Search""Keszthely, földön és vízen 0""

Keszthely, földön és vízen 09/08

Egy hét Keszthely. Nyár, kerékpár és kajak. Bármilyen fura, de – eltekintve a Balaton-átúszástól – egyszer sem fürödtünk a vízben, pedig vízparti kempingben laktunk. Kis-Balaton, nagy Balaton, Héviz, Badacsony… bringázás és kajakozás… bőven elég volt.

Keszthely, földön és vízen 08/08

Hazautazás
2018.07.21; szombat

Korán keltünk, mint minden reggel. Kajáltunk, megvártuk, amíg kinyit az étterem. Átsétáltunk egy tejeskávéra. Most először Nej is benevezett, mert nem kellett figyelnie a folyadék-kiválasztására. Se kajakban, se bringán.

8.05-kor megjelent az angol társaság az étteremben. Reggelire kértek két liter bort. Így már azért érthető.

Még nem mutattam be minden szomszédot. A Techno Viking mellett lakott egy… hát, hogy is mondjam, kicsit hoppás nő. Olyan harmincas lehetett, és amikor beszéltél vele, normálisnak tűnt, de valahogy mégsem. Amikor nem beszéltél vele, akkor viszont egyáltalán nem tűnt normálisnak.

Reggeli szivar, pakolásra készülődve. Megjelent a csajszi. Odaállt az ajtónkba, hátat fordított nekem, majd köszönt. Nem válaszoltam, mert nem gondoltam, hogy nekem szólt. Aztán megfordult.
– Volt itt a bokor előtt egy döglött egér. Mit tud róla?
– Láttam egy döglött egeret, de az arrébb volt, a villanyoszlopnál.
– De én ide tettem.
– Lehet. De én napokkal ezelőtt a villanyoszlopnál láttam.
– Nem is biztos, hogy egér volt.
– Pontosan. Én se tudtam eldönteni, hogy egér, vagy patkánykölyök volt.
– Tudja, azért tettem ide, mert itt jobban nézett ki.

Mondtam már, hogy közvetlenül a reggelizőasztalunk melletti bokorról beszéltünk?

– Hogy érti?
– Itt ez a bokor eltakarta. Jó hely az egy halottnak.
– Lehetséges.
– De akkor hogyan került a villanyoszlophoz?
– Fogalmam sincs.
– Lehet, hogy a macska hurcolta el.
– Az látja, lehet. Vannak macskáink, azok mindenre képesek.
– Nos, most nincs itt.
– Nincs.

Őszintén szólva, észre sem vettem, hogy odarakta. Ha tudtam volna róla, biztosan megetetem vele.

– Tudja, nem rosszindulatból tettem ide Önökhöz. Csak úgy éreztem, itt van jó helyen.
– Persze, semmi gond.

Aztán elment. Huh.

Pakolás. Erről nem akarok sokat beszélni, horror. 10.00-ig kellett leadnunk a kulcsot, 9.59-kor sikerült. Fogalmam sincs, mennyire tartják be, de Laciból kiindulva, jobb a békesség.

Keszthelyről alig bírtunk kijutni. Nem tudom, ki a környék forgalomszervezője, de nálam megbukott. Már a keszthelyi kerülőúton akkora dugó állt, hogy mozdulni sem lehetett. Tudod, mi okozta a dugót? Egy vonyarcvashegyi gyalogoszebra. Mely folyamatosan kapcsolgatott, akkor is, ha nem volt gyalogos. Tudod, mennyi a távolság? Hat kilométer. Araszolva, jó félóra alatt. Egy rosszul szabályozott zebra miatt.

Na, mindegy. Szombat délelőtt egyébként sem számítottam túl sok jóra a 71-esen. De Vonyarc után azért lehetett menni kellemes sétatempóban.

Kicsit bonyolult napot raktunk össze. Először is felmegyünk Szigligetre. Mert azt a fagyit csak megkóstoljuk. Igaz, most kamion méretű szerelvénnyel járunk, de legalább már az ülés jó.

IMG_20180721_110955

IMG_20180721_111047

Fellihegtünk. Meglepő módon senki nem állt a sorban. Kényelmesen választhattunk. Tényleg finom a fagyi, megéri beugrani.

Következő feladat: Balatonakali, Fék ABC. Tavaly nagyon bejött, egy csomó finomságot vadásztunk itt. Egy csomó olyan finomságot, amely máshol nem kapható. Titokban reménykedtünk, hogy lesz mindenből. Lett. Találtunk óbudavári kecskesajtot, békési Förgeteg vastagkolbászt és egy csomó bort a dörgicsei Madaras pincészetből, köztük Nej mindenekfeletti kedvencét, a Zöldikét. (Kicsit fura, hogy én vagyok veltelini mániákus, mégis neki ez a kedvenc bora.)

Aztán autóztunk a Balaton-felvidéken, megnéztük az egykori Madáritatót (a Madaras pincészet boltja Dörgicsén), de eléggé döglött volt.

Veszprém. Elméletileg utcazene-fesztivál van. Elméletileg. Tényleg volt egy csomó színpad, de csak egy szájharmonikás hapsi kornyadozott a sétálóutcán. Valószínűleg nem szombat délben kellett volna mennünk.

A kocsit a Lexinél dobtuk le, mely hely a sokadik újravirágzását éli. A mi időnkben egyike volt Veszprém három legalja kocsmájának, de kit érdekelt, amikor 10 forint alatt mérték a sört? Neveztük akkoriban Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de a legelterjedtebb neve a Lexi volt. Lett belőle azóta normális étterem, elit luxusétterem, lepusztult kocsma, most éppen érdekes fázisban van.
Anno – a nyolcvanas évek első felében – a Sport volt az egyetemisták és persze a környékbeli lelkes alkoholisták kedvenc helye, csak jót tudok mondani róla. Istenem, hány, meg hány laborjegyzőkönyvet írtunk meg a cigarettával kiégetett kockás abroszokon! A Sportban volt nagyon népszerű sörkorcsolya a velős pirítós. Ipari mennyiségben fogyasztottuk. Amikor pedig krőzusok voltunk, azaz megérkezett a havi apanázs, akkor szigorúan Sport, Jókai-bableves, velős pirítós. És mi voltunk az istencsászárok. Ettem én már azóta annyi, de annyi mindent, de a trónon még mindig a Jókai/velős pirítós páros figyel.
Nos, ezt sikerült reprodukálnunk a Lexiben. Igaz, csak babgulyással, de a velős pirítós… mindent vitt.

IMG_20180721_134657

A kalóriamérleget is. De egyszer élünk.

Aztán még ledobtuk a kajakot Dunaharasztiban, beugrottunk a Decathlonba, mert vagy négyszer abuzáltak, hogy vegyem már át a megrendelt izét, mert visszaküldik, aztán ha nehézkesen is, de hazaértünk.

– Lepakolunk? – kérdezte Nej.
– Nem. Először iszunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Link szekció:
Fényképalbum

Keszthely, földön és vízen 07/08

Tényleg pihenés. Ja, nem.
2018.07.20; péntek

Sokáig aludtunk, ráérősen reggeliztünk. Abszolút pihenőnap. Minden túrát megcsináltunk, amit csak akartunk. Hagytunk egy esőnapot. Nem volt rá szükség.
Akkor mi legyen?
Ökörködjünk a vízben. Kajakkal, nyilván. Gyakoroljuk a beszállást derékig érő vízben, a különböző ki-beszállási technikákat, és van a strandon egy jó magas stég, azt is kezelnünk kellene valahogy. Nej emellett fejébe vette, hogy megtanul felállni a kajakban.
Nem rossz program. A viharjelzés 1-esen van, azaz a strand használható. (Utólag azt mondom, a 2-es jobb lett volna, mert akkor nem ugrált volna körülöttünk annyi fogalmatlan gyerek. Meg felnőtt. Csak a vízimentő.)

Egyébként nem tudom, hogyan van, de ha egy ember – legyen az gyerek, vagy felnőtt – vízbe kerül, egyből olyan lesz, mintha berúgott volna. Nem figyel senkire és semmire, teljesen elfelejti, hogy létezik olyasmi, mint a fizika, a többi ember pedig légnemű, akiken át lehet hasítani. A kajakokon is.

Na mindegy, csináltuk. Hamarosan úgy néztünk ki, mint én Losinjban, amikor először ismerkedtem a Kodiakkal. Akkor mindkét lábszáramból dőlt a vér. A kajak pereme, az érdes, szálkás stég, mind-mind tették a dolgukat. De valahogy észre sem vettük. Jöttek a sikerélmények, szakadtak fel az ujjongó kiáltások. Ki a fenét érdekelt egy-egy karcolás? Ugyanúgy szálltam ki-be a derékig érő vízben az M07-be, mint a Kodiakba. Leküzdöttem a magas stéget is. Az M07-tel! Amikor ez még a Kodiakkal sem ment eddig! De a legnagyobb királyságot Nej mutatta be: a stégbe kapaszkodva felállt a kajakjában és hanyagul _kilépett_ a magas stégre. Mindenféle módon, alulról-felülről, előről-hátulról megerőszakoltuk a kajakokat és ez mindenkinek jól esett.

Aztán lihegtünk egyet a parton. Hogyan tovább?
Még mindig 1-es jelzés volt. Északi szél fújt. A Libás strand felé pont jó, mert szembejönnek a nem túl nagy hullámok. Evezzünk át! De tegyünk bele egy csavart. Nej szerette volna kipróbálni az M07-et hullámos vízen is. (Ide nekem az oroszlánt, de azonnal!) Legyen. Én meg kipróbáltam Nej kajakját.

Szószerint lubickoltunk abban, hogy immár egyikünknél sem játszottak a méretkorlátok, azaz szabadon ülhettünk át egyik kajakból a másikba, nem volt gond sem a beülés, sem a kényelem.

Áteveztünk. Nej egyre jobban élvezte. Én nem annyira. Nem hiszed el: teljesen elzsibbadt a lábam a kajakjában. Úgy látszik, ez nálam generális probléma. Szerencsére a Laser-nél nem volt gond, combbal tudtam támasztani, nem volt szükség arra, hogy a használhatatlan lábammal a pedálokat tapossam. De a Libás strandon örömmel szálltam ki belőle.
Azt írtam volna, hogy kiszálltam? Gyötrelmesen kievickéltem, többször erősen a lapátba kapaszkodva értem el, hogy lábra érkezzek és ne boruljak. Utána percekig álldogáltam, mire visszatért az élet a lábaimba.
Nem nekem való a kajakok váltogatása. (Az M07-et is egy évig farigcsáltam/farigcsáltuk, mire sikerült hozzám passzintani.)

Visszafelé már a saját kajakban eveztem. A hullámok ugyan hátulról toszogattak, de majdhogynem jól is esett. Elképesztő, mennyit képes fejlődni az ember biztonságérzete. Egy évvel ezelőtt – mit egy évvel, még idén tavasszal is – nem mertem megvakarni a kajakban az orromat. Most meg lökdöstek a legkellemetlenebb hullámok, én pedig ki-bekapcsolgattam a fejkamerát, forogtam hátra, hogy hol jár Nej… mintha a Kodiakban ültem volna.

Na jó, azért nem ugyanaz. A Kodiakban kiveszem a zsákból a dobozt, kinyitom, kiszerelem a kamerát, elemet cserélek benne, úgy, hogy a doboz tartalmát szétpakolom magam előtt, mindezt közepesen hullámzó vízen is. Az M07-ben még nem merem kinyitni a dobozt.

A kempingben kiszálltunk. Elmentünk kajálni, majd… menjünk vissza kajakozni. Igen, adjátok már ide azt az oroszlánt! Az északi szél közben megerősödött egy kicsit (a jelzés maradt 1-esen), ilyenkor kifejezetten ellenjavalt a medence keleti oldala, a Zala torkolat környéke. Az az a rész, ahol a szél rendesen meg tud kavarodni, ahol még az ilyen 40-45-ös szélben is kialakul a centrifuga.
Menjünk. Az M07-tel. Naná! Hogyan vegyük el a libidóját, ha nem így?

Elindultunk. A dolog jellegéből következően eleinte semmi kellemetlenség nem volt. Ekkor még a hullámok nem igazán tudtak kinevelődni. Jöttek persze hátulról, félig hátulról, csípővel szépen korrigáltam, muzsikált a hajó. Aztán a torkolattól egy kilométerre már nem éreztem magam annyira komfortosan. A hullámok megnőttek, az irányuk is össze-vissza változott. Hol erre, hol arra kellett korrigálnom, időnként kifejezetten gyorsan. Ekkor már nem is figyelgettem hátra, ügyes kislány Nej, majd megoldja. Ráadásul el is böktem a torkolatot, bementem a nádasba, ki kellett jönnöm és pont ott kellett forgolódnom, ahol a legnagyobbak és a legkacifántosabbak voltak a hullámok. Megoldottam. Oldottam már meg hasonló helyzetet a Velencei tavon is, nem is egyszer, de akkor halálfélelmem volt és folyamatosan káromkodásokat mantráztam. Most viszont higgadtan eveztem, éreztem, hogy uralom a kajakot.
Óriási különbség.
Nejt megvártam a torkolatban, kifújtuk magunkat. Majd irány vissza.
Nem, nem a part mellett. Az a nyulaknak való. Bele a hullámokba, bele a centrifuga közepébe.
Tény, hogy nem sokat beszélgettünk. Én a kajakra koncentráltam, igazából azt se nagyon vettem észre, mikor maradt le Nej. Aztán egyszer csak a kempingnél voltam. Hátranéztem, Nej még messze volt. Akkor játsszunk tovább. Megvolt a hátsó hullám, megvolt a szembehullám, nézzük, hogyan mennek az oldalsó hullámok. Beeveztem az öböl közepe felé, szándékosan a hullámokkal párhuzamosan, majd kijöttem. Kellemetlen volt, tény. De sikerült.

Aztán kifutottunk a partra. Mára elég ennyi.

A két túra útvonala:
Libás strand
Zala torkolat

Felcuccoltunk, ledobtuk a kajakokat.
– Pakoljunk el? – kérdezte Nej.
– Dehogyis! Először igyunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Sportóra rovatunk következik.

Természetesen kihasználtam a lehetőséget a különböző mérésekre. A Libás strandnál már a kajak beállítással mentem, de csuklón történő pulzusméréssel. A Zala torkolat felé pedig felvettem a mellpántot.
Hát, Árpád…
Kezdjük a jó hírrel. A kajak beállítás, mellpánttal végre jól mér. (Vö. 141 kcal vs. 469 kcal.) Teljesen elfogadható értékeket kaptam. Ami azért nem kis fegyvertény, hiszen végre-valahára megoldódott egy reménytelennek tűnő problémám. (Az persze más kérdés, hogy mennyire elfogadható mondjuk egy ötnapos túrán végig mellpántot viselni.)
Ami viszont szószerint tragikus: az első evezésen, csuklón mérve, 65-ös átlagpulzust mért az óra. Más emberek ennyivel alszanak. Én meg hullámzó vízben, szembehullámokban eveztem. Aztán mellpánttal már jött a 91-es átlagpulzus, ami teljesen elfogadható. A hiba nagyjából -30%. Ennél az is pontosabb, ha hasraütve saccolok valamit.

A következtetés eléggé egyértelmű: a csuklón történő 7/24-es mérés teljesen jó, ha stresszt, alvásminőséget szeretnék monitorozni. De másra már nem. Ha sportot is akarok mérni, akkor szigorúan mellpánt kell. Mindig. Még erdei túrán is.

A sör után elpakolászgattunk. Üldögéltünk a teraszon. Nyilván az előző sörnek társai támadtak. Jól éreztük magunkat.

Délután ugyanaz az angol társaság, ugyanabban a kocsmában, ugyanolyan részegen.
– Nézd már, ezek megint itt vannak – jegyeztem meg.
– Lehet, hogy még mindig – pontosított Nej.
Ők is jól érezték magukat.

Este átsétáltunk, most a Pepi nevű vendéglátó egységbe. Toltunk egy hagymás rostélyost. Rágós volt.
Amikor visszatértünk, szúrós szemekkel meredtem a tabletre. De most nem kérte, hogy mondjak véleményt az étteremről. Valószínűleg rájött, hogy tegnap túltolta.

Keszthely, földön és vízen 06/08

Badacsony, Szigliget bringával
2018.07.19; csütörtök

A mellettünk lévő család. Fél éves, meg olyan három éves gyerekkel. Minek? A kisgyereket ilyenkor még zavarja a környezetváltás, rosszul viseli, aztán ott van a szállás minimálkomfortja, a gyerek ordít, a két szülő egész nap a kicsi körül nyüzsög, hogy csitítsa, a nagyobbik féltékeny lesz, azért hisztizik… miközben a szülők pontosan érzik, hogy a környéken mindenki masszívan gyűlöli őket. Akkor meg minek? Ha nekik sem pihenés, a kisgyereknek szenvedés, emellett tönkreteszik a közelükben lakók nyaralását, akkor minek?
Amikor végre elmentek, Nej megjegyezte, hogy csak egyszer látta mosolyogni a nőt: amikor beszálltak a kocsiba és indultak haza.

A szél még mindig nem állt el. De még csak nem is csitult. Akkor bringa. Eltekerünk Szigligeten keresztül Badacsonyba, eszünk, iszunk aztán visszatekerünk. Szigligeten felmegyünk a várba, ha lehet bringával, mert kemények vagyunk és mindenképpen eszünk egy fagyit abban a híres fagyizóban.

Ez itt egy golfpálya. Van hozzá panoráma, nem mondom.

DSC00930

Szigliget. A bringát inkább kihagytuk. Meredek, macskaköves út, tele gyalogossal és két sávban fel-le mászkáló autókkal. Még feltolni sem volt egyszerű a kerékpárokat.

A fagyisnál brutál tömeg, sebaj, majd veszünk lefelé jövet.

DSC00932

Aztán fent, a vár bejáratánál belépő. Bemenjünk? Hát, ha már feljöttünk. Aha. Ekkor derült ki, hogy nem hoztam pénztárcát. Meg Nej sem. Vidám út lesz. Nem csak a fagyinak lőttek, de Badacsonyban a sörnek és a kajának is. Annak a kajának, ami az ilyen egész napos sportok egyik motivációja. Meg hát… a bringáról ugyan nem fogunk leszédülni, de azért 60 km hegyes-völgyes terepen, étlen-szomjan, nem öröm.
Aztán Nej a farmer kiszsebében talált 400 forint vécépénzt, ebből futotta a badacsonyi boltban egy kőbambira meg egy fél literes ásványvízre, igazságosan elfeleztük mindkettőt, nem haltunk szomjan. (Éhen? Ennyi pénzt eszünkbe sem jutott kajára tékozolni.)

A szél masszívan tojik az előrejelzésre. Időnként akkorákat lök oldalról, hogy alig tudok a bringán maradni. Pedig holnap kajakozás lesz. Kellene lennie. Meglátjuk.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Egy kis sportórázás. Valld be, hogy hiányzott.

tload

A fenti diagram szerint én most igazából nem is sportolok, hanem csak relaxálok. (Sárga a szintentartás, kék a pihenés, a lokális csúcs a kék indulásánál a Balaton-átúszás.) Nézd meg a görbén a hetet. Azt a hetet, amelyiken átúsztam a Balatont, bringáztam 76 kilométert, eveztem húszat, majd megint eveztem húszat, aztán bringáztam húszat, gyalogoltam nyolcat, bringáztam hatvanat, végül eveztem húszat. Szerinte ez semmi, egyszerű relaxálás. A Training Load görbe annyira lesüllyedt, hogy csoda, hogy élek. Ennyit a csuklón mérés pontosságáról. (Akkor fordult vissza sárgába, amikor itthon, immár mellpánttal, futottam egyet.)

Nincs laptop, van tablet. Újra. Újra száguld. Teljesen véletlenül vettem észre, hogy a Kemp oktatáson kapott reklámtoll végén olyan gumibigyó van, amellyel lehet gépelni.
Ezerrel tolom a kontentet.
Pontosabban, tolnám. Az élet egyik, majdhogynem legnagyobb igazságtalansága, hogy az embernek mindig akkor támadnak remek gondolatai, amikor nem tudja leírni, mert mondjuk bringázik, vagy evez, majd amikor végre gép elé kerül, minden kihullik a fejéből. A gondolatolvasással blogoló gépet meg még mindig nem találták fel.

Persze ettől még simán pályázhatnék a világ legnagyobb barma címre. Ez ugyanis egy 4-5 éves tablet. Egy Galaxy _Note_ 10.1 Tab… azaz van hozzá beépített stylus. Melyet a mostani nyaralásig eszembe sem jutott előhúzni.
Szétszórt vagyok.
Az utóbbi 4-5 évben.
Na mindegy, kipróbáltam… és baromira jó. Újra beleszerettem a tabletbe.

Másik technikai felfedezés. Teljesen véletlenül vettem észre… pontosabban… izé, bonyolult. Mivel folyamatosan küzdök a sportórámmal, így egy csomó dologgal képben vagyok. Valahol a háttérben például tudtam, hogy az egyik béta firmware-ben már van kajak, mint sport, de persze nem tudtam melyikben, aztán hirtelen kaptam egy durva, másfél főverziós frissítést (amely óta nem működik az usb kapcsolat), de nem kapcsoltam össze ezt a két dolgot, egészen addig, amíg ennyire gyalázatosan le nem szerepelt az óra a kajakozásnál. Ekkor jutott eszembe, hogy talán már van is a menüben kajak. Nos, nem volt. Elszomorodtam. Aztán tettem még egy próbát az ‘add sport’ gombbal és hiphiphurrá, megjelent.
Borzasztóan kíváncsi vagyok. Sajnos a nagy kajaktúrákon már túl vagyunk, az időjárás sem túl kedvező, szóval lehet, hogy várnom kell az őszi Balcsi körbeevezésig.

Nej megkérdezte a vízimentőt, hogy bemehet-e kajakkal a vízbe. Abszolút lúzerség. Betolom a kajakot, odaintek a hapsinak, hogy szevasz haver, mindenki hallotta, hogy nem ajánlottad, hogy bemenjek… aztán bemegyek. Kérdezni, alárendelt pozícióból udvariaskodni nem lehet. Abból nem lesz vízreszállás. Nem is lett.

Van itt egy nagyon részeg, angolul beszélő(?) társaság a szomszédos büfében. Az egyik hapsi pár órával ezelőtt nekiindult sétálni egyet. Nem igazán jött össze neki. Bárgyú mosollyal próbált mindenbe kapaszkodni, de hát leginkább bringák voltak errefelé, nem győzte sorban magára borogatni a készletet. Aztán estefelé lementek fürödni. Mint egy gúla, úgy támasztották négyen egymást. Úgy, de úgy sajnáltam, hogy már visszavették a kettes viharjelzést. Megnéztem volna, ahogy Miszter Csakatestemenkeresztül vízimentő meggyőzi őket a fürdési tilalomról.

Kettővel arrébb lakik Techno Viking a két kamasz gyerekével. Jó, persze nem az eredeti híresség, de hasonló alkattal, egy kigyúrt, fiatalos apuka, kigyúrt fiatal kölykökkel. Kijönnek a szobából, vezényszóra pozícióba merevednek, majd futnak két kört a kemping körül. Kijönnek, vezényszóra vállukra dobják a törölközőt és elmennek zuhanyozni. Kijönnek, vezényszóra zsebrevágják a kezüket és belehasítanak az éjszakába.
– Miért van olyan érzésem, hogy az anyukát ledarálták és megették? – fogalmazta meg egyik este Nej az ellenérzéseit.

Este dőzs. Elsétáltunk a közeli Halászcsárdába. Én ettem egy vadragut,

Igen, halászcsárdában. Nem szeretem a halat.

Nej meg egy harcsapaprikást túrós csuszával. Felejthető eset volt.

Mégis megmaradt. Amikor ugyanis visszaértünk a kempingbe és elővettem a tabletet, a Google Maps kedvesen megkérdezte, hogy milyen volt a Halászcsárda és lennék-e olyan kedves, hogy írok róla egy recenziót.

– Megakurva anyád! – hördültem fel.

Honnét tudta a végig a kempingben lévő tablet, hogy hol voltunk? Oké, a mobil végig a zsebemben volt, de leellenőriztem, nem futott a háttérben a Google Maps. Akkor? Ez folyamatosan kémkedik, akkor is, ha nincs semmi elindítva?

Szépen nézünk ki.

Keszthely, földön és vízen 05/08

Pihenőnap, azaz Hévíz
2018.07.18; szerda

Mindenhol az van, hogy nincs ember, különösen a balatonparti vendéglátásban nincs. Nos, látjuk. A kisbolt az étteremhez tartozik, de nincs ember mind a kettőre. Így az étterem pultosa veszi fel a rendelést, rakja össze az ételeket, szolgálja fel azokat, de ha közben valaki vásárolni akar, akkor átmegy vele a boltba, kinyitja, kiszolgálja, utána meg vissza az étterembe. Persze kiírás semmi, szóval a külföldiek csak állnak értetlenül a bezárt boltajtó előtt és dühöngenek.

Aztán ma reggel jött egy Nébih-es ellenőrzés, az se tudott bemenni. Egy ideig fel-alá járkált a nő az ajtó előtt, majd átment az étterembe és átrángatta a főnököt. Utána akkurátusan nekiállt lejárati időket ellenőrizni a chipseken és a mogyorókon.
A reggeli kávémat iszogatva néztem a közjátékot.
– Te, mit szólnának, ha én is átmennék egy spirálfüzettel, majd a nébihes nő után leellenőrizném, hogy jól ellenőrzött-e?
– Miért csinálnál ilyet?
– A hecc kedvéért. Meg hogy ne legyen annak a nőnek ekkora arca. Meg, tudod, ki őrzi az őrzőket?
– Aztán úgy néznének ránk a hátralévő időben, mint a véres vattára.
– De milyen tökéletes kiszolgálást kapnánk!

Aztán elmentem szakit keresni. A recepción nem tudtak semmiről, azaz az éjszakai műszak nem adta át, hogy elment nálunk az áram. Szerencsére este még beszéltem valami szobafőnök asszonnyal, ő riadóztatta reggel a szerelőt, pontosabban riadóztatta volna, de a szaki éppen szabadságon volt, a helyettese meg kiment árut beszerezni.
Ültünk, vártunk. Ráértünk, eleve pihenőnapunk volt.
Aztán egyszercsak megjött egy alacsony, hordómellkasú ember egy aprócska, hordómellkasú autóban, hátán MŰSZAK felíratú pólóban, két szerszámosládával a kezében. Nem is kellett kérdeznem, látszott rajta, hogy ő a szerelő. Elment hátra, tíz percig szöszmötölt, majd újra lett áram. Örültünk. Lesz hideg sör, mire hazaérünk.

Rádugtam a laptopot a töltőre, felszereltük a bringákat és elindultunk Hévízre. Ez egy gyenge, 20 kilométeres túra, pusztán csak azért, hogy ne rozsdásodjunk el. Meg én még soha nem jártam Hévízen. Meg közben bejártuk egy kicsit Keszthelyt is, mert egyrészt szép város, másrészt meg régen jártunk már erre.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Kedves kis túra volt. Eleve azt szeretem a városban, hogy tele van zölddel, a kerékpárút pedig különösen kellemes volt. Minden előzetes jótanács ellenére nem ültünk bele a kifolyó kanálisba. Valószínűleg nem is találtuk meg, illetve ha az volt az, amire tippeltünk, akkor azért ahhoz kell némi gusztus.

Visszafelé toltunk egy fagyit is a sétálóutca mellett. Volt annyira jó, hogy estefelé még visszasétáltunk.

DSC00929

A kempingben megnéztem a laptopot. Nem töltődött semmit. Azaz a hős laptoptöltő megvédte a halálos áramcsapástól a laptopot, de közben maga elhalálozott. Egyperces néma csend.
Habár a laptop használhatatlan lett, szerencsére itt van a tablet is. Harcban állunk, embereink hullanak ugyan, de kitartunk.

Nem írtam még Laciról. Nálam pár évvel idősebb, kissé pocakos, kopasz, napszemüveges cerberus a bejáratnál. Kemény, mint a vídia. Bárki bejön autóval, motorral, nem vacakol, bringára pattan, megy utána, akár a kemping végébe is és leellenőrzi, van-e az illetőnek belépője. Szigorú.
Én pedig nekiálltam jópontokat gyűjtögetni. Délben dolgunk volt a városban, autóval, nekem pedig rémlett, mintha lenne valami szieszta. Gondoltam, megkérdezem.
Erre Laci rámborította a teljes szívfájdalmát. Hogy már semmi sem a régi. Az emberek le se szarják a szabályokat. Bezzeg a régi szép időkben még láncok is voltak a sorompó mögött, minden irányban. Ma meg már csak úgy járnak a népek ki, meg be. Igen, jól emlékszem, tényleg van szieszta, de már a kutya sem foglalkozik vele. Évek úta én vagyok az egyetlen, aki legalább megkérdezte. Láttam rajta, hogy kifejezetten szomorú, amiért már délben elmegyek, mivel a szieszta egykor kezdődik, így évek óta én lehettem volna az első, aki be is tartja.
Kifelé menet kiraktam az autós belépőt a szélvédőre. Mindent a barátságért.

Apropó, autó. Beültem, nem emlékeztem rá, hogy nem lehet hátratolni az ülést, így erőből hátranyomtam… és hátracsúszott. Végre nem kispolszkiban vezetek kamionfelépítményt.

Egyébként egész nap viharos szél tombolt, kettes viharjelzéssel. Bementünk a városba, felszedtük M-et, körbesétáltuk Keszthelyt, ettünk fagyit, dumáltunk a kempingben, este visszavittük, utána Tesco, mert elfogyott a sör, a bor, ja meg a kaja is, az idő még vacakabb lett, pedig már nem sok helye volt rá, vacsi, bor, szivar, blog.
Nem volt egy túl sportos nap, kész szerencse, hogy eleve pihenőnapnak terveztük.

« Older posts

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑