Search""Lengyel-Tátra #""

Lengyel-Tátra #5/5

2011.09.14
Vörös Kolostor (Pieniny Nemzeti Park)

Mára azt mondta a Kindle-be épített meteorológus, hogy felhős, borulékony napunk lesz. A hegyekbe ilyenkor nem érdemes menni, meg egyébként is ránkfért egy pihenőnap, szóval elmentünk tutajozni a Dunajecre. Méghozzá a szlovák oldalra, mert ott a kiszállási ponttól kábé 10 kilométer nagyon kellemes séta után vissza lehet jutni a kocsihoz, a lengyel oldalról viszont ugyanez némileg bonyolultabb.
7 óra 10 perckor már a kocsiban voltunk. Kicsit túlbiztosítottnak tűnhetett a korai indulás, de végül nem lett az. Sőt. Többször akartam elharapni a kormányt idegességemben. Megpróbálom leírni.

From Segédlet

Odafelé a Gronkow-Niedzica-Cerveny Klastor útvonalat néztük ki. Gronkow után egy sárga tábla fogadott, miszerint 19 kilométer után az út le lesz zárva, nem lehet továbbhaladni. Leforrázva üldögéltünk a kocsiban, a tábla előtt félreállva. Most akkor mi van? Tényleg meg lehet csinálni, hogy egy utat úgy lezárnak, hogy semmi terelést sem biztosítanak? Vagy van terelés, csak gondolták, azért időben szólnak? Az utóbbi mellett szólt, hogy Zakopanéból is úgy jöttünk ki, hogy a Krakkó irány le volt húzva, később viszont kiderült, hogy megy az, csak terelés van. De itt határozottan törölték Nedecet a tábláról, meg egyébként is, ez 19 kilométer lutri.
Ja, navigációs eszközünk nem volt. Nej navija kilehelte a lelkét, az én két – navigációs képességgel megáldott – mobiltelefonom meg ronggyá ázott. Indulás előtt nyomtattam térképeket a google.maps-ból.

Végül úgy döntöttünk, hogy nem rizikózunk. A nyomtatott térképen találtunk egy gyökeresen másik utat, északon elmegyünk a Nowy Saczy-i úton Debnóig és majd ott le. Lehetetlen – de meghitt és hangulatos – utakon elvergődtünk a főútig (Ostrowsko-nál értük el), aztán Debno. A falu előtt tábla, miszerint a Nedec felé vezető út Frydman után (olyan 10 kilométer) le lesz zárva, áthajtani tilos.
Itt már nagyon hülyén néztem ki a fejemből. Mi van, blokád alá vonták Nedecet, aztán senki nem közelítheti meg? Visszatolattam a sarokig, felírtam egy papírra a terelőút állomásait: Krosnica – Stromowce – Granica Panska. Ezekkel azért volt némi gondom: Stromowce nevű falu több is volt a közelben, plusz egy ugyanilyen nevű tó, igaz, a kinyomtatott térkép szerint egyikhez sem vezetett út Krosnicából. A Panska nevű határátkelő meg sehol sem szerepelt a papíron.
Elmentünk Krosnicába, ott találtunk is egy utat Stromovce Nizne felé. Csakhogy. Mind a két irányba ott figyeltek az addigra hevesen utált sárga táblák, miszerint terelés van. Nem hiszed el, de gyakorlatilag mind a két irányba, azaz előre Nowy Sacz felé, illetve le délre, valamelyik Stromovce felé is ugyanaz a terelő tábla volt kirakva. Addig is ipszilonozgattam rendesen a kereszteződések után, de itt teljesen bevadultam. (Jelzem, összességében 7 ipszilonfordulóval tudtuk abszolválni a 60 kilométeres távot, úgy, hogy az út fejben is megvolt és papíron is – csak azok a nyomorult útépítők képtelenek voltak normálisan kitáblázni a felfordulást, amit okoztak.) Végül elindultunk Stromovce Nizne felé, de ekkor közénk ékelődött Stromovce Wyzne, ráadásul az út kettéágazott és persze sehol sem írták ki a Granica Panska irányt. Richtig a rossz utat választottuk, ellenben makacsul elmentünk addig, amíg jóformán erdei ösvény lett belőle. Itt tört ki belőlem a dühöngő vadállat, az utolsó ipszilonfordulónál csak úgy repkedett a murva körülöttem, a ferodol szagát még délután is lehetett érezni a kocsiban. A nyomorult kis falvakban kilencvennel rongyoltam át, és nem kellett volna sok ahhoz sem, hogy embert öljek, feltéve, hogy volt valami köze ehhez a ritka elb@szott forgalomterelési hadjárathoz.
Aztán csak átjutottunk a Dunajecen és megérkeztünk a Vörös Kolostor nevű faluba. 10 óra után pár perccel. Emlékeztetlek, hogy 7.10-kor indultunk és a távolság olyan 60 kilométer volt.
Beparkoltunk. Közben odajött egy srác a kocsihoz, tört magyarsággal megérdeklődte, miért jöttünk, bólogatott, amikor meghallotta, hogy tutajozni. Kiszálltunk az autóból, megvettük a jegyeket.
– Mikor indul a tutaj?
– ??
– When will start the…
– Ah! Tíz perc.
Összenézés Nejjel.
– Toilet?
– Panzió.
Futás. Sikerült. (A tutajon ugye még szikla sincs.) Pár perc múlva már a vízparton szobroztunk.
Ahol meg lehetett volna rólunk mintázni a röhögő turista szobrát.

From Zakopane 2011

– Nézdd, ott a gorál!
Nagydarab, hosszú hajú, bajszos, szakállas fickó, díszes mentében.
– Látom.
Röhögés.
– Meg ne mondd, min röhögsz!
– Istenments!
Újabb röhögés.

From Zakopane 2011

A beszállást viszont túltaktikáztuk. Elsőként léptünk fel a tutajra, gondoltam, majd válogatok, hová ülünk. Hát, nem. A tutajokat hátulról töltötték fel, így mi kerültünk a leghátsó sorba, elénk pedig összeraktak még két sornyi ülést. Pedig úgy terveztem, végig nyomom a fényképezőgépet.
Ahol jó sodrása volt a víznek, a két tutajos kapaszkodott a botjába rendesen, a tutaj pedig repült lefelé. Ahol viszont gyengült a sodrás, egy kicsit mindig gyengült az élet.
– Nézdd már, a gorál dobálja a kenyeret a récéknek.
– Persze. Itt éppen nem történik semmi, muszáj legyen valami látványosság. A récék roppant mókásan veszekednek a kenyérért.
– Aha, értem. Ha így haladunk, akkor pár kanyar és a réce után tényleg jön a birka.
– Marha!
– Birka!
– Na jó, itt hagyjuk abba, mert bedobnak a vízbe.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Maga az út egyébként szép volt, de a vége felé már kissé unalmas. Ahogy Nej is megjegyezte, túlontúl passzív szerepre voltunk kárhoztatva, így nem is csoda, hogy egy óra után elpilledtünk. Ha nem is fejeltük le az előttünk ülőt, de volt egy-két igen nagy bólintás. Az idő… mondanom sem kell, gyönyörű volt: sütött a nap, szél szinte semmi, felhő szintúgy. A Tátra felé már alakult egy nagy borulás, de mi ugye jó tempóérzékkel elhúztunk onnan.
Végül megérkeztünk, kiszálltunk. Ahogy jött utánunk a többi egység, akkor láttam, hogy volt közöttük egy kettes kenu is. Tekintve, hogy a víz raft erősségű volt, alacsony vízállás, komoly sodrás, nem kis teljesítmény lehetett a legénységtől, hogy végigjöttek velünk.

From Zakopane 2011

Visszafelé gyalog. Pihenőnap, mert ma csak 10 kilométert gyaloglunk. Fura, hogy mennyire relatív dolog a távolság: akár hétfőn, amikor kétszer 9 km volt a táv, illetve ma, amikor egyszer tíz, Nej csak rábólintott, hogy persze, semmi gond, két óra séta, bőven jó. Aztán amikor azt mondtam, hogy két órának két óra, de ez távolságra azért annyi, mintha besétálna otthonról a Kálvin-térig, teljesen elhűlt. Hiszen az rengeteg!
Persze nem kapkodtunk. Sokszor megálltam fényképezni, sokszor csak úgy, hogy szép a táj, várjuk meg, amíg jön egy tutaj. Éppen mentünk lefelé, amikor elsietett mellettünk egy pár. Egy határozottan idősebb pár.
– Te, csinálj úgy, mint ha csípőficamos lennél! – vetettem oda Nejnek.
– Mi van?
– Legalább ne legyen akkora sikerélményük.

Az odaragasztott sirály. Itt kezdtem el gyanakodni: az egyik kanyarban megláttam ugyanazon a kövön ugyanazt a sirályt, melyet a tutajból is lefényképeztem.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Ez a környék egyébként egy nemzeti park. A hivatalos neve Pieniny Nemzeti Park. Az út mentén végig táblák is vannak. Az egyik szabadkozással kezdi: “Dacára az alacsony tengerszint feletti magasságnak…”. Miközben fenyőerdőben vagyunk. A következő táblánál azt is megtudtuk, hogy 450 méteren.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

A folyón vegyesen érkeznek hajózó egységek: hol lengyel a felségjel, hol szlovák. Vannak érdekes felállások is: az egyik hajóban például mindenki mentőmellényt viselt. Egy olyan tutajban, mely meg sem rezzen az áramlástól. A vízmélység pedig nincs egy méter.
Másik hajó.
– Nézdd már, a gorál csak ül és cigarettázik.
– Akkor most fejezhette be a birkát?
Újabb röhögés. Pedig lassan le kellene jönni a témáról, mert ciki. De nagyon nehéz. Igen addiktív.

Sétáltunk a folyó mellett, amikor Nej felkiáltott.
– Ott mozgott egy állat!
– Hol?
– A víznél!
– Akkor biztos egy hal volt, csak kijött pisilni.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Kényelmes tempóban, két és fél óra után értünk vissza a starthelyre. Nem sokkal utánunk jöttek meg a tutajok is lentről, ebéd közben néztük, ahogy pakolják. Ebédhez a panoráma sem rossz, de ha nehéz dolgokat emelgető embereket kell nézni közben, az is jó. A tudat, hogy nem nekünk kell dolgozni.

From Zakopane 2011

Hazafelé becéloztuk a nedeci várat. Már odafelé gyanús lett a helyzet: a vár melletti út visz tovább Nowy Targ felé és sehol sem láttunk útlezárásokra utaló táblát. Hogy is van ez?

From Zakopane 2011

De egyelőre a vár. Felmentünk, leparkoltunk. 4 zloty. Felsétáltunk, a parkoló szélén pénztár: múzeumi belépő ennyimegennyi.
– Téged érdekel a múzeum? – kérdeztem Nejt – Mert engem abszolút nem. Sétáljunk fel a várba, nézzük meg a panorámát, aztán kész.
Felsétáltunk. A bejáratnál derült ki, hogy az egész vár egy múzeum. Mehettünk vissza, le a parkolóba jegyet venni. Odalent derült ki, hogy nem szerénykedtek túlzottan, 12 zloty volt fejenként a belépő. Be is keményítettem, közöltem Nejjel, hogy ennyi pénzt nem vagyok hajlandó kiadni csak azért, hogy rozsdás, kicsorbult vasdarabokat, illetve ezeréves szövetdarabokat nézegessek, meg mindenféle statisztikai diagramokat.
Természetesen bementünk. Végül azt mondom, nem is lett volna annyira rossz, de pont előttünk ment be egy vezetett csoport, akik egész egyszerűen teljesen kitöltötték a pici vár összes belső termét.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Innen egy érdekes kisérletbe vágtunk bele. Elindultunk Debnó felé. Idefelé ugye a túloldalon ki volt táblázva, hogy az út lezárva, innen viszont semmi tábla. Nem is volt lezárás. Azaz valami idióta kretén egész egyszerűen kinthagyta Debnónál a terelést és lezárást jelző táblát, ezzel szivatva mindenkit, aki Nowy Targ felől Nedecre, illetve Szlovákiába szeretett volna utazni.

Ja, nem is mondtam. Ahogy kijöttünk a várból ezerrel ránk szakadt az eső. És ahogy haladtunk északra, úgy lett egyre vadabb. A Tátra el is tűnt az esőfelhőben, kis híján az út is. A meteorológia, fogalmazzunk úgy, kicsit alábecsülte a helyzetet. Nem lettem volna ma fent a hegyen.

From Zakopane 2011

Debnóban megkerestük a fatemplomot. A helybéliek szemmel láthatóan nem nagyon akarják, hogy a turisták sokat látogassák, mert ahhoz képest, amennyire el van dugva a tempom, olyannyira nincs kitáblázva az út. Néhány plusz ipszilonforduló a szakadó esőben, de aztán csak meglett. Aranyos egy templom, a mintákat közvetlenül a fafalra festették, a templomban pedig ott vannak az igazi, nagy templomok jellegzetességei (szószék, gyóntatópad), persze, a használhatatlanságig lekicsinyítve. Ami viszont nagyot ütött, az az orgonaimitáció: egy laptop méretű xilofonszerűség, de a felügyelő hölgy néhány mozdulattal az egész templomot betöltő orgonamuzsikát varázsolt elő belőle.

Innen haza, majd a szokásos sorminta: bolt, sör, keksz, blog, sör. Most már szívesen mennék étterembe is, de a gyomrom napról napra szarabb állapotban van, igazából már a keksz is komoly fájdalmakat okoz. A levegő is egyre hidegebb. Mivel a takarót a fejem felpolcolására használom, kénytelen vagyok az ágytakaró pokrócot használni, hogy reggelre ne fagyjak át. Nem mondom, hogy nem mennék már szívesen haza, ahol kényelem és a gyógyszerek várnak, de ekkora mázli, hogy pont itt vagyunk a Tátrában, pont jó szállásunk van és pont gyönyörű, verőfényes napok váltják egymást – ezer évben csak egyszer van.

2011.09.15
Giewont

Helyett haza. Nehéz erről beszélni. A Giewont eleve egy emblematikus szikla Zakopane mellett, szószerint zarándokhelynek számít a turisták körében. Szép is, kellemesen fárasztó is az útvonal, minden együtt van egy jó túrához. Nem véletlenül ezt hagytuk a végére.

Csak éppen voltak már jelek. Előző este elalvás előtt még ránéztem a meteorológiára – és már ekkor éreztem, hogy benne van a levegőben a reménykedés, hátha mégis vacak időt jelez. Aztán hatkor csörgött az óra, a sötétben egyből a Kindle-ért nyúltam, újabb ellenőrzés. Ekkor már tisztán érződött, hogy mind a ketten nagyon elégedettek lettünk volna, ha az időjárás dönt helyettünk. De nem, szikrázó napsütést jelzett egész napra. Magunknak kellett tisztáznunk az érzéseinket.
A fáradtság egyikünket sem zavarta. Oké, 900 méter szint – de ekkor már volt annyi rutinunk, hogy nem zavart a felfelé menet. Igazából motivációnk nem volt. Akárhogy is nézem, a Giewont-ról ugyanazt a panorámát láttuk volna, mint két nappal ezelőtt a Gáspár-csúcsról. Sőt, a Swinicáról gyakorlatilag lenéztem a Giewont-ra, hiszen az előbbi közel 300 méterrel magasabb. Ráadásul Gabi valószínűleg ide sem jött volna fel, mivel az utolsó 50 méter ugyanolyan kitett, láncos szakasz.
De a döntő érv a gyomorproblémám volt. Nagyon eldurvult a helyzet. Immár nem csak az állandó savmarás zavart, hanem a bármikor beinduló, intenzív hasmenés is. Így, hogy egy nappal korábban megyünk haza, egyfelől hamarabb jutok a gyógyszereimhez, másfelől nyugodt környezetben tudok lábadozni – és lesz némi esélye, hogy a szoboszlói bulira már gyógyultabb állapotban tudok elmenni.
Szóval, nem. Tudom, hogy akár már két hónap múlva is verni fogom a fejemet a falba, hogy ekkora ziccert hagytunk ki: ragyogó szeptemberi napsütés egész napra, itt lakunk gyakorlatilag a túraút bejáratánál, korai indulással a tömeget is be tudjuk előzni, mi kell még? De ez volt a racionális döntés. (Jelzem, később meg is erősíttettünk: fél tizenegykor volt egy jó nagy futásom a faházig. Ha elmegyünk túrázni, ekkor nagyjából a nyereg közelében lettünk volna, ahol megint semmi lehetőségem sem lett volna vécét találni.)

Így felkeltünk, reggeliztünk, aztán kényelmesen összepakoltunk. Utána besétáltunk a városba, beültünk egy kávéházba és nézegettük a kora reggeli városi nyüzsgést, ahogy mindenki készült a turisták fogadására. (A kávéházban még körbe is mostak.) A piacon megvettük az ajándékokat, vásároltunk egy szatyor sajtot, a maradék pénzen pedig sört. Fél tizenegykor értünk vissza, kicuccoltunk a kocsihoz, kicsekkoltam és indultunk is haza. Hogy mennyire kiszámíthatatlan a környéken az időjárás: a szlovák oldalon alig látszott a Tátra, akkora felhő telepedett rá.

Összességében úgy vélem, nagyon jó kirándulás volt. Ha nem is teljesítettük az összes túrát, de a zömét igen. Nej szépen jött mindenhová, és határozottan megkedvelte a magashegyi mászkálásokat. Az látszik, hogy a láncos terepre továbbra is egyedül fogok járni, de a Tátra messze nem csak ilyenekből áll.

Lengyel-Tátra #4/5

2011.09.13; kedd
Gáspár-csúcs, Swinica

Szint: 500 m. (De milyen 500!)
Időtartam: 4,5 óra.

Tudom, unalmas, de hát ilyesmik történnek. Pokoli éjszakám volt, többször ébredtem arra a kemény, szúrós, savfelmarásos fájdalomra a torkomban, pedig ravaszul mind a párnát, mind a takarót a fejem alá gyűrtem, miközben a lepedővel takaróztam. Reggel nem is mertem sokat enni, pár szem pogácsa, meg egy sör.

Indulás előtt adtam egy esélyt az órámnak. Meteorológiai adataim voltak, a faház tengerszint feletti magasságát még megnéztem otthon, szépen beállítottam mindent.

Ma egyébként sem lehetett szuttyogni: a felvonó 8.30-kor indul, de 7.30-kor már emberes sor várható a pénztárnál. Hat órás ébresztő után 7.10-kor már fent voltunk, ami nagyon jó részidő. És pozíció is, kábé 50 ember volt csak előttünk. (Ez elméletileg egy kabin, de felfelé nem tömörítették a népeket, a második kabinba szálltunk csak be.)
Előtte volt egy kis kedélyborzolás a pénztárnál, pont az orrunk előtt csukták be mindkettőt, aztán kinyitották, de csak a másikat, végül csak meglett a jegyünk, de ekkor már kezdett bedurranni az agyam. Szerencsére a kabinban Midnight Oil szólt (imádom), azon belül is a Beds Are Burning, mely egy kegyetlenül jó, dinamizáló zene, pont illik egy ilyen túra elé. Kiszálláskor rakta össze Nej a mozaikokat: tábla szerint a retúrjegyes egy óra negyven percet maradhat fent, a jegyen meg az állt, hogy 10.40-ig érvényes. Ez azért odaütött, nagyon nem olcsó a jegy, akkor most ellőttünk egy kedvezményes lemenő jegyet, miközben délután meg vehetünk egy teljesárút. Pedig a Midnight Oil annyira megnyugtatott már.

From Zakopane 2011

Verőfényes napsütésben léptünk ki a Gáspár-csúcs végállomás ajtaján. Eh, fenébe a kavarásokkal, egész napra szikrázó napsütést igértek, mi pedig itt vagyunk fent, közel kétezer méter magasan a gerincen, háromnegyed kilenckor, és egy csomó csúcs várja, hogy felfedezzük.

Mint kiderült, a kabinból pont elkaptam az utolsó napra tervezett túránk útvonalát:

From Zakopane 2011

És itt van a tegnapi is:

From Zakopane 2011

Gyors pillantás az órára. Szerinte 4200 méter magasan vagyunk. Ja. 1960. Krumpli.

From Zakopane 2011

A legelső csúcs, a Beskid kis híján rögtön vízválasztóvá vált. Nej még felszenvedte magát, de már igencsak remegett a lába. Sokáig győzködtem és a mai napig sem tudom, hogy végül az hatott-e, hogy bénának neveztem, vagy az, hogy felcsillantottam előtte, milyen élményekről marad le.
Innen egész szépen haladtunk. Mutattam a Liliowe-nál, két évvel ezelőtt hol adtam fel, a ködben, esőben és szélben. Aztán jött egy nagyobb vad, a Skrajna Turnia. Ide azért már húzós volt a mászás. De ez igazi mélyütés utána ért minket, amikor hirtelen fölénk magasodott a Swinica. Olvastam róla már sokat, persze, de valahogy sosem az jött le, hogy mekkora cseszett magas ez a csúcs. Márpedig az. A Skrajnáig feltekertünk 150 métert, viszonylag szolíd terepen, aztán jött a Swinica, egy kétszáz méter magas, meredek szikla. (A korábbi írásban raktam be egy netről leszedett képet, az természetesen _nem_ a Swinicát ábrázolja. Ja, és a Skrajna Turnia kép is inkább a Beskid.)
Érdemes megnézni a wikiloc-on a Gáspár-csúcs (Kasprowy Wierch) és a Swinica közötti részt a szinttérképen, remekül látszik a Skrajna kaptatója és utána a meredeken égbeszökő Swinica.

– Te, hol lehet erre felmenni? – kérdeztem Nejtől, miután az első döbbenettől szóhoz jutottunk.
– Nem tudom, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem is érdekel.
– Nézd csak ott!
– Mit?
– Azt a pici piros pöttyöt, úgy félúton! Az valószínűleg egy turista.
– Jézusom.
– Az lesz az, mert ott van még följebb egy csomó másik pötty is.
– Ide akarsz engem felvinni?
– Hát, eredetileg a Zawrat lett volna a cél, de ha most azt mondod, hogy te itt megállsz, akkor nem fogok tiltakozni.

Hupp. Már le is ült.

– Jó utat, hegymászó!

Egy kicsit méregettem a hegyet, aztán búcsút intettem Nejnek (puszi nem lesz?!) és nekivágtam.
Hát, Árpád, egy élmény volt. A turistaút egy ideig még kivehető volt, ahogy másztam felfelé, de aztán látszott, hogy az építőknek tele lett a tökük a hegyoldallal. A jeleket még csak felfestegették itt-ott, de azt, hogyan jutsz el odáig, rád bízták. És ez még az istenes szakasz volt. Mint korábban is jeleztem, hajlamos vagyok a környék összes levegőjét beszívni (miközben ez is kevés), na, ezt itt rendesen elő is adtam. Gyűrtem a távot, de közben vörös volt a fejem és hörögtem.

Aztán egy idő után eljött az én terepem. Nej ezt csak úgy hívja, hogy a láncoskurvaanyját, de ebben az elnevezésben érződik némi szubjektív hozzállás. Magyarul utálja ezt a terepet, mint eb a Szaharát.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Először csak a neccesebb átkötéseknél van ugyanis lánc, aztán megjelenik a ferde hegyoldalakon, végül a túraút készítői rájönnek, hogy milyen praktikus dolog is ez, egyszerűen befúrják, becsavarják és már kész is, nem kell köveket cipelni, sziklákat vésni. A folyamatot a Swinicán gyönyörűen lehetett követni, először csak néhány kósza lánc színezte az utat (ezeket nem is használtam), aztán később már csak lánc volt, út nem. Én itt érzem elememben magamat. Ha lépcsőszerűen kell felmenni a sziklákon, akkor pár méter szint után már levegőért kapkodok. De ha lánc van, akkor elkapom és már szaladok is fel a falon.

Netről leszedett képek, mert mindenhol azért én sem fényképeztem:

From MiVanVelem

Tessék észrevenni a túraútvonal piros jelzését a sziklafalon.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nos, a vége az lett, hogy a láncos szakaszokon sorra beelőztem azokat, akik szánakozva pislantottak rám, amint félreállva levegőért kapkodtam korábban, így gyakorlatilag egyszerre érkeztem fel az ismerősökkel.
Az egyik helyen (két fényképpel feljebb) történt némi baleset. A láncnál nagyon sokan jöttek fentről, én meg nem győztem kivárni lent és elindultam felfelé a lánc mellett a sziklán. Elég sokáig fel is jutottam, ott megkapaszkodtam egy vékony peremben, egy hasonló vékony peremen álltam – és vártam, hogy lemenjenek a láncon a fentről jövők. Azt is kiszasszeroltam, hogy ha lementek, akkor egyszerűen csak elrúgom magam a sziklától, a levegőben elkapom a láncot és behúzom magamat a mászós felületre. Ja. Lement az utolsó ember, rúgtam volna el magamat… és jött velem a szikla is. Kiderült, hogy az a lemez, amit én a hegy szerves részének véltem, egyáltalán nem volt az. Egy gyors testcsellel visszasímultam a falhoz, a szikla lenyugodott, én pedig lemásztam. Ekkor néztem szét, alattunk volt vagy többszáz méter mélység.
Innentől már olyan nagy dolgok nem voltak. Nej valószínűleg többször is végignézte volna élete filmjét, amilyen kitett és amilyen magas láncos szakaszokon óvatoskodtunk át, de én imádom az ilyesmit.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Odafent fotóhegyek… és akármilyen fura is, de ülőhely-keresés. Szép időben hétköznap is nagy a tömeg, annyian voltunk a csúcson, hogy igencsak oda kellett figyelni, hogy forgolódás közben ne lökjük le egymást. Végül kimásztam a szélére – oda azért kevesebb jelentkező volt – és végre kényelembe tudtam helyezni magamat. Megebédeltem és fülembe csengett Nej tegnapi megjegyzése: Milyen kevesen ebédelhetnek ilyen festői környezetben!
Alaposan megnéztem a Zawratot. Terveim között szerepelt, hogy bekukucskálok a Sasok Útjára, de innen, fentről nem volt annyira vonzó a terep. Ahhoz most le kellene másznom a Swinicáról, aztán hazafelé vissza fel, utána meg megint le… ennyit nem ért meg nekem az a meglehetősen kietlen szikla.
Befejeztem az ebédet, ejtőztem egy kicsit, majd felálltam, hogy elindulok lefelé. Na, ekkor ütött be a mennykő. Rámtört valami ordenáré hasmenés. Körbenéztem. Nyilván a csúcson nem, de még amerre a szem ellátott (márpedig elhiheted, 2301 méterről elég sokáig lát el a szem), ott sem láttam sehol erdőt. Mindenhol csak kövek, meg kövek, meg egy csomó ember, akik a legváratlanabb helyzetekben köszönnek rád egy dobrét. A legközelebbi klotyi a Gáspár-csúcsnál, de az valamivel több, mint két óra, nem is beszélve a hegyről való lemászásról. De nincs más hátra, mint előre. Olyan tempóban rohantam neki a láncoknak, hogy alig győztek félreugrani a kevésbé motivált turisták. Ahol túl sok volt a felfelé igyekvő, ott leszaladtam a lánc melletti sziklafalon. Most jött jól, hogy nem igazán túrabakancsom van, sokkal inkább hegymászóbakancsom: simán el lehet vele rohangászni ferde sziklákon is, megcsúszás nélkül. Valami olyan gyorsan értem le, hogy az egészből csak egy álomszerű kép maradt.
De ez is kevés volt. Amikor oda értem, ahol Nej lassan hozzákövült a sziklához, éreztem, hogy 50 percet már nem bírok ki. Igazából ötöt sem. Futtában odadobtam neki a fényképezőgépet és a hátizsákot, majd leszaladtam a sárga felkiáltójellel különösen veszélyesnek jelölt fekete turistaútra. Úgy gondolkodtam, hogy ezen eleve kevesen járnak, a veszély most a legkevesebb, ami érdekel, az ösvény pedig nem messze elkanyarodik egy olyan helyre, ahová nem látnak be.
Vesztemre pont ekkor indult neki egy bátortalan pár ugyanennek az útnak. Én ott pattogtam a sarkon, egyre izgatottabban, a pár meg lassan, komótosan segítgetve egymást, időnként orrkifújással, időnként egymás bátorítgatásával (- Meg tudod csinálni, Marta. – Tudom, Gustav.) küzdött azon, hogy megtegye az első métereket. Végül hagytam a fenébe a veszélyes ösvényt, még vadabb ötletem támadt. A Skrajna felé volt egy tízméteres szikla, mely a völgy felé nézett. Amiben biztos voltam, hogy a szikla völgy felöli oldalán nincsen ember, de talán még zerge sem. Felszaladtam, gyorsan kimásztam a sziklán, átugráltam a hasadékokon egy olyanhoz, ahová már biztosan nem lát be senki (hacsak a Murowaniectől távcsővel, de az meg is érdemli), végül sziklákba kapaszkodva sikerült megoldanom a helyzetet. Rövid időn belül megint fülembe csengett Nej némileg kicsavart megszólalása: Milyen kevesen vécézhetnek ilyen festői környezetben!

Egy biztos, most két napig inkább nem eszek semmit. Borzalmasan elegen van már ebből a táplálkozás bizniszből.

A továbbiakban túl sok minden már nem történt. Visszamentem Nejhez, felcuccoltam, ő is, aztán elindultunk hazafelé. Attól eltekintve, hogy elmondhatatlan herótom volt minden emelkedőtől, Nej pedig állandóan sikítozott, hogy túl gyorsan megyek (még bennem volt a lefelé jövő lendület), másról nem tudok beszámolni. Egy apró afférunk volt a Beskidnél, amikor választani lehetett aközött, hogy fellépdelünk a tetejére a sziklákon, vagy egy kitettebb ösvényen elmegyünk a csúcs mellett. Szó nélkül elindultam az ösvényen, Nejnek viszont megmerevedett a lába.
– Most miért állsz? – néztem vissza a túloldalról.
– Mély. Keskeny.
– A francokat. Sima ösvény. Ne foglalkozz vele, hogy hol van.
Elindult. Apró léptekkel. Pánikban.
– Várjál, segítek.
Visszamentem, megfogtam a kezét. Aztán elkezdtem húzni, ahogy határozottan elindultam. A végén már igencsak kapkodta a levegőt.
– Látod, ha megígértem, akkor segítek. Áthozlak akkor is, ha elesel, és a földön fekve kell áthúzzalak.
– Tudtam, hogy olyan vagy. Nem is mertem elesni.
– Na látod.

Délután kettő körül értünk vissza a Gáspár-csúcshoz, ittam egy sört, Nej egy Fantát, aztán a biztonság kedvéért megkérdeztem a pénztárban, hogy jó-e még ez a jegy. Persze – mondta a hapi, majd visszalökte és a következő vevővel foglalkozott.
– Figyelj, próbáljuk ki! – javasolta Nej.
Odasétáltunk a beléptető masinához, bedugtuk a jegyet, az meg elfogadta. Bent voltunk a kabinban. Ott, akkor nem értettem, de azóta van egy sejtésem: a két óra intervallum az lehet, amíg _nem_ lehet visszajönni egy retúrjeggyel. Utána már bármikor. Értelme ugyan nem sok van, de még ez illeszkedik a legjobban a valóság szövetéhez. Kicsit problémás persze az is, hogy a lényegi információk mindenhol lengyelül voltak kiírva.

Kuznicétől még egy lélekölő hosszú séta lefelé, aztán meglepően korán már itthon. Sör, zuhany, bolt, sör, blog… szóval a szokásos. Az étteremnek még a környékét is elkerültük.

Lengyel-Tátra #3/5

2011.09.12; hétfő
Murowaniec turistaház, Fekete-tó (Gasieniowicy)

Távolság: 13 km.
Szint: 800 m.
Időtartam: 6 óra

Ma reggel már nem égett a gyomrom. Valószínűleg a tegnapi szépszámú sör is besegített. Ha az egészségről van szó, nem rettenek vissza semmitől.

A meteorológia mára felhős, borongós időt jósolt, így a Murowaniec túrát vettük elő a készletből. Ehhez képest reggel úgy sütött a nap, hogy kis híján elfolytunk a kövek között. Hamar le is került egy réteg híján az összes ruha. Nyolc óra körül értünk Kuznicére. A pénztár előtt már ekkor hosszú sor állt. Feljegyeztem. Ha a gerincre akarunk menni, még ennél is korábban kell jönnünk.
Rácsatlakoztunk a sárga ösvényre. (Csak szólok, hátha esetleg valaki félreérti: nem, az ösvény nem volt sárga, csak a fákra festett jelzés. Köszönöm.) Tudni kell, hogy alapvetően két út van, a sárga nagyon sokáig csak téblábol egy völgyben, szintemelkedés alig, aztán észbekap és veszettül elkezd emelkedni a hegy tetejéhez. A konkurrens útvonal, a kék ösvény (igen, ugye tudod) ezzel szemben jómunkásemberként rögtön emelkedik, így nem is lesz igazán meredek, míg felér a hegy tetejére. Ebből következően felfelé célszerű a sárgát, lefelé pedig a kéket használni.
Mit mondjak? Amikor tekertünk fel a piszok meredek sárgán, isten napsugara veszettül sütött ránk (voltak apácák is), én pedig komolyan elgondolkodtam, hogy talán jobb lett volna mára tenni a gerinctúrát.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Mentünk, mentünk felfelé. Aztán szuszogó pihenő.
– Te, mi is lesz ennek a tetején? – érdeklődött Nej.
– Inflexiós pont.

From Zakopane 2011

Durva. Kilenckor már találkoztunk lefelé jövőkkel. Amikor felvonó csak 8.30-tól van, tehát a csókák valamikor hajnalban mentek fel, és most jönnek le. Jönnek? Van, aki fut.

From Zakopane 2011

Egy pontról be lehetett látni a teljes völgyet, látszott a túloldalon a konkurrens kék út is.
– Ez egy kicsit a Grand Canyonra emlékeztet – fordultam Nejhez.
– Szép lehetett – bólintott – Jut eszembe, miért mondtad azt a múltkor, hogy mi már sohasem jutunk ki Amerikába?
– Miért? Mennyi esélyünk van? Még hat évig kell küzdenünk, hónapról hónapra a törlesztőrészletünkkel. Remény sincs sem arra, hogy az ország sorsa jobbra fordul, sem arra, hogy a miénk. Felejtsük el.
– De arra még emlékszel, hogy beígértél nekem egy kirándulást az Öt-tónál?
– Kérésed parancs. Itt van a völgy fél nap járásra, akár indulhatunk is.
– Nem, nem arra gondoltam!
– Ja, akkor tessék pontosan fogalmazni. Az Öt-tó itt van, az amerikai tavakat viszont Nagy-tavaknak hívják.

Egy hosszú, meredek kaptató után bevártam Nejt. A lihegését már messziről lehetett hallani. Végül megérkezett. Akkorákat harapott a levegőből, hogy alig maradt másnak a környéken.
– Úgy látom, mégsem olyan nagy a tüdőd, mint ahogy gondoltam – vetettem oda társalkodó hangnemben.
– Vigyázz, mert seggbeszúrlak a túrabotommal!
– Melyikkel, a korundos végűvel?
– Azzal!

From Zakopane 2011

Fél tizenegy körül értünk fel a Murowaniec turistaházhoz. Bementem sört venni… és mire kijöttem, valaki leverte a világítást. Egy sűrű, sötét felhő – a fene tudja honnan jött, pár perccel korábban még sehol sem volt – betakarta a Sasok Útját, a Swinicát és a Gáspár-csúcsot. Azaz gyakorlatilag körbe az összes nagy hegyet. Majd pár perccel később a nap is eltűnt, és késő délutánig nem is láttuk.
Úgy látszik, a meteorológia csak most ébredt fel és gyorsan korrigálta az időjárást az előrejelzésükhöz.

Sör, narancslé, műzlicsoki – és már mentünk is tovább a Fekete-tóhoz. (Ezekkel vigyázni kell, rengeteg Fekete-tó van a Tátrában.)
Ahogy felvettük a zsákokat, félhangosan felkiáltottam:
– Akkor irány a Zawrat!
Erre Nej elkezdett röhögni.
– Mit röhögsz, te szerencsétlen – csaptam a fejemhez – Valami respektet akartam kicsiholni az érzéketlen tömegből, erre elrontod.

From Zakopane 2011

Jó félóra alatt fent voltunk a tónál. Leültünk, nézegettük. Szép volt. Még úgy is, hogy a felhősapka teljesen betakarta körben a Sasok Útját.
– Megnézzük akkor a Fagyott-tavat? – érdeklődtem.
– Ez volt az a picike a térképen?
– Igen.
– Hát, tudod, az ilyen kicsikre én már nem gerjedek. Egyébként hol lehet?
– Ott – mutattam a Zawrat felé – Kábé 180 méter szint.
– Akkor ezt meg is dumáltuk.
Lecuccoltunk egy sziklához, kényelmesen megebédeltünk.
– Azért piszkosul mázlisták vagyunk – jegyezte meg két harapás közben Nej.
– Mert?
– Hány ember mondhatja el magáról, hogy ilyen gyönyörű környezetben ebédel?

From Zakopane 2011

Ebéd után visszaindultunk. A dombról lefelé rámutattam egy anyukára, aki hátán cipelte a fiát.
– Látod, így utaznak a főnökök. Nosza, vegyél fel te is a hátadra!
– Meghülyültél? Teljesen kilapítanál. Meg egyébként is, nem vagy már gyerek!
– Nem? Hát nem te szoktad mondogatni, hogy még nem nőtt be a fejem lágya?
– Ja, persze, de…
– Szóval mondtad. Akkor tessék leguggolni!

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Murowaniecnél ittam még egy sört, megettük a maradék szendvicset, majd hazaindultunk. Az elágazás után a kéken. Az útról nincs mit írnom, végig közepesen lejtett.

From Zakopane 2011

– Te, észrevetted, hogy az előbb megelőztünk egy párt? – kérdeztem Nejtől az út vége felé.
– Nem mondod?
– De. Igaz, a nő csípőficamos volt.
– Naa!
– Tényleg. De akkor is, kijött a versenypályára, mi pedig leelőztük. Ez a lényeg.

Kuznicénél még végignéztük Awit Szubert archív tátrai képeit, lesétáltunk a Golgotát túl szószerint vevő feszület mellett és már itthon is voltunk. Félóra ejtőzés, majd elindultunk a jól megérdemelt kolbászunkhoz.
Leültünk, én pedig az étlappal a kezemben bementem rendelni. Úgy terveztük, hogy először eszünk egy céklalevest, majd Nej egy spenóttal töltött tésztát, én pedig – egy életem, egy halálom – egy csülköt. A céklaleves kicsit necces volt az étlapon, kicsit megnyomták a ceruzát: lehetett kapni 13 meg 23 zlotyért (900/1600 forint). Az olcsóbbat választottuk. Leadtam a rendelést, kiderült, hogy csülök nincs, kértem helyette a tegnapi kolbászt, fizettem. Egy idő után megjelent a pincér csajszi a kerthelyiségben és kihozott egy petrence kaját. Eleve három adag evőeszközzel. El sem tudta képzelni, hogy ennél kevesebb ember rendelt ennyi ételt. És ekkor még nem is volt ott a tálcán a spenótos tészta, csak a kolbász, és… két nagy tányér étel. Kiderült, hogy a céklalevest önmagában nem adják, hanem adnak két hatalmas méretű fasírtrudat, melyet belesütöttek valami tésztába és emellé járt egy-egy bögre forró céklaleves. Csak ezzel a kajával degeszre tudtuk volna enni magunkat – és akkor ott volt még a kolbászom. Nej nem kapta meg a tésztáját.
– Fogsz reklamálni, hogy nem kaptál tésztát? – néztem át a kajahalom fölött az asztal túloldalára.
– Isten ments.
Éppen befejeztük a levest, amikor megjelent a pincér leányzó és egy malomkeréken kihozott egy hatalmas tál spenóttal töltött tésztát. Nej felnyögött.
Gargantuai zabálás volt. Végül megettem a kolbászt, de a hozzáadott kísérő ételekből már jóval több megmaradt, mint tegnap. Nej a spenótos tésztának körülbelül 40%-át ette meg, de ekkor már a fülén csorgott ki a fehér massza. Én pedig nem győztem hálálkodni, hogy nem volt csülök, mert akkor ott haltam volna meg.
Kis híján így is. Még elszenvedtük magunkat a boltba.
– Látod, így kell boltba menni! – hívtam föl Nej figyelmét.
– Hogyan?
– Hogy majd kipukkadsz. Hogy hányinger tör rád, ha csak kajára gondolsz. Ilyenkor biztosan nem veszel meg semmi hülyeséget.
– Miért, most mit is akarunk venni?
– Például sört…

Hazafelé az egyik magánháznál voltak kirakva fényképek dunajeci tutajozásról.
– Gyere, nézzük meg, hogyan is néz ki – invitáltam közelebb Nejt – Aha, szóval ilyen hosszanti darabokból áll a tutaj, keresztben vannak a padok, itt pedig evez a gorál és közben szórakoztatja a közönséget.
– Birka lesz? – vetette közbe Nej.
Mindkettőnkből egyszerre robbant ki a röhögés.
– Basszus, most képzeld el, hogy ott van az az ingatag tutaj, a gorál meg érzelmesen átöleli a birkát, majd mögékerül…
– Basszus, hogyan fogunk így tutajozni holnapután? Meglátom a gorált és beszédülök a röhögéstől a folyóba!

Hazaértünk, ledobtuk az összes felesleges ruhát, majd nagy nyögések között kiterültünk az ágyban. Jó egy óra eltelt, mire nekiálltam feldolgozni a napi élményadagot. Először a képeket másoltam fel a netbookra.
– Nézd már, ezen a képen egészen slank vagy! – hívtam oda Nejt.
– Hadd nézzem.
Nézés, elkedvetlenedés. Hoppá, baj van.
– Oké, ahogy nézem, van a képen némi optikai csalódás…
– Mire gondolsz? – Nej hangja vágott, mint a penge.
– Hát tudod, alapvetően minden fénykép valahol optikai csalódás, hiszen a három dimenziót kell belezsúfolnia két..
– Gyáva – szögezte le.

Lengyel-Tátra #2/5

2011.09.11; vasárnap
Halastó, Tengerszem

Távolság: 20 km.
Szint: 600 m.
Időtartam: 7 óra.

Vacak ébredés. A sav teljesen szétmarta a torkomat, a nyelőcsövemet meg az ínyemet. Meglehetősen indignáltan gondoltam vissza, hogy szándékosan azért nem raktam be a gyógyszert, nehogy visszaszokjak rá. Most kénytelen voltam reggelire betolni egy sört. (Ne vigyorogj, tényleg használ. Egyrészt valahogy felszívja a savat, másrészt ellazít. Az idegeskedéstől, görcsöléstől összeszűkül a gyomor, attól meg szószerint felspriccel a nyelőcsőbe a sav. Csak arra kell vigyázni, hogy gyenge sör legyen, de a Táncos pont jó.)

Amikor pakoltam a túrazsákot, akkor vettem észre egy gyanús kitüremkedést az egyik zsebnél. Belenyúltam – és meglett a féléve elveszettnek hitt evezőrögzítő madzagom. Ez egyrészt jó hír, mert végre meglett, másrészt pedig Libazzoli is megnyugodhat, még a tátrai gyalogtúrára is hoztam magammal rögzítőkötelet.

Mára a Halastavat terveztük és a fölötte fekvő Tengerszem tavat. Nem egy nagyívű kezdés, elismerem, de okom volt rá. Ugyanis vasárnap van, a meteorológia szerint pedig gyönyörű, napos idő várható. Szeptemberben ilyenkor felborul Lengyelország, aki mozogni képes, az mind beleveti magát a Tátrába. (Meg aki nem, az is. Egy csomó rokkantkocsit láttunk az úton.) Viszont ha már úgyis tömeg lesz mindenhol, akkor menjünk oda, ahol egyébként is tömeg szokott lenni. Ez a Halastó (Morskie Oko.)

Öcsémnek volt régebben egy ideillő mondása. Többször is kijelentette, hogy csak esős napon fog megházasodni. Esőben nem jó horgászni és ha úgyis el van rontva a napja, akkor már legyen teljesen.

Reggel óriási volt a kisértés. Ma még nem kellett volna nagyon korán kelnünk, hiszen tökmindegy, hogy nyolcra, vagy kilencre érünk oda, a tömeg már ott van. (Ha 6-kor kelünk, 7-kor indulunk, 8-ra leszünk Lysa Polanában.) Másrészt viszont ez a főpróba. Ma még épek vagyunk, nem gyötört el az előző napi túra. Ha most sem tudunk kimászni sötétben az ágyból, akkor mi lesz a héten? Szóval fölkeltünk, de elég zombisra sikerült a készülődés.

Öltözködés. Fehér, hosszúszárú zokni, majdnem harisnya. Hozzá fekete térdszorító. Fent testhezsímuló, csillogó fekete lycra felső. Nej szerint a teljes sikerhez már csak a tegnap látott “szabadítsd ki a kismadarat” grafikájú boxeralsó hiányzik.

A megérzés a tömegről… bejött. Sőt, a valóság túl is teljesítette. Mint a Westendben délután négykor.

From Zakopane 2011

A túraút időnként rövidít, bemegy az erdőbe, felteker a sziklákon. A betonút meg inkább tekereg a hegyoldalban. Ezen mennek a lovaskocsik.
Mi a lovakkal vagyunk.
Van, akit megelőztünk – és vannak, nem is kevesen, akik futottak felfele. Pedig a Superman trikó rajtam van.

Némi kinlódás a felszereléssel. A térdszorító makacsul lecsúszik, ami elég hülye dolog a részéről, hiszen ha szorítana, akkor nem tudna csúszni. A nadrág viszont annál inkább, mivel a gyomrom és a fokozott refluxtevékenység miatt nem merem megszorítani az övet. Lehet, hogy kívülről igazi turistának nézek ki, de belülről úgy érzem magam, mint akin csak az akarat tartja egyben a ruhát.

From Zakopane 2011

Jó tempóban, megállás nélkül feltekertünk… a táv 95%-áig. Csakhogy ott volt egy bisztró, csapolt sörrel. Meg asztalok, meg legfőképpen székek és árnyék. Úgy leültünk, mint a kiszúrt lufik. Senkit nem érdekelt, hogy innen már csak 10 perc a Halastó, senkit nem érdekelt, milyen gyönyörű lesz a látvány. Nagy az a hegy, nem szalad el.

Ja, és amin nem kicsit akadtam ki: szinte végigtüsszögtem az utat. Meg egyébként tegnap a zakopanei sétát is. Nem arról volt szó, hogy fel kell menni a hegyekbe, ott már nem él meg a parlagfű?

From Zakopane 2011

Felértünk, és ahogy számítottam is rá: a Halastó turistaháznál minden négyzetcentiért küzdeni kellett. Nem is maradtunk sokat, Nejnek meséltem a környező hegyekről (a Rysy-ről különösen sokat), elmutogattam, merre fogunk menni… aztán már mentünk is.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

A tóparti út furán keverte a hangulatokat: időnként úgy éreztük, hogy egy tengerszem partján járunk, időnként meg úgy, hogy egy tengerén.

Húsz perc séta után elérkezett az igazság pillanata. Igaz, eddig is jöttünk felfelé, szépen: 400 méter szintet, 9 kilométer hosszú úton. Na, itt viszont kaptunk 200 méter szintet 500 méter úton. A tüdőmet csak azért nem köptem ki, mert akkora tömeg volt, hogy szégyelltem volna. Szikláról sziklára, egyre meredekebben, tűző napon. Kész szerencse, hogy az eddigi mászkálások során megtanultam, soha nem nézünk felfelé, hogy mennyi van még hátra – ez ugyanis elmondhatatlanul demotiváló. Lehajtott fejjel, lehetőleg egyenletes tempóban darálni kell felfelé. Így is történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy fent vagyok, nem sokkal később pedig Nej is belihegett. (Amióta fut a csajszi, meglepően jól bírja.)

From Zakopane 2011

Mivel tulajdonképpen itt volt vége a napnak (még ha pont dél is volt), nagyon ráértünk. Bemutattam egymásnak Nejt és a Rysy-t. Ebédeltünk, üresre ittük a vizes palackokat, kifeküdtünk a napra. Pontosabban én inkább elmászkáltam fényképezgetni.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Ritka nagy szerencsém volt, kifogtam egy fanatikus párt. Egy ifjú házaspár feljött, ide, a Tengerszem tóhoz, esküvői fotókat nyomni. Beöltözve. Ahogy kell. A nő fehér esküvői ruhában, a hapi szmokingban. Pusztán annyi disszonancia rontotta a képet, hogy a lányon a tüll ruha alatt túrabakancs vigyorgott. Mondhatnád, hogy oké, azért ez a minimum. Én viszont megjegyezném, hogy felfelé láttunk túrázót strandpapucsban is menni.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Vagy egy órát hesszoltunk fent, aztán elindultunk lefelé. Egy csomószor leírtam már itt, de mindig vannak újak: szóval a szerepek egyáltalán nem úgy vannak leosztva, hogy felfelé menet szar, lefelé menet jó. Sokkal inkább úgy, hogy mind felfelé, mind lefelé szar. Még konkrétabban: felfelé szar, lefelé fáj. De túrázni egyébként jó.
Láttam, hogy Nej nem túl bátran kezeli a túrabotot.
– Kicsim, nézdd meg a végét. Ez a hegy korundból van(1), igazán nem kell félteni. Nyugodtan támaszkodhatsz vele sziklára is.
– Kösz.
Aztán mentünk egy kicsit, majd úgy éreztem, hogy árnyalni kell a szituációt.
– Viszont az, hogy korund, az még nem jelenti azt, hogy bele is fog mélyedni a sziklába. Annyira a szikla is kemény.
Furcsa nézés.

(1) Természetesen wolfram-karbid. Én vagyok a figyelmetlen. De így vonult be a családi legendáriumba.

Nyilván lefelé is tömeg, lassú haladás, várakozások. Egyszer be is durrant az agyam és kihasználva egy lyukat, nagyot vágtáztam lefelé a hegyről. Nej csak jóval később ért le, neki a vágtázás még nem annyira megy.

From Zakopane 2011

Visszafelé a másik oldalon kerültük a Halastavat, és ha lehet azt mondani, még sokkal több ember töltötte be a völgyet. Immár nem csak a menedékház közelében érte el a népsűrűség a hetes buszét, de a tó körüli utakon is. Valahogy átharcoltuk magunkat rajtuk, a turistaházat meg se próbáltuk megközelíteni, mentünk lefelé, a negyedórára lévő kocsmába. Itt teljes karbantartás történt: vécé is volt, meg sör is. Sőt, Nejnek fagyi is.
A felfrissülést egy dolog árnyalta csak: a közel két óra unalmas séta lefelé a műúton.
Elindultunk.
– Az az én bajom, hogy a mozgáskoordinációm még nem az igazi – elemezte a teljesítményét menetközben Nej.
– Gyakorolsz, és meglesz. Ezzel ne foglalkozz túl sokat – vigasztaltam.
– A túrabot is inkább csak útban van, mint segít.
– Majd ráérzel. Sokáig én se szerettem, aztán megtanultam használni.
– Jó neked.
– Annyira nem. Nekem a vitálkapacitásommal van baj.
– ?
– Nem bírok annyi oxigént odajuttatni az izmaimhoz, amennyi kellene nekik. Erős vagyok, izmos vagyok, de cseszhetem, mert az izmok oxigén nélkül nem tudnak dolgozni. Nem elég széles a mellkasom. Látod, neked ezzel nincs problémád, elég széles, különösen elől… Aú!
– Ha több oxigén kell, akkor szokj le a cigiről!
– 11 éve leszoktam.
– Akarom mondani, a szivarról.
– Nem tüdőzöm le.
– Akkor ússzál!
– Szoktam.
– Kerékpározz!
– Szoktam.
– Fussál!
– Mint az állatok?
Szótlanul sétáltunk pár métert.
– És mi van, ha a sör javítja a vitálkapacitást? – vetettem fel bátortalanul.
– Hülyeség.
– De egy próbát megér, nem?

Izompacsirta vetkőzött az úton, húzta le a pólóját. Gyönyörű felsőtest, keresztizmok, harántizmok, kockahas. Vállon tetoválás. Élvezte, hogy mindenki őt nézi. Odaadta a pólóját a barátnőjének, aki visszakérdezett valamit. A srác válaszolt.
– Jé, beszélni is tud? – szólalt meg bennem a kisördög.

Láttam, hogy Nejt furdallja valami.
– Nosza, mondjad, ne kímélj!
– Tudod, fönt, amikor a korundot magyaráztad…
– Igen?
– Azért annyira nem kellett volna hülyének nézzél, hogy azt is elmagyarázd, miszerint a korund nem mélyed bele a sziklába.
– Hmm. Lehet. De én úgy vagyok, hogy inkább nézzenek hülyének, de nem szívesen adok félreérthető információt.
– Aha. Akkor vegyük úgy, hogy ez megtörtént.

Nem hittem volna, de egyszer elértük a parkolót. A többezer egyéb turistával együtt. Zakopane ide 18 kilométerre van. A távot 40-nel tettük meg. Nej bele is horpasztott egy alvásba, én csak úgy tízméterenként hunytam le a szememet. Hihetetlen sokára érkeztünk haza.
Itthon nem vacakoltunk sokat, szerelvényigazítás, klotyi, aztán irány a kocsma. A Rondó sarkán van egy teraszos faház, ott ültünk le. Persze, megint tömeg, a csapolt Táncos elfogyott, szerencsére volt üveges, igaz, kétszer annyiért, mint a száz méterre lévő boltban, de ez most egyáltalán nem számított. A sült kolbász pazar volt. Igaz, ugyanannyiért adták, mint a belvárosban, de micsoda különbség volt a két étel között! A belvárosban egy papírtálcán kaptunk egy kolbászt, egy adag mustárt és egy szelet kenyeret. Itt viszont ropogós mákos zsemle járt mellé, tányér, és a tányéron kecsap, mustár, csemege uborka, paradicsom, paprika, káposzta. Egész nap alig ettünk valamit, ennek ellenére teljesen jóllaktam a vacsival.

Aztán hazafelé bolt.
A gondnok tegnap látta, hogy sört iszok pakolás közben, majd azt is látta, hogy az 5 napra felcígöltem egy teszkós raffiaszatyrot, tele sörrel. Azóta pedig naponta látja, hogy a boltból rendre felhozok egy-egy négyes zsugor Táncost, meg mellé néhány helyi különlegességet. Építem az imidzsemet.
Ma belenyúltam valami ritka szar sörbe. Az a neve, hogy Warka és 2 zlotyért adták. Gondoltam, kipróbálom. Kár volt. Csak utólag jutott eszembe, hogy tőlem pont 2 zlotyt kértek a hegyen, amikor pisilni mentem. Gyanús.

Lengyel-Tátra #1/5

2011.09.10; szombat
Utazás; Zakopane

Hajnali kelés szombaton Egerben. Mikor fogom vajon utolérni magamat alvásban? Nem ezen a héten, az biztos. Ha jó az idő, akkor a Tátrában kötelező a koránkelés.
Néhány apróság beszerzése a Teszkóban, tankolás, majd irány a kalandok: Lengyel-Tátra.
Szállás a korábban jól bevált, egykori kábelfelvonó állomásnál, Zakopane és Kuznice között. Olcsó, jó helyen van, gyönyörű a telep. A házak egy kicsit egyszerűek belülről, de nekem nagyon bejön az öreg faházak hangulata.

From Zakopane 2011

Veteránautó találkozó Szilvásváradon. Biztosan nagy buli lehetett. A veteránautók, motorok felvonulása még nagyobb. Csak éppen amikor az egész bagázs előtted vánszorog a Bükkben, ahol egy autót is képtelenség megelőzni, nemhogy ekkora konvojokat… az már kevésbé felemelő élmény. De még az út elején voltunk, nem mérgelődtünk. Lelkesen integettem minden dinoszaurusznak, amikor előztem.

Teszkó Tornalján. Ipari mennyiségű (>50) műzlicsoki, egy tálca sör, Kofola.

Sárga benzinkút Rozsnyó előtt. Istenem, hányszor lehánytuk, letojtuk, lepisiltük már ezt a helyet. De mit csináljunk, közel távol itt van egyedül út melletti klotyi.

Aztán a kanyarokban a sör kiborult, az egyik doboz ráadásul ki is lyukadt. Pakolásnál kénytelen voltam külön kezelni. (Értsd, felbontani, aztán minden cucc megfogása előtt jót húzni belőle. A gondnok érdeklődve figyelte.) Viszonylag hamar kiderült, hogy ketten sem tudunk egy fordulóval felcuccolni a borzasztó távoli faházhoz. Ehej uhnyem. Magunkra aggattunk mindent, amit tudtunk és elindultam a fűben. Nem, nem a kijelölt úton, mert az nagyot került. Mentünk, mentünk, majd amikor a híd előtt visszaértünk az útra, láttuk, hogy a gondnok már vár bennünket. Ajjaj.
Amikor találkoztunk, eljátszottam neki, hogy borzasztó nehéz csomagjaink vannak (nem kellett nagy színészi teljesítmény), alig bírom, ezért és csak ezért jöttünk most a fűben, igérem, máskor soha nem fog előfordulni. A hapi diszkréten belepillantott a nagy teszkós szatyorba, amelyikből szószerint kidagadt a 23 doboz sör, aztán elvigyorodott. Kész. Mostantól én leszek Józef Śör, Magyarországról.

A pakolással nem foglalkoztunk sokat. Küzdöttem egy kicsit az álmosággal, végül összekaptuk magunkat és bementünk a városba. Eredetileg mára a Gubalowka megmászása lett volna a bevezető túra, de aztán számoltunk, számolgattunk és az jött ki, hogy ez már nem fér bele a napba.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Így nagyon kényelmesen felderítettük a környéket (kocsmák, bolt), besétáltunk a piacig, ráérősen megnéztünk mindent, visszafelé ettünk sült kolbászt, ittunk hozzá sört, na meg persze a sétálóutca sajtállomásainál mindig vettünk egy-egy apró sajtot, hogy folyamatosan legyen mit rágcsálnunk… szóval kellemesen elütöttük a napot.

From Zakopane 2011

Amerikai gyakorlónadrág, amerikai gyakorlósapka, surranó jellegű túrabakancs. Na, az biztos, hogy így nem fog senki sem rámismerni a városban. (Csók a két olvasónak, akik váratlanul rámköszöntek a Westendben.:)

Ahogy mentünk befelé a városba, Nej rácsodálkozott egy gyönyörűen faragott kerítésoszlopra.
– Ez gyönyörű!
– Tényleg szép.
– De nézdd meg a többit is!
– Igen. Tudod errefelé tíz hónap a tél, hosszúak az esték, valamit csak csinálni kell. Aztán kézimunkáznak.

A piacnál toronydaru, bungee felirattal. Pont ment is felfelé a kosár, gondoltuk, egy halálugrást megnézünk. De csak városnézésre fizettek be.

From Zakopane 2011

A piacon érdekes plüssbaba. Gyakorlatilag plüssbirkát mindenhol lehetett kapni, de egy helyen összerakták a mosolygós gorálbácsi babát egy mosolygós birkababával, ahogy átölelik egymást.
– És ez? – kérdezte Nej.
– Tudod, hosszúak a téli éjszakák – kezdtem bele, de mindketten elröhögtük a befejezést.

From Zakopane 2011

Nejnek megmutattam lentről a Giewont-ot. Elszürkülés után elfehéredés. Láttam rajta, hogy az agya egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy egyik nap ott leszünk fent, a szikla tetején, a keresztnél.

Zakopane nagytemplom. Voltunk már bent? Nem. Akkor nosza.
Éppen mise volt. Mindenki állt. Mi is. A pap bejelentette: mindenki fogjon kezet a közelében lévőkkel. Megmarkoltuk egymást Nejjel. Pap szólt, hogy boruljunk térdre. Na ez volt az a rész a társasjátékban, ahol kiszálltunk.

From Zakopane 2011

Túrabot méretű kolbászok, gusztusos csülkök, mámorítóan illatozó sajtok mindenütt. Mindez úgy, hogy a múlt heti natív vajas kaland nem csak gyomorégést okozott, hanem visszalökött egy másfél évvel ezelőtti állapotba, melyből csak egy durva gyógyszer hosszan tartó szedésével tudtam kijönni. Miközben idén júniusban abbahagytam a gyógyszer szedését és nagyon örültem neki, hogy nincs rá szükségem. A vaj óta lenne. De nincs. Mármint gyógyszer. Mivel csak itt, Zakopaneban logikáztam ki, hogy ez nem múló fájdalom, hanem tartós viszaesés, így gyógyszert nem is hoztam. Nincs alternatíva, muszáj lesz meggyógyulnom. Valószínűleg segíteni fog, hogy a tervek szerint többször pusztán az életemért fogok harcolni.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑