorit szokták úgy cifrázni, hogy a szikla ráomlott egy éppen ott legeltető juhászra, ezért Gyilkos-tó, de vannak egészen vad verziók is, szerelmesekkel, zsiványokkal.

From Székelyföld 2012

Ledobtuk a kocsit, nézegettük a tavat, a tájat. Szép. A csónakázást kihagytuk, ahogy néztem, csak egy szlalompálya volt kijelölve a lovagoknak, ez meg nem hozott lázba senkit. Láttunk ösvényt a túloldalon, elindultunk, hogy körbesétáljuk a tavat.

Séta közben pengeváltás mögöttem.
– Amikor megszülettél, az orvos sírt fel először!
– Nálad meg elsőre a méhlepényt pólyázták be!

From Székelyföld 2012

Mentünk, mendegéltünk. Voltak hangulatos részek. Meg ribizliszerű növények.
– Ez micsoda? – kérdeztem Melindát.
– Dilibogyó.
– Aha. Akkor nem kóstolom meg.
Újabb bokor, megint valami piros bogyós gyümölcs.
– És ez mi? – kérdezte Tamás.
– Dilibogyó.
– Aha.
Egy teljesen más tipusú, sötétpiros bogyós cserje.
– És ez mi? – kérdeztem, bízva a nagy számok törvényében. Hátha ez már ehető.
– Dilibogyó.
– Elég egyhangú errefelé a flóra.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Végül nem mentünk el a tó végéig, mert úgy tűnt, hogy a tó két párhuzamos partja csak a végtelenben találkozik. Visszasétáltunk, autó, majd jött az újabb csoda, a Békás-szoros. Nevéhez méltóan elég szűk volt. (Nem, nem brekegett.)

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Parkolni már csak azért is nehéz volt, mert a szorosban éppen annyi hely akadt, hogy a patak és az út elférjenek; ahol viszont volt egy négyzetméternyi plusz terület, oda rögtön gagyiárus bódét rittyentettek. Nem éreztem egy csepp lelkiismeretfurdalást sem, amikor közvetlenül egy ilyen bódé elé álltunk be. Istenem, most legfeljebb két óráig pihen az eladó.
Ez a kettőség az egész séta során jelen volt. Egyfelől az égigérő sziklák hátborzongató kombinációi – a Pokol Tornácától sétáltunk el a Pokol Torkáig – másrészt a hihetetlen gagyikat áruló bódék. Népművészet alig volt, ráadásul Melinda szerint már ezek jó része is kínai. Műanyag szarok, gumiló, gumikecske, gumigólya, meg a jó ég tudja, milyen perverziók… el se tudom képzelni, hogy ezekre _tényleg_ van kereslet. De lennie kell, mert az eladók nyilván nem hülyék… és mindegyik ezeket árulta.

From Székelyföld 2012

Egy helyen lemásztunk a Békás patakig, szandálban beledugtam a lábamat – és odafagyott. Kész csoda, hogy ez a víz még képes volt folyni. Aztán jót derültünk egy srácon, aki vizitündérnek képzelte magát és addig szökdécselt a köveken, míg bele nem borult a jéghideg patakba.

Hazafelé másik útvonalon jöttünk, Gyergyószentmiklósnál délnek fordultunk, a megyszékhely, Csíkszereda felé. Nem is annyira a nagyváros érdekelt minket, inkább Csíksomlyó, azon belül is a zarándokhely. Csíkszeredáig az út fantasztikusan jó, határozottan olyan új-szaga van, mint egy frissen vásárolt autónak. Hamar meg is érkeztünk. Már ahogy közeledtünk autóval a templom felé, próbáltunk ráhangolódni… és az egész durván tönkrement. Ahogy beálltunk a parkolóba, cigány purdék serege rohanta meg az autóinkat és minden ajtóra ráfeküdt egy. Úgy kellett arrébb rugdosni őket, hogy egyáltalán ki tudjunk szállni. A kocsikból kiszedtünk mindent, nehogy kísértésbe essenek és amíg haladtunk a templom felé, folyamatosan hessegettük, lökdöstük őket. Ennyit az áhitatról.

– Adjanak egy kis pénzt! – gajdolt az egyik.
– Menjetek dolgozni, akkor majd lesz! – lett elege a kalauzunknak.

Bemenekültünk a templomba.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Odabent csend és béke fogadott. Lassan előre sétáltunk. A templombelső egyből tetszett, nem agyoncsícsázott, de jó hangulatú. Fura, mert a színvilága teljesen ugyanaz volt, mint a drezdai Frauenkirche-nek, mégis, az utóbbinak teljesen Hello Kitty hangulata volt, míg a csíksomlyói templomnak nem. Nej mutatott rá, hogy nagyon nem mindegy az anyag: Drezdában egyszerűen csak felfestették a színeket a falra, itt viszont a nemes anyagok, a kövek és a márványok adták a színhatást.

From Székelyföld 2012

Fel lehetett sétálni Mária szobrához. Ott el kellett mondani a kiírt imádságot, megsimogatni a szent lábát, majd lejönni.

Középkorú, testes nő. Az oltár előtt letérdelt. Imádkozott. Felment. Letérdelt. Imádkozott. Simogatott. Aztán közelről szembevakuzta a Szűzanyát.

Nej nekiindult, aztán visszahőkölt. Én meg se próbáltam, üldögéltem a padban és igyekeztem beszívni a hely hangulatát.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Megvártuk, amíg a társaság néhány tagja megteszi a kört, majd kimentünk. Elsétáltunk a kápolnák felé, az első stációig még elmentünk, de tovább nem. Ekkor már elég későre járt, nem lett volna időnk felmenni a domb tetejére. Azért durva lehet ez a terep Pünkösdkor.

Vissza a kocsihoz. Amikor beszálltunk, annyira elegem lett a piócákból, hogy elborult az agyam és erőből bevágtam az ajtómat, azzal sem foglalkozva, hogy esetleg ottfelejti a kezét a mocsok az ajtó nyílásában. De látszik, hogy nem ma kezdte a szakmát, időben hátraugrott.

Hazafelé híres gyógyvizes környékeket érintettünk. Két forrást terveztünk megtekinteni. Homoródnál egy egyszerű, vasízű borvíz tör fel, Szejkénél… nos, valami más.

From Székelyföld 2012

A homoródi víznek az a trükkje, hogy a benne lévő vas megfogja a tárolóedényeket, ezért nem lehet palackozni. Ennek a helyi lakosság örül a legjobban, száz literével hordják haza a természetes szénsavas ásványvizet.

Aztán a Szejke forrás. Tudni kell, hogy a víz egészséges ugyan, de vastagon tartalmaz ként és metánt. Gyakorlatilag olyan az íze, mintha gázolajat borítottak volna bele. Kell hozzá elszántság, hogy az ember megigya.
A kút előtt sorbanállók tömege alapján azért ez sok emberben megvan.

From Székelyföld 2012

Nej szeretett volna kérni egy pohárral. Udvariasan úgy akart indítani, hogy ‘kérek szépen…’. Ehelyett ez lett belőle:
– Kérek… (megkapta, beleszagolt) ó, bazmeg!
Továbbadta Tündének, aki szintén beleszagolt.
– Ó, bazmeg! – szaladt ki az ő száján is.
Mi még az előző beszóláson röhögtünk, amikor megkaptuk a másodikat is, innentől nem meglepetés, hogy a borvízet Óbazmeg-víznek kereszteltük.
Azért vittünk haza másfél litert, hátha az esti bulin valakinek kedve támad inni belőle. Vagy hazafelé kifogy a gázolaj Sándor autójából.

Vacsorára Melinda készített egy hatalmas fazék erdélyi töltöttkáposztát. Finom volt, gyenge és egyáltalán nem savanyú. Mármint a káposzta. Vörösbor kísérettel csak úgy csúsztak lefelé a gombócok. A társaságon határozottan a fáradtság jelei mutatkoztak. A lábadozókon azért, a még egészségeseken meg azért, mert megelőzésképpen rendesen vedelték a pálinkát. A becsület kedvéért elindult egy gyengített karaoke party, én egyből kimentem a lépcsőre egy gyengített szivarra.

Hajnal egy. A bulinak vége, még az udvaron üldögéltem, pöfékeltem. Elment egy autó a földúton, utána rögtön dobogás. Szabadon engedett kutyák üldözték. Furcsa vidék. Nem szívesen lennék errefelé medve.

Lábadozás
2012.07.25; szerda

Dacára az éjszakai többszöri hidegrázásnak, lázrohamnak, meglepően kipihenten ébredtem. Lesétáltam, kevertem egy pohár citromos vizet, elrágcsáltam egy pirítós kenyeret. Egy apró harapásnyit vágtam a flekkenből is, a májból is, hogy legalább az ízüket megérezzem.
Számot vetettem. Gyakorlatilag üres vagyok, de ételre egy ideig rá sem tudok nézni. Amire figyelnem kell ma, hogy sok vizet kell innom, óvatos harapásokkal pirítós kenyeret, főtt krumplit. Alkohol – a dehidratáló hatása miatt – szóba sem jöhet. Szivar – az üres gyomor miatt – szintén nem.
Nem túl biztató kilátások, tekintve, hogy ma estére nagy partit terveztünk, vendégekkel, mics sütéssel. (Mics: formára, jellegre olyasmi étel, mint a csevap, de teljesen más a fűszerezése. A kulcs a csombor, azaz borsikafű, de akadnak más apró trükkök is. Meg mint általában az ilyen darált/kevert húsok esetében, gyakorlatilag tájegységről tájegységre változik a recept, ebből kifolyólag az íz is.)

A tömeges lebetegedés miatt a mai programokat töröltük. Tünde ugyan megúszta az éjszakát, de utólag kiderült, hogy csak egy nap haladékot kapott.

A két József pániktól üveges szemmel nyakalta a pálinkát. Nem akarták elkapni a vírust.
– Én élni akaaaaarok! – hangzott fel időnként a jól ismert Jimmy nóta egyik sora, úgymond spontán karaoke betétként.

Reggeli után visszamentem a szobámba és aludtam délig.

Hagyjuk is a lábadozókat. Inkább pár gondolat a környezetről.

Mielőtt elindultunk volna, számot vetettem, hogy mit is tudok erről a vidékről. A történelem nagyjából megvolt, János Zsigmond, Fráter György, Bethlen, Báthoryak, Rákócziak, török idők, Trianon, Ceausescu. De éreztem, hogy vannak itt fehér foltok bőven. Például a három fő rend: magyarok, székelyek, szászok. Most akkor a székelyek magyarok, vagy sem? Pontosabban, kik is azok a székelyek és hogyan kerültek ide?
Ez egy nehéz kérdés. Elég sokat olvastam utána és nagyon úgy tűnik, hogy még az is lehet, hogy a székelyek egyszer csak itt termettek a semmiből. És magyarul beszéltek. A tudósok még abban sem bírnak megegyezni, hogy a magyarok, amikor elfoglalták a hont, már itt találták-e a székelyeket, vagy azok velük együtt települtek be? A székelyek az előbbi verziót tartják igaznak: a legendák szerint ők Attila fiának, Csaba királyfi embereinek a leszármazottai. Attila halála után belviszály tört ki a két fia, Aladár és Csaba között, ez háborúskodásba fordult, Aladár győzött, Csaba elesett, a serege pedig visszaindult Etelközbe. (Etelközt a mai Moldva környékén kell keresni, mely itt van, rögtön a Kárpátok mögött.) Aztán végül nem mentek el odáig, hanem letelepedtek korábban, onnan még vándoroltak egyet, így jutottak el a mostani Székelyföld területére. Nem az én dolgom eldönteni, hogy ez tudományosan igazolható-e, vagy sem, mindenesetre nekem ez a változat tetszik.

A székelyek mondai hagyomány szerint a hunok maradékai, s már a honfoglalást megelőzően is itt éltek. Egyes történészek a mondai hagyományt tudományos módszerrel is igazolhatónak vélik, mások viszont nem értenek egyet ezzel. A székelyek eredetének kérdése körül régóta tartó vita azonban még nem tekinthető véglegesen lezártnak.
…
A székelység bámulatos vitalitásának köszönhető, hogy a századok során rázúduló számos csapást kiheverve, újra és újra regenerálódva, napjainkban is a második legnagyobb összefüggő magyar néptömböt alkotja a Kárpát-medencében.
Nyárády R. Károly: Erdély népesedéstörténete

Ami biztos, hogy a székelyek dolga mindig is a déli, délkeleti határok védelme volt. Cserébe egészen komoly jogokat kaptak, például kollektív nemességet. Voltak, akik gyalogosan szolgáltak, és voltak, akik lovon. Ők voltak a lófő székelyek.
A rendek nem éltek mindig békességben. A szászok hagyományosan németbarátok voltak, szemben a magyarokkal és székelyekkel. És akkor ott voltak a románok, akik történelmileg lemaradtak (a román nemesek a magyar nemesek közé olvadtak be, így nem volt nemzetiséget összekovácsoló erő), aztán akkor akartak negyedik rend lenni, amikor már az egész rendi forma roskadozott. A Habsburgok elég durván belenyúltak az erdélyi viszonyokba: a székelyek jogait megnyírbálták és kötelezően besorolták őket a hadseregbe. Ebből véres összetűzések is lettek (Mádéfalva), sok székely ekkor csángált el a Kárpátokon túlra, Moldvába. (Lsd. csángók.) Ami a székelyek számára erős hanyatlás volt, az a románok számára a felemelkedést jelentette: nekik a katonai szolgálat előrelépésnek számított. A székelyek előjogai fokozatosan vesztek el, végül a XIX. század végén, a megyerendszer bevezetésével a székek is megszűntek. A XX. század történelmét már nem mesélem, ezt sajnos mindannyian jól ismerjük. A trianoni döntés után rengeteg román telepedett le Erdélyben, felborítva ezzel a nemzetiségi arányokat. (Jelzem, román betelepülés korábban is volt, de ekkor gyorsult fel.) A szászokat a II. világháború útán kollektíve bűnösnek találták, nem is csoda, hogy amikor megnyílt előttük a lehetőség (Ceausescu fejpénzért elengedte őket Németországba), kollektíve eltávoztak. Manapság – a Székelyföldtől eltekintve – Erdély gyakorlatilag elrománosodott.

A magyarságtudat és erdélyiség kérdéskörében az látható – kezdte előadását Veres Valér néhány elméleti bevezető és fogalommagyarázat után –, hogy 2010-re megerősödött az erdélyi magyarok tudatában a regionalitás. Amíg 2007-ben a megkérdezettek 16,6 százaléka mondta azt, hogy ő erdélyi, addig 2010-ben már 29,6 százalékuk válaszolta ugyanezt. 2007-ben a válaszadók 7 százaléka székelynek vallotta magát, 2010-ben már 9 százalékuk.
A felmérésben a magukat székelyeknek és erdélyi magyarnak tekintők aránya mindkét időpontban (2007-ben és 2010-ben) jelentős mértékben meghaladja a magukat jelző nélküli magyarnak vallók arányát.
…
„Az eredmények azt mutatják, hogy az olyan regionális azonosulások, mint a székelység, egyre nagyobb fontossággal kezdenek bírni. Módszertanilag azt vizsgálták, hogy a magukat jelző nélküli, simán magyarnak vallók hogyan viszonyulnak az olyan jelzős szerkezetekhez, mint erdélyi magyar, romániai magyar, székely. Az elmozdulás az arányokban érhető tetten, és a változás a fiatalabbak és a magasabb iskolázottságúak körében erősödik. Tehát ott a tudatosság időben kiteljesedhet”, magyarázta Veres Valér.
Hozzátette, ez nem jelenti azt, hogy gyengült volna az erdélyi magyarok körében a magyarságtudat, tehát nem válnak románokká, hanem egy olyan sajátos erdélyi magyar identitás erősödésének vagyunk tanúi, amely egy kicsit árnyalja az egységes magyarságtudatot.
Hogyan magyar az erdélyi magyar?

A sokszínűséget nem csak a nemzetiségi koktél jelenti, hanem a vallási is. Habár messze az ortodox egyház a legerősebb (mondhatni, úthengerszerűen nyomul), de azért találtam érdekességeket.
Mi a különbség a szombatosok és a zsidók között? Szinte semmi, de a szombatosok mégsem zsidók. (Ennek ellenére őket is elhurcolták Bözödújfaluból koncentrációs táborokba. Ma már gyakorlatilag eltűntek a palettáról.) Aztán mi a különbség a görögkeleti egyház és a görög katolikus egyház között, melyet unitusnak is neveznek? Ez vajon azonos az unitáriussal? És ezekkel a kérdésekkel még csak a felszínt karcolom. A görögkeleti egyház, vagy más néven keleti, vagy ahogy ők szeretik magukat nevezni, az ortodox egyház a kereszténység egyik nagy ága. Ebből vált ki egy irányzat, mely végül átsodródott a katolikus egyház alá, ők a görög katolikus egyház. Azért unitus, mert az egyik nagy irányzat egyesült a másik naggyal. Ez persze árulásnak számított, ergo a görögkeletiek és a görög katolikusok halálosan gyűlölték egymást, egészen addig, amíg a román állam cinikusan nem egyesítette a kettőt. Na, képzelheted. Az unitárius egyház viszont megint valami egészen más. Ez egy magyar találmány (Dávid Ferenc) és nyugodtan büszkék lehetünk rá, ha megnézzük, mekkora hatása volt a világ gondolkodására. Ma már szerte a világban elterjedt, rengeteg alfaja van, de a szülőhazája Erdély. És persze vannak még reformátusok és evangélikusok is a környéken, nem beszélve a római katolikusokról.
Írták is, tapasztaltuk is, hogy Erdélyben a vallásnak nagyon erős szerepe van.

Hogy mennyire fontos, hogy születéskor, házasságkötéskor és elhalálozáskor vallási szertartásra is sor kerüljön, az erdélyi magyarok a román népességgel nagyjából egy véleményen vannak, azaz rendkívül fontosnak tartják. Ha az iskolai végzettséggel összehasonlítjuk ezt a kérdést, az egyetemi tanulmányokkal rendelkezők körében igen magas azok száma, akik mindezt életbevágónak tartják.
Hogyan vallásos az erdélyi magyar?

Vissza Pálpatakára.

Délután már meglehetősen jól éreztem magamat, Nej pedig határozottan felélénkült, így amikor a társaság egészségesebb fele úgy döntött, csavarog egy kicsit a környéken, ő is benevezett. Én még nem voltam ennyire bátor. Mindketten jól döntöttünk. Neki élményei lettek, nekem két szapora futásom a mellékes helyiség irányába.

From Székelyföld 2012

Először átugrottak a szomszédos szórványfaluba, Fenyőkútra, megnézni a helyi tőzeglápot. Itt szedtek néhány marék tőzegáfonyát. Végre meg tudtam kóstolni azt a gyümölcsöt, melynek nevében az élelmiszeripar azt a több ezer tonna cranberry aromát gyártja Amerikában. Halványan hasonlít.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Innen átmentek egy hármas vízeséshez, majd hirtelen ötlettel legurultak Székelyudvarhely felé, onnan át Farkaslakára, megtekintették Tamási Áron síremlékét, majd vissza Pálpatakára. Beugrottak László szüleihez. A nagymama József láttán csak ennyit mondott: mekkora dufla ember! (Habár mindenki vigyorgott a sztorin, de tudni kell, hogy a dufla errefelé nem azt jelenti, hogy dupla, hanem azt, hogy derék, megtermett.)
Aztán hazajöttek. Nekem nagyjából ekkorra jött rendbe a szervezetem, éreztem, hogy most már rendben van a víz is… azaz lehet pálinkát inni. Sőt, egy husit is elrágcsáltam. Kezdtem élni. Ideje is volt, mert lassan indult a micsparti.

Este hétkor átsétáltunk misére, de pont ma előrehozták hatra, így lekéstük. Viszont ha már ott jártunk, megnéztük jól a templomot.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Fatemplom, gyakorlatilag a helyiek építették, díszítették. Kifelé találkoztunk Pap bácsival, beszélgettünk. Egyszer csak csörgött a telefonja.
– Mindörökké! – szólt bele.
– Fentről hívták? – néztünk össze.

Visszasétáltunk, előkészültünk. A nyers húsrudak már be voltak hűtve. Hamarosan befutott Pap bácsi is, négy flakkon miseborral és két liter pálinkával. Indult a sütés.

Jenő, László testvére. Kicsit félszeg, jámbor lélek. Pap bácsi boszorkányos ügyességgel pörgette a micseket a rácson, fröcskölte a húsokat, közben sztorizott.
Jenő közbeszólt:
– Tegyük rá a tűzre ezt a követ! Magánál ez is jól fog égni!
Pap bácsinak elakadt a szava. Meghökkenve sandított Jenőre.
– Nagy a te hited, fiam – sóhajtotta végül.

Sztorik.

• Akkor kiálltam a gyűlekezet elé és azt mondtam: – “Híveim! Fel fogjuk újítani a templomot!”. Körbenéztem. Némi zavartság. – “A jó hírem az, hogy a pénz megvan rá!”. Mindenkinek felderült az arca, felszabadult sóhajok. Vártam egy kicsit, majd hozzáfűztem: – “Ott van az összes a zsebetekben.”.
• Átmentem a szomszéd paphoz. Nagy fazék leves pihent a tűzhelyen. Belenéztem. Megposhadt. – “Hát miért nem tetted be a hűtőbe, te! Itt van a tűzhely mellett, csak egy mozdulat lett volna!” – “Én?” – nézett rám meghökkenve – “A felszentelt kezeimmel?”
• Hát látjátok, milyen vacak ide az erdei út? Pedig van utászunk. Múltkor is megyek lefelé, ott üldögél az út szélén, az árnyékban. Szólok neki, hogy te semmirekellő, miért nem az úttal foglalkozol? Erre azt mondja felháborodva, hogy dolgozok én, éppen most söpörtem le az útról a leveleket! Értitek? Akkora gödrök vannak az úton, hogy eltűnik benne az autó, ő meg azokat a leveleket söpri, melyeket úgyis lefújna a szél!

– Ez nagyon finom! – nyugtázta József, miközben gyakorlatilag a rácsról kapkodtuk le a frissen sűlt húsokat.
– Hát, milyen legyen? – kérdezte László – Amikor egyenest a plébános sütötte?
– Na, elmondhatjátok, hogy nektek a Hegyipap volt a szakácsotok! – vigyorgott Pap bácsi.

Rengeteg mics volt. Habár egy csomó éhes ember kapkodta és ette forrón, még így is több tányérral maradt. Ezeket aztán bevittük a nappaliba, ahol a csajok időközben megterítettek. Mint kiderült, a múltkori sütésből maradt nyers flekkenhús is, azt is megsütöttük. És ha már olyan jól égett a faszén a rács alatt, Tamás rádobott néhány padlizsánt is, melyekből Melinda padlizsánkrémet csinált, erdélyi módra. Szóval megint dőzs, ahogy egész héten terveztük. Egyedül szegény Edit jajgatott a szobájában, illetve Tünde kezdett el megint gyanús jeleket tapasztalni.

From Székelyföld 2012

A nappaliban vacsora, borozás, pálinkázás, nevetés, hangzavar. Sajnos a memóriám már nem a régi, így a sztorik nagy része elveszett. De nem is ez a lényeg, a jó hangulat emléke megmaradt.

Falu a tó alatt, pisztráng és csoportos hányás
2012.07.24; kedd

A kevés alvás ellenére üdén és frissen ébredtem. Jól aludtam, végre megjött az étvágyam és újabb izgalmas nap elé néztünk. Reggelire bedobtam néhány szelet húst, vágtam egy kocka puliszkát, aztán jött a hivatalos reggeli: virsli, házikenyér és székely mustár. Egy kicsit rögtön Amerikában éreztem magam: a mustár majdnem olyan édes volt, mint kint a virslihez felszolgált juharszirup. Szokatlan volt, de ízlett.

Kávé, pakolás, tízkor meglódultunk. A faluban felkaptuk Melindát, aztán irány Bözödújfalu.
Pontosabban, a helye.

Sztori.

A Kárpátok Géniusza kiókumlálta, hogyan tudna egy csapással több legyet is lecsapni. Arra gondolt, hogy ha a patakvölgyekben fekvő falvak alá gátakat épít, akkor egyrészt el tudja pusztítani az ellenállás apró fészkeit, az utált apró falvakat (bekényszerítve a lakosokat a sokkal jobban kontrollálható lakótelepekre), adhat egy nagy pofont az ellenszenves magyar kisebbségnek, emellett pedig lesz egy csomó víze, amivel bármit kezdhet, akár még áramot is termelhet vele, de legrosszabb esetben is jól nyugtatja a szemet. Így kezdett épülni a hetvenes években a meglehetősen multikulturális Bözödújfalu alatt egy gát. A lakosok folyamatosan gyanakodva figyelték, de a propaganda azt nyomta, hogy nyugi, csak az alsóbb falvak védelmében épül a gát. Aztán egyszer csak a nyolcvanas években bejelentették, hogy fusson mindenki, amerre lát, mert lezárják a gátat, a falu el lesz árasztva. Oszt jól van.

From Székelyföld 2012

Szerencsére a Nagy Kondukátort az évtized végén karácsonyi meglepetésként agyonlőtték, így a falurombolási program leállt. De a víz alá került falu mementóként(1) emlékeztet arra, milyen az, amikor egy aljas, gátlástalan és ostoba ember kezébe kerül korlátlan hatalom.

(1) Halkan jegyzem meg, hogy bár leírtam azokat a szavakat, hogy ‘mementó’ és ’emlékeztet’, de valójában egyre inkább szkeptikus vagyok arra nézve, hogy az embereknek, mint masszának létezne hosszú távú memóriája. Egyébként nem engednénk meg, hogy Ceausescu rendszere nálunk reinkarnálódjon. Mert most ezerrel megyünk abba az irányba. (Kádár? Azt te csak szeretnéd. Orbán habitusa sokkal inkább Ceausescu-éra hajaz.)

A völgyben a patak hatalmas tavat hordott össze. A faluból túl sok minden már nem látszik, egyedül az unitárius templom tornya lóg csak ki a vízből, mint egy felemelt mutatóujj, drámai figyelmeztetésként.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

A parton még áll egy rom, a katolikus templom maradványa, illetve megmaradt olyan 10 ház a völgy felső részében. Ezek nem lakatlanok, cigányok költöztek beléjük. (Ez megint tipikus román történet. Az országban a XX. század végén még eléggé képlékeny volt a társadalom, többek között a német állam “kivásárolta” a szászokat a kommunista diktatúrából. Az ő üresen maradt házaikba szintén cigányok költöztek be.)

From Székelyföld 2012

A tó körül meglehetősen gyatra murvás út vezet körbe, ezen lehet feljutni a felső részen lévő emlékműhöz. Egy ház megmaradt falaiból alakították ki, elmagyarázva, mi is történt itt. A hangulatot átérezni, csendben emlékezni viszont nem lehet, a közelben lakó cigányok rögtön támadnak, ha embert látnak: a piaci légy szemtelenségével veszik körül az autókat, az embereket és gátlástalanul koldulnak. Eredetileg úgy terveztük, hogy itt rakjuk le a kocsikat és gyalog sétálunk be, ameddig lehet, de látva a kolduló gyereksereget, inkább megpróbálkoztunk autóval átvágni a fertőzött részen. Naná, hogy nem sikerült, pont a telep közepén volt egy hatalmas gödör a földúton, kénytelenek voltunk ott parkolni. Nem voltunk nyugodtak. Eleve már kiszállni is alig tudtunk, olyan szorosan tapadtak az ajtókra a purdék. Végül arrébb lökdöstük őket, legalább tízszer ellenőriztük, hogy minden ajtót rendesen bezártunk-e, aztán besétáltunk a tó partjáig. A gyerekek légyfelhőként követtek.

József jött mögöttem, élénken tárgyalva egy kölyökkel.
– Oké – hallottam fél füllel – Bankkártyát elfogadtok?

A tóparton elbeszélgettünk egy pecással. Valamikor itt lakott, sokat mesélt a faluról. Itt még a cigánykölykök is visszavettek az aggresszivitásból.
Visszasétáltunk a kocsikhoz, pánikszerű indulás, majd a tótól messzebb rendeztük a sorainkat. Sajnos a kapkodásnak meg is lett az eredménye, a kőrispataki szalmakalap múzeumot 3 autó is leszavazta, de a motoros pár erről nem értesült (náluk nem volt walkie-talkie), így ők elmentek tovább a murvás úton, mi visszafordultunk. Sajnálatosan az az információ is elsikkadt, hogy Énlakára csak ebből az irányból lehet eljutni a földúton: Korond felől, hiába jelzi a térkép, nem. Emiatt ez az eldugott, szép székely falu is kimaradt a programból.

From Székelyföld 2012

A gátnál beszéltük meg, hogy mindenki bevár mindenkit. Azt kell mondjam, hogy a táj tényleg szemet gyönyörködtető, az is tény, hogy sokan élvezik a tó áldásait… de a szívünk akkor is szomorú, mert tudjuk, mi volt az ára.

A következő állomás Vármező volt, Szováta fölött. Mára még fürdést terveztünk a szovátafürdői Medve-tóban, mely tavat viszont 13.00-15.00 között pihentetnek, ilyenkor tilos a fürdés. Azaz pont volt időnk elmenni a pisztrángkedvelők paradicsomába. Naná, pisztrángot enni.

From Székelyföld 2012

A hely, bár gyönyörű, de az adott napon nem volt kellemes. Pokoli meleg volt és hiába kerestünk jó asztalt, nem találtunk. Belül meleg volt, az épülethez csatolt teraszon semmi légmozgás, csak fülledt meleg, a kioszk alatt mozgott ugyan a levegő, de annak meg üveg volt a teteje, gátlástalanul sütött át rajta a nap. Végül a fülledt teraszon ültünk le. Pár perc után mindenkiről csorgott a víz. Ekkor jöttek a legyek. Szinte mozdulni sem lehetett tőlük, mindent összemászkáltak: embereket, evőeszközöket, ételeket. A kaját is furcsán kaptuk meg: egy közös tányéron hozták ki mindenkinek a pisztrángját, egy másik tányéron meg összeborítva mindenkinek a köretét. Én itt egyszerűen besokalltam. A meleg, a legyek, mind az idegeimre mentek, hadonásztam, morogtam, a pisztrángból éppen csak ettem pár falatot és otthagytam. Ehhez képest durván magas lett a ceh: külön fizetni esélyünk sem volt, a végszámlát szórtuk szét, ez jóval magasabb lett, mint kalkuláltam (a klasszikus trükk: az árat 100 grammra vetítve írják ki az étlapra, de nem tudod, hány gramm is volt végül a pisztráng), gyakorlatilag elfogyott az összes lejünk. Pokolian vacak volt a kedvem.

Visszaültünk a kocsiba, átmentünk Szovátafürdőre. A pisztráng útközben vadul fickándozni kezdett a gyomromban. Oké, az én emésztésem olyan, amilyen, gondoltam, csak lenyugszik egyszer. A tó körül újabb lehangoló érzés: hatalmas zsúfoltság, parkolóhely szál se. Nem így képzeltem. Araszolgattunk a parkoló autók között, centizgettük az átszaladó embereket. A legrosszabb balatoni rémálom. Ekkor végképp bedurrant az agyam. A gyomrom egyre vadabbul ugrándozott, az egész tavat, a tömeggel együtt, a hátam közepére kívántam, így beszóltam az adóvevőbe, hogy na, én eltipliztem. Dóra átült egy másik autóba, mi pedig hazaindultunk.
A faluban egy pillanatra kiálltam, amíg bekapcsoltam a GPS-t, aztán próbáltam visszasorolni, de a sok autó miatt nem láttam az utat, gondoltam, nagyon lassan elindulok, így ha jönnek is, észrevesznek és be tudnak engedni; ehelyett kifogtam egy kopasz mercis bunkót, aki egészen a főútig nyomta mögöttem a dudát, megsértődve, hogy ki mertem menni eléje. Nem dobta fel a kedvemet. A gyomorugrálás komoly hányingerré evolválódott és tényleg kezdtem megijedni, hogy ebből baj is lehet.
Nyomtam a gázt hazafelé, mint süket a csengőt. Mégis jobb, ha már otthon kell szenvedni. Jeleztem Nejnek is, hogy baj van, de csak annyi visszajelzést kaptam, hogy nála is. A pálpataki erdei úton már hatalmas levegőket vettem, a szemem pedig kezdett homályosodni. Az udvarra nem álltunk be, ahhoz ki kellett volna nyitni a kaput. Ledobtuk a kocsit, irány a vécé. Az épületben négy mellékhelyiség volt, berohantam az egyikbe és fostam egy hatalmasat. Közben hallottam, hogy Nej a másikban rókázik. Próbáltam lehúzni a termést, de ekkor derült ki, hogy nincs víz. Viszont jött nálam is a hányinger, így lerohantam a másik vécébe és ordítva telehánytam. Képzeld el mindezt víz nélkül. Próbáltam elérni telefonon Józsefet, de nem vette fel, gondolom, fürdött. Walkie-talkie, ugyanez. Lementem a pincébe, megtaláltam a keringető szivattyút, kapcsolgattam, óvatosan megrángattam az elektromos vezetékeket, semmi. Ráadásul a pincében nem volt térerő, így azt sem vettem észre, hogy József már próbált visszahívni. Amikor feladtam és felmentem a földszintre, akkor jött csak létre a kapcsolat, József elmagyarázta, hol találom a biztosítékszekrényt és ott kellett visszaböknöm a leakadt biztosítékot. Innentől hatalmas takarítások, magunkat is beleértve, végül beájultunk az ágyba. Reggel nyolcig aludtunk. Délután négytől. Kisebb megszakításokkal, mert én többször is kirohantam. Tudat alatt még derengett, hogy ma lett volna a gasztronómia egyik csúcs napja, László rendelt egy nagy adag pácolt flekkenhúst, a tegnapi vaddisznóból megkaptuk a máját és a szűzpecsenyét, a májat József tejbeáztatta, majd beirdalta a helyi nagyon finom szalonnával, mindezt szabad téren, faszénen megsütve, szóval tényleg dőzs. Nélkülünk. Mi az életünkért küzdöttünk. Utólag megtudtam, hogy Krisztina gyakorlatilag ugyanezt a programot játszotta el, csak éppen a Medve-tó partján, aztán délután került sorra Dóra, illetve éjjel öcsémnél és a sógornőmnél is megjelentek a tünetek. Ezt bekaptuk.

Pedig volt még program is. Pálpataka by night, azaz a kalandkereső ifjúság elment éjszakai traktorozásra az erdőbe.
Átadom a szót egy résztvevőnek.

Beállt a traktor az udvarra, felmásztunk a pótkocsira. A traktor olyan ócska volt, hogy azon is meglepődtem, hogy elindult; de aztán hiba nélkül nyomta végig a távot. Úttalan utakon mentünk, egyre sötétebb lett. Aztán egyszer vége lett az útnak, na gondoltam, megérkeztünk. Hát, nem. Bazmeg, a traktor nekiment az erdőnek, aztán tolta félre maga előtt a cserjéket, meg a karvastagságú fákat. Aztán egy helyen leszálltunk és csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam. Olyan sötét lett bazmeg, mint a jancsiésjuliskában. Végül megláttam egy fejlámpát, na ekkor találtam meg a többieket, aztán hazapöfögtünk. Hogy milyen volt? Kurva jó.

Só, kézművesek és vadászok
2012.07.23; hétfő

Reggelire szalámi, olyan turista jellegű. Már annak, aki bírt enni. Én bekaptam pár szem pogácsát, ittam rá egy sört, aztán kávészivar.

Melinda és lánya a faluban vártak ránk, ők voltak a kalauzaink a kirándulásokon. Az elképzelésünk az volt, hogy ma laza napunk lesz, semmi erős, komoly program, inkább több apró.

From Segédlet

Essen közben pár szó a környékről is. A Szováta – Parajd – Korond települések fémjelezte vidéket Sóvidéknek is nevezik. Erdélyben egyébként is rengeteg a só, de itt bemutatott egy külön kunsztot: kidugta a fejét a föld alól. Valamikor az Erdélyi medencét is egy óceán borította, aztán elzáródott belőle a Pannon-tenger, majd a sekély tenger kiszáradt és itt maradt egy rahedli só, melyet az üledékképzés kitolt a medence széle felé. Ez ránézésre nem egy nagy mutatvány, de szétnézve a nagyvilágban, meglepően kevés helyen lehet nyílt színen sót bányászni. A föld alatt pedig közel 3 kilométer vastag sóréteg található Parajdnál és ez a só megjelenik szinte mindenütt: a patakokban, sarakban, tavakban. Szovátán beomlott egy sóüreg, annak helyén született újjá a XIX. század vége felé a brutális sótartalommal bíró Medve-tó. De kevésbé híres sós tavakkal tele van az erdő. (Ide szoktak járni fürödni a helyiek.) És ezzel még nincs vége. A fokozott vulkanikus tevékenység (tektonikus határ) eredményeképpen rengeteg a gyógyvíz. Ahogy a környéken nevezik a buborékos vizeket: borvizek.

– Meg tudnánk majd nézni a Csiga-hegyet is? – kérdeztem Melindát.
– Nem hegy az, csak domb.
– Mi van ott? – kérdezte József.
– Só. Meg víz – vontam vállat.
– Meg ott van a Fingó borvíz – jegyezte meg Melinda.
– Fingó borvíz? – csodálkozott Sándor – Olyan nálunk is van a csapban.

Terv szerint kezdtük a parajdi sóbányával, majd folytattuk a falu melletti természetvédelmi terület, a Sószoros, Sóhát megtekintésével.

A bányába való lejutás első ránézésre fura. Wieliczkán lifttel, illetve gyalog lehet lemenni, itt busszal. A magyarázatot a múzeumban találtuk meg: egy időben úgy termelték ki a sót, hogy teherautóval hordták fel lentről. Így épült ki akkora, enyhe lejtésű alagút, amelyen a busz is tud járni. A neten található olyan leírás is, hogy a bányászok, mint a héttörpe, csákánnyal, lámpással, ugyanazon a buszjáraton zötyögtek le, mint ahogy a turisták.
A buszok félóránként jártak, és nem vacakoltak, egyből 3 jött. Mindegyik zsúfolásig tele is lett. Utálom a tömeget, kicsit húztam is a számat, hogyan fogunk ennyien odalent elférni. Nagy marhaság volt aggódni, akkora terek voltak lent, hogy alig bírta befogni a szem.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Elsőre úgy képzeltem, hogy a buszok minimum elektromos buszok lesznek, mégse fulladjunk már meg, de aztán lefelé menet szembejött velünk egy kisteherautó, tipikus dízelhanggal. Hacsak nem mp3-ból szólt a motorhang, akkor itt nem sokat cifrázzák a transzportot.

Sóbánya. Minden sóból. A talaj, a falak, a mennyezet, székek, padok. Árusoknál só, mindenféle kiszerelésben.
József odasündörgött hozzánk. (A leltári szám nélküli.)
– Állítólag van itt lent egy múzeum.
– Mi van benne? – kérdezte Sándor.
– Mi lenne? – vonta meg a vállát József – Só.
És tényleg.

Múzeumokban külföldön mindig az angol szöveget keresem. Fura, hogy itt mindenhol van magyar is. Ez olyan külföld, amely magyar. Nehéz megszokni, nehéz elfogadni.

Régi kép. A mélyből bivalybőrbe csomagolva emelték fel csigával a sót. Végülis, erős anyag lehet az a bivalybőr, ha egy olyan erős állatot, mint a bivaly, is egyben tudott tartani.

From Székelyföld 2012

Animáció az egyik csarnokban. Csak itt az egész csarnok ugrált, gyerekek, felnőttek egyaránt.
– Ezt miért csinálják? – kérdeztem Nejtől.
– Mozognak. Megnő a légfelvételük. Ebből a jó levegőből.
– De ez így bonyolult. Nem lehetne őket egyszerűen felhajtani mondjuk háromszor a felfelé menő lépcsőn?
– Az más. Meg ezek nehezen mozgó emberek.
– Pont erről van szó. Már az első menet végén szederjes fejjel kapkodnának levegőért.
– Szadista.
– Gyógytornásznál alapkövetelmény.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Meglepetés: mélyen a föld alatt, az óriási csarnokokban 3G és szabad wifi. Az okostelefonosok rögtön rá is borultak a netre. A barlang koncepciója határozottan szimpatikus: Wieliczkán horribilis összegért végigzavarják a turistát, itt viszont napijegyet veszünk (jóval olcsóbban), lent pedig a hatalmas termekben minden megvan ahhoz, hogy az egész napot jó hangulatban töltsük az egészséges környezetben. Rengeteg játszótér, múzeum, kávézó, kápolna(!) és tömérdek pad, ahová a családok leülhetnek. Egyáltalán nem volt ritka a városi nomád sem: lecövekeltek egy asztalhoz és verték a laptop billentyűit.

Déltájban jöttünk fel, leültünk ebédelni a közeli Telegdy étteremben. Aszfaltolvasztó kánikula, senkinek sem volt kedve komoly kaját enni, maradtak a citromos sörök, meg a csorbalevesek. Lányom azért bepróbálkozott egy egzotikus rántott töltött káposztával. József már csak utólag vette észre, hogy volt pacalleves is – ez előrevetítette, hogy ide vissza fogunk még térni.

Pár kilométer autózás. Sószoros. Az autókat ledobtuk egy parkolóban, Melinda meglepődve vette észre, hogy a völgy belépős: csakhogy se kerítés, se kapu, se pénzszedő ember. Csak a végtelen lankás vidék. Megvontuk a vállunkat, bementünk.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Hamarosan megtaláltuk az első sóeret, aztán sósziklákat, végül a kifejezetten büdös patakot. Több szekérderék aprókölyök viháncolt benne, tekintve, hogy a nap nem lopta a napot. Itt láttuk meg az első iszapfürdőt: onnan ismertünk rá, hogy a fekete sár közepére le volt szúrva egy karó. (Ugyanez Oroszországban két karóval: az egyikbe kapaszkodunk szarás közben, a másikkal távol tartjuk a farkasokat.)

From Székelyföld 2012

Később találtunk egy dagonyázó családot is. Mindenkit fekete sár borított nyakig.
– Lehet fényképezni? – eszmélt először József. Mögötte kisebb sereg állt felhúzott exponáló gombokkal.
– Közterület – vonta meg a vállát a férfi.

Körbenéztem. Mindenfelé fekete saras gödrök. Eddig valahogy más elképzelésem volt a közterületekről, de definíció szerint belefért. Lőttünk is, mint a második ukrán front. Néhányan beszélgettek a fürdőzőkkel, a bátrabbak be is kenték magukat itt-ott. Állítólag egészséges a sós fekete iszap. (Bár engem némileg zavart, hogy tudtommal főleg nőgyógyászati problémákra jó, ehhez képest leginkább férfiakat láttunk nyakig sárosan. Él bennem a gyanú, hogy a férfiak csak az ősi, sárban fetrengős ösztöneiket elégítik ki.)

– Nem ilyen helyeken szoktak a nők félpucéran birkózni? – kérdeztem a medence mellett Tündét.
– Arra gondolsz, hogy tépjük meg egymást? – nézett hátra két nő.
– Kezdetnek nem rossz.

From Székelyföld 2012

A patak mentén haladtunk tovább. Látszott a krónikus esőhiány, a térkép által jelzett tó például sehol sem volt.
Ehelyett viszont megtaláltuk az erdőben a jegyszedő embert. Olyan volt, mint egy akadályverseny: mész, mész az ösvényen, aztán hirtelen ott van az akadály. Aztán volt, aki fizetett, volt, aki nem, a jegyszedő szemmel láthatóan összekavarodott a tömeg láttán. Viszont vérszemet kapott: ha itt ennyi ember lófrál, akkor lehet, hogy az iszapfürdő környékén még több akad. Így átalakult mobil jegyszedő emberré.
Nekünk viszont kezdett büdössé válni a túraút, és nem csak a patak miatt. Szemmel láthatóan távolodtunk a parkolótól és esélyünk sem volt, hogy valahogyan visszakanyarodjunk. Végül hátraarc, visszafordultunk – és nagyon jól tettük. Vittem a GPS-t, nyilván pont itt fogyott ki az elem és nem vittünk tartalékelemet, illetve a szálláson vettem észre, hogy egészen véletlenül pont nálunk volt, de nem tudtam róla, ami idegesítőbb, mint ha tényleg a szálláson maradt volna, na mindegy, szóval azért látható a térképen, hogy ha továbbmegyünk, akkor Parajd egyik szélére értünk volna be, ahonnan hatalmas körrel juthattunk volna csak vissza a falu másik szélén lévő parkolóba. Így is lófráltunk vagy 4 kilométert a tűző napon. Amikor mentünk fel a kaptatón, engem már csak az tartott életben, hogy a szálláson vár a hideg sör.

Hiú ábránd volt. Kiderült, hogy messze még a nap vége. Melinda megszervezte, hogy bemenjünk Korondon az egyik fazekashoz, aki majd tart egy rögtönzött korongozásbemutatót. (Tudni kell, hogy Korond lakosainak jó része fazekasságból él. A határban rengeteg a jó minőségű agyag, a helyi fazekasáru pedig messze környéken ismert. Magában a faluban is egymást érik az üzletek a főút mentén, bár az is tény, hogy hihetetlen mennyiségű kínai műanyagszart is árulnak. “Erre van kereslet” – vonogatta a vállát az árus.)

Azt hittem, hogy ezzel vége a napnak, de megint tévedtem. Le volt szervezve egy újabb bemutató egy taplásznál. Na, ez már nehezebb dió, mint a fazekas. A taplász az, aki a bükkfataplóval – taplógombával – foglalkozik. Jó kérdés, hogy mit is lehet ezzel foglalkozni? Az erdeink tele vannak vele és úgy istenigazából semmire sem jó.
Tévedés. Némi pihentetés, faragás, kalapálás, nyújtás után olyan anyagot kapunk belőle, mint a puha, kikészített szarvasbőr. Aztán a további felhasználás már fantázia kérdése.

Ekkor már nagyon akartam menni a szállásra, persze richtig most tévedtem el. A söröm pedig már falzettóban sikoltozott a hűtőben, még lent a faluban is tisztán hallatszott. Felértünk, a franc se foglalkozott a kajával, mentem sörért, aztán kiültem a dohányzóba.
– Tudod, mi lesz még ma? – jött oda József.
– Tudom. Megiszom ezt a sört, aztán egy másikat, elszívok egy szivart, aztán majd meglátjuk.
– Most beszéltem Lászlóval. Ma este megy ki a haverjával vadászni.
– Mész?
– Semmi kedvem sincs.
– Még jó, hogy nekem nem szólt. Jó szórakozást.
– Hulla fáradt vagyok. És éhes.
– Akkor ne menj te sem.
– Igen, de direkt a kedvemért szervezték meg. Szemét dolog lenne nem menni.
– Nehéz ügy.

Tíz perc múlva befutott László.
– Na, jöttök? – szólt oda hozzánk.
Tátva maradt a szám. Már éppen tiltakoztam volna, amikor eszembe jutott a tegnapi nap. Visszadugtam a szivart a zsebembe.
– Akkor menjünk! – hagytam csúful cserben Józsefet.
– Menjünk! – állt fel erre ő is.
– De nem rövidnadrágban és pólóban, ugye? – figyelmeztetett László.
Kábé 30 fok volt árnyékban. Este.
– Alig várom, hogy fázzak – dörmögtem az orrom alatt, de elmentem átöltözni. Zárt cipőm nem volt, egy szem túraszandált vittem ki magammal. Felhúztam egy vastag zoknit, melegítő alsót, a polár felsőt meg csak a vállamra dobtam.
– Vékony lesz ez – csóválta a fejét László.
– Bírom a hideget. Mi több, kívánom.
– Aztán meglátjuk, mi lesz éjfélkor.
– Látszik, hogy nem szoktál szivarozni télen.
– Na jó, induljunk, mert már így is késésben vagyunk.

Kifelé elsétáltunk a szakács szakkör mellett. Készültek az esti vacsorára: grillezett csirkemell, grillezett zöldségek, rántott juhsajt. Mármint azoknak, akik nem mennek el vadászni.

Elszaladtunk boltba (sörért), elmentünk Lászlóhoz (amíg átöltözött, ittunk egy sört), aztán vártuk Imrét. Megérkezett.
Imre az a típus volt, aki fikarcnyi esélyt sem adott annak, hogy ne nézzék vadásznak: terepszínű sapka, terepszínű zubbony, terepszínű gyakorló és a legdurvább: terepszínű bakancs. Bepréseltük magunkat a Daihatsu miniterepjáróba, a két puska ki is töltötte a csomagtartót, a sörök már a lábainknál utaztak. Ők jártak jobban, mert nem látták, hogyan vezet Imre.
Vadul.
Sosem felejtem el annak a néninek a tágra nyílt pupilláját, aki ott ragadt az út közepén a járókeretével, Imre pedig centikre állt meg tőle, a murvás talajon csúszva. A nénikéhez tartozó bácsika már korábban tigrisugrással vetődött a kerítés mellé, pedig biztos vagyok benne, hogy pár perccel korában még képtelennek tartotta magát erre a mutatványra. És ekkor még csak a faluban voltunk. Imre lába binárisra volt hangolva, vagy nem nyomta a gázt (ekkor álltunk), vagy padlóig nyomta. Így mentünk fel úttalan földutakon, gödrökön, árkokon keresztül a dombtetőre, Sófalva mellett.
– Ehez nagyon johó a vehesekőre! – nyögtem ki, amikor éppen kaptam egy kis levegőt.
– Még mindig jobb, mint gyalog – jegyezte meg László.
– Biztos vagy benne?

De fent a tetőn nagyon szép volt a táj.

From Székelyföld 2012

A vadászok kezdték összerakni a felszerelést.
– Elő szokott fordulni, hogy nem lőttök vaddisznót, amikor kijöttök? – kérdeztem óvatosan.
László laposan pislantott oldalról felém. Nem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolom, vagy szívatom. Pedig csak udvariasan akartam megtudakolni, mennyire nagy vadászok is ők.
– Utoljára tavaly ősszel lőttünk disznót – döntött végül a tárgyszerű válasz mellett – Pedig járunk ki elég sűrűn.

Este tízre találtunk leshelyet a magas fűben. Volt a közelben egy erdő, onnan vártuk a vaddisznót, hogy kijön és elmegy a mellettünk fekvő zabtáblába. Leterítettük a pokrócot, leültünk.
– Imre, nem gond, hogy előtted ülök? Pont benne vagyok a lővonalban – érdeklődtem.
– Nem gond. Megoldom.
Ültünk.
– Most akkor csend van? – kérdeztem suttogva.
– Igen – válaszolták suttogva.
Csend lett. Üldögéltünk.
– Rágyújthatok egy szivarra? – jutott eszembe, hogy még mindig zsebemben van a szálláson kiválasztott darab.
– Itt nem – borult el László tekintete – Esetleg a kocsinál. De inkább a szomszéd hegyen.
Én ezt nem-nek értelmeztem. Üldögéltünk tovább. József és László lassan elfeküdtek. Imre feszülten térdelt.
Látszott rajta, hogy vadász.

Hirtelen László felült, Imre pedig még feszültebbé vált. Aztán elernyedtek.
– Kijött az erdőből – suttogta László.
– Ki – bólintott Imre – De megijedt valamitől és visszament.
Döbbenten néztem egyikről a másikra. Abszolúte, de abszolúte semmit sem hallottam. Ezeknek az embereknek más frekvenciatartományban dolgozik a fülük.
Aztán László visszafeküdt, Imre pedig felvett egy kevésbé kihegyezett, de azért még kellően feszült pózt.

Telt-múlt az idő. A szél elsodorta a felhőket, megjelentek a csillagok. Kerestem azt a pár konstellációt, melyeket ismerek. Rájöttem, hogy hanyattfekve sokkal jobban látom az eget. A következő, amire emlékszem, az az, hogy Imre diszkréten, de határozottan rugdos.
– A francba – vontam le a következtetést – Biztosan horkoltam.
Felültem. Üldögéltem. Lassan Imre is elfeküdt.
– Meddig bírom még így? – meditáltam. Utoljára a seregben éreztem magam hasonlóan, ott sem lehetett elhagyni az őrhelyet és ott is ilyen lassan vánszorogtak a másodpercek. Igaz, ott általában meg tudtam oldani a helyzetet: vagy elaludtam, vagy rágyújtottam.
Ekkor hallottam meg egy enyhe zörejt.
– Biztosan a szél – legyintettem. De a zörej erősödött. Zavartan néztem a vadászokat, de egyik sem mozdult.
– Aha – ugrott be – Ezek annyira profik, hogy engedik közelebb jönni a disznót.
A zörej már nagyon erős volt. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. A disznó lassan leeszi a vadászok lábáról a bakancsot. Finoman rátettem a kezemet László vállára. Lehetett úgy érteni, hogy ‘igen, barátom, én is hallom…’ meg lehetett úgy is érteni, hogy ‘hé, keljél már fel, itt van a disznó a pokrócon’. László felült, beazonosította a zajt, megrázta Józsefet, József megrázta Imrét, a két vadász feltérdelt. Innentől felgyorsultak az események, hirtelen mindketten felálltak, bekapcsolták a puskákon a reflektorokat… majd rámszakadt az ég. Mindkét puskát pont a fejem fölött sütötték el. A sokktól kábán ültem, nem mertem mozdulni sem, fogalmam sem volt, hány disznó van a zabban, ha felállok, és ezek még lőnek, simán lefejelhetek én is egy ólomgolyóbist. De csak egy volt és amint megindultak a vadászok, én is felálltam.

A disznó még rugdalózott, mire odaértünk, de hamar abbahagyta. Mindkét vadász egyszerre lőtt, mindkettő a nyakszirtjén találta el az állatot, egymástól pár centire.

From Székelyföld 2012

Nézegettük a disznót, aztán mindenki megfogott egy lábat és odacipeltük az autóhoz. Fél tizenkettő volt. Végre rágyújthattam a szivaromra.
– Akkor együnk – vette elő László a kolbászt és a kenyeret. Mit mondjak, ekkorra már múlott a kajaundorom, tudtam volna enni, de abban az állapotban a dohány és a sör jobban esett.

Hirtelen kellemetlen gondolatom támadt:
– Hogyan visszük ezt a disznót haza? A terepjárónak csak pár köbcentis csomagtartója van!
Nem kaptam választ. Nem voltam nyugodt.

Végül nylonba csavartuk a vaddisznót, Imre előrehajtotta a két hátsó ülést, az így keletkező csomagtartóba bedobtuk a disznót, mi pedig Lászlóval az ülés helyett a puha tetemre ültünk. Imre pedig elindult lefelé a sötétben, a járhatatlan úton.
Ha azt hittem, hogy az este legvacakabb momentuma a másfél órás szótlan, ólmos szempillájú várakozás volt, hát, tévedtem. A gerincembe fúródott övfeszítő vassal, a disznóra térdepelve, pontosabban vállizomból a levegőben tartva magamat, gyakorlatilag folyamatos lólengésben, pattogni a szűk térben, ahogy az autó is pattogott az árkokban, nem volt egy leányálom. Nem is bírtam sokáig, Sófalva előtt kértem egy megállást. Nagyon jól esett kiszállni. Imre rágyújtott, én pedig kielemeztem a problémát, majd megtaláltam a megoldást. Az oldalamon kicsit visszahajtottam az ülést, így beljebb tudtam tolni a vadat, lett húsz centi szabad helyem, azaz be tudtam ülni menetiránynak háttal a tetemre. A kulcsszó az előző mondatban az, hogy ‘ülni’. Innentől már nem volt semmi gond, negyedóra múlva Imrééknél voltunk.
A disznót bevittük a korongozóműhelybe. Korondon az ilyesmi helyiségek csak úgy vannak, mint nálunk a spájz.

Józseffel félrevonultunk.
– Hogyan gondoltad, meddig maradunk?
– Lassan haza kellene mennünk. Erős volt a nap.
– Erős bizony.
Ekkor jött oda hozzánk László.
– Ha nem gond, szeretnénk hazamenni. Felviszel Pálpatakára? – fordultunk hozzá.
László úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
– Ez nem jó ötlet. A disznót hamar fel kell dolgozni, márpedig ketten nem bírjuk. Kellene segítség.
Egymásra néztünk Józseffel. Egy disznó elrendezése testvérek között is 3-4 óra. Reggel pedig nyolckor ébresztő, mert jön az újabb nap, leegyeztetett programokkal.
– Oké, maradunk – mondtuk szinte egyszerre – Nem tudtuk, hogy szükség van ránk.
– Jó. Akkor mi meg sietünk. Meg csak addig dolgozzuk fel, amikortól már pihenhet a hús.

Így is történt. Az elkövetkező két óráról nem akarok sokat írni, minimum horror volt az én gyenge városi gyomrom számára. Amikor tőrrel bevágták a lábát, majd kézzel letörték. Amikor fejszével és kalapáccsal leválasztották a fejét. Amikor befeszítették a fejszét a bordák, később pedig a gerinc közé, majd kalapáccsal végigverve feszítették szét a csontokat. Amikor a két ember megragadta a belsőségeket és teljes testsúlyukat beleadva alul húzták ki az egész gőzölgő, bűzölgő hóbelevancot, ordenáré szörcsögések mellett. De nyeltem egy nagyot, ha kellett, markoltam a végtagokat… és toltam közben a fényképeket. Mert ilyet úgysem látok még egyszer az életben.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Kábé két órának kellett eltelnie, hogy egy élőlényre, egy állatra emlékeztető anyagból táplálékra emlékeztető anyag legyen. Hogy a hús elveszítse az egyéniségét.

Hajnali 3 körül értünk fel. Bontottunk egy sört, megkóstoltuk a sajtot és a csirkemellet, aztán pánikszerűen gyors ágybabújás. És ez volt a gyengének tervezett nap.