Search: “"Nápolyt látni... és túlélni 0"”

We found 4 results for your search.

Nápolyt látni… és túlélni 04/04

Hazautazás
2018.10.23; kedd

Megint kényelmes ébredés. 10.30-ig kell elhagynunk a szállást, a gépünk 15.00-kor indul, tényleg időmilliomosok vagyunk. Belefér egy bőséges reggeli – kell is, mert ma mindent meg kell ennünk, innunk – és belefér egy jó nagy séta is, hiszen mindketten inkább a várost járjuk, minthogy egy terminálon ücsörögjünk. Oké, voltak zavaró tényezők, megpakolt hátizsákok a háton, Nejnek meg a deréktáji problémái, de ő is inkább a sétára szavazott. A lassú sétára.

Szóval nagy zaba reggelire. Eredetileg azt terveztük, hogy azt a bort, melyet nem tudunk meginni, a jó régi szokás szerint lila pillepalackba töltjük és séta közben kortyolgatjuk el, de nem volt rá szükség. Elfogyott a reggelihez.

Időben el is indultunk. Most annyi tervezés azért volt, hogy az óváros felső részét céloztuk meg, amely valahogy mindig kimaradt eddig a szórásból.

– Te, meg se fogjuk ismerni a várost!
– Miért?
– Gondolj bele, eddig csak sötétben és esőben láttuk.
– Mármint?
– 2009-ben négy napon keresztül egyfolytában borult volt az ég, esett az eső. Nápoly fekete volt, feketék voltak a kövek is és minden nedves volt, az eső meg esett. És most? Első nap este sétáltunk, minden fekete volt, aztán jött egy napsütéses nap, de ekkor sötétben mentünk, sötétben jöttünk, napközben meg az Amalfi parton voltunk, utána pedig egyfolytában esett az eső. Megint. Nem is tudom, hogyan fogadom el, ha Nápoly világos és vidám lesz. Az már nem is Nápoly.
– Meg fogjuk szokni.

Időben indultunk. Az utcákon persze ugyanakkora tömeg. Kedden. Délelőtt.

Én persze nem bírtam magammal, bebújtam minden érdekesebb lakóházba.

Na most, amire viszont nem gondoltam, az az, hogy a felső részben a felső keresztutca már nem volt olyan forgalmas, mint az alsó kettő és üzletek se nagyon voltak rajta. Mi viszont mára terveztük, hogy ajándékokat veszünk. Nem sikerült. Végül kínunkban Barnának vettünk a Garibaldi téren egy arancini-t, mert tudtuk, hogy szereti. Aztán ennyi.

Ja, meg én is megleptem magam valamivel, de arról majd külön írok.

Na szóval, ez a felső út szép is, meg romantikus is, de aki a nyüzsgést, a kiabáló árusokat, a pezsgő életet kedveli, az maradjon inkább az alsó kettőnél.

Mentünk, mendegéltünk… aztán a távolban feltűntek a Garibaldi tér teraszai. Sóhaj.
Oké, ennyi volt.

Felszálltunk az Alibuszra, besétáltunk a terminálba, átevickéltünk a szekun, szóval innentől már rutinmunka.
Rohadt sok időnk maradt. Bóbiskoltunk, sétálgattunk. Aztán indulás előtt egy órával Nej felvetette, hogy nem érdekli, mekkora rablás, de igyunk már egy sört.
Normál esetben hülyén néztem volna rá. De most priority jegyünk volt, piszkosul ráértünk akár az utolsó pillanatban is megérkezni, nem kellett idegeskednünk a poggyászkvóta miatt. Emberek, a priority jegy jó dolog.

Nem, nem jó, persze, hogy az ördögtől való. De a mostani Wizzair zsarolásban ezzel tudod csak garantálni magadnak a stresszmentes beszállást. Innentől meg már csak matek.
A Wizzair meg gebedjen meg. Naponta ötször.

És ezzel a képpel zárnám is a beszámolót. Megkerestük a kapunkat, közvetlenül mellette volt egy étterem, kértem két pofátlanul drága sört és miközben a kapunál már emberek furakodtak, mi békésen sörözgettünk. Majd amikor láttuk, hogy elindul a boarding, felálltunk, odasétáltunk és a prió soron kényelmesen átballagtunk.

A délelőtti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Mivel zárhatnám stilszerűbben, mint az időjárással? Leszálláskor a pilóta többször is jelezte, hogy cifra az idő, de végül gond nélkül letette a gépet. Többen meg is tapsolták. A lúzerek. Aztán amikor itthon megtudtam, hogy milyen időjárásba érkeztünk, sajnálni kezdtem, hogy én nem tapsoltam. Ember, orkán erősségű szélben landolt a pacák, pihe-puhán.
Ja, és Nápoly. Az a bizonyos vasárnap éjjel, melyet kómásan átaludtunk. Amikor itéletidő volt a környéken. Mondom, melyet bortól, túrázástól hullára fáradtan egyszerűen átaludtunk. (De olyan mélyen, hogy amikor hétfő reggel a szállásadónk érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem értettem, mire fel aggódik.)
Ahogy Nej fogalmazta, ha ez a hegyen kap el minket, ahol a csúszós kövek a sártól és a víztől sokkal csúszósabbá válnak, simán ott is maradhattunk volna.

Penge élén jártunk.

De rettenetesen jól sült el. Semmiképpen nem hagytam volna ki az életemből.

Link:
Fényképalbum

Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 02/04

Istenek Ösvénye
2018.10.21; vasárnap

Istenem, milyen lenne, ha egyszer, csak egyszer nem kellene csapágyasra hajtani az agyamat egy túra előtt!

Mi lenne? Fizetett túrára kell menni, ott mindent megszerveznek helyettem.

Nos, a komplikációk. Terveztem egy túrát. Nem is akármilyent. A Sorrentói-félsziget, amellett, hogy gyönyörű, még igazi hegyjárós turistaparadicsom is, tele hangulatos hegyi utakkal. Ezek közül is kiemelkedik az ún. Istenek Ösvénye. Gyakorlatilag egy elképesztően kitett, sziklák szélén, mély szakadékok mentén húzódó útvonal. Nocellét köti össze Bomeránóval. Olyan 5-6 kilométer, meglehetősen hullámzó, összességében 5-600 méternyi szintkülönbség. A mélységben pedig települések, na meg a hatalmas, mélykék tenger. A legtöbb turista úgy teszi meg a távot, hogy busszal felutaznak Bomeránóba (fúj), majd onnan lesétálnak Nocellébe, vagy Positanóba és hazabuszoznak. Ezen az útvonalon rengetegen járnak, legnagyobb fájdalmunkra rengeteg az erre a terepre alkalmatlan, vezetett turistacsoport is.
Mi erre a túrára építkeztünk, de jelentősen megfejeltük. Positanóból, azaz 0 szintről indultunk, az Amalfi öböl partján tepertünk fel Nocelle falucskáig, onnan pedig le-föl hullámzásokkal Bomeránóba, majd nagyjából ugyanezen az útvonalon vissza. Így kábé 15 kilométernyi táv lett, 910 méter szinttel.

Eredetileg úgy terveztem, hogy hétfőn megyünk. Positano megközelítése nem egyszerű, Nápolyból el kell menni a helyi HÉV-vel (Circumvezuviana) a sorrentói végállomásra, onnan átszállni buszra és azzal Positanóig. A vasút 70 perc, a busz 30-35, na meg az átszállások, gyaloglások, aztán délután ugyanez vissza. Figyelembe véve az olaszok pontosságát, meg a vasárnapi, megkurtított menetrendeket, logikus döntés volt a hétfő.

Ekkor lépett színre az időjárás. A meteorológia közölte, hogy mind a két nap szar időnk lesz. Hétfőn nagyon, vasárnap csak közepesen. Aha. A szokásos tempó.
Szombat estig kivártunk, hátha változik valami.
Nem változott.
Azt igérte a levelibéka, hogy vasárnap felhős, néha napos idő lesz, délután hatkor nekiáll esni. Kedd reggelig nem is hagyja abba. Hétfőn rongyosra áztatja a várost. Nagy lehülés.

Fogós probléma. Mert oké, hogy vasárnap nagyon korán kelünk, kirohanunk, jó esetben nem is ázunk el, de mit érünk vele, ha a hegyek felhőbe borulnak és nem látunk semmit? De ezt csak ott, a helyszínen fogjuk meglátni. Ugyan túrtam ki Positano webkamerát, olyat, amelyen látszik a hegy, de amikor indulunk, akkor még sötét lesz, nem látunk semmit a kamerán.

Nagyon nem szívesen tettem volna le a túráról. Aztán beugrott a B terv. Elindulunk borzasztó korán. Sétálunk egy órát Sorrentóban, mert még nem jártunk ott és állítólag megéri. Majd úgynevezett napijegyet veszünk a Sorrentó – Amalfi vonalra: ezzel 24 órán belül annyit utazhatunk a két város között, amennyit csak akarunk. Azaz ha leszállunk Positanóban és felhőben lesz a hegy, a következő busszal továbbmegyünk Amalfiba és ott csavargunk. Ha visszafelé eltűnnek a felhők, akkor átgondoljuk a dolgot. (Lehet, hogy meg tudjuk csinálni a túrát, de a végén tutira elázunk.) Ha meg visszafelé is felhők lesznek, akkor legfeljebb láttuk Amalfit. Legfeljebb. Az se semmi.

Még a ruhát kellett végiggondolnunk. Úgy döntöttem, hogy lapot húzok 19-re, nem viszek dzsekit. Meredek, kitett túra lesz, a fene sem akar cipekedni. Mi lehet a legrosszabb? Rongyosra ázok. Kibírom. Jobb, mint dögmelegben, vastag dzsekivel a derekam körül hegyet mászni.
Nej nem volt ilyen bátor, hozott.

Szóval ezért fejeztem be úgy az előző írást. Hajnali 4.30-kor keltünk, 6.10-kor indult a vonat a Garibaldi térről, 7.20-kor Sorrentóban voltunk. Egy óra séta, halottat is felébresztő olasz kávéval.

9-kor már Positanóban vizsgálgattuk a hegyet. Tökéletes volt. Tökéletesen felhőmentes. Fájó szívvel kihagytuk a várost. Fájó szívvel, mert bőven megérdemelte volna. De az időjárás nagy úr. Abban maradtunk, hogy ha visszaérünk hat előtt, akkor majd megnézzük. Aha.

A túraútvonal úgy néz ki, hogy Positanó felső részéről el lehet tekeregni egy hosszú, kanyargós útvonalon Nocelléig, de aki igazán kemény, az Positano-alsón száll le, sétál kábé két kilométert a tengerparti úton, majd egy nagyon combos lépcsősoron teper fel Nocellébe.
Mi ezt választottuk.

Nos, már a tengerparti út sem volt csúnya, de az élvezetéből sokat visszavett, hogy az út nagyon szűk, ellenben nagyon forgalmas. Láttunk balesetet is, egy mikrobusz fordult volna ki az útra, nem vett észre egy erőből felfelé teperő országúti bringást, akit végül nekilökött a szemközti kőfalnak. A bringás ügyes volt, nem esett el, káromkodott, rázta az öklét, majd ment tovább. Nálunk biztosan vehemensebb jelenet lett volna belőle. És még az olaszokat mondják balhésoknak.

Akkor a lépcső. Mentünk felfelé. Aztán még mindig mentünk felfelé. Majd továbbra is mentünk felfelé. És ekkor jártunk nagyjából a harmadánál. Pedig ekkor már nem hittem volna, hogy a világon létezik ennyi lépcső. Az utolsó harmadot valami önkivületben nyomtam le.
– Dhe jó lehet errefelé lhépcsőkészítőnek lhenni – szuszogtam.

Ami viszont lelkesített, az az egyre fenségesebb kilátás volt.

Aztán egyszer csak nagyon furcsa változás állt be: kiegyenesedett a talaj. Terasz. Nocellében, a templom melletti teraszon kiképeztek egy kilátót. De nem ez volt a lényeg: volt büfé és nyilvános vécé. Mindkettőre égető szükségem volt.
A büfés csaj mondjuk nem volt egy Villám Vilma, kábé tíz perccel Nej előtt értem fel, egy ember volt előttem, mégis pont akkor kaptam meg a sörömet, amikor a leányzó felért. Meglehetősen látványos volt, ahogy a lépcsőmászástól zavaros szemekkel még csak kezdte volna felfogni, hogy vége, hogy terasz, én pedig megfordultam a pultnál és a kezébe nyomtam egy hideg sört. Mennyország.

Összességében 2 kilométer hosszú volt a lépcső, 310 méter szintkülönbséggel. Tűző napon.

Kifújtuk magunkat. Gyerünk, nézzük meg, merre barangolnak azok a punnyadt istenek.

Hát, istennel nem annyira találkoztunk, turistacsoporttal, nagycsaládokkal annál inkább. Az út könnyített változatát – melyet az írás elején részleteztem – tényleg boldog-boldogtalan járja. Apró gyerekes családok. Sokszor a picit már a vállán vitte az apja. 50-100 fős csoportok. Nem egy, sok. Valahogyan ráveszik őket, beleugranak és… hát, tényleg nem akarok bántani senkit, mert méltányolom az elszántságukat, de rettenetesen szerencsétlenkednek. A terep ugyanis nem könnyű, szűk, sziklás, köves, extrém módon kitett, egy bizonytalankodó csoport akár negyedórára is lezárhat egy-egy szűkületet, kanyart, kaptatót. Mi viszont tepertünk volna, hiszen a délutáni eső előtt oda-vissza meg akartuk csinálni a túrát. Én még csak elvoltam, ha kellett, felmásztam a sziklafalra és úgy kerültem meg a dugót, de Nej szinte végig dühöngött.

Ja, mert egy aprósággal nem kalkuláltam. Hétfőre terveztem a túrát. Amikor rajtunk kívül nem lett volna senki. Aztán az időjárás miatt átkerültünk vasárnapra. Amikor óriási tömeg volt. Különösen, mert az olaszok sem hülyék, ők is tudták, hogy sokáig ez az utolsó esély egy napos vasárnapra.

A következő képek mindegyikén látszódik az ösvény, látszódnak emberek. De nem mindig láthatók jól. Próbáld megkeresni, mind az utat, mind az embereket. Ijesztő lesz. Vedd figyelembe, hogy 5-600 méternyi szakadék volt közvetlenül mellettünk.

Jött egy pont, ahol az út kettévált: egy felső és egy alsó útra. Ezt pont az olyan oda-vissza túrázó embereknek találták ki, mint mi. Kapásból a felső útvonalat választottuk. Arra jelentősen kevesebb ember járt.

Még néhány kedvenc kép.

A két út nagyjából a hajrá szakaszban egyesült újra. Rossz sejtéseim voltak.
– Te nézd már, nem azok a házak ott lent Bomerano?
– Jézusom.
– Hát, szerintem is. Ha az a túra vége, hogy most lemegyünk 1-200 méter szintet, csak azért, hogy visszajöjjünk, nem biztos, hogy megéri.
– Akkor mi legyen?
– Előremegyek, szétnézek.

Visszajöttem.

– Nos?
– Nem látok semmit. De ez nem biztos, hogy baj.
– Mert?
– Mivel nem látok sem ösvényt, sem csoportokat, valószínűleg nem arra megy az út.
– Akkor mi legyen?
– Menjünk. Lehet, hogy soha az életben nem jutunk el még egyszer ide. Nehogy már visszaforduljunk.

Jól döntöttünk. Az út nem hogy lefelé vitt volna a völgybe, hanem feltekeredett a sziklák mentén, majd miután megkerültünk egy nagyobb példányt, feltűnt a bomeránói parkoló.

– Hoppá. Megcsináltuk.
– Nagyon jó. Büfé lesz?
– Otthon megnéztem Streetview-val, láttam kocsmákat.
– Akkor mire várunk?

Nos, nem jött össze. Mint kiderült, a parkoló még nem a falu. Kábé két kilométert kellett volna tovább mennünk, aszfaltozott műúton, olyan semmilyen környezetben. Nem kértünk belőle. A parkolóban meg nem volt büfé. Igazából semmi sem volt, csak autók.

– Akkor nekünk itt vége az Istenek Útjának.
– Oké. Együnk valamit.

Beültünk egy sziklafal mellé, az árnyékba. Pokolian sütött a nap. Vizünk, az nem volt.
Nej elővette a szendvicseket. Megettem az elsőt.
– A másik is ilyen? – érdeklődtem nem túl nagy lelkesedéssel.
– Igen. Miért, mi a baj?
– Kifli, vaj, zeller. Jól sejtem?
– Jól.
– Aha.

Rágcsáltunk.

– De most komolyan, van valami baj? – érdeklődött.
– Tudod, amikor az elsőt kezdtem enni, azt hittem, csak rossz oldalon haraptam bele. Majd csak lesz benne valami ehető is. A közepénél azt hittem, ritka balszerencsés vagyok. A végénél viszont már komolyan elkezdtem gyanakodni.
– Mégis, mit vártál?
– Hát, pédául a hűtőnk tele van pekorinó sajttal. Valahogy folyamatosan azt vártam, hogy feltűnik a szendvicsben a pekorinó íz.
– Hmm. Most, hogy mondod, tényleg rakhattam volna bele sajtot.
– Nem baj, így is finom.
– Azért ezt még gyakorold tükör előtt.

Megkajáltunk. Felálltunk.
Ekkor jött a döbbenet.
Igen, gps. Már megint. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy leállítsa a mérést, hiszen nem voltunk zárt térben. Viszont az a nyomorult sziklafal úgy beárnyékolta a készülékeket, hogy egytől-egyik mindegyik meghülyült. A Garmin órám szerint konkrétan két kilométert ugráltunk evés közben a környéken, szikláról mélységbe, mélységből sziklára. Annyira elcseszte a track-et, hogy gyakorlatilag kidobtam. Nej órája látszólag jobban viselte, de a végén kiderült, hogy az is nagyon félremért. A valós megtett távolság olyan 15-16 kilométer lehetett, az ő órája 12 kilométert mért. Ez is kuka. A legjobban még a túragps vészelte át a helyzetet, ennél 14,5 kilométer lett a vége, de mint majd később látható lesz, ez is felugrott egy szikla tetejére, majd vissza.
Szóval már most szólok, hogy az írás végén található track adatok nem igazán valóságosak. Maga a track a túragps-ből lett kiszedve, a Relive 3D videója meg Nej órája alapján. Ennyire futotta.

Elindultunk visszafelé. Mondhatni átkozottul szomjasan. Miközben tudtuk, hogy Nocelle 5 kilométer, ezen a terepen kábé két óra.

Aztán megtörtént a baj. Éppen egy közepes méretű család és egy túlméretes házaspár óvatoskodott előttünk, egy nehezen járható, meredek, csúszós köves szakaszon. Nem vacakoltam sokat, kimentem szélre és apró szökellésekkel előzgettem. Nej is megpróbált gyorsítani, de neki nem jött össze.
Sikoly. Ordítás.
Visszarohantam, segítettem neki felállni. Igyekeztem megnyugtatni.
– Jól vagy?
– Nem!
– Mid fáj?
– Hát a seggem! – nézett furán.
– Oké, oké, lépni tudsz?
– Megpróbálom.
– Remek, tudsz. Akkor valószínűleg csak zúzódás.
– Csak? Pokolian fáj!
Átöleltem.
– Nyugi. Akkor maradjunk így egy kicsit.

Pár perc után elindultunk. Járni tudott, de a tempóból vissza kellett vennünk. De még így is előzgettük a népeket.
Most már én sem siettem annyira, a neccesebb részeknél megvártam, mutogattam, hová lépjen. Remélem, nem volt túl idegesítő a mikromenedzselés.

Aztán szép lassan feltűnt a nocelle-i templom teteje. Doppingoló hatása volt, ugyanis tudtuk, hogy mellette sört mérnek.

Megint én értem be korábban. A pultnál egy ember volt előttem, a pult mögött a lassú csajszi meg egy hapsi: Puci. De ekkor még nem tudtam a nevét. Csak annyit tudtam, hogy sört akarok venni. Sokat. Viszont úgy tűnt, hogy ez nem jön össze. Az előttem lévőt még kiszolgálták, majd a pár heves szóváltásba kezdett, utána odaszóltak nekem, hogy zárva vannak.
– Most? – sikoltottam fel. Délután három volt, tűző nap.
– Most.
– Adjanak már három sört és itt sem vagyok!
– Adjál három sört – szólt rá a nőre Puci.
– Adjál te!
– Valaki adja már ide azt a tetves három sört!

Végül megkaptam. Nagyjából akkor, amikor Nej is megérkezett. Hiába, időzíteni tudni kell.
Leültem a dohányzó kuka mellé, előhámoztam egy szivart és lehúztam az első sört. (Olyan kicsi, háromdecis volt.) Az élet rögtön sokkal, de sokkal elviselhetőbb lett. Üldögéltünk. Néztük a cirkuszt.
A büfés pár ugyanis bemutatta a tipikus olasz házastársi veszekedést. Először csak a beszélgetés frekvenciája változott, aztán elkezdtek kiabálni, végül a nő sírásba váltott, de ez nem zavarta abban, hogy ordibáljon.
Ekkor tűnt fel a lépcső tetején a hapsinak valami haverja.
– Puci! – kiabálta széles mosollyal.
– Gianni! – kiabált vissza Puci, hasonlóan széles mosollyal. Majd hagyta a f@szba a csajszit és félreült a haverjával önfeledten dumálni.
Érdekes módon a változás a nőre is pozitívan hatott. Egyből abbahagyta a sírást, mosolyogva fordult a sorban álló, ledermedt vásárlókhoz és kedvesen, barátságosan kiszolgált mindenkit. Miközben Puci és a haverja szélesen gesztikulálva, egymást ölelgetve beszélgettek a padon. A haver nagyon bennfentes lehetett, mert később a vécés csaj is odaült melléjük, aztán hoztak maguknak kávét, jól érezték magukat. A csaj is a pultnál. Egy idő után mindenki lelépett, Puci meg visszament a pult mögé. A csaj pedig, mint valami megszakított beszédet, úgy kezdte el újból a sírást és ordibálást, Puci pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a kiabálást. Ilyen egy összeszokott páros.

Nej később rájött, hogy hiba volt csak egy sört kérni, így ismét sorba állt. Jó húsz percig. Mondtam már, hogy a csaj nem volt valami villámkezű?

Húztuk, halogattuk, de végül csak neki kellett vágnunk. Komolyan, jobban féltem a lefelé menő lépcsőktől, mint bármi mástól ezen a napon. Ha erő kell, teljesítmény, az nem gond. Csinálom. Csináljuk. Legfeljebb megállunk pihenni. De a lefelé lépcsőzéshez, különösen ilyen rengeteg lépcsőzéshez, térd kell. Az meg már egyikünknek sincs. A közepétől inkább felkapaszkodtam a kőpárkányra és azon egyensúlyoztam lefelé. Csak ott meg a belógó faágak miatt kellett sokat csúszni-mászni.
Komolyan, határozottan megkönnyebbültem, amikor végre kibukkantunk a lenti útra. Utána félóra séta, buszmegálló. Óriási tömeg.
– Mindegy. A következő busszal akkor is elmegyünk.
– Mikor jön?
– 17.11. Rohadt mázlink van, hogy még nem jött meg az eső, de nem akarom az oroszlán bajszát rángatni. Ha a HÉV-en ülünk, akkor tőlem már vihar is jöhet.

Mondanom sem kell, Nej állapota miatt szóba sem jöhetett a reggel elképzelt positanói séta.

Jött a busz. Felfértünk. Még ülőhelyünk is lett. Sorrentó. A HÉV gyakorlatilag üres volt. Fél nyolckor Nápolyban voltunk. Elégedetten szívtem tüdőre azt a büdös levegőt a Garibaldi téren.
– Megcsináltuk!
– Meg.
– Fel tudod fogni? Igaz, rohadt korán keltünk, de fél nyolckor már visszaértünk, úgy, hogy végigjártuk azt a teljes, nyomorult, kib@szott túrát!
– Ja.
– Bár…
– Igen?
– Azt azért tudod, hogy _nagyon_ nem nápolyi módra csináltuk meg.
– Mire gondolsz?
– Kicentizve. Futva. Idegeskedve. Stresszelve. Állandóan órát bámulva.
– Na jó, de máshogy nem lehetett.
– Igaz. De akkor sem illett a hely szelleméhez.
– Jó. De megcsináltuk.
– Igen. Viszont akkor most fussunk.
– Mi van?
– Nagyon kevés otthon a borunk. Ma pedig vasárnap van. Az egyedüli, még nyitvatartó bolt a környékünkön 20.30-kor zár. Azt mindenképpen el kell érnünk.
– Háát… tudod, azért a futás… ugye nem gondolod komolyan?
– Ja, igazad van. Akkor menjünk. Majd kitalálok néhány rövidítést.
– Oké… de nekem ma ne beszélj többet a nápolyi mentalitásról.

Nem emlékszem, anyáztam már ma a gps-t? Most a mobiltelcsis Google Maps tette tönkre kis híján az esténket. Azért részletezem, mert egyfelől a gps-nek, a maga szűk lehetőségein belül tulajdonképpen igaza volt, viszont a hatás roppant kellemetlenül jelentkezett. Konkrétan majdhogynem szétbaszott az ideg.
Kezdjük a fizikával. Nápolyban magasak a házak, szűkek az utcák. Mi következik ebből? Az, hogy bármilyen gps, melyet az utcákban akarsz használni, rohadt kis szeleten át lát ki az égre. Egyszerűen ezekben a szűk sávokban nem lát műholdat. Azaz már régen nem ott vagy, ahol a kis kék pötty mutatja, de te csak azt látod és ahhoz képest navigálsz. Olyan sikátorokba keveredtünk bele, hogy már féltünk. Keresztülgyalogoltunk egy nagyon fekete család utcai vacsoráján. Először előlről, majd miután a gps életre kelt és megmutatta, hol vagyunk, azután hátulról is. Ijesztő volt.
Végül ha nehezen is, de megtaláltuk azt az utcát, amelyik a a kedvenc terünkre vitt, azaz amelyik mellett laktunk.
– Nézd, nagyon nem szeretem az ilyet, de magadra hagylak – közöltem Nejjel.
Egy néma sikoltás volt a válasz. Nej nem a tájékozódóképességéről híres. Konkrétan fogalma sem volt arról, hol vagyunk.
– Nyugi. Ezen az utcán mész egyenesen. Se jobbra, se balra. Hamarosan ott leszel, ahol tegnap vacsoráztunk, utána meg azon a téren, ahol a szállásadónkkal találkoztunk. Emlékszel, onnan már sima.
– Biztos?
– Biztos. A bolthoz nekem gyakorlatilag futnom kell. Te meg lesérültél, járni is alig bírsz. Muszáj szétválnunk. Találkozunk a téren.

Ezzel elgaloppoztam. A boltot éppenhogy elcsíptem, vettem bort, kenyeret, ásványvizet. Mindegyik életet mentett.
Nejt megtaláltam a téren.
– Ugye nem is volt nehéz?
– Ja. És most?
– Van egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne másszunk fel a lakásba és jöjjünk le utána pizzát enni. Ha felmentünk, már nem jövünk le. Kérdezzük meg az étteremben, hogy adnak-e elvitelre?
– Remek ötlet.

Ez lett. Természetesen adtak elvitelre is pizzát. Mivel ilyenkor nincs szervízdíj meg ásványvíz, így mindketten jó drága pizzát választottunk. A jó drága – azaz a legdrágább – pizza egyébként 8 euró volt. Elképesztő. Ha pizzába akarsz fulladni, akkor gyere Nápolyba.

És tulajdonképpen ennyi. A pizza és másfél üveg bor után szószerint lefejeltük az asztalt. Amíg Nej zuhanyzott, én elaludtam a kanapén. Aztán úgy mostam fogat és mentem fel az emeletre, hogy semmire sem emlékszem belőle.

Jó nap volt.

A túra útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

PS1.
Ezt már utólag, itthon írom. Nos, az a bizonyos könnyű kis baleset ott fent a hegyen, egyáltalán nem volt könnyű. Nej szerdán, immár itthon elment orvoshoz, mert nagyon fájt neki. Röntgen, meg ilyenek és kiderült, hogy bizony eltört a keresztcsontja. Tudjátok, a keresztcsont és a farokcsont már azok a csigolyák, melyek összenőttek a medencecsonttal. Egy ilyen törés átkozottul szerencsétlen dolog, nagyon tud fájni. A jó benne az, hogy a rendberakásához nem kell sebészi beavatkozás, csak pihenés, sok fekvés, fájdalomcsillapítás, amíg magától össze nem forr.
Na, mi erről odakint semmit nem tudtunk. És végigcsináltuk a maradék két napot, tömérdek gyaloglással, ahogy terveztük.
Nej egy Hős.

PS2.
Apró színfolt, hogy miután ez szerdán kiderült, Nej elment Barnával bevásárolni az Auchanba. És Barna teljesen természetesen állt be a nyomorékok, mozgássérültek számára fenntartott pénztári sorba. Nej, amikor észrevette, elsőre nem is tudta, hogy röhögjön, vagy agyonüsse.
Apja fia.

Nápolyt látni… és túlélni 01/04

Előzmények, leutazás, első nap
2018.10.20; szombat

Hát, ha hiszed, ha nem, az előzményekben megint a Garmin lesz a főszereplő. Lassan már átnevezhetném a blogot is ‘Garmin-anyázók, ide!’ névre. Lehet, hogy a látogatottság is megugrana.

Különösen fájó, hogy most nem a sportóra volt a hülye.
Van nekem egy ezeréves túraGPS készülékem, a GPSMAP 64 cucc. Tényleg nagyon régen megvan, előtte a GPSMAP 62 volt, az is jól muzsikált. Ezek a készülékek alapozták meg nálam a Garmin jó hírét. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy sportórában is a Garmin infrastruktúra mellett maradok.
És most ez a készülék kapott sebet.
Nem, nem maga a készülék. Szerencsétlen nem tehet semmiről.
Ellenben a Basecamp… hát most kiakasztott.

A rendszeres olvasók emlékezhetnek rá, volt itt némi polémia, némi lelkendezés a részemről. Ugyanis tetszett a termék. Ehhez tudni kell, hogy a Gpsmap6x készülékek kezelése, úgy, hogy mindent fájlszinten kellett rájuk varázsolni, meglehetősen nyögvenyelősen ment. Kinlódtam, szenvedtem és nem egyszer utólag derült ki, már a helyszínen, hogy valamit elcsesztem. A Basecamp ezen a területen vágott rendet. Nem kicsit, nagyon. Minden térképet, melyet feltelepítettem a számítógépemre, pár mozdulattal át lehetett telepíteni a Gpsmap készülékre is. Felfoghatatlanul megkönnyítette a dolgomat. Olyan térképeket is ki tudtam rakni, melyekből csak számítógépes verzióim voltak, *.img alapúak nem. Gondolj bele, egy teljes olasz OSM térkép a számítógépre telepítve 178 darab apró *.img fájl. A telepítő ezt összefésülte és egy fájlban tette ki a készülékre. És ez még nem minden: ugyanolyan könnyedséggel tudtam összecsomagolni waypointokat track-ekkel, majd ezeket lazán kirakni a készülékre. Úgy egyáltalán, az, hogy felkészítsem a készüléket egy hosszabb túrára, mely munka korábban félnapos szenvedés volt, pár percre zsugorodott, ráadásul végig a kezemben volt minden, pontosan tudtam, mit csinálok, mi történik. Már ez is elég volt ahhoz, hogy szeressem a Basecamp programot.

Így érkeztünk el a nápolyi túránkhoz. Nagy terveim voltak: őrületes városi csavargások, illetve az Amalfi öbölben az Istenek Ösvénye túraút. Nem kispálya, látni fogod.
Kell hozzá a Gpsmap? Hogy a fenébe ne.
Jó. Készüljünk fel. Megszereztem a túraút trackjét. Bejelöltem a városban a séták fontosabb pontjait. Térképen alig látható lépcsők beszállási pontjait. Felkészültem. Ahogy szoktam. Majd feltelepítettem – a Basecampon keresztül – az Olaszország térképet, kiraktam a waypointokat és a track-et. Kész. Ennyi. Hátradőltem. Minden más – buszmenetrend, vonatmenetrend, szállásfoglalás, beszállókártya – már mind ki volt nyomtatva. Tényleg kész. Mehetünk.
Szoktak azzal illetni, hogy túl aprólékos, túl paranoiás vagyok. Nem szoktam vitatkozni. Az eredmény számít, nem az, hogy minek tartanak.
Azaz miután mindent megcsináltam, végeztem egy ellenőrző tesztet: kisétáltam a teraszra, majd a túragps készüléken rákarestem a túra kritikus részeire és megnéztem, mi látható a környékükön.
Semmi.
Nem hittem a szememnek.
Gyors ellenőrzés. A készüléken ott volt a térkép. De ha ott van, akkor miért nincs ott?
Nem akarom rabolni az idődet a nyomozás leírásával, csak a végeredményt közlöm: Garminék elbaszták. Megint. Amikor a Basecamp 6.6.2 verziója után kijött a 6.7 verzió, elcseszték a Mapinstall modult. Amikor kijelölsz egy komplikált, több részletből álló térképet, bekattintod, hogy full installt szeretnél, nos akkor csak az első részletet teszi ki. Mely rendszerint a teljes térkép átfogó képe, azaz nagy vonalakban a táj, benne maximum a nagy főutak. Más semmi. Nemhogy túraösvények, de sztrádáknál kisebb rangú utak sem.
Finom, mi?
Mondanom sem kell, enélkül majdhogynem reménytelen lett volna végigcsinálni a tervezett kalandokat.
Anyáztam? Naná.
Volt róla fórumbejegyzés. Mikori? Május 28. Mi történt azóta? Semmi! Most is a teljesen szar 4.7-es verzió a legújabb.
Na, erre megint nem lehet mást mondani, mint hogy ez a vásárló közönség legcinikusabb telibeszarása.
Ja, és mikor derült ki? Az indulás előtt pár nappal. Amikor még két sürgős melót kellett befejeznem, hogy egyáltalán elmehessünk. Csak azzal, hogy kinyomoztam, mi történt, hogy találjak valami workaroundot, elment két nap.

Az OSM térképek oldalán találtam olyan lehetőséget, hogy egyben letölthetem az *.img fájlt. Azt már ki tudtam közvetlenül is másolni a készülékre.

Mely két nap fájóan hiányzott, mindenhonnan. (És ha visszajöttünk, rá kell tennem még pár napot, mire az összes gépen visszaállok a 6.6.2-re.)
Rohadjon meg az egész elkényelmesedett, beleszarós bagázs. Mondom mindezt úgy, hogy pár éve még Garmin rajongó voltam.
Csak hát, közben megismertük egymást.

Na, mindegy. Jöjjön Nápoly.

Illetve még valami. A Wizzair meglepően úrként viselkedett. A jegyeket ugyanis még tavasszal vettem meg, nyáron viszont jött a poggyásztéboly a társaságnál. Összevissza variálták a szabályokat, gyakorlatilag a kiszolgáló személyzet sem tudta, mit lehet, mit nem, időnként érthetetlenül bevadultak, időnként érthetetlenül megengedtek mindent. Megtehették? Persze. Hiszen ha kekeckedsz, akkor nem engednek felszállni. És sokra mész egy esetlegesen megnyert perrel, amikor ugrik a nyaralásod.
Kiváncsian vártam, mi lesz a vége. Négy napra megyünk, szükség esetén beleférünk egy-egy 20 literes hátizsákba is, szóval nem idegeskedtem. Csak egy kicsit. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
Aztán indulás előtt két héttel rendberakták a katyvaszt. Ugyan ez sem lett teljesen világos, de sokkal nyugodtabban vártam. Az online check-in úgyis megmond mindent. Megmondta. Megkaptuk oda-vissza a priority beszállást. Oké. Vihetjük a nappalit is.

Habár tényleg kapkodva készültünk, még a végén is a gps cuccokat piszkálgattam, de indulás előtt váratlanul maradt egy szabad óránk. Ősz van. Új fényképezőgép van. Mindkettőnknek. Naná, hogy kimentünk az erdőbe gyakorolni.

Aztán már tényleg a repülés. Hosszú hétvége, tömeg, zsúfolt gép. Variákolás a leülésnél, köszönhetően a Wizz legújabb szemét húzásának. Mi egy apró cserével egymás mellé kerültünk, mások viszont egész komoly passziánszokat toltak, négy-öt figurával.

Időben érkeztünk. A terminálból simán kisétáltunk és már egyből a városban is voltunk. Ami jó. Ami rossz, hogy nincs tömegközlekedés a belvárosba. Csak shuttle, melyet Alibus helyett simán lehetne Negyven Rabló Busznak is nevezni. A 25 perces utazás 5 euró. Csak viszonyításként: Sorrentó, 70 perc vonatozás, 3,7 euró.

A nagypályaudvarnál szálltunk le, az Európa legocsmányabb tere címre nagy eséllyel pályázó Garibaldi téren.
Ezt rakjuk rögtön az elején tisztába: Nápoly nem szép város. Akár lehetne is, de ahhoz legalább jelzés értékűen takarítani kellene. Itt szemmel láthatóan feladták a küzdelmet. Jó húsz éve folyik a harc szemét fronton a maffiával és még nem dőlt el semmi. A szemét viszont reménytelenül gyűlik. (Bár meglepően sok helyen láttunk szelektív konténereket. De szemetet is.)

Megjegyzem, mi sem lehetünk olyan nagyon büszkék magunkra.

Szóval nem szép. De őrülten hangulatos. Azt mondod, New York nyüzsög? Lófütty. Nápolynál szédültebb város nincs. Itt minden megtörténik és ugyanakkor mindennek az ellenkezője is. Ha nyitottan és kellően ellazulva (pl bor) vágsz neki a városnak, végig fogod mosolyogni. Amikor azt mondod a harmonikásnak, hogy ‘nem’ és erre megsértődik, mondva, hogy “ilyen szép Lady-nek nem lehet nem játszani valami szépet” amire persze rávágod, hogy “de!”, és ekkor már mindketten röhögtök. Szóval ilyenek. Ide nem érdemes nagy tervekkel jönni. Kimegyünk este az utcára. Aztán valami lesz.

Mielőtt jeleznéd, hogy ellentmondást észlelsz, Nápolyban a gps-nek annyi szerepe volt, hogy két, egyébként nem könnyen megtalálható lépcső (Salita della Pedamentina, illetve Rampe del Petraio) beszállási pontjait tettem el, ezeket is egy délelőtti túrához. Estére nem terveztünk egyszer sem semmit. Csak sétáltunk.

Ez volt az első fényképem a városban.

Igen, a hapsi fogta a trombitáját és bement az utca közepére. Trombitálni. Az autók közé.

Az elején volt némi izgalom. Szokás szerint szerettem volna felvenni a Revolut kártyámról a rárakott eurókat. Első automata. Csak olaszul beszélt, ráadásul valami zavarbaejtő kérdéssel kezdett, melyet nem tudtam értelmezni. Skip. Második automata. Szintén csak olasz, valami nagyon hosszú szöveggel. Ebből azt silabizáltam ki, mintha ideiglenesen nem működne. Következő. Unicredit. Végre beszél angolul is. Pin, összeg, mehet… hoppá, rossz a pin. Biztos elgépeltem. Kezdjük újra. Pin, összeg, mehet… érvénytelen bankkártya, beszéljek a bankommal. Mi van?!?! Már kezdtem bepánikolni, hogy be is vonja, de aztán kényelmesen, lassan kiadta. Huh. Menjünk innen. Egy sarokkal arrébb ránéztem a Revolut appból, mi is történt. Nem hiszed el. Tipikus idióta olasz folyamatszervezés. Az automata bekérte a pinkódot, de nem validálta. Bekérte az összeget és a két adatot egyszerre küldte el a banknak. A bank pedig, a hibás kód miatt, visszautasította a kifizetést. Az automata meg ebből azt a következtetést vonta le, hogy érvénytelen a kártya. Ezért másodjára már meg sem próbálta. Vicces.
Kerestünk egy negyedik automatát, most már figyeltem a pinkódnál, meg is kaptam a pénzemet. Volt némi megkönnyebbülés.

Menjünk randizni.

Már a találkahelyünk is sokat elárult. A szállásadónk a San Domenico Maggiore teret javasolta, mint ami 1 percre van a szállástól. Tudod, melyik ez a tér? Az óváros egyik kicsi, de leghangulatosabbnak tartott tere. Különösen éjszaka, amikor még nápolyi viszonylatban is erősen pezseg. Hja, közel az egyetem, közel az élet.

Találkoztunk. Bemutatkoztunk. Átsétáltunk. Leesett. Mármint az állunk.

Már amikor 2009-ben először voltunk itt, akkor is ezekbe az öreg lakóházakba bújkáltam, fényképezni, hangulatot szívni. Úgy elképzeltem, milyen lehet egy ilyenben lakni.
És erre itt van.
Maga a lakás belülről már más volt, tipikusan lakáskiadásra felújított belső, takaros, praktikus, nem érheti szó. De én folyamatosan a lépcsőházban, az ablakban, a gangon, a befelé nyíló lodzsán lógtam és gyönyörködtem. Abban, hogy milyen elképesztő gányolásokkal épült, mit épült, fejlődött evolúciósan, szervesen a ház. Hogy a felső két szint szemmel láthatóan később épült rá, mert lépcsőház híján egy kitett vasbeton trepnin lehetett csak felmenni. A mindenfelé ad-hoc feltákolt árnyékolók. Bármiből. A virágtartó egy falra szögelt műanyagvödör. Hogy az ajtónk négy centi vastag acélból van, de mellette a gangra nyíló ablakon nincs még rács sem. Hogy akárhányszor kijöttem a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, mindig akkor ment el valaki a nyitott ablak mellett és bámult be. Itt az emberek szószerint a másik szájában élnek. De tényleg. Nem egyszer látni olyat, hogy a család üzletből átalakított lakásban lakik. Azaz a külső ajtó nem előtérbe nyílik, nem konyhába, hanem egyből a nappaliba. És ezek az ajtók általában nyitva vannak. A durván forgalmas, szűk utcákra.

Nem is vacakoltunk sokat. Elszaladtunk boltba, kaja, bor.

Utána irány a város.

Ez a kép itt fent a San Domenico Maggiore tér sarka, pontosabban az azt keresztező utca. És hol volt még a szombat este!

Előtte ugyanis a pizza jött, a sarki étteremben.

Illetve amíg vártuk a pizzát, arcokra vadásztunk. Volt miből.

És a kedvencem. Az az önfeledt, csendes boldogság… Vedd észre, a leányzó nem mobiltelefont bámul, hanem eszébe juthatott valami boldog pillanat és elmosolyodott rajta.

Habár a nápolyi pizza vékony tésztájú, de elég rendesen telepakoltuk magunkat vele. Nem gond, lesétáljuk. Nem is volt kérdés, merre menjünk: a mellettünk lévő szűk, forgalmas utcának szemmel láthatóan egyik irányban sem volt vége. Ráadásul a múltkori alkalommal teljesen ki is maradt.

Ez az utca egyike az óváros három keresztutcájának. Tulajdonképpen ezek a főutak. Ezeket szeli át északról lefelé tömérdek sikátor.

A sikátorok már nem olyan zsúfoltak. Itt akár félhettünk is volna, de valahogy elfelejtettünk.

Egy kis zene.

Hosszú sor egy borbolt előtt.
Néha voltak ilyen nehezen érthető dolgok. Például ez a borbolt is. Nem is egy volt nyitva közülük. Mégis, csak ennél gyűlt össze ekkora tömeg. Aztán ugyanez pizzával is. A legtöbb pizzéria szolíd forgalom mellett üzemelt, de láttunk egyet, amelynél 40 méteres, tömött sor állt az ajtó előtt, hogy egyáltalán az emberek bejuthassanak. Milyen pizzát adhattak ott?

A szombat éjszaka Nápoly óvárosában… olyan, mint egy óriási házibuli. Nagyjából olyan könnyedén is lehet közlekedni, mint egy tömött lakásban a konyha és a nagyszoba között.
Csak itt még motoros kentaurok is cikáznak a népek között.

A jó öreg nápolyi trükk. Éjszakára bezárják a 3 méter magas, vastag tölgyfa ajtót. És ilyenkor már csak a belevágott macskajáraton keresztül lehet közlekedni.

A séta után még ittunk egy pohár bort, aztán szunya. Holnap 4.30-kor már ébresztő.
Hogy miért? És miért pont vasárnap? Majd ott elmesélem.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban is.