Search: “"Murter kerülgetés"”

We found 6 results for your search.

Murter kerülgetés 06/06

Go South
2012.06.29; péntek

Nem akármilyen éjszaka volt. Este tíz körül már éreztem, hogy álmosodom. Nem is csoda, a vrgadai strandon nem sokat sikerült aludnom az éjjel. Bemásztam a sátorba és rögtön rámzuhant ezer celziusz. Bátran oldalra fordultam és hagytam, hadd győzzön az álom. Negyedóra múlva arra ébredtem, hogy egy kisgyerek a sátrunk mellett – és ez most nem képletes, itt, öt méterre a rögzítőkötéltől – kapott ordítórohamot, a szülei pedig hagyták, hadd tombolja ki magát. Hát, német drukkerek üvöltésére inkább számítottam. Mindenesetre a negyedóra alvás arra pont jó volt, hogy kisöpörje az álmosságot a fejemből. A rosszabb, hogy ekkor realizáltam: pokolian fáj a derekam a gumimatracon. Most vagy a matrac volt túl puha, vagy tegnap aludtam el a derekamat a kemény földön, vagy csak a huzat tréfált meg az éjjel, nem tudom, de tény: akárhogyan is fordultam, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. (De ezt szigorúan az átlós szomszéd lakókocsija mellett.)
Az lett a vége, hogy beültem a kocsiba, letekertem a négy ablakot, hátradöntöttem az ülést és addig játszottam a deréktámasszal, amíg kényelmes nem lett. Hatalmasat aludtam. Negyed kilenckor ébredtem arra, hogy Nej rámnyitotta a csomagtartót.

Tisztálkodás, bolt, reggeli. Tegnap volt némi tanakodás, mi legyen az utolsó napon. Pihenés? Ránk férne, de azt majd a temetőben. Csavarogjunk egy kicsit autóval a környező városokban? A korábbi két nyaralás során csavarogtunk eleget, bejártunk mindent, nincs sok értelme. Kezdjünk el pakolni? Majd este. Kajakozzunk? Hát, végülis ezért jöttünk. Csak éppen hulla fáradtak vagyunk. A 35-38 fokos kánikulában ugyanis nem csak a távolság, a fizikai teljesítmény facsarja ki az embert, hanem a meleg is. Végül a kajakozás nyert, nem is akármilyen távval: Vodice. Aztán reggelre ez finomodott, végül megegyeztünk Tribunjban. Durván 11 kilométer, ez oda-vissza pont kellemes 22. (Vodice 29 lett volna.)

Tisno – Tribunj – Tisno
Távolság: 23,5 km

From Segédlet

Összeszokott páros vagyunk, 10.00-kor már toltuk be a vízbe a kajakokat. Nagyon megijedtem, mert teljes szélcsend volt. Már az első pár csapás után patakokban csorgott a hátamon az izzadtság. De ahogy kiértünk a kemping öbléből, jött egy szellő, aztán egy kicsit már túl erős szél is, de inkább hullámozzon egy kicsit, minthogy megsüljünk. A híd alatt volt némi ellenirányú áramlás, aztán utána sem volt egy biliárdasztal simaságú a víz, de pont ezért megyünk tengeri kajakkal. Aztán ez csak rosszabb lett, ahogy kiértünk a három csatorna találkozási pontjához, de a tegnapi evezgetés után számítottunk is rá. Nem unatkoztunk, a szél fújt, mi kell még?

Biztonsági játékból igyekeztünk a part mellett maradni, illetve azt is megbeszéltük, hogy megpróbálunk több pihenőt is beiktatni. Nem rohanunk sehová, a táj szép, miért ne élveznénk ki?
Hát, például a motorcsónakosok miatt. Az Adria partja messze nem olyan barátságos, mint a görög partok voltak, dehát pont emiatt a vadromantika miatt is szeretjük. Eltekintve attól, hogy kellemes kikötőhelyet nagyon nehéz találni, egyszerűen azért, mert kevés van belőlük. Ami pedig van, az a legtöbbször foglalt. Rengetegen űzik azt a sportot, hogy akár saját, akár bérelt motorcsónakkal kihúznak a természetbe, betelepednek egy öbölbe, vagy akár csak egy barátságosabb partszakaszra, ledobják az összes rucit és hajrá, miénk a világ, de legalábbis ez a darabja.
A végén meg is fordítottam a keresési algoritmust: nem azt néztem, merre lehetnek jó kikötési helyek, hanem azt néztem, hol lebegnek kikötött motorcsónakok, mert ott biztosan van. Máshol meg úgy sincs. De – hivatalos strandoktól eltekintve – sehol sem kötöttünk ki.

From Murter 2012

Gyönyörű látvány volt, ahogy egy szirt után irányba fordultunk és egy földnyelv és egy sziget között feltűnt Tribunj ismerős dombja, tetején a templommal. Autóval már jártunk egyszer a faluban, tudtuk, hogy fura a szerkezete. Az óváros egy pici szigeten van, melyet egy kőhíd köt össze a szárazfölddel. A híddal szemben magasodik egy hirtelen domb, tetején a templommal. Akkor nem mentünk fel (megaharapósló), később egy webes ismerősöm kérdezte meg, milyen, mert ott akarja tartani az esküvőjét, azt mondtam neki, hogy mi nagyon jók vagyunk távolról megtekintésben, aszerint gyönyörű. Azóta nem leveleztünk.

Most mindenesetre el kellett döntenünk, hogy ami előttünk van, az sziget vagy földnyelv? A GPS nem igazán akart segíteni, na meg a víz sem volt túl barátságos, így elvágván a gordiuszi csomót, kihúztunk balra, mert az öbölben egy ígéretes strandot vettem észre. (Sovjle.)
Annyira nem volt az. Betonozott part, de szerencsére találtunk egy sólyát. Volt egy italos bódé, egy-egy citromos sört bedobtunk, de kaját nem tartottak. Összefutottunk magyar srácokkal, javasoltak egy éttermet beljebb, de magunkra néztünk és inkább visszaültünk a kajakba. (Két nappal ezelőtt írtam, hogy annyira kemény a ruhánk, hogy magától is megáll. Képzelheted, ekkor már milyen volt. Már ami kilátszott a só alól.) A strandon volt egy térkép, aszerint lesz még egy strand, közvetlenül a kis sziget előtt, ott lesz étterem is. Visszamálháztunk, az időközben feltámadó szélben átharcoltuk magunkat az öblön. Kezdek egy új mintát felfedezni az életemben: a GPS-ben az elem mindig akkor fogy ki, amikor a legjobban táncol alattam a kajak. Nehogy már kényelmesen elemet tudjak cserélni.

From Segédlet

Most nézdd meg: mi furcsát látsz a képen? Például azt, hogy vadul átkajakoztam a szárazföldön. Nem, nem én vagyok ennyire bivaly és a térképészek sem rajzolták rossz helyre a félszigetet: egyszerűen az öböl átszelésekor fogyott ki az elem, az első nyugodt beállóban cseréltem ki, a GPS meg hanyagul összekötötte a két pontot. (Egyébként tök jó nézegetni a nyomvonalat, a fenti képen még az is látszik egy dirac delta formájában, amikor már hazafelé kifordultam lefényképezni a félszigetet. De még a jellemző áramlás is látszik. Jöttünk ugye a strandról, balra fordultam, fényképeztem, majd amíg elpakoltam a fényképezőgépet – dupla vízhatlan zsák – az áramlás jobbra fordított és vitt a part felé. Ez egyben magyarázza is a szokatlanul hideg vizet a strandon.)

From Murter 2012

De térjünk vissza az elemcsere beugrójához. Itt volt némi morgás, mert a korábbi strandtérkép alapján elképzelt strandnak itt kellett volna lennie, de nyoma sem volt. Viszont így átkeveredtünk a félsziget túlsó felére, ahol lefényképeztem a szigetre átvezető hídat. Fura volt vízről nézni az óváros kapuját, emlékezve, hogy pár évvel ezelőtt mennyire tetszett ugyanez a szárazföldről is. Innen visszacsorogtunk és szerencsére találtunk egy újabb strandot, ahol már volt minden.

From Murter 2012
From Murter 2012

Például pizza egy meglehetősen bizarr helyen. Bavaria, ha ez mond valakinek valamit. A tulajt riasztottuk fel a szendergéséből, megkérdeztük, hogy egyáltalán nyitva van-e (széles mozdulattal körbemutatott, hogy mi az open, ha ez nem az?), majd megsütötte nekünk a pizzát, a csapolt sörért átment a szomszéd kocsmába, de végül normális áron kaptunk nagyon finom pizzát, meg valami közepes sört. Jobban körbenéztünk, akkor vettük észre, hogy itt egész birodalom van, a fagyizó is a hapihoz tartozott, ahol az asszony mérte az édességet, meg a strandon lévő söröző is az övék volt, sőt, ott is laktak, a fagyizó mögött. De most már legalább értettem, miért kiabáltak át annyit egymásnak a fagyissal. (Csak adalék, de a pizzás étterem rendkívül fura hangulatú volt: abszolút tájidegen, de érdekes: szecessziós bútorzat, mindenfelé érdekes szövetek az asztalokon és a székeken, no meg érdekes tárgyak, látszólag véletlenül elszórva. Nej szerint ez enteriőr, nem tudom, én nem beszélek franciául.)

From Murter 2012

És ebbe a cizellált, finoman kidolgozott környezetbe ültünk be a betonkemény, csupa só kajakos ruhánkban és kértünk két margaréta pizzát. Az már csak a hab a tortán, hogy várakozás közben szúrtam ki, hogy csak két órával később nyitottak volna.

Még úsztunk egy jót a meglehetősen hideg vízben, aztán felmálháztunk és irány haza.

From Murter 2012

Mondanom sem kell, az öböl víze közben teljesen lecsillapodott, de így legalább le tudtam kapni Tribunjt közelről is.

Hazafelé jó hosszú 11 kilométer volt, megint elég rögös útvonalon. Egy szakaszon sikerült is annyira előreeveznem, hogy kiúsztam Nej látómezőjéből. Kiabált ugyan a szerencsétlen, de a hallómezőből is kieveztem(1).

(1) Jogos lehet a felvetés, hogy ha ketten evezünk és az egész stratégiánk arra épül, hogy ha bármelyikünkkel történik valami kellemetlen, akkor a másik ki tudja segíteni, szóval ha így állunk hozzá, akkor hogyan engedhetem meg magamnak, hogy ennyire elszakadjunk? Nos, ennyire tényleg nem szabad, de azért van alapja a bizalomnak is. A két kajak között ugyanis vannak különbségek. Az én Kodiakom is stabilnak számít, de Nej Laserje ehhez képest atomstabil. Olyan helyeken, ahol nekem már csípőből dolgoznom kell, Nej csak ül és evez. Amikor mentünk Vrgadára, kétszer is elkönyveltem már fejben, hogy borulok, de a lapáttal és némi ficánkolással valahogyan visszahoztam a kajakot. Nej csak nézett bociszemekkel, neki a legnagyobb hullámzásban sem voltak ilyen problémái, egyedül az zavarta, hogy lassan halad. És ez a másik probléma, Nej már egy kicsit emberesebb szélben is leengedi a kormányt, ami persze lassítja. (Ha nem engedi le, akkor meg a folyamatos kormányzás miatt lassul.) Neki kábé 5 kmh az utazási sebessége, nekem 7-8 kmh között van. Nehéz így összehangolni a haladást, különösen úgy, hogy tudom, hogy az ő kajakja extrém körülmények között is sokkal stabilabb, nemhogy normális, csendes időben. Viszont pont ezen a szakaszon történt, hogy váratlanul oldalba kapta egy erősebb hullám és neki kellett a borulás széléről visszahozni a kajakját. Maradjunk annyiban, hogy még tart az egymáshoz csiszolódás. (Erős hangú síp mind a kettőnknél van, de pont ezen a túrán gondolkodtam el egy walkie-talkie-n.)

A tisnói híd alatt éppen átslisszantunk. (17.00-kor nyitják fel a nagyobb hajók számára, mi 16.50-kor hasítottunk át alatta.) Felcipeltük a kajakokat, lerogytunk a székekbe és gondolkodás nélkül megittunk egy literes sört. Aztán zuhany, tisztálkodás (negyedóra a hideg víz alatt, megfizethetetlen), majd immár gondolkodva ittunk egy liter sört. Punnyadás estig.

A kempingben gyerekfegyelmezések hangját hordta a szél. Helyes.

Nej kiharcolta, hogy este nézzünk el a régi kedvenc helyünkre, Toni éttermébe. (TripAdvisor) Márpedig ha egy Nej valamit a fejébe vesz, ott a férfiembernek esélye sincs. Még akkor sem, ha vasalt ingje sincs.

From Murter 2012

A hely bizonyos értelemben a régi volt, bizonyos értelemben nem. Emlékszem, 5 évvel ezelőtt valami ifjú, könnyen zavarbahozható pincér srác volt, aki majd megszakadt a lelkesedéstől, hogy mindent tökéletesen csináljon. Amikor borravalót kapott, arcon akart puszilni. Jókat vigyorogtunk rajta. Ezzel szemben most egy bombanő volt a pincér, hideg és határozott. Emellett tökéletesen végezte a dolgát. Bármennyire is szurkoltam, ő nem akart arcon csókolni a borravaló után. Nekem ebben az étteremben a Cégneve Saláta a kedvencem, ezen is érdekes volt látni, mivé fejlődött. Régen az egész úgy nézett ki, mint a szalmakazal: az uborka, a jégsaláta, a gyalult káposzta, a reszelt sajt, a darált főtt tojás, a paradicsom, az olajbogyó és a haldarabok csak úgy egymásra voltak szórva, bőven meglocsolva balzsamecettel és olívaolajjal. Az alapanyagok nem változtak, de szemmel láthatóan valami szakács keze is betette a lábát, mert jócskán adtak a látványra is. Nej bedobott egy radírgumi polip salátát, aztán hazasétáltunk.

Alvás megint az autóban.

Hazafelé
2012.06.30; szombat

Erről túl sok mindent nem tudok írni. Lebontottunk mindent, összepakoltunk, aztán tűz haza.
Egy dolgon lepődtem meg: ahhoz képest, hogy a legkevésbé ajánlott időben, szombat délben indultunk el, nemhogy dugó nem volt, de – eltekintve a Bosiljevo és Lucko közötti szakasztól, ahol a teljes horvát forgalom áthalad – még csak erős forgalom sem. Nej szerint már a horvát idegenforgalom sem a régi, nem véletlenül osztogatták nyakra-főre a grátisz cuccokat az árusok. Lehetséges.

Linkek:
Az összes kép (slideshow)

Murter kerülgetés 05/06

Testcsel Murternél
2012.06.28; csütörtök

A nap 4 óra után nem sokkal jelentkezett be, gyönyörű, bíbor-narancssárga fénnyel a hegyek fölött. A környező szigetek, a sziklák, a fölöttünk magasodó löszfal… és a felfoghatatlan csend, a tükörsima víz, ahogy összeolvad az ég kékjével…. volt hangulata, mondhatom. Annyira elbambultam, hogy még a fényképezőgépet sem vettem elő, de szerintem jobb is így. Napfelkeltés képekkel tele a net, én pedig nem törtem meg az áhitatot. 5 óra felé megjelentek az első pöfögő halászcsónakok, az egyik pont előttünk tervezte a nagy fogást. Hat előtt felkelt Nej is, reggeliztünk, összepakoltunk. Összeszedtem az üvegszilánkokat is, mert mégse mondják már azt, hogy itt aludt két kajakos, aztán összetörtek egy üveget és otthagyták azon a parton, ahová kisgyerekes családok járnak strandolni. A halász folyamatosan ott pöfögött tőlünk pár méterre: kíváncsian nézegettük egymást.

Vrgada – Tisno
Távolság: 25,1 km

From Segédlet

Hét óra előtt pár perccel már vízen voltunk. Az élmény továbbra is fenséges volt. A tenger olyan simán feszült, mintha tegnap óta kicserélték volna. A nap laposan sütött, furán világítva meg a tájat: ettől a szigeteknek és a víznek lett egy érdekes zöld-arany szegélye. Annyira meg voltam illetődve, hogy evezni is csak csendesen mertem. Hangtalanul siklottunk a majdnem nyílt tengeren, én pedig hálát adtam mindenkinek, akit illet, hogy egyike lehetek azoknak, akik ezt a csodát ilyen közelről szemlélhetik.

From Murter 2012
From Murter 2012
From Murter 2012
From Murter 2012

Ha jobban megnézed a térképet, láthatod, hogy rögtön az elején van egy meredek szakasz: közel 8 kilométer, azon a nyílt és veszélyes szakaszon, ahol tegnap 3 kilométert is alig bírtunk evezni. Meg úgy általában, egy 8 kilométeres szigetszökkelés azért önmagában is eléggé tiszteletreméltó. Este nem is így terveztük: azt beszéltük, hogy vagy a part felőli szigetekhez, vagy a Kornati felé eső szigetekhez tapadva, de mindenképpen partközelben kalimpálunk végig a veszélyesnek tűnő szakaszon. Aztán kora reggel olyan csendes, olyan sima volt a víz, hogy semmi értelmét nem láttuk az óvatoskodásnak. És nagyon jól tettük, a hangulat, ami ott bent középen fogadott, úgy, hogy jobbra a Kornati szigeteket láthattuk, balra a Velebit vonulatait, fenséges volt.
Szintén reggel döntöttük el véglegesen, hogy nem csinálunk külön Murter szigetkerülő túrát, egyszerűen a külső felén megyünk haza, így gyk. megcsináljuk a kerülést is egy füst alatt.

From Murter 2012

Kilenckor értük el Murter partjait. A motorcsónakok is nagyjából ekkor kezdtek előbújni, indult a szokásos nappali műszak, azaz a kora reggeli idillnek vége szakadt. Nagyjából a szigetnek pont ezen a részén volt egy szimpatikus öböl, bizonyos Cigrada nevű, kikötöttünk.

Nyújtózkodtunk. Felkerestük a mellékes épületet. Ittunk egy sört. Megbeszéltük, hogy ezt a reggelt kevés dologra cserélnénk el.

From Murter 2012

Jó hangulatban eveztünk tovább. Egy klubtag haver szerint Murternek ez a fele szebb. Nézegettem, tényleg nem csúnya. Egyik oldalon a távolban, kicsit ködösen a Kornati szigetek, a másikon Murter szigete, kicsit cakkosan, rengeteg öböllel. Szóval, szép… de a belső felének is megvan a maga szépsége. Amíg a külső oldalon gyakorlatilag nincsen lakott part (Murter település egy kicsit átlóg), addig a másik oldalon egymást érik a falvak, mind a két oldalon: Jezera, Tisno, Betina, Pirovac és Murter. Ezeknek a falvaknak is megvan a maguk szépsége. Én mindenesetre arra szavazok, hogy a kettő együtt, egységesen alkot megkapó környezetet, olyat, amelyikben minden megvan.

Eveztünk, eveztünk… és egy idő után elkezdtem szédülni. Ettem műzlicsokit, szőlőcukrot, de hiába, a szédülés nem múlt el. Bevártam Nejt, ő is a pihenő mellett voksolt – pedig ekkor már méterekre voltunk a tisnói csatornától, azaz kábé egy órányira a kempingünktől.
Kikötöttünk. Az öbölben volt már egy fedeles yacht is, két rettenetesen kövér emberrel a fedélzetén. Valószínűleg azért lehetett külön hajójuk, mert ha kifeküdnének a nyilvános strandra, visszalökdösnék őket a vízbe a környezetvédők. Éppen azon gondolkodtam, milyen érdekes dolog is a férfibarátság, amikor az egyikről kiderült, hogy nő. No, nem a kinézete alapján, hiszen egyformán durva kövér tömb volt mind a kettő, hanem fürdés után az egyik nem csak derékig csavarta magára a törölközőt, hanem a hóna aljáig.

Nagyjából időben voltunk, megebédeltünk. Pihentünk egy kicsit. Túl sokat nem, mert árnyék egy darab sem volt a sivár parton. A szédülés mindenesetre elmúlt, mentünk tovább. Szerencsére éppen időben állt helyre az egyensúlyom, mert bedurvult a víz, az öbölből is alig tudtunk kievickélni, a csatorna pedig végig szórakoztatott. Furcsállottam is, hogy a vadnak gondolt rész milyen sima volt, ellenben a szelídnek gondolt partmenti “védett” szakasz milyen rögös. A tisnói híd előtt még elszórakoztatott két motorcsónakos, akik egymással versenyezve próbáltak meg minél előbb átjutni a híd alatt, nem foglalkozva azzal, hogy közöttük egy kajakos is küzd az életéért.
Kemping. Kajak kihúzása a partra, lerogyás. A táv végülis nem volt nagy, 25 kilométer… de délután egykor már itthon voltunk. Korán indultunk, nem bújtunk el a nap elől, jöttünk szépen. A GPS szerint 4,5 óra volt a tiszta evezés.
Jut eszembe. Egy kérdés piszkálta az agyamat végig, miközben hol a tájat, hol a Garmin kijelzőjét figyeltem: Vajon a GPS élvezi, ha azon az úton megyek, amelyet javasolt? Illetve, ha nem azon megyek, az mennyire frusztrálja?

A délután már megjósolható: sör, pakolás, bolt, sör, kaja, szivar, sör, úszás, sör, szivar. Szép, egész napos program.

Tulajdonképpen maradéktalanul jó kedvem is lehetett volna, ritkán sikerülnek ilyen jól a napjaim. De itt már átlépte a tűrésküszöbömet egy régi ősellenségem, a hisztis aprókölykök tevékenysége. Hisztiztek. Az átlós szlovén szomszédnál volt egy háromévesforma kislány, csak és kizárólag, azaz folyamatosan ordított és hisztizett. Akkor volt csak csend, ha lementek a partra, mert akkor ott ment a cirkusz. Nej nem igazán értette, miért zavar ez engem annyira, hiszen a saját kölykeink hisztirohamait blazírtan tűrtem (amikor meg nem, akkor betettem őket a hideg zuhany alá és egyből vége lett a cirkusznak), akkor miért pont itt zavar? Nos, több okból is. Egyrészt ide pihenni jöttünk. Nem csak én, sok száz más ember is. Makacs meggyőződésem, hogy 2-3 éves gyereket nem lenne szabad kempingbe vinni. Nem élvezi. Ez még a kismacska periódus, ekkor a picinek fontosabb a megszokott környezet, mint a sátor, a matrac és a tenger csodái. Nálunk tízévesek voltak a gyerekek, amikor először tengerpartra mentünk és még akkor is napokba tellett, mire megkedvelték a sós vizet. Másfelől, ahol ennyire folyamatosan hisztizik egy gyerek, a szülők pedig ennyire tehetetlenek, ott valami nem stimmel a családon belül. Minden hisztiző gyereket le lehet csillapítani. Van, akit erővel (hideg zuhany), van, akit dédelgetéssel… lehet, hogy nem egyből, de egy órán belül biztosan. Itt viszont egész délután tartott a műsor, 5-10 perces megszakításokkal.

A szomszéd német kajakos hapihoz átjött egy haverja. Fél füllel hallgattam, mit beszéltek.
– Meneküljön mindenki, holnap bóra jön! – így a haver – Tuti, otthonról telefonálták meg.
Egy pillanatra engem is elbizonytalanított, de vetettem egy pillantást a windgurura, és gyönyörű, enyhén szeles (max 2 Bf) időt ígért az egész holnapi napra. Illetve az egész maradék hétre. (A szomszéd ettől még hazautazott, de már egy napja pakoltak, szóval valószínűleg nem a pletyka miatt.)

Estefelé üldögéltünk az asztalunknál. A gyerek még mindig üvöltött.
– Már fél tíz. Miért nincs még ágyban az a gyerek? – morogtam.
– Ne légy már olyan szigorú!
– Nem. Ha szigorú lettem volna, akkor azt mondom, hogy “Már fél tíz. Miért nincs még föld alatt az a gyerek?”

Murter kerülgetés 04/06

Vrgada or burst
2012.06.27; szerda

Nézegettük reggel a vizet. Olyan hümmögős. Windguru? Minimális szél. Az egész héten. Oké, akkor nekiindulunk.

Tisno – Vrgada
Távolság: 15,5 km

From Segédlet

Nos időnként a windgurunak sincs igaza. (Különösen az ingyenesnek nem, ez ugyanis nem valós idejű adatokból épült modellt használ, hanem 12 órával korábbiakból számol.) Már itt, a belső tengeren is kapkodtuk rendesen a lapátokat: tulajdonképpen ahogy kiértünk a kemping védett öbléből, már rögtön jöttek is a hullámok, mindenfelől, Betina után meg nem győztünk a lapátba kapaszkodni. Most tényleg zavartak a motorcsónakok, különösen, mert padlógázon döngettek el közvetlenül mellettünk. Se nem lassítottak, se nem kerültek ki. Igaz, közénk is lövethettek volna. Mindenesetre az eleve összevissza hullámzó vizet rendesen összezavarták ők is, így mi is kapkodhatttunk jobbra-balra, ha nem akartunk borulni.

Így teltek a kilométerek, lassan megszoktuk a bizonytalanságot. Hamarosan túlléptük az eddigi ismereteink határát. (Barnával egyszer a beach kajakkal elevickéltünk a Maslinjak szigetig. (Az a pici fehér sziget, nagyjából a kép közepén.) A sós víz keveredett a pólónkon az adrenalinnal.) Mit is mondhatnék? Még jobban hullámzott, különösen ott, ahol kiléptünk egy-egy sziget árnyékából és a külső áramlás + szél találkozott a partmenti áramlással és széllel. Volt olyan szakasz, ahol 60-80 centis(1), kellemetlen hullámok jöttek hátulról is és jobbról is. Na, ott úgy riszáltam a csípőmet, hogy Elvis Presley is megirigyelhette volna.

(1) Lehet, hogy valakinek megakadt a szeme a 60-80 centin. Hát hullám ez? Amikor tavaly Görögországban kétméteres hullámokban eveztünk? Vigyorogva? Nos, hullám és hullám között óriási különbségek vannak. Hogy mást ne mondjak, amplitudó és frekvencia. Eddig csak az amplitudóról beszéltem, pedig a frekvencia is fontos: az alacsony frekvenciájú, kényelmesen elnyúló, lusta hullámok csak emelgetik a kajakot, de egyáltalán nem veszélyeztetik a stabilitását. Ilyenek voltak Thasszoszon. A magas frekvenciájú, erőszakosan böködő hullámok ezzel szemben igen, még akkor is, ha nem túl nagy az amplitudójuk. És akkor nem beszéltem még a hullámok sebességéről, formájáról, illetve a meder hatásáról. (Lsd. törőhullámok.)

 
Olyan 9 km magasságában ki is húztunk pihenni egy szigetre.

From Murter 2012

Valami fura véletlen, esetleg világtervezési figyelmetlenség folytán ezen a kellemes kikötőhelyen nem nyüzsögtek a szottyadt naturisták.

From Murter 2012
From Murter 2012

Kikötöttünk, megmentettünk két sört a hőgutától, Nej úszkált egyet, aztán felfrissülve mentünk tovább.

– Azt mondod, már csak 6 kilométer?
– Igen. Megyünk még 3 kilométert addig a kiszögellésig, ott vége a szigetsornak, balra fordulunk, aztán jön 3 kilométer, keresztül a vadabb, nyíltabb vízen.
– Ha tényleg csak ennyi, akkor akár még az is belefér, hogy ma délután visszamegyünk a kempingbe?
– Akár. Bár én inkább azon gondolkodom, hogy a szigeten alszunk, a visszautat meg kombináljuk Murter megkerülésével. Így be tudjuk hozni azt a felesleges pihenőnapot.

Elértünk a sarokig. Bevártam Nejt.
– Nos, ez az a vad szakasz.
– Nem is néz ki vadnak.
– Én is abban bízok, hogy nem lesz kutyább, mint eddig.

Lett. Ahogy kiértünk a nyílt terepre, ránkcsapott valami viharos szél jobbról, hozta a hullámokat, emellett pedig a víztömegnek is volt egy erős áramlása. Eddig saccra olyan 2-3 Bf erősségű szél volt, itt simán felugrott 4-re, és szerintem még vissza is fogtam magam a becslésnél. (Visszakorrigálás: az ember hajlamos eltúlozni az átélt élményeket.) Többször is pánikba estem, hogy Nej venni fogja-e ezt az akadályt, hiszen ilyen durva vizet Görögországban sem tapasztaltunk, ráadásul a spricó sem volt rajtunk. Ja, és rögtön úgy kezdtünk, hogy két bazi nagy yacht tepert el közvetlenül mellettem és ekkor volt egy pillanat, amikor már úgy éreztem, hogy vége, borulok, de aztán sikerült valahogy visszahoznom egyenesbe a kajakot. Nejt kétszer vártam be, mert a terep szemmel láthatóan megfogta, de csak ment, ment előre, mint Grabowski a kis piros autójával. Végül jó nagy spéttel, de átért ő is. Rögtön az első helyen, a falu szeméttelepénél kikötöttünk.

From Murter 2012

– Biztos vagy benne, hogy még ma vissza akarsz menni? Itt? – kérdeztem a szemmel láthatóan kimerült Nejt.
– Megahóhér.
Leültünk, sör. Jött egy dalmát bácsika, egy 20 literes vödörrel. Méltatlankodva állt meg a kajaknál, hogy elálltuk az útját. Gyorsan arrébbhúztam, de az öreg nem hagyta abba a dörmögést. Lassan beleereszkedett a vízbe, aztán… a fene tudja, mit csinált. Lebukott, köveket szedett fel, majd odavitte a gáthoz.
– Gátat épít? – nézett nagyot Nej.
– Nem tudom. De ezen a környéken létezik ilyen hagyomány. Nézd meg a domboldalakat, mennyi tök felesleges, de annál masszívabb kőkerítés húzódik rajtuk.

Induláskor Nej felvette a spricót. Ekkora hullámzásban már nem kockáztatott tovább. Én nem vettem fel, mert volt egy sejtésem. Meg térképem.
Kábé hatszáz métert mentünk, amikor elértünk oda, ahol terveztem az alvást. (Pjescana öböl.) Azt kell mondjam, hogy ez még istenes 600 méter volt, dacára a szembeszélnek és az áramlásnak, ugyanis kiváncsiságból továbbeveztem és megnéztem, mi van a fok mögött. Égszakadás, földindulás. Viharos szél és az alacsony víz miatt erős törőhullámok. Olyan durva terepre tévedtünk, hogy alig bírtam egyenesben maradni.
– Fordulunk! – kiáltottam hátra.
– Hogyan?- kiáltott vissza Nej.
– Amilyen gyorsan csak tudunk!
Végül visszaevickéltünk az eredeti helyre, kikötöttünk. Huh. Sör.

From Segédlet

A helyszín nem volt túlzottan biztató. A Google Earth remekül mutat mindent, kivéve a szintvonalakat. (Tudom, meg lehet dönteni a látószöget, de ahhoz minimum gyanakodni kell.(2)) Nos, itt kábé két méter széles volt a part, mellette pedig egy 15-20 méter magas löszfal magasodott. Romantikusnak romantikus volt, de hogy biztonságos is? Viszont mind előre, mind hátra ocsmány terep várt ránk, így maradtunk.

(2) Egyébként jelzem, hogy utólag megnéztem, és ezt a löszfalat megdöntve sem mutatta.

From Murter 2012
From Murter 2012
From Murter 2012
From Murter 2012

Első körben ki kellett várni, amíg mindenki hazamegy. Ezt az időt a kocsmában töltöttük. A ruházatunk a rátapadt sótól simán megállt volna a lábán egy skót kastélyban a páncélok között, de nem akartunk átöltözni, mert vacsora után még terveztünk fürdést. A kocsmához igen vadregényes út vezetett, nem is volt egyszerű, de Vrgada olyan kicsi falu, hogy minden út a kocsmába vezet. Már ha egyáltalán van út, mert kocsit, azt nemigen láttunk. (Pici sziget, tudtommal még komp sem jár.)

From Murter 2012
From Murter 2012

Beléptünk a kocsmába, leültünk… és ha nem ültünk volna le egyébként is, a meglepetéstől akkor is leültem volna. A sörcsapoló mellett ott feszített egy nagyképernyős tévé.
– Te, lefogadom, itt meccseket is szoktak nézni! – súgtam oda Nejnek.
– Aha. Értem a célzást.
Tudni kell, hogy az egész EB-n egy meccsre voltam kíváncsi, a spanyol-portugálra. Viszont internet csak nagyon darabosan van (amikor veszek), így reggel tudtam meg, hogy ma lesz a nagy derby. Elnyomtam egy káromkodást: ha a vacak idő miatt nem kellett volna beiktatnunk rögtön az elején egy plusz pihenőnapot, akkor pont ma érkeztünk volna vissza. A túrát viszont nem fújjuk le. Őszintén szólva meg sem fordult a fejem, hogy vadkempingezés közben, Vrgada szigetén, ahol azt se tudtam ekkor, van-e egyáltalán valami emberi település, szóval hogy itt fogok olyan kocsmát találni, ahol tévékészülék is lesz.

Az sms-ben leírt első kódsorozatról kiderült, hogy grillezett tintahal. Nej szerint volt olyan finom, hogy inkább nem dugná senki seggébe, még a parkolóőrébe sem.

From Murter 2012
From Murter 2012

Vacsi után visszamentünk, elrendeztük a kajakokat, átöltöztünk szép ruhába, este hétig beszélgettünk és néztük a tájat, aztán felmentünk a kocsmába, ahol beszélgettünk és néztük a tájat. Egyiket sem lehetett megunni. Nyolc óra felé beindultak a ráutaló cselekmények, mi is gyorsan befoglaltunk két jó helyet a tévé előtt. A pincér mindent értő vigyorral nyugtázta a mozgolódást. Sajnos nem mindenki érezte át a hangulatot, egy nagy német család a meccs kezdésekor kért ki egy teljes vacsorát, pont a tévé előtti asztalnál, egy másiknál meg két nő hozta el a gyerekszakkört, papírokkal, filctollakal. Na ők konkrétan leszarták a meccset, ezzel szemben végig üvöltve veszekedtek egymással.

Az első félidőt végignéztük, utána viszont kitört belőlem a jós.
– Menjünk, csináljuk meg magunknak a fekhelyeket még szürkületben.
– Nem érdekel a meccs?
– Itt nem lesz gól. Tizenegyesekkel fog továbbjutni valamelyik csapat.

Így történt, hogy tíz óra körül elsétáltunk, felfújtuk a matracokat, polifoam, hálózsák, tereprendezés. Utána még kiültem egy sziklára és gyönyörködtem az éjszakai fényekben. Azért úgy belegondoltam: eljöttünk 700 kilométert és felvertük egy szigeten a sátrat. Onnan összecsomagoltuk a cuccunkat és áteveztünk egy másik, még bentebb lévő szigetre. Olyanra, ahol madár is csak akkor jár, ha eltéved. Most itt vagyunk a partján, földre gurított hálózsákban fogok aludni közvetlenül a vízparton… megéri-e ez a látvány, ez az élmény ezt a távolságot, ezt a kényelmetlenséget?
Persze, hogy meg. Tenger, szigetek mindenfelé, Velebit a távolban, pöfögő motorcsónakok, földnyelv, homokpad, mázsásan zuhanó hullámok, aztán sötétedik, gyúlnak a parti fények, és biztos vagyok benne, hogy hajnalban olyan gyönyörű lesz minden, hogy az már giccs.

De azt meg is kellett érni. Este tizenegy körül bevackoltam magamat és rögtön rájöttem egy technikai hibára: átfújt rajtunk a szél. Ez az esti kánikulában még vicces, de lesz itt még hajnal is. Meleg ruha… azt nem vittünk. Az én hálózsákom meg… maradjunk annyiban, hogy még akkor vettük, amikor nem is voltunk házasok Nejjel.
Szóval forogtam, hol izzadtam, hol fáztam, ráadásul elkezdtem parázni, hogy istentudja, mennyire elhagyatott ez a hely éjjel. Éjfél körül be is következett, amitől féltem, megjelent egy részeg tizenévesekből álló csapat. (A legrosszabb fajta. Már azt hiszi, övé a világ, hiszen már iszik, aztán amikor részeg, akkor lehullik róla minden neveltetés, az alkohol és a hordaszellem miatt pedig azt hiszi, neki mindent szabad és ez az igazi, ez a felnőtt élet.) Először a fejlámpát láttam meg, aztán az óbégatásokat hallottam, majd egy üveget vágtak sziklához, de az üveg nem tört el. Ezen hangosan röhögtek. Aztán közelebb jöttek, egy villanás, és az üveg most egy Nej feje mellett lévő sziklához csapódott, ahol ezerfelé fröccsent.
– Hé!! – ordítottam rájuk, tele torokból.
Szemmel láthatóan meglepődtek, hogy van itt valaki. A srác a fejem mellé lépett, a fejlámpával rám világított, majd némi kivárás után jó éjszakát, szép álmokat kívánt horvátul és továbbálltak. Addigra én már rugóként feszültem, készen arra, hogy a legapróbb levegőmozgásra kiugrok a zsákból és rúgokcsípekharapok… de erre nem volt szükség. Az más kérdés, hogy innentől egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni. Hajnalban ráadásul megjelentek a szúnyogok és könyörtelenül csíptek mindent, ami a hálózsákból kilógott.

Murter kerülgetés 03/06

Kierőszakolt pihenőnap
2012.06.26; kedd

Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki el akarja vinni a sátrat. A szél volt az. A windgurutól tudtuk, hogy szeles lesz a reggel, de ennyire erősre nem számítottunk. Nyolc körül kikukucskáltam – a matracomról egyenesen a tengert láttam – és még ebben a védett öbölben is tarajos hullámok nyomultak. Visszafordultam aludni. Nem csak erős szél volt, de be is borult, aminek megvolt az az előnye, hogy nem sültünk meg a sátorban már kora reggel. Végül kilenckor másztunk ki, nem túl boldogan. Eredetileg ma indultunk volna el egy kétnapos túrára, utána jött volna egy pihenőnap, majd a végén egy szigetkerülés. Így viszont rögtön a pihenőnappal kezdünk, miközben még el se fáradtunk. Holnaptól viszont láncban nyomhatjuk a 3 túrát, pihenés nélkül. Ha elmúlik addigra ez a meglehetősen tré idő. Nem elég, hogy viharos a szél és beborult, de még az eső is nekiállt cseperegni. Tré.
Nem is húztuk sokáig az időt, bementünk Tisnóba bevásárolni. Tisno egy nagyon kellemes dalmát falu, ahogy már korábban is írtam, az egyik fele a kontinensen, a másik Murter szigetén van, a két városrész között felhúzható híd, és annak ellenére, hogy nem túl nagy, de minden megtalálható benne, ami egy adriai településen kötelező: szűk utcák, főtér, tengerpart, romantika, pékség, hal- és zöldségpiac, éttermek. Én nagyon szerettem ezt a falut. Eddig.

Bementünk autóval a központi parkolóig, ahogy szoktuk.
– Jé, ez fizetős lett! – jegyeztem meg.
Oké, bekanyarodtunk a parkoló kapuján. Két fiatal kölyök álldogált a bejáratnál, narancssárga, nagy P betűs mellényben, gondoltam, majd adnak cetlit, ahogyan ez eddig a horvátoknál szokás volt… de hozzánk sem szóltak. Hmm, biztosan valamiért most nem kell fizetni. Egy kicsit még álldogáltam a kocsi mellett, hogy biztosan legyen idejük odajönni, de semmi ilyesmi nem állt a szándékukban. Beszaladtunk a boltba, szomorúan konstatáltuk, hogy a bolt melletti kedvenc hentesünk bezárt, a boltban még szomorúbban konstatáltuk, hogy gyenge a választék és _drágább_, mint a kemping boltja, nem is vettünk semmit, elsétáltunk a pékségbe, végre volt burek, plusz kaptunk grátisz diós kiflit, a piacon vettünk paradicsomot/paprikát és kaptunk grátisz őszibarackot/uborkát, ezután visszaültünk a kocsiba és a híd előtt vettem észre, hogy kaptunk grátisz mikuláscsomagot. A parkolóban a P betűs mellényt viselő srácoknak nem az volt a dolguk, hogy parkolójegyet áruljanak, hanem az, hogy megbüntessenek mindenkit, akinek nincs. Hogy honnan lehet szerezni? Tudja a fene. Lehet, hogy tőlük, csak erőszakosan kell kérni. Lehet, hogy van valahol eldugva automata. Mindenesetre ez így szivatás. A csomagban ráadásul csak horvátul írnak mindent és amennyire ki tudtam venni, 1 napom van, hogy befizessem. Mondanom sem kell, arról meg nem tudok semmit, mi történik, ha nem fizetem be időben.
Elgondolkodva az eseten, fogalmam sincs, hogy miért, de mintha lenne itt egyfajta evolúciós szelekció. Ha autóról és parkolásról van szó, valahogy mindig összeverődik az emberiség alja, az az erkölcstelen, mocskos hulladék réteg, amelyiknek mindegy mit, mindegy hogyan, mindegy, mennyire fáj másoknak, csak pénzhez jusson. Eddig azt hittem, hogy a budapesti parkolási történetek egyediek és csak ránk, mondhatni a mi gengsztereink bunkóságára jellemzőek, de úgy látszik, ez valahogy általánosabb.

Reggeli utáni kávézás. Nej a tabját piszkálta, én a netbookba gépeltem. Mindkettőnk előtt mobiltelefon.
Körbenéztem.
– Azt hiszem, ki kell hoznom a Kindle-met.
– Miért?
– Hogy én nyerjek.

Egyszer csak berepített a szél egy bumerángot az asztalunk mellé. Valami kiskölyök játszadozott vele, az erős szél meg elvitte. Kíváncsi voltam, ide mer-e jönni érte. Egy ilyen csúnya bácsihoz. Nem mert. Pedig igyekeztem joviálisan kinézni. Végül én vittem vissza a szüleinek.

Nej végül megkérdezte egy Horvátországba szakadt kollégáját, hogy mit lehet ilyenkor csinálni, a rövid sms válasz annyi volt, hogy fizesd be. Utána meg egy hosszú szöveg horvátul, melyből egyedül a tintahal kifejezést értettük. Nej arra tippelt, hogy valami recept, én viszont arra, hogy menjünk vissza a parkolóba és nyomjunk tintahalat a parkolóőrök seggébe.
Mivel a Posta kettőig van nyitva (és snitt, utána már nem, ó mediterrán tempó), így tartoztunk az ördögnek egy úttal, visszasétáltunk a faluba. Így, hogy már kerestük, viszonylag hamar meg is találtuk a parkolóautomatát. Tanulópénz.
(Az utolsó napon meg, miután már megvásároltunk mindent hazulra, találtunk egy diszkont élelmiszerboltot Jezera és Tisno között. Shit happens.)

Mire visszaértünk, a nap is magához tért, a ruha majdnem leolvadt rólunk a beton sétányon. Gyors átöltözés, irány a víz. Nej leúszta a teljes kötélhosszt, én meg csak lógattam a… szóval ráültem a kötélre és nézegettem a fürdőzőket. Aztán kiúsztam, beálltam a hideg zuhany alá, lemosni a sót. Kéjesen behunytam a szememet, lemostam a kezeimet, a nyakamat, a hátamat, a hasamat, a lábaimat és beleengedtem egy nagy adag vizet a nadrágomba is, hogy belülről is lemossa. Ekkor nyitottam ki a szememet és jöttem zavarba két darab négyéves forma kislánytól, akik tátott szájjal figyelték egy méter távolságból, mit csinál a bácsi.

Délután óriási pangás. Nej úgy bóbiskolt el a melegben, hogy kiesett a kezéből a sörösdoboz. Aztán nem sokkal később egyszerre álltunk fel.
– Én most elmegyek, elmosni a reggeli kávéspoharadat – jelentette ki Nej.
– Oké. Addig én vigyázok a kütyükre, aztán ha visszajöttél, elmegyek vécére.
Nej elindult.
– Izé, csak kíváncsiságból kérdezem meg: nem fordult meg a fejedben, hogy ha úgyis a vizesblokkhoz megyek, elvihetném a saját poharamat elmosni? – szóltam utána.
– Hová gondolsz? – legyintett beletörődve.

Valamit tudhatott, mert amíg távol volt, megtámadott egy bögölyféleség, hatalmasakat harapva a lábamba.

– Képzeld el, mit láttam – érkezett vissza lelkendezve Nej – egy férfi volt a mosogatórészlegen és mosogatott!
– Belenyúltál a nadrágjába?
– Dehogyis!
– Akkor honnan tudod, hogy férfi volt? Lehet, hogy csak lapos a melle.

Ehhez tudni kell, hogy aki a vizesblokkot tervezte, nem is titkolta hímsoviniszta mivoltát. A mosogatórészleg ugyanis bent van a női blokkon belül, ahová férfiember elméletileg be sem tehette volna a lábát. A férfioldalon semmi hasonlót nem alakítottak ki.

Aztán este, vacsora után. Nej takarítaná az asztalt.
– Várjál, segítek – emeltem fel a sörösüveget és a poharat.
– Komoly segítség.
– Komoly bizony- gesztikuláltam a sörrel, mint Besenyő Pista bácsi a kolbásszal – Proaktív!
– Hát, én csak azt látom, hogy dolgozok, te meg mint a…
– Here?
– Pont ez akartam mondani!
– Proaktív, ugye?
– Meg here.
– Látszik, hogy teljesen félreérted a helyzetet. MInd a ketten dolgozunk. Ha én nem emelném fel ezeket a dolgokat – lengettem meg megint a literes sörösüveget – akkor te sem tudnál takarítani.
– Akármennyit is dumálsz, here.
– Hát, ha neked így jobban tetszik – húztam meg a sört – Elmész mosogatni?

Este nyolctól kilencig animáció a nagyszínpadon. Minden este ugyanaz. Pár másodperc zene, aztán egy horvát pacák üvöltözik a mikrofonba. Sokáig. A szomszéd gazdálkodásban a csacsik kétségbeesetten ordítanak. (Sokáig azt hittem, hogy német turisták.)

Ha van valami, amit utálok, akkor az az, amikor bezárkózok a vizesblokkon belül a vécébe, aztán egy csomó aprókölyök pont az ajtó előtt kezd el rohangálni, játszani. Morogtam is magamban, hogy a rossebb enne el benneteket, hát miért nem az animáción ugráltok? Aztán beugrott, hogy pont fordított a helyzet: ezek az értelmesebb kölykök, akik az idióta animáció elől bemenekültek a vécére játszani.

Már csak este eszméltünk, hogy mit is szalasztottunk el: egy védett öbölben gyakorolhattuk volna a párosmentést, erős szélben, erős hullámzásban. Hiszen az ember általában nem tükörsima vízben szokott beborulni. (Kivéve, amikor megérkezik egy túráról és ki akar szállni a kajakból.)

Murter kerülgetés 02/06

Kóválygás és hirtelen Pirovac
2012.06.25; hétfő

Éjjel nagy megtiszteltetés ért. Hajnaltájban lenyúltam a mobilomért a sátorban, megnézni, mennyi az idő. A kezem kismacskába akadt. Refflexszerűen megsímogattam, erre dorombolni kezdett. Ekkor lett gyanús, mivel emlékezetem szerint nem telepítettem doromboló appot a mobilomra. Kinyitottam a szememet, rávigyorogtam, aztán kitettem a sátorból. A magyarázat a sátor szerkezetében rejlik: ez egy tök jó sátor, csak a belső ajtaja teli, nagyon kicsi rajta a szúnyoghálós rész. Azaz amikor meleg az éjszaka, akkor teljesen kinyitom: inkább jöjjenek a szúnyogok, minthogy dunsztolódjak. Mivel ekkor, hajnaltájt, már rendesen hűvös volt, behúztam a zippzárat és aludtam tovább. Reggel arra ébredtem, hogy a hasamon dorombol a macska. Valahogy bejött azon a szűk lyukon, melyet a mobiltöltő kábeleknek hagytam. Ekkor már kicsit durvábban dobtam ki.
Következőre a mosdó előtt találkoztunk. Nappali fénynél jobban megnézve teljesen jóképű macska volt, nem az a girhes dalmát prototipus. Ja, és vörös, ami a másik favorizált szín otthon, a fekete mellett. De nem visszük haza, meghagyjuk a kemping kismacskájának.
Hogy miért megtiszteltetés? Most gondold el, itt van többszáz sátor meg lakókocsi és a kemping édibédi kismacskája a mi sátrunkat választja ki éjjeli szállásnak, azon belül is az én pocakomat.

Miután reggel a vonóhorog a kettes számú rövidnadrágomat is elintézte, a hármas számút meg jobb, ha nem mutatom be, mindenesetre abban már egészen biztosan nem tudok kultúrhelyre menni, de még a kemping éttermébe sem, szóval most untuk meg a vonóhorog garázdálkodását. Tegyünk rá valamit. Oké, biztosan lesz a boltban valami. Végül egy apró homokozóvödör és egy kis doboz főtt kukorica jutott a döntőbe. A kukorica nyert, a hozzáadott érték miatt. Bár roppant praktikus lehet egy mintákkal kirakott aljú homokozóvödör is… valahol máshol. Merthogy a sziklás horvát tengerparton egy gramm homok sincs. (Mit keresett egy homokozóvödör egyáltalán egy horvát boltban? Legalább annyira hülyén érezheti magát, mint a mi bocsa készletünk, amikor először voltunk Horvátországban.)
Így viszont reggelire dalmát sonka, főtt kukoricával. Izé. Érdekes.

Vettem fél óra internetet, erre pont amikor elkezdtem, akkor jött rám egy vécérerohanási késztetés. Leküzdöttem. Erre – miközben sűrűn az órámra pislogva toltam a tapipadot – Nej kiborította a reggeli sörömet, rá a netbookra. Egyik kezemmel felkaptam a számítógépet, a másikkal a sört, gyorsan bedugva a számba a habzó végét, és közben igyekeztem szemrehányóan nézni Nejre. Kiröhögött.

Reggeli, kávé (eh-eh, koffeinmentes neszkafé, kizárólag guminőmániákusoknak), utána megemeltük végre a kajakokat. Bár elsőre még nem a horizontra szegeztük a tekintetünket, jöttek a boruláspróbák, páros mentések. Nehezebb volt, mint képzeltem. Ezt még gyakorolni kell. Nej nem is tudta feltenni a kajakja elejét az enyémre, így egy vizzel teli kajakba szállt vissza. Volt némi sikkantgatás, a hajó már egy rossz levegővételnél is oldalra dőlt. De legalább gyakorlatban is megtapasztalta, milyen hasznos eszköz a pumpa. (Csak utólag jutott eszembe a trükk, hogy a felfordult kajakot kicsit billegtetni kell, hogy elillanjon a beülőnél keletkező vákuum.)

Utána kipucoltuk a kajakokat, rendesen felmálháztuk, aztán laza túra. Legalábbis annak harangoztam be, evezgetünk egy kicsit itt, egy kicsit ott, megkerülünk egy szigetet, kikötünk egy strandon, hejehuja, boldogság.

Tisno – Pirovac – Tisno
Távolság: 22,5 km.

From Segédlet

(Tisno az a város, mely a szorosban húzódik fel mind a szigetre, mind a szárazföldre. Az indulást és az érkezést – azaz a kempinget – a zöld kör jelzi.)

A tisnói híd alatt simán átmentünk, pedig tartottam tőle egy kicsit. Dehát 5 éves emlék, azóta mi is, a kajakjaink is sokat fejlődtek. Megkerültünk egy szigetet, és megint igazolódott a régi igazság: ha tudni akarjuk, milyen szép helyen lakunk, menjünk el tőle jó messzire és onnan nézzünk vissza. Távolról Tisno megkapó látványt nyújtott.

From Murter 2012

Tisno, Betina, Pirovác. Nem, ez nem a legendás Steinitz-Jascsák-Podhola fedezetsor horvát megfelelője. A Murter szigetet a kontinenstől elválasztó belső tengert kisvárosok veszik körül, majdhogynem egymásba érve.

From Murter 2012

Az utolsó szakaszt (Betina-Pirovác) már kifejezetten nyögvenyelősen tettük meg. Déltájban voltunk, durván sütött a nap, távolságban meg ez a szakasz a 8-13 km közötti darab volt. Csak hogy érthető legyek, Nejnek azt adtam be, hogy az egész túra 8 km lesz. Összesen.

From Murter 2007
From Murter 2007

A pirovaci kocsma. Ahol Barna életében harmadszor ivott sört, ezelőtt öt évvel. Először 2005-ben Prágában, a Fekete Ökörben csapolt barna Kozelt, aztán egy évvel később egy Plitvice melletti késdobálóban, ahová a horvát-ausztrál meccset nézni vonultunk le kettesben. Harmadszor pedig 2007-ben, amikor az Ocean Duo nevű beach kajakkal szenvedtük át magunkat Pirovacra. Akkor is kánikula volt, az a kajak max 4,5 kmh sebességet tudott, szóval mindenképpen megérdemeltük a söröket.

És ez már a jelen.

From Murter 2012
From Murter 2012

Hatalmas adag pizza, sörök. Aztán Nej megette élete legnagyobb fagylaltját: kétgombócost vett, az eladó meg adott egyet grátisz. Láttál már horvát fagyit? Az egy gombócos is elég nagy kihívás.

From Murter 2012
From Murter 2012

Utána ledőltünk az árnyékba, később úsztunk egyet, majd irány haza. Visszafelé lealáztuk végre azt a kis szigetet is, melyet Barnával annyiszor akartunk már, de mindig visszakoztunk a nagy kerülő és a lassú kajak miatt.

A kiszállás most sem volt egyszerű, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a standolás kiszívja az emberek agyát. De itt szerencsére hosszú a jó part, némi tökölődés után ki lehetett kerülni a szédült népeket.

22,5 kilométer lett a vége. A szolíd, bevezető lapátolásnak. Nej a végén már nem is evezett, inkább kiitta maga előtt a tengert. Viszont gyönyörű időnk volt, szél, hullám alig.

From Murter 2012

Kezdi kiverni a só a nadrágomat. Ami konkrétan azt jelenti, hogy még csak egy túra ment le, de már zebracsíkos lett a fekete nacim.

Kikötés után úsztunk egyet a hőháztartás végett, aztán felcuccoltunk. Sör.
– Most kellene még egy szivar – közölte Nej.
– Miért? – néztem rá gyanakodva.
– Hogy elmondhasd, hogy a ‘most jó’ átváltott ‘most nagyon jó’-ba.
– Oké, meggyőztél.

Citromos Karlovacko. Pedig hogy megvetettük a németeket 25 évvel ezelőtt, amikor üdítőt borítottak a sörbe. Most meg már mindenhol ez megy. Csak néhány ultrabrutál hőhullám kellett hozzá.

Az evezés feltörte a hónom alját, a naptól meg leégett a combom belső fele. (Jó az új nadrág, csak rövid. Tükörsima vízen, füllesztő melegben meg nem spricózok, mert utálok dunsztban ülni.) Nej felajánlotta, hogy bekeni a kidörzsölést, mégis csak jobban látja, hol van a baj.
– Nincs kedved bekenni a leégést is?
– Hol is van… NEM!
– Miért?
– Hogyan képzeled?
– Hát, beguggolsz az asztal alá…
– NEM!

Házi szőttes: Vodka Zubrowka. Az a vodka, amelyik anno olyan ritka volt, hogy amikor érkezett egy szállítmány a sarki kocsmába, akkor inkább oda mentünk és nem az egyetemre. Ha akkor nekem azt mondja valaki, hogy ez a vodka kommersz lesz, én pedig ezt fogom kortyolgatni az Adrián, pár méterre a vízparttól…

Bolt. Sör, jégkrém, csipsz. Fő az egészség. Valahol biztos van olyan.

Kabóca még nincs, szúnyog ellenben már akad. Harapnak is, akkorákat, mint a lovak. Semmit nem hoztunk ellenük. A sátorban meg nem lehet zárt ajtó mögött aludni. Vicces lesz az éjszaka.
Különösen kismacskával nehezítve.