Search: “"Mazuria #0"”

Hazautazás, egyebek
2020.07.25; szombat

Ez lesz a legrövidebb fejezet:
– Felkeltünk.
– Megreggeliztünk.
– Összepakoltunk.
– Elindultunk.
– Éjjel 11-kor hazaérkeztünk.

Ennyi. Krakkó megint durva volt, pedig most a hivatalos úton jöttünk. De túléltük.

A lengyel-szlovák határ felé közeledve a gmaps bemutatta, miért fontos az adattisztítás. A 7-es útról leirányított egy egysávosnak is alig nevezhető hegyi útra. Vagy húsz percet tekeregtünk isten háta mögötti dombokon, erdőkben, hajtottunk át megdöbbent emberek között az eldugott falvakban.
Aztán a gmaps visszavitt a 7-es útra.
WTF?
Nos, az történt, hogy az egyébként vastagon jól járható, négysávos 7-es útra 90-es korlátozó táblákat raktak ki. A kutya sem tartotta be, még mi is fölötte mentünk. De a gmaps lekönyvelte, hogy max 90. Az a vacak, keskeny, kátyús útcsökevény meg sima országútként szerepelt, ahol ugye a maximális sebesség szintén 90 km/h. És mivel az utóbbi pár méterrel rövidebb lehetett, a szoftver inkább levitt rá. Nem foglalkozott azzal, hogy a 7-es út vonalvezetése nagy sebességre lett tervezve, ezeken a kis szar utakon meg a 60 km/h már bravúrosnak számított. Az ő logikája szerint helyesen járt el.

Na mindegy, időben hazaértünk.

Egyebek

Ide jön minden, amit a túrával kapcsolatban általánosságban szeretnék elmondani.

Először is, ez már nem volt olyan rossz, mint a múltkori. Sőt, egyáltalán nem volt rossz. Nem volt Blizna, a sátorrúdtól eltekintve nem volt nagyobb szívás sem. Anyagilag sem ért különösebb kár. (De ezt úgyis részletezem majd.)

Lista #1
Mi az amit nem viszünk?
Most lett elegem egy csomó cuccból, melyeket rendszeresen elpakolunk, cipelünk, aztán soha nem használunk.
– Nescafé, bogyó. Amikor reggel dönteni kell, hogy kávét, vagy sört igyunk reggelire, már évek óta kizárólagosan a sör nyer. Akkor minek a kávé?
– Gázpalack, gázégő. Nem szoktunk főzőcskézni. Még levesporból, konzervből sem. Vagy eszünk hideget, vagy ha van rá lehetőség, akkor kocsmában meleget. Csak a kávé/tea miatt szoktuk cipelni, de lásd fent.
– Kanál, villa, edény. Ha nem főzünk, akkor minek?
– Zsugor ásványvíz. Most csak két flakkonnal vittünk, de abból is hazahoztunk egyet.
– Az a rengeteg WC papír. Így, hogy egy fél tekercset elhasználtam a naptej semlegesítésére, még így is bőven elég volt egy tekercs. Miközben volt nálunk négy.
– Papírzsebkendőből sem kell olyan sok.
– Egy csomó kis kapacitású powerbank. A súlyuk nagy, a teljesítményük kicsi. Le kell cserélni kevesebb, erősebb eszközre.
– A mostani kaland alapján poénkodhatnék azzal, hogy tusfürdő sem kell, de ez azért marad.
– Ami viszont jó lett volna: kisolló, meg egy kisebb kombinált fogó.

Lista #2
Mi az, amit rendbe kell rakni, át kell gondolni, meg kell javítani?
– A lábbeli. Jelenleg nagyon megoldatlan. Évekig neoprén zoknit, neoprén cipőt, neoprén csizmát használtam, de egy éve elegem lett belőlük. Hiába pucoltam, mostam, nem jutottam velük dűlőre. Büdösödtek. Gombásodtak. Lehetne nyomulni mezítláb is, persze. A narancs kajakomban csak és kizárólagosan mezítláb tudok evezni. Nem is lenne ez baj, de nem csak kajakban ülés van. Köveken, murván annyira nem frankó a járás. A szandál vagy papucs is jó kompromisszum (a narancs kajakban levéve és bedobva az ülés elé), de ezek meztelen lábon viselve kegyetlenül feltörik a lábat, zoknival meg ugyanott vagyok, felszívja a vizet, gombásodik a láb, hideg, szeles időben meg fázik. (Lásd most.) Több irányba is el lehet indulni. Egyfelől beadtam a derekam és a tépőzáras túraszandált, legalábbis kajakban, lecseréltem crocsra. Ahogy nézem, ezt mindenki mezítláb hordja, ezek szerint hozzá lehet szokni, nem tör. Másfelől kipróbálom Attila ajánlását, a Reed gázlózoknit. Nem neoprén, vízálló, meleg. Nem is drága.
Illetve egy teljesen más megközelítés. Nemrég olvastam az Aliexpressről rendelhető olcsó ózongenerátorról, lehet, hogy érdemes lenne beszerezni egyet és ezzel kezelni a neoprén cuccokat. Meglátjuk.
– Rövidnadrág. Ezzel is küzdök. Jelenleg egy 2006-os, eredetileg mályvaszínű, mára már rózsaszínűvé fakult térdnadrágot hordok… és azóta képtelen vagyok megtalálni az utódját. Egyszerűen nincs olyan kényelmes naci, amelyiknek a szára térd alá érne. Márpedig ez a nap elleni védelemben fontos. A mostani túrán kifigyeltem, hogyan csinálják mások. A kulcs a lycra futónadrág. Abból van térd alá érő. Ráveszek egy rövid, kényelmes shortot… és kész.
– Vízhatlan zsákok. A túrán vettem észre, hogy a kajás vízhatlan zsákom varrás mentén foszlik. Azaz lyukas. Szerencsére nem ázott el a tároló, de nem voltam nyugodt. Itthon megcsináltam a nagy vízhatlan zsák tesztet. Megdöbbentem. Az 5 Coleman zsákból 4 kuka. A noname zsákok is kuka. Egyedül a Decathlonos zsákok hibátlanok még mindig. Nem olcsók, de ha drága dolgokat védenek, akkor nem szabad sajnálni rájuk a pénzt.
Másfelől meg át kell szerveznem a tárolást is. Az, hogy mindent belehajigálok egy nagy zsákba, zsákcipelés szempontjából jó ugyan, de minden más szempontból szívás. Egyszerűen bármit keresek, az mindig a zsák alján lesz, azaz ki kell pakolni mindent, hogy megtaláljam. A ruháknál, kajánál belefér, de a vegyes zsáknál nem. Ide rendeltem egy kupac 2/5/10 literes vízhatlan, átlátszó zsákot, ezekbe fogok szortírozni és ez fog menni a nagy zsákba.
– Beszereztem egy dedikált, utazási tusfürdőt. Kicsi, kettőre lehet zárni. Állandóan a neszeszerben lakik.
– Végül a sátor. Na, itt okozta a legnagyobb változást az a bizonyos patkószeg. Mert ugyan csak egy elem tört el a kilenc darabból álló sátorrúdból (meg egy másik a kókányolás miatt), de ez egyben jelezte, hogy a sátorrúd abba az állapotba ért, amikor már eltörhetnek a darabjai. Bárhol. Bármikor. És ez elfogadhatatlan.
Első körben kitúrtam a számlát. 2014. Hát, ez már biztosan nem garanciális. Anno Csehországból rendeltem a sátrat. Írtam a kereskedőnek, hogy egyáltalán van-e még alkatrész hozzá? Azt írták, hogy nem tudják, de ha megírom a rúd pontos méreteit, megnézik. Viszont figyelmeztettek, hogy alkatrészt kizárólag Csehországba, illetve Szlovákiába postáznak. Hát, remek. Megint két úton indultam el. Maga a sátor masszív egy jószág, túléltünk már benne olyan vihart is, melyet nem hittem volna. Kicsi, de pont kényelmes. Szóval jó kis darab. De. Meleg. Oké, milyen legyen egy expedíciós sátor? Az Északi-sarokra pont ilyen kell. A mediterránumba viszont sajnos pont nem. És nem úgy meleg, hogy vastag a fala, hanem úgy, hogy gyakorlatilag nulla a szellőzése. Pedig kétajtós sátor, az ember nem is gondolná, hogy nem lehet kereszthuzatot csinálni benne. De nem lehet. Mind a két oldalon van egy kis elősátor, mely blokkolja a légáramlatot. A kijárat ugyanis 90 fokban nyílik. Emellett a belső sátor ajtaja teli anyag, egy nagyon kicsi, olyan 20 centi széles szúnyoghálós nyílás van csak rajta. Sem a sátor tetején, sem az oldalán nincs szellőzőnyílás. Ráadásul a belső sátrat nem lehet önállóan, ún. nyári módban felállítani, a külső sátor rögzíti.
Nos, nézzük, hogyan változott a piac az utóbbi hat évben. Jól. Találtam is egy megfizethető árú sátrat ugyanettől a cégtől. Nagyobb. Jócskán. Viszont el lehet benne lenni esőben is. (A mostani piciben túl sokáig nem.) A Kodiakba biztosan befér. A bringatáskába… majd kreatívan kitalálok valamit. Megrendeltem.
De a régi sátrat sem akartam csak úgy elengedni. Az üzlet válasza elgondolkodtatott. Lehet, hogy léteznek univerzális, minden sátorhoz jó sátorrudak? Körbenéztem… és igen. Úgy hívják, hogy javítókészlet. Igaz, tizedmilliméter pontosággal kell tudnom a keresztmetszetet (van 7.9, 8,5 és 9.1 mm-es rúd), de hát ilyenre találták ki a sublert. Pár perc töprengés után még az is beugrott, hogyan olvassuk le rajta a tizedmillimétereket. A hosszúsággal már gondjaim voltak. A mostani sátorban 41,2 cm egy elem hossza, na ilyen sehol nincs. De a Decathlonban találtam 30 centi hosszú darabokat, az optimalizáló Excel tábla összedobása csak pillanatok műve volt, a 9 darab 41.2 centis darabot tökéletesen ki tudom váltani 11 darab 30 centissel és egy darab eredetivel.

Egy napon érkezett meg minden. Én pedig kempinget csináltam az udvaron.
És akkor az első tapasztalatok.

Kardbadőlés.

Hogy értsd, miről beszélek, nézd meg a gyártónál a sátor oldalát, azon belül is a képeket. Látni fogsz egy ilyet:

Egyből megdobbant a szívem. Megnéztem a vonatkozó videót is. 1:02-nél remekül látszik a bazi nagy szellőzőnyílás. Igen. Ez kell nekünk. Végre egy jól szellőző sátor.

Nos, a felállítás után semmi. Elől-hátul 5-5 centi széles szellőzőnyílás, az is benyomorítva a tető alá. Ennyi a régi sátoron is volt.

Megnéztem újra a gyári képeket. És, bakker, a képek alapján ennek a csősátornak 3 vége van! Kettő olyan, amilyet kaptam, de van fotó egy harmadikról is. Amelyiken bazi nagy szellőző van. Amelyik vég nem létezik. Mint ahogy a videón látható sátor sem. Mindkettő átverés. (Vagy, némi jóindulattal, mindkettő egy régebbi verziójú sátrat ábrázolhat. Persze ettől még mindig érthetetlen, hogy miért van a régi, már nem létező sátor képe az új sátor képei között.)

Szóval lett egy nagyobb, kajakban/bringán nehezebben pakolható, nehezebben szállítható sátrunk, mely ugyanannyira rosszul szellőzik, mint a régi. Háát… biztos jó lesz valamire.

Mellékletek

A teljes útvonal

A mapy.cz szövegre kattintva láthatók a részletek. Innen a track is letölthtető.

– Végül a teljes fényképalbum elérhetősége –

Iznota
2020.07.24; péntek

Eltekintve az elalvás előtti eseményektől, nyugodt éjszakánk volt. Valamikor hajnalban a felnőttek is eldőltek, a gyerekek sem rohangáltak túl sokáig és a sátor sem dőlt össze.
De azért úgy elgondolkodtam: hol mehetett ez ennyire félre? A kempingek ugyanis eredetileg hátizsákos turistáknak, sátras táborozóknak épültek, hogy egyfajta védelmet, minimális infrastruktúrát biztosítsanak a túraútvonalak, a vízpartok mellett. Hogyan lett ebből bulihelyszín, ahol magukból kivetkőzött részeg társaságok ordítják át az éjszakát? Nézzük. Hol lehet ma egyáltalán ordenáré bulit rendezni? Háát… a lakásban nem. A szomszéd ránkhívja a rendőrt. Kertes házban? A szomszéd átlő a légpuskával. Vagy ránkuszítja a drónját. Közparkban? Ott magától jön a rendőr. Kocsma kerthelyiségében? Az első hangos óbégatásnál kidobnak a pincérek. Kibérelni egy teljes kocsmát? Működik, de elég drága. Mi marad? Elmenni kempingbe, körben felverni a sátrakat, aztán elő a JBL-lel, indulhat is az ereszdelahajam, kit érdekel, hogy a környéken szép túrák vannak, mellettünk meg pihenni vágyó, fáradt túrázók. Felügyelet? Még sehol sem láttam olyan kempinget, ahol bárki is betartatta volna a házirend csendre vonatkozó szabályait.
Nem tudom. De ez így nagyon gáz.
Elmondtam ezt a gondolatsort Attilának.
– Most mit morogsz? Tiszafüreden mi is zajongumk.
Erre nem tudtam mit mondani. Mert tényleg. Igaz, ritka a részeg. Ha mégis van, általában csendben elmegy aludni. De amikor 50 ember beszélget normál hangon a tűzrakó hely körül, hajnalba nyúlóan, az minden, csak nem csend és béke.

A reggelizés már békés volt.
Miután összeszedtük a szemetet.
A hattyúk ugyanis szétcincálták a szemeteszsákunkat és annak tartalmát különböző taktikai pontokra helyezték el.

Mára megint rövid táv maradt, 15 kilométer. De ez érthető, mert ma délután kell még összelogisztikázni az autókat Iznotára. Ráadásul ezt a rövid távot is majdnem egy húzásra toltuk le, ugyanis az első értelmezhető kocsma 9 kilométerre volt. Másfél óra evezés, a lengyel bödönök kerülgetése. (Szerencsére ma már nem voltak akkora torlódások, mint tegnap.) Mondhatnám, hogy gyakorlatilag könnyed és némileg unalmas evezés volt, de ezt a szép tájat nem lehet megunni.

Ebbe a kocsmába mentünk be, Novy Mostnál. Kedvesek voltak, a stéggel körbevett strandon külön bejáratot alakítottak ki a kajakosoknak. Egy kicsit szűk lett, a sodrásban kellett gépészkednünk, de már messziről hallottuk a sörök csábénekét, megoldottuk.
Marhára ráértünk, elüldögéltünk. Még egy óra evezés és vége.

Kiváncsiságból ránéztem a térképre.
– Hé, Iznota itt van tőlünk párszáz méterre!
– Igen. De a vízi út még feltekereg északra, útbaejt néhány tavat és csak utána fordul vissza.

A maradék 6 kilométer már nem okozott különösebb gondot.

Közvetlenül a kiszálló rét előtt van egy nagyon hangulatos, erdős-faházas szakasz. Jó volt csak úgy engedni sodródni a kajakot és nézegetni a természetközeli idillt.

A tisztás viszont kellemetlen meglepetést tartogatott. Vasárnap délelőtt, amikor leraktuk itt az egyik autót, teljesen kihalt volt. Közel-távol csak mi voltunk, meg a csicsergő madarak. Most viszont kiderült, hogy ez is egy kiszállóhely, sőt, gyakorlatilag az utolsó. Folyamatosan érkeztek a lengyel kajakos egységek a vízen és ugyanilyen folyamatosan jöttek a kisbuszos, utánfutós kiszedő emberek is. Volt, amikor öt ilyen egység is kevergett a földúton, tisztességes port és zajt generálva.
Gyorsan félre is húzódtunk az erdő mellé.

Hárman visszaautóztunk Sorkwitybe. Kihasználtam a lehetőséget és lezuhanyoztam. A túra során először. Valamikor ezt is el kell kezdeni.
Visszaérkezés után végre lehetett sört inni. Bedobtunk egy nagy adag tócsit, utána meg egy lengyel gyrost(*). Kezdtem kultúrkörnyezetben érezni magam.

(*): Sült csirkemellfilé, késsel kockákra vágva, káposztasaláta, hasábkrumpli, joghurt.

Aztán pakolás. Néha már komolyan úgy érzem, hogy a túrázás valójában nem is a kajakozásrol szól. Hanem a pakolásról. Hiszen az a domináns tevékenység. Az evezés csak úgy fityeg a napi programban. Bárnennyire is fárasztó, olykor kellemetlen, a kalimpálás jelenti a rövid szórakozást. A többi a rakkolós pakolás.
Na mindegy. Felraktuk a kajakokat a kocsikra. (Remek videó is készült, érdemes lesz kivárni.) Kipakoltunk. Nagy kupac lett. Szortíroztunk. Bepakoltunk. Kisebb kupac maradt. Berendeztük a kocsit alvásra. Huh. Még éppen behajráztuk, hogy az Üvegtigris bezárása előtt kapjunk egy utolsó sört.

Este, amikor már azt hittük, hogy végre nyugi lesz, amikor már bezárt a kocsma, eltűntek a kajakok, a kajakszállítók, nos, megjelentek a horgászok. Nem vacakoltak, beparkoltak az arcunka. A tisztás maga több focipálya méretű volt, ehhez képest nézd meg a képen, hová parkoltak. Ja, és az egyik pacák már érkezéskor picsarészeg volt. Szilvia gyorsan arrébb is vonszolta a sátrát, közelebb a többiekhez.

Mi volt még? Garmin.

Élvezzük ki a megfogalmazás finomságát. Versus valóság. A mobil applikáció azt mondja, hogy karbantartási szünet és nézz vissza haver hamarosan. Itt már másfél napja ezt mondta, a végeredmény öt nap kiesés lett. Shortly. Ja.
Ez különösen annak a fényében vicces, hogy a második üzenet már jelzi, hogy komoly a baj. Azt mondja, hogy bocs, de eltűntünk a netről. Nem működik a garmin.com, nem működik a connect.garmin és nem vagyunk elérhetők sem emailben, sem chat-en, sem telefonon. Öt napig. Azért ez durva.
Itthon derült ki (link1, link2), hogy valójában egy zsarolóvírust kaptak be és azzal birkóztak öt napig. Közben nemcsak a fenti szolgáltatásaik nem voltak elérhetőek, hanem a repülési térképeket sem tudták frissíteni. Azaz öt napig illegálisan repkedtek a repülőgépek, mert el sem indulhattak volna. Vicces.

Relive animációból most kettő lesz. (Félrenyomtam a kocsmánál.)
– Iznota felé
– Iznota

Illetve az útvonal a Straván:

Ukta
2020.07.23; csütörtök

Az eddigi legjobb éjszaka. A lengyelek hamar kidőltek és a csecsemőt is lefagyaszthatták valahol.

Összepakoltunk, fizettünk. Indultunk.

Imhol a főszereplők. Látható, mennyire más a két kajak rocker íve. (Ez ugye az az ív, ahogy a kajak kezdődik.)

Elég fárasztó a kezdés. Egy hatalmas, hosszú tó. Tavaly ráadásul erős szembeszelet fogtak ki az atléták. Idén a szél kifejezetten viharos, de féloldalasan hátulról fúj. Ez ugyan csavargatja a kajakot, de visz is előre. Nem olyan rossz ez.

A tó végén megint elfogyott az út.

Átemelés. Szerencsére kicsi volt a táv, nem kellett előcibálni a kiskocsit, átvittük kézben. Vidám, hogy a gát feletti hídon túraösvény vezet és éppen arra is andalgott ábrándos szemekkel egy legény és egy leány. Miközben én a közeli bokorban gúvadt szemmel… a természetet tanulmányoztam.

Közeledtünk Krutyn felé. Ez a település, habár nem valami nagy, de mégis a környék evezős központjává nőtte ki magát. Az induló kempingben a Mazuri tóvidék térképe mellett lehetett külön Krutynia térképet is vásárolni, mely ezt a kábé 40 kilométeres szakaszt ábrázolta. Azt a szakaszt, ahol a szervezett tömeges kajakozás vette át az uralmat. Én ennyi polietilént még nem láttam egy helyen. Krutyntól Iznotáig megszállták a terepet a különböző vizitúrás társaságok. (A teljesség igénye nélkül: AS-Tour, Kajaki.) A rendszer úgy néz ki, hogy Krutynból indulva nagyjából 8-10 kilométerenként van egy nagy kiszállóhely, feltöltve kábé 10-20 kajakkal. Cégenként. Egyszemélyes, kétszemélyes, háromszemélyes kajakokkal. A delikvens befizet. Vízre teszik. Aztán valamelyik lentebbi pontnál meg kiszedik. A kajakokat és a kuncsaftokat 9 személyes kisbuszokkal, 8-9 kajakos utánfutókkal viszik vissza a starthelyre. Evezni nem kötelező, 2-3 km/h sebességgel visz önmagában is a víz. Találkoztunk egy szmóker csapattal, még az evezőket se nagyon lógatták bele a vízbe, viszont vastag füstfelhőbe burkolózva csorogtak lefelé. Ők voltak a jámborabbak. Sokkal rosszabbak voltak azok, akik megpróbáltak evezni. Csak éppen nem tudtak. Ezeket neveztük Shrödinger kajakoknak. Amíg mellé nem értél, nem tudtad, merre fog oldalra fordulni. Ha szerencséd volt, akkor az ellenkező oldalra.

Ja, és piszok sokan voltak. Akadtak olyan szakaszok, ahol a kajakoktól nem lehetett látni a vízet.
A lengyelek Otthon Maradtak.

De előre szaladtam. Még csak éppen megérkeztünk Krutynba, mely hely az eddigiekhez képest világváros. Tömérdek kocsma, hangulatos teraszok, meleg étel, hideg sör, zuhanyzási lehetőség.

Le is ültünk, mint az iszap. A szagom már megvolt hozzá..
Jó volt a pizza, jó volt a sör.

Aztán utána dodzsemezés. Erről már írtam korábban. Megjegyzem, nem kicsit kiélezett a szituáció: a víznek erős a sodrása, előfordul nem is kevés víz alatti akadály, elfekvő fatörzsek, fatuskók, kövek, az evezősök 90%-a életében most látott először kajakot és nemhogy kettes kajakban, de egyes kajakban sem tud evezni, aztán van egy csomó álló farkú kamasz, aki most akarja megmutatni a nősténynek, hogy mekkora spíler… és mindebből rengeteg van. Mi viszont kábé háromszor gyorsabban haladunk, de ha nem csinálnánk semmit, a sodrás akkor is gyorsabban vinne minket, mint ezeket a bödönöket. Ha nagyon bénáznak, nem tudunk megállni, mert a sodrás rájuk visz, szóval ilyenkor kénytelenek vagyunk keresztülcsörtetni a réseken, persze senki nem számít ilyesmire és csak néznek ijedten.
Kifejezetten idegesítő. Ja, és innentől végig ez volt. Hiszen a túránk végállomása Iznota, mely egyben a tömegkajakoztatás végállomása is. Igaz, ahogy távolodtunk Krutyntól, úgy lett egyre szellősebb a mezőny.

Armageddon. Krutyn után nem sokkal, miután áthámoztuk magunkat egy nagyobb csoporton, átemelés. De mekkora! Már ahhoz többtízméteres sor állt, hogy meg tudják közelíteni a partot. Ott kint meg teljes káosz. Húzták, vonták, toszogatták azokat a böszme nagy kajakokat. Volt aki egyszerűen csak vonszolta a földön. Bérelt kajak, belefér. Persze, hogy ez volt a leghosszabb átemelés, jó száz méterre volt a túloldali beszálló. Szerencsére kiszúrtuk, hogy az öböl másik partján is van egy eldugott kiszállóhely, melyet a tömeg nem vett észre. Egy kicsit hosszabb az út, de mi úgyis kiskocsival operálunk, annak meg mindegy.
Végül jó egy óra alatt harcoltuk át magunkat. És ez most nem csak vicces szóvirág, tényleg küzdenünk kellett a polietilén tömegben.
Megint a Maradj Otthon mozgalom.

Kifejezetten üdítő volt, amikor lementünk a főútról és a Dus tónál megnéztük a wojnowói templomot. Ez egy nagyon öreg ortodox templomka a vízparton. Hangulatos.
Persze előtte Nejjel ittunk egy sört a templom melletti étteremben.
Szilvia közben megnézte a templomot.
– Kell maszk? – kérdezte Nej.
– Kell.
– Ajjaj.
– Húzd fel a pólódat az orrodig, az is elég.
– Lehet fényképezni? – érdeklődtem.
– Nem tudom. Én csak a gopróval mertem, zsebből.

Ezek után odabent nem volt senki. Akár az oltárt is elhozhattam volna.

Visszamentünk a főcsapásra. Egy helyen még megálltunk egy sörre, meg egy tócsnira, utána pedig irány a szállás.

Nem sokkal előtte összefutottunk a lengyel haverunkkal. A kutyással. (Ha jobban megnézed a fenti képet, megtalálod a kajakban a kutyát.) Barátságosan üdvözöltük egymást. Az a dög – mármint a kutya – a kajakban meg sem mert mukkanni. Túl sok időnk nem volt beszélgetni, mert megérkeztünk a szálláshelyünkre.
Ukta falucska, rendezett kemping. Tusoló, WC, a faluban bolt. Nem full luxus, de megteszi.

A part melletti tűzrakó helynél fiatalok. Kit az alkohol lebegtetett, kit a fű. Az egyik kiscsaj oda is jött hozzánk ismerkedni. Nem tartottunk tőlük, látszott, hogy estére elfekszenek.

Nej elment sörért. Én meg nekiálltam sátrat állítani. Már elindultam helyet keresni, amikor a fejemre csaptam. Hoppá! Négy évvel ezelőtt ilyenkor ért a legdrágább csapás. Amikor megérkeztünk az utolsó nomád szálláshelyre, szétpakoltunk és elindultam sátrat állítani. Közben meg a semmiből lecsapott egy brutális, tízperces felhőszakadás, szarrá áztatva a nyitott zsákban heverő dslr kamerámat és objektívemet.
– Na, ilyen esélyt nem adok még egyszer – morogtam és az összes zsákot masszívan lezártam.

Feljebb sétáltam a domboldalon. Találtam lapos sátorhelyet. Raktam össze a sátrat. Aztán reccs. Bambán néztem magam elé. Eltört az egyik alumínium sátorrúd.
Na, ez már komoly bazdmeg. Ehhez képest még a naptej is hátulgombolós kisfiú volt. Sátor nélkül bivakolni, vizes fűben, 9 fokban… kemény. A szél erős, az eső lába folyamatosan a levegőben lóg. Oké, holnap már ott lesz a kocsi, de a mai estét még meg kell oldanunk.

Összegyűlt a kupaktanács. Közben Nej is visszatért, így legalább sörünk volt.
– Ez igen. Ez már majdnem a régi formád – dícsért meg Attila.
– Várjál. Az igazi akkor lesz, ha most hirtelen leszakad egy nagy zuhé.
– Igaz. De ne mondd ilyen hangosan.
– Mindegy. Az is elég, ha csak rágondolok.
– Oké. Szedjük szét darabokra a rudat. A töröttet tegyük ki a végére. Talán az a letört öt centi nem fog nagyon hiányozni – javasolta Attila.
– De hogyan dugjuk össze?
– A végéből szedjük ki a pöcköt. Azzal.
Összedugtuk. A végét meg – pöcök nélkül, mert azt ugye elhasználtuk – áterőszakoltuk a lyukon. És hoppá… megállt a belső sátor.

– Akkor ezzel készen is lennénk – jegyezte meg MacGyver Attila.
– Készen – bólintottam.
– Aztán este semmi hancúr!
– Hallod – fordultam Nejhez – Ma lassan csináljuk.

Mindenki ment a dolgára. Én meg a helyére fordítottam a belső sátort.
Újabb reccsenés. Eltört egy másik rúddarab.
Csak néztem szemrehányóan az égre. Tényleg nem unjátok? Tényleg nincs jobb dolgotok?

Megint kupaktanács.
– Látod, itt tört el – mutattam Attilának – Ahol a pöcökkel toldottunk. A pöcök nagyon rövid, a feszítés ereje kis helyen jelenik meg, azt meg nem bírta el a rúd.
– Látom. Ki kellene szedni a törött rúdból a toldót.
– Igen, de azt már néztük az előbb. Bele van ragasztva.
– Hát, ja.
– Várjál! Eszembe jutott valami!

Indulás előtt, fogalmam sincs, milyen megfontolásból, de bedobtam az egyik zsákba Nej gyerekkori svájci bicskáját. Hátha van rajta valami célszerszám. Elővettem. És igen, sikerült a törött darabból kifeszegettem a toldót.
– Na, mit szólsz? – mutattam Attilának büszkén.
Majd beledugtam a javítandó rúdba, elfordítottam… és a toldó eltűnt a csőben.
– Aha – kommentálta Attila.
Indiántánc. de sikerült végül kiráznom, kipiszkálnom, kirángatnom a toldót a csőből. Majd óvatosan összetoldottam a rossz rúdelemet egy jóval.
– Eddig nem rossz. Rögzítsük.
Na, az nem ment. Egyszerűen nem tudtuk sehogyan sem átdugni a lyukon.
– Várjál. Rakjunk bele egy fadarabot! – javasolta Attila.
– Hülye vagy? Az előbb az alumíniumot törte ketté a feszítő erő. A fa semmit nem fog tartani.
– Rosszul látod. Az alumíniumot kitörte a rövid pöcök. A faág viszont hosszú lesz. És a lényeg, hogy a lyukban a nyíróerőnek kell ellent tartania, abban meg jó a fa.

És lőn. Megint állt a sátor.

Óvatosan a helyére fordítottam. Még mindig állt. Rádobtam a külső sátrat. Cövekek. A sátor még mindig állt. Kiegyenesedtem. Csípőre tettem a kezemet. Gyönyörködve néztem.

Ekkor szakadt le az ég. Egy gyors zápor.

Csakhogy a sátor barkácsolása miatt az összes vízhatlan zsákot kinyitottam. Hiszen az egyikben ez volt, a másikban az. És ezek mind nyitva tátogtak. A felhőszakadásban.
– Kurvaélet, kurvaélet! – mantráztam, miközben rohantam le a partra – Ilyen nincs!
Szerencsére időben érkeztem, mindent lezártam. Meg a korábbiakból tanulva, az értékesebb cuccok a vízhatlan zsákon belül is külön vízhatlan zsákokban, vízhatlan dobozokban laknak.

Azért gondolj bele, milyen lehet ilyen karmával túrázgatni. Mindenre ötször jobban oda kell figyelnem, mint mások teszik. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha bárhol, csak egy icipicit is hibázok, akkor azon a lyukon keresztül bejön a balhé és a létező legdrágább, legfájdalmasabb károkat okozza. Egy ilyen túrán meg sokezer apró faszságra kell folyamatosan koncentrálni.

A zápor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Számvetés. Áll a sátor. Jó. Nem ázott el semmink. Jó. Van sörünk. Nagyon jó.
Egyedül egy szopás maradt meg. Eddig kibírtam az egy szem száraz zokni, egy szem vizes zokni kombinációval. Csakhogy sátorállítás előtt átöltöztem száraz ruhába (muszáj volt, napközben gyakorlatilag jégkockává fagytam a hidegben és az éles szélben), így a zuhé után választhattam: vagy a száraz zokniban mászkálok a vizes fűben és attól leszek megint vizes, vagy felhúzom a vizes szandált, de akkor meg ugyanott vagyok. Azaz mindkét esetben az történik, hogy a lábam még fel sem tudott melegedni, de már újra lefagy.

Egy biztos: fogyott a vodka rendesen.

Aztán ráültem a kajakom végére és nyugodtra ettem magamat.

A hülye, szeszélyes időjárásnak volt előnye is. Elképesztő színek, elképesztő jelenségek voltak.
Ilyenek.
(Megjegyzem, az alábbi képekbe minimálisan nyúltam bele. A színek _tényleg_ ilyenek voltak.)

Ez pedig egy óriási szivárvány. Mert a nap laposan sütött, az eső meg magasról esett.

Ilyenek voltak a felhők.

A hattyúk meg ilyenek. Mit is mondanak, mi van a szivárvány tövében? Ne mondd, hogy kincs. Itt inkább cucli volt. Nem kicsi.

Üldögéltünk. Gyönyörködtünk a látványban.
Amikor gyanús hangokat hallottam hátulról. A sátrunk környékéről.
Néhány beszpídezett aprókölyök torreádorosdit játszott. Az egyik lengetett egy pólót, a többi meg előrehajolva, bika módra rohamozta. Kölykök. Játszanak.
Csak éppen két méterre a sátrunktól. Melyet jelenleg az imádkozás tart egyben. Bármelyik elbotlik egy madzagban és a sátornak annyi. Márpedig annyira önfeledten viháncoltak, hogy egyik sem nézett a lába elé.
Utálom az ilyesmit, de végül felálltam, odasétáltam hozzájuk és mindegyiket elküldtem a kurva anyjába. Igen, muszáj voltam ezt az ominózus nyomatékosító jelzőt használni, mert ezt ők is értik. És felfogják, hogy a bácsi tényleg dühös.
Abbahagyták. Én meg álltam a sátrunk végénél, karbatett kezekkel és igyekeztem csúnyán nézni. Nem mentek arrébb. Majd elkezdtek újra rohangálni. Ugyanott. Elindultam feléjük. Azzal a feltett szándékkal, hogy kiosztok néhány maflást.
Mindezt közvetlenül a szülők mellett. Azok ugyanis a közeli kioszkban ittak, elég vadul. És leszarták, mit csinálnak a kölykök. Én meg voltam olyan állapotban, hogy szükség esetén a szülőket is megverem.
Valamit megérezhettek a kölykök, mert elhúztak. Nem, nem azt csinálták, hogy arrébb mennek és ott játszanak. Nem. ha itt nem lehet játszani, akkor máshol már nem érdemes.

Várjál, mutatom.

Ez a sátrunk. Mögötte a kioszk. Balra tőle egy fa. A kölykök pedig kizárólag a sátor és a fa közötti három méteres placcon voltak hajlandók ugrálni. Amikor jobbra focipálya méretű üres pázsit volt.

Visszasétáltam a kajakokhoz. Nézegettük a tájat.
Az uktai házakban fűtöttek, komótosan gomolygott a füst a kéményekből. Július végén. Persze nekem megint az jutott eszembe, hogy ha ránkdől a sátor, akkor nagyon nagy szarban leszünk ebben a hidegben.

Ja, a Garmin óra nem szinkronizál a mobiltelcsivel. Mert valami idióta architect úgy tervezte meg a rendszert, hogy az óra csak akkor szinkronizál a mobilon futó applikációval, ha eléri a szervert is. Az meg most úgy látszik, ledőlt.

Üldögéltünk.

– Nézd, de szép bolyhos a farka! – jegyezte meg Nej.
– Melyik hapsinak?
– Hülye. A gyerekhattyúról beszélek.

Végül elfáradtunk. Elmentünk aludni. A fiatalok, ahogy vártuk, elhajoltak a tűzrakó hely mellett. Az idősebbek viszont csak most indultak be igazán a kioszkban. Meg a kölyköket sem fektették le, akik önkívületben tomboltak. Naná, megint a sátrunk mellett. A biztosítékot végül az verte ki, de nagyon, amikor valamelyik apuka is csatlakozott hozzájuk és nekiállt levegőbe hajigálni a kölyköket. Igen, a sátrunk mellett. Sötétben. Kiordítottam, hogy takarodjatok már a büdös kurva anyátokba. A finom célzás hatott, az apuka észhez tért és arrébb vitte a gyereksereget.
Innentől ugyan már lehetett volna aludni, de kíváncsi vagyok, ki tud aludni olyankor, amikor potenciális fenyegetésként ott lóg felette, hogy vagy egy részeg, vagy önfeledten rohangáló aprókölykök borítják rá a sátrat.
Meglepő módon mégis sikerült elaludnom. Fárasztó nap volt: az evezés fizikailag volt erős, az este meg pszichésen.

Relive animációból most kettő lesz. (Félrenyomtam az átemelésnél.)
– Krutyn
– Ukta

Illetve az útvonal a Straván:

Mokre
2020.07.22; szerda

Micsoda éjszaka volt!

Ez ugye full nomád szálláshelyre sikerült. Éjszaka sötét volt, mint a tehénben. És már-már természetellenes csend, olyasmi, ami akkor van, amikor tanfolyamon ellenőrző kérdést teszek fel.
Aztán hajnali egykor lépteket hallottam a sátor mellett. Egyből felültem. Figyeltem. A léptek elhaltak.
Viszont a kispárnám világított.
Miafasz?
Kibontottam. Belenyúltam. Valami fehér trutymó tocsogott benne.
Nagyjából itt csíptem meg magamat. Lehet, hogy még álmodok?

Tudni kell, hogy kispárnaként vízhatlan zsákokat használok. Ma éjszaka pont az került a fejem alá, amelyikben a vegyes cuccok vannak, azaz minden, ami nem kaja és nem ruha. A fény forrása hamar meglett, valahogy a tartalék fejlámpa kapcsolt be. Oké. De mi ez a ragadós fehér trutymó, ami mindenről csöpög és a zsák alján konkrétan 1 centi vastagon áll? Gyors leltár. A tisztálkodási cuccok külön neszeszerben vannak. Akkor mi lehet ez? Kézfertőtlenítő? Az nem fehér. Nivea? Az nem folyik. Hmm? Kipakoltam mindent. Aztán megtaláltam. Naptej. Letört a kupakja és az összes kifolyt a flakkonból. Szerencsére mindegyik érzékeny cucc, akkumulátorok, töltők, kábelek külön is be vannak csomagolva vízhatlan dobozokba, megúszták. Sőt, néhány nem túl értékes izén kívül minden megúszta: kidobtam egy csomag papírzsepit, egy doboz Stevia bogyót, pár méter kötelet és egy műanyag karabinert. Meg elhasználtam fél tekercs WC papírt, mire minden mást megtöröltem és kitörölgettem a zsákot, meg a sátrat. Kérdés még, hogy a matrac mellé ledobott melegítőmmel mi lesz; csak a végén vettem észre, hogy végig ezen térdepelve műtöttem, azaz jól megszívta magát naptejjel. Nem lenne ez sem komoly gond, de a mackófelső ereklye: ez egy Microsoftos ruhadarab, Windows Mobile felírattal. Mindenhol nagy siker.
Mondanom sem kell, az álom teljesen kiment a szememből. Kimentem sétálni. (Meg pisilni.) Nézzük meg, ki ólálkodik errefelé. Senki. Tobozok potyognak a fákról. Madarak ugrálnak ágról ágra. Csak a nagy csendben hangzik ez rémesnek.
Visszamásztam, kényelembe helyeztem magam.
Ekkor hallottam meg újra a lépteket.
– Hehe, még egyszer nem ugrok be – vigyorogtam.
De azért éjszaka Freddy Kruegerrel álmodtam.

Reggeli. Beszámoltam az éjszakámról. Láttam, hogy megkönnyebbültek. Már mindenkit zavart, hogy nem történik velem semmi extrém szívás. Így viszont helyére zökkent a világ.

Elindultunk. Szűk nádasfolyosón vissza a főáramba.

Olyan három kilométer múlva PTTK kemping.
– Jé, itt ilyesmi is van?
– Igen – jegyezte meg Attila – Ez volt tegnapra a B terv.
– Tehát azt mondod, ha tegnap nem küzdöttünk volna anyatigrisként a szálláshelyért és valaki más foglalta volna el, akkor ide jöttünk volna?
– Azt.
– Mármint ebbe a kempingbe, ahol van tusoló, WC, konnektor, fedett közösségi tér és kocsma? A full nomád helyett?
– Ja.
– Aha.

Mondjuk Attilának sem egyszerű az élete. Az előző évi társaság mindent elkövetett, hogy nomádban legyenek a szálláshelyek, a kempingektől meg menekültek, mint a tűztől. Első nap ugyanis Sorkwityben kifogtak egy hangos társaságot, akik végigordibálták az éjszakát.

A kemping partján ismerősök. A tegnapi lengyel csapat. Pont ránk indultak. Innentől megint a nyakunkba lihegtek egy darabig.

Eveztünk. A szél még nem tombolta ki magát tegnap. Néztem reggel, 22 km/h alapszél, 45-ös lökésekkel. Ez otthon már sárga. A csatornákban nem volt vészes, inkább csak idegesített, a tavakon azért dobálta a kajakokat. De ezeket a lavórokat dobálhatta.

Elértünk az első átemeléshez. Néhány tó végén van valami vízügyi szabályozó izé, ezeken nem lehet keresztülevezni. Ilyenkor kivesszük a kajakot, átcipeljük.

A parton régi ismerős. A tegnapi lengyel pacák. A kutyájával. Az a dög már messziről felismert minket és megint el akarta tépni a pórázát.
Szóval idáig evezett el a fickó, mire jó helyet talált. Nem irígyeltem. Itt ugyanis mindenkinek ki kell szállni a kajakjából és kézben átcipelnie. Mondom, mindenkinek. A kutya pedig minden partraszálló kajakost halálos ellenségként kezelt.

Nálunk volt kajakszállító kocsi. Előszedtük. Kezdtük rászerelni a kajakot. Ekkor értek utól a lengyelek. Megint átgázoltak rajtunk. Nem volt kellemes. Önmagában az átemelés sem az, itt meg még sokan is lettünk a szűk, meredek helyen.
De megcsináltuk. És nem lesz több.

A lengyeleket persze megelőztük, de amikor a következő kocsmánál kiszálltunk, utolértek és megint a nyakunkba lihegtek. Átgázolni nem tudtak rajtunk, mert nagyon gyorsan pattantunk ki a partra.
Ez egyébként érdekes hely volt. Nem a szokásos parti kocsma, egyáltalán nem. Inkább valami resort féleség, egy meredek dombon. Azaz lent a strandon kiépített part, kioszkokkal. Egy meglehetősen nagy strandkocsma. Egy terasszal fentebb úszómedence, a lépcső másik oldalán faajtós vécé. Egy újabb terasszal fentebb egy kerthelyiség, nem tudni, mihez tartozik. Végül a domb tetején egy többszintes szálloda, étteremmel, terasszal.

Na, ide mentünk fel. Pofátlanul. Koszosan. Büdösen. (A lengyelek csak a faajtós vécéig jutottak.)

A szálloda teljesen kihalt. Ember sehol. Keresztülsétáltunk az éttermen. Leültünk a teraszon. Nyilván pincér sehol. Attila visszament, benézett a konyhaajtón. Ott volt valami mosogatónő. Annak szólt, hogy sört innánk.
Jött a pincér, hozta a sört. Aztán megint mindenki felszívódott. A sör után indultunk volna, de immár a mosogatónő sem volt sehol. Nem vacakoltam, bementem a konyhára és sétáltam egy kört. Szép, nagy konyha. Kár, hogy sehol senki. Gondoltam, összeütök magamnak egy pirogot, de aztán hagytam. Még félreértenék. Végül megjelent újból a mosogatónő, intettem neki, bólintott, majd azt tette, ami egyszer már bevált: küldött ki újabb söröket. Elég nehezen győztük meg a pincért, hogy köszönjük, ezt már nem kérjük, inkább fizetnénk. Utólag azt kell mondjam, nagy marhák voltunk, a sör – ezen a luxus helyen – pont annyiba került, mint a legótvarabb vízparti bódéban.

Eveztünk tovább. Egyszer csak elfogyott a csatorna.
– Ezmiez? – érdeklődtem.
– Átemelés – válaszolta Attila.
– Arról volt szó, hogy nem lesz több.
– Elfelejtettem.

Aztán kiderült, hogy holnap lesz még kettő. Hát, jó. Monoton evezni úgyis unalmas.

Spichovónál kerültünk egyet. Itt ugyanis egészen jó bolt van, fel lehet tölteni a készleteket. A bolt nem túl nagy, ehhez képest telezsúfolták áruval, gyakorlatilag nem lehetett visszafordulni. Araszoltunk a tömeggel a pultok mellett és lekapkodtunk mindent, ami kellett. Különösen a sörhűtőnél.

Közeledtünk a kiszemelt szálláshelyhez. A tó szélén volt egy halsütöde. Rajtam kívül mindenki szerette a halat.
– Oké, mi kiszállunk – közölte Attila – Te járd körbe a következő 3 szállást és nézd meg, melyik a legjobb.
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam – Ez a legjobb módja, hogy szétszakadjon a társaság. Kiszállok én is.

Aztán kifutottunk a tóra és kiderült, hogy hülyeséget beszéltem. Ez egy kifejezetten nagy tó, a legnagyobb az egész útvonalunkon, mely itt fordul 180 fokot, déli irányból északra. A kanyar pedig egy nagy öböl is egyben. Az öböl partján pedig ott virítanak sorban a halsütöde, meg utána a szálláshelyek. Így már mindjárt más, itt nem téveszthetjük egymást szeme elől.

Megnéztem kettőt (a harmadik messze volt) és kiválasztottam a legközelebbit. Védett nádas, sima gyep, recepció, vécéblokk. Hisztis gyerek. Részeg lengyelek. Tábortűz. Tuctuc.
Jó lesz.

Aztán este még rövid beszélgetes. Közben ránksötetedett. Ez az. Ez hiányzott tegnap. Fáradtan, sötétben ágyba bújni. Gyorsan elaludni. Mélyen végigaludni az éjszakát.

A buli szerencsére hamar kifáradt.

Esti pakolás. Kinyitottam a kajak hátsó tárolóját. Tömény naptejszag.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván:

Tejsowo
2020.07.21; kedd

Nem hiányzik valami? Az utazást is beleszámítva ez már a negyedik nap… és még nem történt semmi katasztrófa.
Dehogynem.
Csak éppen nem nagy. Olyan katasztrófácska.
Az első tárolóban utazik a tisztasági neszeszerem. Ebben elpukkant a tusfürdő. Annyira kifolyt, hogy átszivárgott a táska falán is és eláztatta az első tárolót. Ott utazik többek között a sátor, a matrac és a hálózsák. Óriási mázlim volt, hogy a hálózsákig nem jutott el a szmörtyi, a többi meg lemosható. Így reggel volt egy kis takarítás, a tusfürdőt kivágtam a szemeteszacskóba és már minden rendben is volt. Legfeljebb nem fürdök. Öt napig. Volt már ilyen a történelemben.

Az esti vihar érdeklődés hiányában elmaradt. Esett persze, sokat és sokáig, de vihar, az nem volt. Nem sirattuk meg. A hideg, viharos szél viszont megjelent.

Reggel kilépsz a sátorból. Friss, harmatos levegő, laposan süt a nap… élveznéd a nomád hangulatot… aztán jön egy kiló szúnyog és csontig leharapják a húsodat. Habár ez is hozzátartozik a nomád hangulathoz.

Másfél kilométer evezés után kemping. Úgy értem, rendes kemping. Tusolóval. Vécével. Konnektorral. Étteremmel. Meleg reggelivel. Elméletileg hideg sörrel. Hmm.

A szájhúzogató pultos kiscsaj meleg sört adott. Pedig volt hideg is, amikor a második körben Nej kifejezetten hideg sört kért, azt kapott. Nem tudott visszaadni százasból(*), a rendelt palacsintát meg másik asztalhoz vitte ki, ahol meg is ették. Ez van.
Amig odabent üldögéltünk, elvonult a kocsma előtt vagy 20 ember. Lapátokkal. Felmerült bennünk, hogy ha ezek most túrázni indulnak, akkor valószínűleg útban lehetnek lent a kajakjaink, de mivel gyorsan asszimilálódunk, csak legyintettünk. Az ő problémájuk, oldják meg.

(*) Ez a ‘nem tudunk visszaadni’ mentalitás teljesen általános volt. A 100 zlotys bankjegy az 8100 forintnak felel meg. Magyarországon nem kapsz kisebb címletet. Kint meg nem fogadják el. Nagyokat kellett küzdenünk, hogy átlendüljünk a kezdeti nehézségeken, az aprót pedig el kellett titkolnunk.

Innen a klasszikus kombó: tavak, gyors patakok.

A mai szálláshely nem kicsit necces. Nem kemping, nem biwak, full nomád. De még így is problémás, ugyanis közel-távol nincs más jó táborhely. Nem könnyű megtalálni, le kell térni a fősodorról, átmenni egy oldalsó tóra. Tavaly senki nem járt arra, de idén… ugye Maradj Otthon.

Kora délután már ott voltunk. Üres volt a táborhely. Huh. Megvan. Ebédeltünk.

Pihentünk. Én még bóbiskoltam is egyet a fűben.
Aztán töprengés. Attila szerint van itt egy izgalmas csatorna. Nem járható végig, és amíg járható, addig is küzdős, de szép. Megéri benézni. (Meg van egy másik is, de az már nagyon küzdős.) Időnk lenne rá, de mi lesz a szálláshellyel? Verjük fel a sátrakat és hagyjuk itt felügyelet nélkül? Nem messze van műút, ide földút jön le róla. Azaz járnak erre népek. Mi van, ha elviszik a cuccot? Ellenben, ha nem verünk fel sátrat, akkor mi lesz, ha mások elfoglalják, amíg mi bliznázunk?

Nehéz ügy. Végül azt kockáztattuk meg, hogy üresen hagyjuk a táborhelyet. Attila szerint a kutya sem jár erre. Ha meg lesz valaki, akkor megpróbálunk együtt elférni. A biztonság kedvéért otthagytunk egy pokrócot, rádobáltunk ezt-azt, apróságokat, jelezve, hogy itt már vannak.

Kajakba szálltunk. Irány a csatorna.
Tényleg szép volt. Egy ideig. Aztán bedurvult. Az egyik bonyolult kombináción csak úgy tudtam átjutni, hogy félreraktam az evezőt és faágakba kapaszkodva forogtam, illetve húztam át magamat. Aztán jött egy brutál dupla fatörzs, pont felfeküdve a víz szintjére. Kész. Kampec. Az én kajakom volt a legnehezebb, az merült a legmélyebbre, fennakadt, mint tökönrúgás után a focista szeme. Nem hittem volna, hogy még ebben az életben le tudok jönni róla. Kész szerencse, hogy Attila nem volt a közelben, így nem született semmilyen vicces videó arról, hogy milyen őrületes csípőmozgással evickéltem le. És nem tudtam nem tudomásul venni, hogy ezen majd visszafelé is át kell valahogy jönnöm. Aztán párszáz méter után láttam, hogy jócskán előttem Szilvia fennakadt. (Neki volt a második legnehezebb kajakja.) Oké, mondtam, nekem elég. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Visszafordulunk.
A döntést megerősítette néhány furcsa hang.
Ez a csatorna átjárhatatlan. Nagyjából félútig, a hídig lehet bemenni, tovább nem. Emiatt az égegyadta világon senki nem jár errefelé. Erre hangos lengyel káromkodásokat hallottunk. Szemből. Igen, valakik jöttek szemből. Nagy, nádtörő elánnal.
Nekem egyből az jutott eszembe, hogy ezek valószínűleg jól ismerik errefelé a járást, nyilván jól ismerik az egyetlen táborhelyet is. Mi van, ha amíg mi itt kinlódunk, elfoglalják?
Megfordultam. (Leírni 10 másodperc volt, megcsinálni több perc.)
Vadul elkezdtem visszafelé evezni.
Nos, ez volt a rosszabb. Eddig ugyanis sodrásssal szemben mentünk, ami bármennyire is furcsa, de előny. Nem visz rá a víz semmilyen akadályra, nem tol rá az előtted lévőre, ha az bénázik. Van időd dönteni, stratégiát kidolgozni. Lefelé ilyesmiről szó sincs. Menni kell, mint a golyó és bízni a reflexekben, a tudásban, meg legfőképpen a szerencsében.

Gondolj bele, azért ez egyáltalán nem normális. Erős sodrás, tekergős víz, kidőlt fák a víz alatt, a víz felett, láthatatlan kövek, tuskók. Ide, ha nem is vadvízi kajak kell, de valami rövid, fordulékony jószág. Erre mi van? 510 centi hosszú Kodiak, amelyről rengeteg jót ír a Prijon a prospektusában, de arról egy szó sincs, hogy könnyen manőverezhető lenne. Nagyjából úgy fordul, mint egy tégla. Rocker ív(*), az nulla. Ez keresztülhasítja a hullámokat, keresztülhasítja a bálnákat, de megkerülni képtelen bármit is. Különösen így, 180 kilósan.
(*):A linkről: “A rocker ív jelentősége egyszerűen (és teljesen lesarkítva) abban áll, hogy minél nagyobb, annál jobban növekszik a manőverezhetőség, de annál jobban csökken ezáltal az iránystabilitás”

A három lengyel egység nagyjából a dupla fatörzs előtt ért utól minket. Az itteni illemszabályokat követve egyszerűen átgázoltak rajtunk a tepsijeikkel. (Ez teljesen általános volt. Mindenki türelmetlen, menni akar. Elengedésről, félreállásról szó sincs, mennek mint a hülye, neki egymásnak. A bérelt csónakért nem kár.) Ezek is nekirongyoltak a fatörzseknek, fennakadtak – egyszerre kettő is – de addig ugráltak a kajakban, míg végül a fatörzs adta fel. Azaz jelen esetben az egyik eltört. Ami azért megkönnyítette az én helyzetemet is, csak eggyel kellett megküzdenem.
Aztán indult a verseny. A táborhelyért. Ahol kanyargós volt a csatorna, ők mentek jobban. Ahol egyenes szakasz volt, ott mi. El tudod képzelni milyen, amikor szűk járatokban, nádfolyosókban ketten megelőzünk három, tepsi szélességű kettes kajakot, majd egy kanyarral később visszaelőznek? És közben a tarkódon érzed a pálinkaszagú, izzadt lehelletüket. Mert nekik is leesett, mire megy ki a játék.
Derekasan letaroltuk az utat, de amikor kiértünk a tóra, nagyjából egymás mellett voltunk. Ekkor már tudtam, hogy esélyük sincs. Ha összekapom magam, ezzel a kajakkal 8-9 km/h között tudok tartósan menni, ezt a sebességet ők maximum szakadékban képesek elérni.
Így is történt. A tó közepén az egész már csak egy rossz emlék maradt.

Csak hát volt más probléma. A táborhelyünket közben elfoglalta más. Ja, erre a kutya sem jár. Nos, de. Egy lengyel pacák éppen verte fel a sátrat. És volt vele egy rohadt agresszív, nagydarab német juhász. Ahogy meglátott minket közelíteni a parthoz, habzó szájjal kezdett őrjöngeni.
Ettől persze még kiszálltunk. A pacák érdeklődve nézett.
– Helló – üdvözöltem és határozottan odaléptem a pokróchoz, lelöktem róla a cuccokat és elkezdtem összehajtogatni. Jelezve, hogy ez a miénk.
A kutya folyamatosan őrjöngött. A pacák arrébbvitte és kikötötte egy távolabbi fához. A kutya érzékelte a változást és hangosabban ordított.
– Mi a tervük? – érdeklődött végül. Mármint a pacák.
– Szeretnénk itt aludni. Délután már itt voltunk – mutattam a pokrócra – csak benéztünk a csatornába.
– Ahem.
– Szerintem elférünk.
– Igen, de ez a kutya… nem túl barátságos az idegenekkel – mosolygott zavartan.
Az a dög éppen kezdte kidönteni az öles nyírfát, amelyhez kikötötték. Szirénázva.
– Hallom.

Vakartuk a fejünket. Aztán felhívtam Attilát. Tudom, hogy nincs, de hátha. Hátha van a környéken másik szálláshely is.

Amíg beszéltem, Nej rángatta a dzsekimet.
– Hagyjál már – hessegettem el.
– De…
– Telefonálok!

Végül befejeztem.
– Na, most mondd!
– A pacák! Szedi szét a sátrát!
– Mivan?

És tényleg. Nem hittem a szememnek. Nem ehhez szoktam hozzá errefelé. Az a szerény férfi, ott helyben, megmentette minden lengyelek becsületét.

– Mi a terve? – mentem hozzá érdeklődni.
– Keresek másik szálláshelyet.
– Óh. Lesz?
– Remélem.
– Én is.
– A kutya… nagy probléma.
– Igen.

Mire Attiláék megérkeztek, a figura el is tűnt. Mi meg álldogáltunk, ugrándoztunk a parton, igyekeztünk tömegnek látszódni, mert elég nagy volt a kajakforgalom. Ja, senki nem jár erre.

Oké, sör. Utána ki hol állít sátrat?

Én már délután kinéztem feljebb egy teraszt, a többiek lent maradtak a parton. Igaz, vezetett ott egy földút, de hamarosan véget is ért. Mindketten sátorállítás közben jártak, amikor megjelent egy bazi nagy Jeep. Mely motorcsónakot vontatott maga után. Megállt Szilvia félig kész sátra mellett. Érzésem szerint túl közel. Igyekezett azt sugallni, hogy őneki itt tovább kellene mennie az úton. Egészen a vízig. Mert láthatjuk, ezt a motorcsónakot valahogy bele kellene engedni a tóba.
Hoppá. Mert erre a kutya sem jár. Ez egy eldugott senkiföldje.
Értelemszerűen gyors sátorbontások, kajakok elcipelése az útból. Szilvia felköltözött egy másik teraszra, Attiláék jobb híján ráhúzódtak a nádasra. A kajakokat feljebb vittük a domboldalba.
A nyugdíjas pár megköszönte a kooperatív hozzáállást, majd nekiálltak a megszokott műveletsorozatnak. Látszott, hogy ezeréves a rutin. Végül bedobták a hajóba a pecabotokat és kipöfögtek.

– És mindez a felfordulás két szomorú keszegért – sóhajtott Attila.

Végül álltak a sátrak. Vacsora. Beszélgetés.
Ezt láttuk a sátorból.

Az időzítés nem jó. Mármint nem jó túl korán megérkezni. Persze, nem így terveztük, oké, beljebb akartunk menni a csatornába, be akartunk nézni a másik csatornába is, el tudtuk volna tölteni a teljes délutánt, de végül minden borult. Így lett összesen 15 kilométer evezés és ötkor már csak ültünk és beszélgettünk. Nyolckor meg már mentünk aludni. (Közben a nyugdíjasok visszajöttek, felcsörlőzték a jószágot az utánfutóra és elmentek. A két nyamvadt keszeggel.)
Nem, túrázni nem így kell. Hullafáradtan kell beesni este hétkor/nyolckor. Hogy egy gyors sör után még éppen legyen idő feltolni a sátrat sötétedés előtt, utána a szürkületben megvacsorázni, még beszélgetni egy órát, majd tíz körül szunya. Egyszerűen beleájulva a sátorba és forgolódás nélkül aludni reggelig.
Napok óta tíznél több órákat alszunk sátorban és ebben a korban ezt már nem bírják a csontok. Meg az ekkora alvásokat már tutira megszakítja a pisi, utána meg nagyon nehéz visszaaludni.

Érezte ezt a főnökúr is, a további napokon már sokat eveztünk, későn érkeztünk. Azaz helyreállt a rend.

Beszélgetés közben váratlan eső. A semmiből. Mindenki szétrebbent, secperc alatt beköltöztünk a sátrakba. (Itt nem volt semmilyen fedél.) Az eső meg röhögött egyet, és elment. Kilenc körül még laposan kivirított a nap és csodálatos színeket varázsolt a tó túlsó partjára.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván: