Search: “"Kresz Géza 0"”

2010.02.19/20; péntek/szombat

Vége. Legalábbis nekem. A korai repülőjegyvásárlásnak ez az átka: hogy amikor a konkrét foglalásnál kiderül, a Microsoft konkrétan mettől-meddig fizeti a szállodát, akkor döbben rá az ember, hogy jöhetett volna egy nappal is később haza. (Tavaly ugyanez volt.)
Mondjuk, nem akkora baj, ma már csak marketing bullshit megy egész nap, egyik főmufti keynote-ja a másik után. A fenét sem érdekli. Meg Seattle sem, legalábbis engemet abszolút nem. (Bár megjegyzem, ebben a tavaszi fényben, melegben és a mindenfelé virágzó cseresznyefák környezetében néha már szépnek tűnik a város. Legalábbis Bellevue és Redmond. Idén magában a városban nem voltunk.)

Visszafelé ugyanaz a shuttle express, csak most már szállodához jönnek, Így csak egy óra az út, mire mindenkit összeszednek.

Várakozás közben beszélgetés egy texasi bácsikával. Szintén MVP. Kérdezte a nevemet. Gondoltam, egyszerűsítek: Dzsozef Petrenji. Így sem tudta kiejteni, pedig megkinlódott vele. Hát még ha tisztán magyarul mondtam volna. Valamelyest megnyugodtam.
Aztán az öregúr hosszan szorongatta a kezemet, hogy én vagyok az első magyar ember, akivel találkozott. Kedves öreg szivar.

A repülőtér totális káosz. Szinte hihetetlen. Itt már nincs manuális check-in, csak automatával lehet. Ez tuti az ördög találmánya, sokkal több időt vesz el, mintha egy asszisztens nyomná végig. Nálam eleve az a helyzet, hogy innentől két e-ticketem is van: az utazási iroda pár nappal az indulás előtt küldött egy módosítást, de maga az e-ticket szám csak az elsőn van rajta. Emelett ugye két útlevél, egyikben a vízum, a másik meg érvényes. Kész mozgó iroda. Elsőre el is csesztem, miután kiválasztottam mindent, rossz útlevelet tettem be a szkennerbe, kapásból kidobott, hogy húzzak a vérbe a lejárt útlevelemmel. Kezdhettem előlről az egészet. És ez még csak a kezdet volt. A csomagfeladáshoz hosszú sor kígyózott és a terelőszalag-asszisztens elbökte a szalagokat, így két hosszú sort egy ponton összeengedett. Nos, van annak is bája, amikor repülőtéri alkalmazottak ordítoznak egymással, te meg nem tudod, hogy mi van.
Aztán persze a végbéltükrözéses vizsgálat, a vonatozás a terminálok között, és végre a kapunál.
A szervezetlenség továbbra is végig jelen volt, amikor ide-oda tologáltak, mindenféle hülyeségeket kérdeztek, teljesen ráálltam a sablonválaszra: I don’t know. But I don’t care. I wanna go home.

Cincogott a zsebemben vagy másfél dollár fém, meg két egydolláros. Gondoltam, elcseszem. A legrövidebb sor a kávézó előtt volt, nézzük. Sima kávé 1,8, a péksüti 2. Ez pont nem jó. Akkor cifrázzuk meg a kávét: medium, vanilliával. (Large-ot sose. A medium volt fél liter. És most nem túlzok.) Ez 2,5 dolcsiba fájt, legalább a vasat kipucoltam.
Olyan szar volt, hogy hihetetlen. Pár korty után a mosdóban landolt. Baromi hatékony pénzköltő voltam. Etiópiában meg éheznek.

A repülőgépen persze már nem bántam a kiborított kávét. Tolták-tologatták a vörösboros kocsit, én meg nem hibáztam. Megjegyzem, itt is papírdobozos bort töltöttek, szóval hajlandó vagyok revideálni az álláspontomat: nem biztos, hogy idefelé a papírdoboz magyar f@szság volt, lehet, hogy egy mindenhol használt praktikus megoldás. (A magyar oldali vörösbor egyébként egészen iható volt. Az amerikai… halottakról vagy jót, vagy semmit.)

A repülőgépen a szokásos találóskérdés: pasta vagy chicken. Megint eltaláltam a csirkét. Bár most nagyon durvák voltak: köretként kukoricás babot adtak hozzá. Pár őra múlva kígyózni fognak a sorok a klotyi előtt. Ennyire utálják az amcsik Grönlandot, hogy le akarják szőnyegbombázni?

Az egérmozin megnéztem a Harry Potter5-öt és a Shreket. Lassan fel kellene már nőnöm.

Amszterdam. Az útlevélellenőrző fazon kiakadt, hogy miért adok neki két útlevelet. Mondom, egyik a valódi, a másodikban a vízum van. Erre felháborodva nekiállt kioktatni, hogy az EU folyosón nem kell vízum, mit szopatom. Tényleg azt hittem, hogy elvitet. A marhája, ahelyett, hogy félrelökte volna. (Most jövök Amerikából, eddig mindig kellett mind a kettő. Ez az egy vizsgálat volt, ahol elég lett volna az új, de rutinból adtam a teljes csomagot, a két útlevéllel és a két boarding pass-szal.) Ha félrelöki, végzünk fél perc alatt. Így meg vagy 3 percig oktatott, a mögöttem lévő kilométeres sor örömére.

Ha teheted, Seattle-ből ne induljál haza délben. A létező legrosszabb időzítés. A saját belső órád szerint este tíz körül fogsz megérkezni Európába – ahol lokális idő szerint kora reggel lesz. Azaz ha a visszaállás miatt meg akarod várni az estét, akkor gyakorlatilag 29 órát leszel egyfolytában ébren. (Illetve szakítod meg többszöri tízperces alvásokkal., amikor lefordulsz a székről.)
Egy, csak egy előnye van az eltolódásnak: Amszterdamban simán kértem a repülőtéren egy korsó sört és egy zacskó csípőspaprikás kesudiót. Lehet, hogy a többieknek kora reggel volt – de nekem, a belső órám szerint este 10.

A budapesti járaton úgy döntöttem jó fiú leszek, már nem alszok. (Délben nem ajánlott.) Erre úgy elnyomott az álom, hogy átaludtam a felszállást, megébredtem a kajakínálásra, bedobtam egy nagy adag kávét, majd aludtam tovább.
Azt hiszem, begyűjtöm az évezred jetlag-jét.

Link:

• Az összes kép (120)

2010.02.18; csütörtök

Tábla a gyorsforgalmi út mellett: Adopt a Highway Litter Control. Még lefordítani is nehéz. Nyersen: fogadj örökbe egy Autósztráda Szemetelési Ellenőrzést. Megérteni meg lehet: támogasd az autópálya körüli szeméttakarítási programot és akkor valahová kiírjuk a nevedet. De elég fura.

Kifelé a repülőgépen láttunk egy limonádé filmet, egy érdekes arcú szinésznővel. Az első előadó csajszi teljesen az ikertestvére, de még a hang is stimmel.
AD és tanúsítványok. Nagyon alapszintű bevezetővel kezd az előadó, de néhányan már ebbe is belekérdeznek. Mi lesz itt a végén?
Semmi. Alapozó előadás volt. Egyedül a csajszi nézett ki jól.

Utána egy újabb jó előadás. Postafiók mozgatások, export-import, akár cross-forest környezetben is. Mailbox Replication Service. Nagyon finom. Kár, hogy már ezzel is többet írtam, mint amennyit lehetett volna.

És még csak utána jött a számomra leginkább várt előadás. Véleményem szerint Exchange 2010 HA témakörben a legforróbb terület jelenleg a CAS NLB: egyszerűen szükség van rá, nem lehet megkerülni – viszont igazán optimális megoldás nem létezik. Ehhez képest az előadást elkefélték, nem kicsit, nagyon. Valószínűleg előtte egy órával szólhattak a hapinak, hogy te fiú, beszélj már valamit. Kisregények a slide-okon, melyeket a fazon olyan gyorsan löködött tovább, hogy elolvasni sem lehetett, de beszélni sem igazán beszélt róluk, csak félmondatok, meg ‘ő’-zések. Az egyedüli pozitívum annyi volt, hogy hamarosan lesz egy írás a Technet Library-ben a témáról. (De nyilván több értelme lett volna, ha a témát itt, az MVP-k harcos közreműködésével boncolják fel.)

Végül a legutolsó előadás. A terem fele kiürült. Nem csodálom: utolsó előadás, sokak számára érdektelen témáról. Hogyan fejlesszünk alkalmazásokat Exchange alá. Gyakorlatilag én is csak azért maradtam, mert nem volt jobb ötletem. Azért egy mondat az előadásról: Running EWS managed API in Azure.

Ha hazaérek, ki hiszi el, hogy Seattle-ben barnultam le? Ennél már csak az lett volna durvább, ha azt mondom, hogy Vancouverben. A téli olimpián.
Annyira durva a helyzet, hogy ebédszünetben szabadtéren kajálnak az emberek, egy szál pólóban. A cseresznyefák ezerrel virágoznak.
Egy helyi MVP is megerősítette, hogy februárban még nem emlékszik ilyen időjárásra.

Tárolhatok-e NDA alá eső feljegyzéseket a Google Doc-ban? Érdekes kérdés. De a Visio csak egygépes cucc, nem tudom megoldani, hogy a feljegyzések mindenhonnan elérhetők legyenek.

A záróbuli egy garázsban. Maximális befogadóképesség 246 fő. Vagyunk kábé kétezren. Ez úgy látszik is a kajához jutásban. Biliárdasztal, bowling pálya gyakorlatilag esélytelen.

Japó csaj, műanyag spock fülekkel. Egészen szexi, amíg meg nem próbál magassarkú cipőben lejönni a lépcsőn. Úgy veszi a fokokat, mint akinek több számmal nagyobb lovat adtak.
Egyébként borzasztó sok van belőlük. Fogalmam sincs, milyen MVP-k lehetnek, de üde színfoltjai a társaságnak.

Vagány hapsik óriási szivarral. Néger rabszolga kell, hogy tartsa a végét.

Szabadtéren gázégők. Egy csomóan sportolnak azzal, hogy az egyik nem működőt beröffentsék. A mellette lévő működőt meg nem használja senki.
Nézem az embereket. Hihetetlen, hogy a világnak ennyi tájáról jöttek a népek, de a geek jellemvonás mindenkin egyből látszik.

Helyfoglalás a holnapi repülőgépen. Minden oké, csak éppen nem jön föl az üléstérkép – azaz megint nem tudom megváltoztatni a kisorsolt helyemet. Sőt, még azt se tudom, hogy jó-e? Szerencsére megvan a géptipus, innen egy ugrás a seatguru. Itt azt is megmondják, mennyi lábtér van az előző ülés alatt. (Ahová én pakolhatok.) Szerencsére pont jó a véletlenszerűen kiadott hely. De ezentúl ha a Delta Airlines-szal repülsz, ne nagyon reménykedj az online foglalásban.

2010.02.17; szerda

Abban a szállóban van az összes rendezvény, amelyikben lakunk. Szerencsés véletlen. Akár fürdőköntösben is lemehetnék. Ha nem állna hozzá hülyén a magasszárú túrabakancs. (Igen, fürdőköpeny. Öt csillag, barátom, öt csillag.)

Marci videóját leszedték a youtube-ról. Azaz valaki figyeli és képes egy 10 perces magyar videót végignézni, majd leszedetni. Marci utánajárt: az volt az ok, hogy az egyik videobejátszásban szerepelt Steve Ballmer feje. Az, amelyikről két évvel ezelőtt vagy 110 képet csináltam.

Reggeli. Most először van hash brown. (Az itteni rántottát nem szeretem, valahogy nincs benne lélek. Olyan az állaga, mint egy darab poliuretán szivacsé, íze nulla.) És idén a kolbász is alig édes. Vagy csak én kezdem megszokni.
A gyümölcsök viszont határozottan csalódást keltőek. Pár hónapja már gyümölcsalapú reggeliket nyomok, gondoltam, majd itt aztán lesz nagy dorbézolás. De nem. A papaya ízetlen, hasonlóképpen a sárgadinnye is. A pucolt narancsban sok a túlerjedt, az epret nagyon aprószeműre vágták össze, és egyébként az is ízetlen. Egyedül az ananász működik, de az meg nincs mindegyik reggel. Maradt a kolbász, a hash brown és a tabasco szósz.

Hash brown: reszelt krumpli, közepesen összesütve. Nem áll össze úgy, mint a tócsi, ízre is inkább édes, mint hagymás, de kolbásszal, főtt tojással egészen ehető.

Ruházatok:

• Hawai rövidnadrág és ing. (Igen, pálmafás.)
• Klottgatyás kövér pacák, a hasa kitüremkedik a póló alól.
• Teljesen normálisnak tűnő fazon, mezítláb (Seattle, február.)

Egyébként pedig geekparádé.

A szervezés csodája ismét betette a lábát. 9 előtt pár perccel ért ki a busz a campusba. Ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nem a jól ismert környezetbe kerültünk, hanem valami olyan szinten ki a rák faszára, hogy még a térkép alapján sem tudtam, hol vagyunk. Egy ún. transportation hub részen tettek ki minket, ahonnan csillag alakban mentek tovább a shuttle járatok a kisebb épületek felé. Ehhez persze tudni kellett volna az épület számát.

Előzmény: van egy regisztrációs oldal, ott lehetett kiválasztani, hogy milyen előadásokra megyek be. Ezekhez a terem- illetve épületszámok még nem jelentek meg, amikor kiutaztunk New York-ba. Ott, amilyen béna, lopott netünk volt, meg se próbáltam belépni. Tegnap este meg elfelejtettem. Bár különösebben nem is izgatott a dolog, biztos voltam benne, hogy – ahogy eddig is szokott lenni – a busz a központi épületnél tesz le, ott meg lesz egy eligazító tábla.
Ennek egyenes következménye volt, hogy ott álltam a téren, mindenfelé emberek siettek, nekem meg fogalmam sem volt, melyik buszra kell felszállnom. Az irányítóktól hiába is kérdeztem volna, ők nem tudták, milyen csoportok vannak.
Elsétáltam a regisztráció irányába. Egy épület, bent ült egy zavart leányzó egy hevenyészett íróasztalnál. Az előttem állók kérdései alapján látszott, hogy a leányzónak még az épületekkel is gondjai voltak, nemhogy a csoportokkal.

Oké, wifi. Elméletileg mindenkinek van jelszava.
Lemálháztam, netbook elő. Sokadjára el is találtam mindent, rajta voltam a neten. (Nem is gondoltam, ez később milyen kemény feladat lesz.) De mi az oldal címe? Oké, szerepelt benne az mvp, a summit, meg a 2010… de milyen sorrendben, hány darabban? Jó, előbányásztam a postafiókomból a meghívó levelet, abban benne volt. Usernév, jelszó. A francba. Arra emlékeztem, hogy nem a szokásos… de mi is lehet? Szerencsére fel van telepítve a gépre a jelszótároló alkalmazásom, emlékszem, beleírtam. Nos, alkalmazás van, de a nagy kapkodásban elfelejtettem felmásolni magát az adatbázist. A francos francba. Sokadik kattogtatás után előjött egy jelszóemlékeztő küldés. De vajon milyen emailcímet adtam meg? A munkahelyit? Az azóta megszűntetett externetest? És egyáltalán, mi a usernevem?
Végül kipróbáltam egymás után vagy tíz variációt.
Na, ez meghatotta őket, mert küldtek egy levelet, hogy resetelték a jelszavamat. Szerencsére elküldték az újat is, így már be tudtam lépni. Meglett az épület és a szoba.

Vissza a transportation hubhoz. Felszálltam a megfelelő buszra, utaztunk vagy félórát. Tényleg a rák fasza. Viszont ismerős helyre vittek, az Exchange épületben leszünk. (Ekkor kattant be helyére a térkép, állt össze, hogy hol is vagyunk. A Transportation Hub került át a Company Store mellé, mely az eddigi helyszínhez képest tényleg a világvégén volt.) Bejáratnál vizsgálat, papír kitöltése – ki vagyok, mit akarok, ááá – aztán egy kisérő csaj levitt a pincébe, ahol az előadóterem van. Huh. Nem volt egyszerű.

Mondanom sem kell, már nem az Exchange 2010 a téma, hanem az SP1. Erről nem is írnék több szót, a végén még engem is főbelőnek, mint Marcit. A DAG újdonságairól már így is lemaradtam.

Ekkor jött az internet rodeó. A guest wifi ugyanis nem érhető el egyből, előtte egy weblapon autentikálni kell. Na, ez az oldal megfeküdt a terheléstől. Aki egyszer kiment, az már tudott videót is nézni, de kijutni… nekem legalább egy óra volt, vagy 10-15 újraindítással és az IE alapértelmezett böngészőre állításával.

Utána egy csajszi Mythbuster stílusban verte a fejünkbe, hogy miket kell mondani, hogyha az Exchange kellemetlen tulajdonságairól faggatnak. Háát… a backup részt továbbra is csak kerülgették, mint macska a forró kását.

Elkezdett égni a gyomrom. A hash brown bosszúja? A kolbász? A süti? A túlérett narancs? Azt hiszem, mégiscsak az a fél liter kávé lesz a bűnös. Majd az ebéd megoldja. Aztán ahogy megkóstoltam, csak ingattam a fejemet. Valami csirke alapú volt, de tele olyan dolgokkal, amelyeket én általában nem eszek. Legalábbis józanul.

Ebéd után egy szenzációsan jó előadás. Ráadásul bátran írhatok is róla, egyszerűen semmi olyasmi nem hangzott el, ami NDA alá esne.
Egy senior architect pacák jött ki és elmesélte, hogyan kell idegen rendszerekről Exchange-re migrálni. Úgy állt hozzá, hogy technológiáról egy szót sem szólt (jó szakemberek vagytok, azt a részét úgyis tudjátok) – ellenben minden másról igen. Komolyan, valahogy így képzelem el a senior szakembert. A technológiát gyűrjék a fiatalok, nekik még friss az agyuk – a senior pedig tele van tapasztalattal, ismeri a dörgést.
Kezdtük ott, hogy a migráció elsősorban nem technológiai projekt. A kutyát sem érdekli, milyen bravúrosan mozgattuk át a postafiók-tartalmakat. A projekt sikeressége a felhasználói élményen múlik. Mennyi ideig esett ki a szolgáltatás? Mennyire állnak kézre az új eszközök? Megtalálják az új rendszerben a régi megszokott funkciókat?
Volt egy lista, ez a negyedik ponttól így nézett ki:
– Teszt
– Teszt
– Teszt
– Kommunikáció
– Kommunikáció
– Kommunikáció
Aztán néhány egyéb pont, majd
– Oktatás
– Oktatás
– Oktatás
De olyan szinten, hogy a felhasználók erősen hajlamosak ellógni az oktatást, tehát legyen pogácsa és kávé. Az ilyesmi mágnesként vonzza az embereket.
Meg kapjon mindenki egy laminált papírlapot az új rendszer leggyakoribb beállításaival.
És ezeken kívül még rengeteg gondolatébresztő, hogyan is kell egy ilyen projektet végigcsinálni, hogy az ügyfél elégedett legyen. (A kedvencem az a rész volt, hogy a végén rendezzünk egy partit a kulcsszereplőkkel, beleértve a véleményformáló power usereket is.)

Ja, és a pacákon már ott látszott a seniorság, hogy fullra bemikrofonozva is tudott úgy dobozos kólát inni előadás közben, hogy semmi zavaró hang sem hallatszott.

Utána még egy nagyon jó előadás: hogyan épül fel a Microsoft saját levelezőrendszere. (Az gondolom nem újdonság, hogy az MS pár éve már intenzíven dogfood-ol, azaz már kibocsátás előtt áttérnek a saját rendszereiben is az új termékekre.)
Hát, mit is mondjak? Leginkább semmit. Mert ez tényleg az, amiért lőnek.
Na jó, annyit azért elárulok, hogy használnak backupot.

Beszélek, beszélek, aztán blokk. Egy szenvedő szerkezetben nem jut eszembe a pay múlt ideje. (Összekevertem a buy igével.) És a blokk nem nyílik: kész, elég volt, hagyjanak engem békén, haza akarok menni, anya, szoptass meg.
Az ilyesmi mindig ad egy lökést ahhoz, hogy odahaza rugdossam a kölyköket. Nyelvet tanulni fiatalon legalább tízszer könyebb, mint idős fejjel. Nekem az a nyelvi biztonságom már sohasem lesz meg angolból, mint amilyet akár csak a tíz évvel ezelőtti korosztálynál is tapasztalok.

Busz vissza a szállodába. Ahogy becsukódik az ajtó, indulna a busz… de egy kisebb shuttle centizgetve elmegy mellette, majd közvetlenül előttünk megáll. Amilyen szűk a forduló, el is zárja az utat. A busz elindul, szorosan mögéáll. A shuttle, ahogy észleli a busz szándékát, kibassza az elakadásjelzőt.
Bólintok, ebben nincs semmi rendkivüli, így szokta megoldani a helyzetet mifelénk egy igazi férfi. A buszsofőr hölgy reakciója viszont már teljesen más. Semmi káromkodás, semmi ‘baszódj meg a ravatalodon, hülye köcsög’. Kedvesen búcsút integetett az irányítóknak. Aztán ült és várt. Egyszer majd csak megoldódik a helyzet, legrosszabb esetben szétrohadnak a buszok, aztán megszűnik a probléma. Majd egy idő után megunta, nekiállt centizgetni, végül csak elcsúsztunk a shuttle mellett. És még itt sem kezdett el középső ujjat mutogatni, öklöt rázni, de még csak szúrósan sem nézett át, egyszerűen vezetett tovább, nem foglalkozott a hülye köcsöggel.
Ezt, ezt kell tőlük eltanulni.

2010.02.16; kedd

Ma váltak külön útjaink. Otthagytam Nejt a szálláson. Mindketten erősen reméljük, hogy már ki van fizetve. (Nyomorult Citibank, ilyenkor bezzeg nem küld sms-t.)

Amikor átnéztem az utazást, látszott, hogy a mai nap lesz a szűk kereszmetszet. Egyedül megyek tovább. Nem a JFK-ról, hanem egy istenhátamögötti (Newark) repülőtérről. Hajnali 7.30-kor.

Megnéztem, hogyan lehet egyáltalán kimenni a repülőtérre tömegközlekedéssel. Sehogy. Se busz, se metró nem visz arra. Szerencsére találtam egy részletes oldalt, ha gondolod, nézd át. A szerző szerint a két legjobb tipp: vonattal, vagy limóval. Az első a leggyorsabb, a második a legvagányabb – és csak alig kerül többe, mint a taxi. Nézzük, vonat: a szürke metróval elmegyek a Union Square-ig (csomaggal azért már messze van gyalog), onnan sárga metróval a 34. utcáig, ott megkeresem a Penn Stationt, kivariálom, honnan indul olyan vonat, mely megáll Newark állomáson, jegyvásárlás, vonatozás, Newarkban az Aitrain megkeresése, utazás a repülőtérre, terminálkeresés. Én szeretem a kalandokat, de mindez hajnalra időzítve, durva egy kicsit.

Taxi. Bízva abban, hogy reggel 5-kor még nincsenek dugók.

A reciről 4.40-kor szóltak fel, szerencsére éppen elkészültem. Érzékeny búcsú Nejtől, megigérve, hogy odalent még rákérdezek a fizetésre.
A fenéket. Leértem, elkapták a csomagokat, alig győztem utánarohanni a taxihoz.
5.10-kor már kint voltam a terminálnál. Igaz, rohadt drágán, borravalóval együtt 72 dollárba fájt. (Ennyiért vitt volna le a vonat Washingtonba.) De jelen esetben ez volt az optimális megoldás.

Alaska Airline. Hihetetlen fapad. Alig találtam meg őket, a monitor, mely az induló gépeket mutatja, el volt dugva a check-in állomás mögé. Egyébként pedig egy járatot indítanak egy nap, pont ezt.
A check-in-nél aztán volt egy kis probléma. Egy motyogni is alig tudó bácsika váltig ragaszkodott hozzá, hogy kézipoggyászában vigye fel kedvenc motorosfűrészét.
Volt mellettünk egy másik ablak, az volt ráírva, hogy first class + MVP. Gondoltam, belengetem az igazolványomat, hátha. Mire végiggondoltam, felismertek, mert integetett a faszi, hogy menjek oda. Gondolom, keresték az alternatív megoldásokat, mert az öreg krapek még mindig a láncfűrészét lengette.

Aztán a check-in administrator mindenáron el akarta kérni a bankkártyámat, mondván, hogy a vak is látja, poggyászom van. Én meg vadul nem adtam oda neki, mondván, hogy nem volt szó különdíjról. Már éppen készültem arra, hogy a hátizsákot begyömöszölöm a kisbőröndbe és tojok erre a kopasz pacákra, amikor végre feltűnt neki, hogy láncutazásra szóló e-ticketem van, amelyikben ki lett fizetve a poggyász is. Végig. Nagy boldogan ideadta a jegyet – én meg visszaadtam neki. Hogy folyosó mellé kérek. (Emlékszünk, ugye, erre a gépre nem tudtunk helyet foglalni, sem az utazási irodával, sem a Delta Airlines-szal, sem a ferihegyi személyzettel.) Rosszkedv suhant át az ábrázatán, mely ott is maradt. Végül adott egy ablak melletti jegyet. Megegyeztünk.

Minden cirkusz ellenére 5.50-kor már bent voltam a kapunál. Rajtam kívül még senki nem ült a váróban, csak a láncfűrészes gyilkos. Most is itt harákol mellettem, miközben kávét kortyolgatva írok. Óvatosan méregetjük egymást.

Pont Nejnek írtam egy smst, amikor valaki elkezdte szavalni a Háború és Békét. Mire befejeztem, akkor vettem észre, hogy ez az én kis kopaszom volt, márpedig akkor ez az üzenet nekem is szólt. De még van egy óra a gép indulásáig… már most be akar szállítani?
Eh, mindegy, csak a láncfűrészes faszit kell figyelni és vele menni.

Legutolsó sor, ablak mellett. Közvetlenül a Hisztiző Kisgyereknél. Már felszállás előtt elkezdte, és makacsul kitartott 7 órán keresztül. Hihetetlen, mi tüdők vannak ebben az országban.

Ablak mellett ülök, bőven világosban. Gyönyörűen láthatnám New Yorkot… ha nem lenne betonkeménységű köd és nem szakadna a hó. Alig várom már a nyarat Seattle-ben.

A repülőgépen fejeztem be a Dali könyvet. Furcsa szimbiózis volt olvasni a szerző látomásos, paranoiás rohamait, közben meg emlékezni a tegnapi múzeum ősi, erotikus töltetű szobraira.

Meglepően hamar érkeztünk meg. 10.15, 11.00 helyett. (Ez persze ne vezessen félre senkit, a repülési időhöz hozzá kell adni a 3 óra időeltolódást is.)

De később sikerült elcsesznem ezt a talált időt.
Ugyanis idén teljesen máshová rakták át mind a rendezvényt, mind a szállást. Azaz hiába tudtam, hogy honnan indul a belvárosba a shuttle, mely tíz dollárért visz be – idén más van.
Tébláboltam, meg megkérdeztem egy sofőrt. Vonogatta a vállát. Visszamentem a repülőtérre, megkérdeztem egy shuttle pénztáros nőt. Elmagyarázta, hol találok megfelelő járatot. Elindultam. Sporthasonlattal élve, nagyjából úgy képzeld el, hogy ott állsz a lelátó földszintjén a célvonalnál, felmész két emeletet, utána lejösz egyet, majd átmész egy lengőfolyosón a túloldalra, lemész egyet… majd próbálod értelmezni azt a fogalmat, hogy “ott, hátul”. Ami ugye meglehetősen sokat jelenthet. Én elmentem – a sporthasonlatnál maradva – a 100 méteres futás startvonalához. Mindenféle kisbuszok jártak, teljesen összevissza. Hol megálltak, hol nem. A legelkeserítőbb az volt, hogy egy csomó ember álldogált a megállókban és mindenki tudta, melyik – csak reklámmal jelzett – buszra kell szállnia. A kiírás az volt, hogy courtesy vehicles, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy önkéntes járművek. Ez viszont marhaság.

Visszasétáltam a lelátóra, hátha lesz értelmesebb megoldás. Elkaptam egy banyát, Information táblával a nyakában. Elmondtam a bánatomat, kurvára nem értette. Állandóan azt hajtogatta, melyik légitársaság. Szerintem meg tökmindegy. Végül addig erősködött, amíg megmondtam neki, onnantól meg állandóan az Alaska Air terminálhoz akart zavarni.
Gyorsan otthagytam a szoftverhibás öregasszonyt. Kimentem megint a megállóba, megkérdeztem egy sofőrt, aki nem tudta a választ, de előrángatta ugyanazt a nőt, aki már korábban is elküldött a fenébe. Most elküldött még egyszer. Gondoltam, ha ennyire biztosra mondja, csak lesz benne valami. Kettőt fel, egyet le, lengőfolyosó, egyet le, végül most továbbmentem, egészen a kétszáz méteres rajtig.
De itt sem lettem okosabb. Néztem, néztem a kisbuszokat és kurvára nem értettem az egészet. Odamentem az egyikhez, kezdtem volna mondani, hová mennék, de ahogy meghallotta a hotel szót, közölte, hogy ő hotelekhez nem megy. Odamentem egy másikhoz, de az meg csak autóbérlős parkolókhoz ment. Végül láttam egyet, amelyikre rá volt írva, hogy Hilton. Habár én a Hyatt-be mentem volna, de megkérdeztem a sofőrt, árulja már el, mi a fasz van itt? Elárulta. A Hyatt-nek nincs saját shuttle járata és mivel az enyém annyira kint van a városból, a legegyszerűbb, ha taxit fogok. Fasza. Aznap már volt egy 14500 forintos taxim, hiányzott ám hozzá nagyon még egy ilyen összeg.

De más lehetőség nem volt, elindultam a taxiállomás felé. És ekkor találtam meg véletlenül, a sok bérautó parkoló között, a Shuttle Express szolgálatot, melyről a banya magyarázott. A sporthasonlatnál maradva, nagyjából azon a ponton, ahonnan a gerelyeket szokták hajigálni.
Itt már csak egy félórát kellett várnom, mire a mikrobusz tele lett, aztán még körbeautókáztuk a várost, végül fél kettő körül már a szállodában voltam. Három óra harminc perc, a leszállástól. Mindez húsz dollárért.

Seattle egész szép, amikor süt a nap. De azért az évi két napért nem érdemes itt élni.

Szobatárs, Netacademia, Fanta.
Ja nem, sör. Ezzel el is ment az idő az esti rendezvényig.

Marci ahogy átjött és kereste a hátteret a videóbeszámolóhoz a szobánkban. Végül boldogan távozott az állvánnyal. Most már nem kell senkinek sem tartania a kamerát, amíg beszél. Határ a csillagos ég.

Welcome drink. Ráértem. Tíz perccel előtte leültem a zárt bejárat elé. Amikor nyitottak, egyből bementem. Már vagy harmincan ittak bent. Lehet, hogy ők még tavalyról maradtak.
Odabent jutott csak eszembe, hogy egész nap azt a brownies-t ettem, melyet Newarkban kaptam be a kávé mellé. Hamburger jellegű szendvicsek. Kettőt kimentettem. Harapás. Lazacos. Másik szenyó. Harapás. Rántott halas. Ekkor kezdtem bepánikolni. Végül hosszas bolyongás után találtam böcsületes marhahúsos példányt is. Ezek fogytak el a leghamarabb. A végén már egész komoly expedíciók folytak értük.

Néhány pohár vörösbor, egy gyors találkozó a többiekkel, aztán szunya. Újabb 3 óra időeltolódás.

2010.02.15; hétfő

Kettőt egy csapásra: tekintsük úgy, hogy a takarítónőnek az üvegbetét a borravaló.

Fürdőszoba, zuhanytekerő szelep. Egy nagy kallantyú, melyen kábé 50 foknyit lehet tekerni. (Mármint szögben.) Egy fok tekerés a langyos állapottól a piros nyilakkal jelzett meleg irányba: elviselhetetlenül hideg lesz és fordítva: egy fok tekerés a hideg felé és már forráz is a víz. Végülis meg lehet szokni… csak furcsa.

New York él, nyüzsög, éjjel-nappal mozgásban van. Láttam Los Angelest, San Francisco-t, hogy csak a nagyobb városokat említsem. Ezekhez képest Manhattan zsúfolt, koszos, az összes metróállomás Köki szintű (minusz orkok). De hihetetlen intenzív élet van a városban, elönt mindent a zsibongás.

Egy hatalmas jó pont a szállásnak: az egyedüli napilap, melyet tartanak a hallban, az az Onion. Na most, ha valami kicsit tájékozatlan ember ebből próbálja megismerni a körülötte lévő világot, nem kicsi kultúrsokk fogja tarkón vágni. Például a mai kamu(?) címlapsztori: tizenévesek mozgalmat hirdettek államokszerte, hogy mindenki küldje be egy megadott címre a fanszőrzetét. Ha együtt lesz a göndör cucc, kipróbálják, meg tudják-e vele tölteni az Empire State Buildinget. “Ez olyan romantikus!” – nyilatkozta az egyikük. És persze Red Meat.

Ma erőt vettünk magunkon. Alapvetően külföldön hanyagolni szoktuk a kultúrát, a táj, a városok, pont elég újat adnak, múzeumra már nincs idő.
Ma viszont kerítettünk. Természettudományi Múzeum.

Előtte még egy kis pótlás: Greenwich Village. Itt van nem messze tőlünk, de eddig még sohasem néztük meg, mert nincs benne híres épület. Hangulat viszont annál több. Azt mondják, bohém. Ha ez azt jelenti, hogy az összes szemetet a járdán és az út szélén görgeti a szél, akkor stimmel. Egyébként tényleg aranyos, tényleg jópofa… de az a duma az itinerben, hogy az előkelő emberek körében egyre népszerűbb lakhely, az erősen marketingszagú.

Innen egyenesen északra, 5-6 megálló, a múzeumnak a metróban is van bejárata. Kicsit durva, hogy már a jegyvásárláskor el kell dönteni az egész napos stratégiát, de végül ez is összejött.
Odabent viszont eszetlen tömeg. Egyszerű hétfő délelőtt. Gondoltuk mi. Aztán kiderült, hogy President Day, jelentsen ez bármit is. Valószínűleg munkaszüneti nap. Ahány kezelhetetlen négyévesforma gyerek van a városban, azt mind ide hozták a szülei a mai napon.

És hisztiznek, és útban vannak… van, ami nem érdekli, van, ami meg túlontúl érdekli őket. Katasztrófa.
Persze jó kérdés, hogy kiknek is van ez a múzeum, azaz ki akadályoz kit.
Egy biztos, azokat a szülőket, akik pár hónapos gyerekeket tologatnak a múzeumban, hátha ragad rájuk valami, simán oda lehetne adni tízóraira a barlangi medvének. Ráadásul ahogy haladunk felfelé a múzeumban, úgy nyűgösebbek is egyre a kölykök.

A múzeum tele van természeti népek műalkotásaival. Nem tudom nem észrevenni köztük a mintát: valamilyen formában mindegyiken rajta kell legyen a másodlagos nemi jellegre történő utalás. Úgy elképzelem, amint túrnak a régészek a gödörben, aztán az egyik felkiállt:
– Micsoda remek faragott istenszobrot találtam!
– Áll a farka?
– Igen.
– Szuper, akkor megy a new york-i múzeumba.

A bal oldali kis képen egyébként originál zanzásított koponyák láthatók, a jobb oldalin pedig maga a pöcsorrú majom.

Fél egykor elmentünk a helyi Imax-ba filmet nézni a Nagy-Tavakról. Előtte rohadt hosszú sor.
– Helyben vagyunk – jegyezte meg Nej.
De a jegyet már megvettük, így bebirkultunk.

Utána roppant jól esett volna egy kávé. De az összes büfé tele volt aprókölyökkel.

Fiatal pár Angliából. Előttünk próbálkoztak videofelvételt küldeni hazulra egy videoterminálról. Mögöttük álltam, mert utána mi is üzenni akartunk a kölyköknek. A csajszi megnyomta a gombot, majd a kameraválasztó menüben elmondta a teljes üzenetet. Aztán vártak, mi történik. A hapsi egy idő után megnyomta a cancel gombot. Erre a csajszi csúnyán nézett rá, újra elindította a programot, újra elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, majd kiválasztotta az alsó kamerát. (Ahol csak a hasuk látszott, tekintve, hogy azt a gyerekeknek tartották fenn.) Ekkor kezdett visszaszámolni a csapó. Bambán nézték, majd leesett nekik, hogy a nullától lehet mondani a szöveget. A csaj makacsul elmondta harmadszor is. Utána pedig visszanézték, hogy megy a szöveg és csak a hasuk látszik a felvételen. Ekkor már véresre haraptam a szám szélét, mert egyébként vinnyogva röhögtem volna. Újabb nekifutás. Csajszi megint elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, aztán immár a felső kamera kiválasztása után kapcsolt, hogy ja tényleg, csak most lehet mondani – így elmondta ötödjére is. De elkészült végre a felvétel, beszenvedték a címet is, majd ellibbentek. Legalább a leányzó hátraszólt a végén, hogy sorry.

Délután öt körül jöttünk ki. Két programpont volt még hátra: a Pajszer Flatiron ház és valami vacsora valahol. Ha már ebédelni nem tudtunk, mert nem csak a büfé, de az étterem is tele volt a kölyöksereggel.

A Flatiron egyébként 4 metróállomásra lett volna… ha utolsó nap nem tévedünk el a metrón. De sikerült. Felszálltunk egy ismeretlen narancssárga járatra, aztán lepattantunk róla, mert egy ideig csökkentek az utcaszámok, aztán meg nőni kezdtek, később térképen megnéztük, mi is volt ez, aholis kiderült, hogy minden oké, csak a szerelvény tekereg, ergo mehetünk tovább vele, illetve mehetnénk, de a következő szerelvény az istennek sem jött, majd miután megérkezett és felszálltunk rá, kiderült, hogy ez spec gyorsjárat, azaz tényleg odavisz, ahová menni szeretnénk, csak épp pont ott nem állt meg, cserébe megállt két térképpel lentebb, ahol kis híján visszaszálltunk az ellenkező vonatra, de még idejében észrevettük, hogy habár ennek más a jele, de ez is gyorsjárat. Így vártunk még egy kicsit, mire megjött az a lassújárat, amely végre megállt azon az állomáson, amelyiken egyébként naponta ötször meg szoktunk állni, de a sárga járattal és nem a narancssárgával. Feljöttünk – és a szokásos csapdahelyzetbe kerültünk: mindent tudtunk, csak az irányt nem. Ugyanis az egymástól 180 fokkkal eltérő két variáció bármelyike jó lehetett. A térkép ilyenkor nem segít, és kedvenc tájékozódási pontunk, az Empire State Building is éppen nem ért rá. Végül az mentette meg a helyzetet, hogy visszamentem a metróállomásra és észrevettem, hogy a feljárathoz kiírták, hogy az utca déli, meg északi oldala. (Megjegyzem, nem szokták.) Innentől kiesett a rossz változat, sétáltunk két sarkot és meg is lett a ház.
Onnan meg sétáltunk tíz percet és otthon is voltunk.

Union Square:
– Nézd már, milyen szobor! Szmeagol?
Közelebb mentünk.
– Ja, Gandhi.

A búcsúvacsorát ugyanabban a lepukkant pizzázóban költöttük el, ahol tegnap is kajáltunk. Egyszerűen nem volt kedvünk keresgetni, próbálgatni. Hulla fáradtak voltunk. Utána még benéztünk a borboltba. (Trader Joe.) Ugyan az a bor nem volt, amit kerestem, de ez se lesz rossz. (Trader Joe márkanév alá cimkézve egy Napa-völgyi Zinfandel.) Döbbenet: két magyar bor is volt a polcokon. Sajnálatosan mindkettő iszonyú gagyi. (Egy üveg borkombinátos egri bikavér és egy szekszárdi borkombinátos fehér vacak.)

Este még pakolás, a maradék sörök kultikus elfogyasztása, érzékeny búcsú. Én borzasztó hajnalban megyek egy istenhátamögötti reptérre, Nej pedig este utazik haza.

Írom a szöveget, közben folyamatosan megy a tévében az olimpia. Éppen reklám van… és magyar szöveg csapja meg a fülemet: – Lássuk, mi a baj? – kérdi az orvos a pácienstől, majd rögtön utána megismétli néhány más világnyelven is. Hmm?