Search: “"Két kajak, három beülő"”

We found 7 results for your search.

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 14-15

2010.07.16; péntek

Eddig sem volt még csak hűvös idő sem, de nem lehet nem észrevenni, hogy egyre melegebb van. Az utóbbi két napban már hajnalban sem húzzuk magunkra a takarót, folyamatos az éjszakai izzadságfürdő a sátorban. Aztán reggeli a sörsátor alatt, a 32 fokos melegben. A nap ugyan nem kap direktben, de a meleg, az meleg. És amikor mindenkiről csatakokban folyik a víz, mindenkinek ragad a keze, akkor jelennek meg a legyek és hol az emberekre, hol a kajára próbálnak rárepülni.
Egy élmény a kemping.
Az igazi az lenne, ha két-két harapás közben be tudnánk vetődni a tengerbe, vagy eleve becipelnénk a reggelizőasztalt.

Valószínűleg én kihagytam egy evolúciós lépcsőt az igazi háziemberré válásban. Tegnap láttam egy férfitársamat, a villanyrezsójukat szerelte a sátor mellett. Én már szét sem szedtem a miénket, mert
– nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán van-e hozzá megfelelő szerszám a kocsiban,
– nem voltam biztos benne, hogy megtalálom a hibát,
– nem voltam biztos benne, hogy ha megtalálom, meg is tudom javítani,
– nem voltam biztos benne, hogy ha megbuherálom, nem veri le a kemping biztosítékát,
– nem akartam az értékes nyaralóidőből akár csak egy órát is olyasmire elfecsérelni, amit utálok,
– különösen úgy, hogy a boltban 90 kunáért lehet új rezsót kapni. (Megjegyzem, éppen ennyit fizettünk ma a reggeliért.)

Az átlós szomszédban lévő idős nő ébresztgeti bennem az alvó oroszlánt. Tegnapelőtt hozatott egy kisteherautónyi murvát, egész nap azt gereblyézgette. Aztán ma nekiállt a sövényt gereblyézni. Ehhez tudni kell, hogy ez egy fejlődésben lévő sövény. Az egész kempingben ránézésre olyan egy-kétéves sövény keríti el a parcellákat, mindenhol példásan aláöntözőcsövezve. Na, ezek az öntözőcsövek voltak útban a néninek és megpróbálta kirángatni az egészet a földből. Mert nehogy már egy cső megakadályozza abban, hogy gereblyével egy irányba állítsa a rögöket.
Én állítólag egészen empatikus vagyok, de ez a gondolkodás olyannyira idegen tőlem, mint amennyire egy idegen galaxisban élő kocka alakú intelligens lény gondolkodása lehetséges. A jó ég áldja meg, mi a fészkes fenéért nem lehet hagyni a természetet olyannak, mint amilyen? Miért jobb az egyenes, meg a sarkos a szabadon kialakult, girbegurba formáknál?
És akkor az ámokfutás végén a nő belevert egy fél méter széles, tíz centi magas, fehérre festett kerítést a földbe. Elnyomva a sövényt.

Fürdés, az utolsó teljes napon. Örömmel közlöm, hogy mára találtam meg az ideális koreográfiát. (Ja elfelejtettem mondani, sajnos a ruhában fürdés sem működik. Igaz, sokkal lassabban, de az állandó sósvizes ruhában tartózkodás ki tudja kezdeni az ember bőrét.) Átváltottam abszolút konzervatívba: használom a parti öltözőfülkéket. (Konzervatív, mert ma már teljesen általános a pucérkodás a partokon.)
Valami nagyon furcsa élmény volt: se cipő, se alsónadrág, se halásznadrág, se hosszúujjú póló nem volt rajtam fürdés közben, pusztán egy úszónaci. Szóban el sem tudom mondani, egyszer próbáljátok majd ki.

Reggeli közben Barna.
– Apa, ugye te holnap az összepakolás alatt már nem ihatsz sört?
Bakker. Bakker. Tényleg. Ma este kell annyit magamba töltenem, hogy kibírjam holnap a tűző napon a többórás pakolást.

Leltár. Miket nem használtam abszolút a két hét alatt:

  • Fésű. Első ránézésre furcsa lehet, mert soha nem volt még annyira hosszú a hajam, mint most… de tényleg felesleges lett volna. Hol a sótól, hol az izzadtságtól tapadt össze, aztán hol a tengerben, hol a zuhany alatt ázott ki. Kétnaponta megmostam tusfürdővel. Fésűre semmi szükség nem volt.
  • Napolaj. Nem vagyok napolaj/tej ellenes, csak idén elböktük: csupa vízoldhatót hoztunk. Ami nagyon jó azoknak, akik fürdés után kifekszenek napozni, de használhatatlan mindazoknak, akik kizárólag hidrofil közegben tartózkodnak a napon: úsznak, kajakoznak. Naptej helyett abszolút primitív védekezést választottam: hosszúujjú póló, széles karimás kalap. Hogy hülyének néztek? Hát, istenem.
  • Borotva. Mivel le sem vittem. Csak éppen itthon is elfelejtettem indulás előtt borotválkozni, így a kajakossapkámmal úgy néztem ki odalent, mint ha most szöktem volna meg az Apostolból.
  • Meleg ruhák. Ja.

Pokolian meleg van. Árnyékban 34 fok. Szellő kicsi és ritkán. Még csak védekezni sem lehet ellene sehogy. Délután lementem a vízhez, úsztam egy félórát. A vízben jó volt, de utána, mire megtörölköztem, átöltöztem és felsétáltam a dombra a sátorhoz, már ismét csatakos volt rajtam minden. A vizesblokkban is lehetne hideg zuhanyt venni, de alapban ott is meleg van, mire megtörölközöl, felöltözöl, megint csatak. Sem a sör, sem az ásványvíz nem old meg semmit, maximum puffadásig iszod magad, de a meleg marad. Meg is egyeztünk, hogy a kajakban sokkal jobb volt. Hiába nem volt árnyék, de volt szél, volt vízpermet, volt sapkavizezés. Meg időnként nyakig vízbeülés.
Ha ezt tudom, bedobhattam volna legalább egy állóventillátort az utánfutóba.

Dóra és Barna nemes bosszút álltak. Fogták az anyaghibás dupla vörösbársony matracot, felfújták és bevitték a tengerbe. Tologatni a kisvízben, a sok kisgyerek között.
Anyaghiba, ja. Egy csomó, jól látható apró lyuk volt rajta. Barna az ágy alatt tartotta a matracot, a macskák meg belevackolás előtt rendszeresen jól megdögönyözték. Azaz kivégezték. Pedig szerettük nagyon. A matracot.

Az este valami borzasztóan indult. El akartam kerülni a lefelé utazáskor felmerült álmossági problémákat, így már korán lefeküdtem. Aha. Péntek este. Egy kempingben. A dodzsem, a körhinta, a diszkó simán ment éjjel tizenegyig, nyilván a hozzátartozó mulatozással együtt. Félre ne értsd, ez így van jól – feltéve, hogy a kemping nem úgy reklámozza magát, hogy stresszmentes kemping. Mindenesetre még így is el lehetett volna aludni, ha a sátorba nem szorult volna bele a sivatagi levegő. De beleszorult. Az ember el se tudja képzelni, mennyi izzadság fér beléje. Egy idő után már a kispárnát is eltoltam magamtól, annyira undorodtam tőle. Persze ettől még nem kaptam több levegőt. Barna egy idő után ki is vonult a szabad ég alá, utoljára igénybevéve a leeresztett, meggyalázott bordó matracot. Nejnél még cifrább volt a helyzet, szokás szerint megint az utolsóelőtti napon gyulladt be a füle, megint kegyetlenül. Ő végül a székben aludt el. Nekem úgy sikerült valamikor éjfél után, hogy deréktól felfelé kivackoltam a sátorból, nem törődve az esetleges szúnyogokkal. (Mert azért vannak itt is, de jóval kevesebben, mint otthon.)

2010.07.17; szombat

Hajnalban sikerült aludnunk pár órát. Túl sokat nem, mert 7 óra körül egy kétévesforma kisgyereket éppen a sátrunk előtt tolt el babakocsiban az apja, amikor a kicsi teli torokból ordítani kezdett. Apuka persze nem tolta tovább, hanem próbálta megoldani a helyzetet. A sátrunk előtt.
Itt álltam a legközelebb ahhoz, hogy odamegyek, félretolom az apukát, majd szememben az őrület jeleivel, közelhajolok a kisklapechoz és fenyegetően morgok rá.

Persze mindannyian megalkuvóak vagyunk, végül mindenki életben maradt, igaz, erősen meggyötört tekintettel.

Indulhatott a pakolás. (Jópofa dolog, a kemping nyugalma érdekében tilos este tíz és reggel nyolc között sátrat verni, vagy bontani. A diszkó, a vidámpark simán mehet tizenegyig. A kiskölykök meg egész nap.)

Rejtély. Miért vettem és miért vittünk ki egy rekesz másfél literes baziolcsó energiaitalt? Oké, a vezetéshez kell valamennyi, de 9 liter biztosan nem. Nyaraláshoz megint nem igazán kell, mert itt ha álmosak vagyunk, akkor alszunk. Vakartam a fejemet: hazahozzuk, meg egyáltalán, mire használjuk?
– Nem jó az autóba üzemanyagnak? – kérdezte Barna.
– Nem tudom. Bár az íze alapján WD40 helyett elmenne.

Végül fél tizenkettőkor csekkoltunk ki. Nyugodtabb nem lettem, ez biztos, de a részletekbe nem mennék bele.

Három stopperre számítottam.

  1. Losinjban van egy meredek, lámpás útkereszteződés. Ha ott pirosat kapunk, nem tudom, egyesben egyáltalán elindul-e az autó ekkora teherrel?
  2. Tekintve, hogy későn indultunk, a kompnál – szombaton – bármi lehet. Ha szerencsénk van, átjutunk egy óra alatt, ha nincs, akár három órát is várakozhatunk.
  3. A zágrábi körgyűrűnél, egész pontosan Lucko-nál jelenik meg egy pontban a teljes horvát autópálya-forgalom. Itt mindig természetes a hosszú várakozás.

Végül ezekből egészen jól jöttünk ki:

  1. A lámpánál elkaptuk a zöldet, lendületből felaraszoltunk az emelkedőn.
  2. A komp pont az orrunk előtt ment el, szerencsére sűrítették a járatokat, így egy órát kellett csak várakoznunk és a következővel átértünk.
  3. Olvasott embernek párja nincs. A csomópont előtt 30 kilométerrel ki volt rakva egy tábla, miszerint készpénzes fizetésnél félóra, bankkártyás fizetésnél meg nulla perc várakozás várható. Így amint kettéágazott az út, elmentünk a bankkártyás irányba. Hogy a többiek miért nem tették ezt – nem tudnak olvasni, vagy nem tudnak szöveget értelmezni – ezt nem tudom, mindenesetre szélvészként hussantunk el a többkilométeres sor mellett, fizettünk az üres kapunál, majd csatlakoztunk vissza a sztrádára. Lucko: 0 perc.

Ezzel szemben két váratlan jelenség rendesen borzolta a kedélyeket.

  • A zágrábi körgyűrűn még volt egy tábla, hogy Budapest erre, de aztán sokáig nem. Pedig volt útközben egy csomó útjavítás, félpályázás, köztük néhány sunyi, táblázatlan lehajtókkal. Az emberben végig ott volt a para, hogy már le kellett volna mennie, mert a fene sem akart Szlovéniába menni. És azok a sátánfattyak egészen a Dráváig (jó 50 kilométer) egyszer sem rakták ki, hogy akár Budapest, akár a határ milyen messze van és egyáltalán, jó irányban megyünk-e arra. (A Dráva meg már gyakorlatilag a határ.) Egy csomó ismeretlen falu ki volt táblázva – és pont ez volt az ijesztő. Ha egy porfészekről kiírják, hogy még hány kilométer, de a határról, vagy Budapestről makacsul nincs semmi, akkor az emberben előbb-utóbb erősen felhorgad a kétség, hogy lehet, rossz úton van? Hiszen épeszű közlekedésszervező nem csinál olyat, hogy a határ felé vezető úton nem jelzi az 50 kilométeres körön belüli határt.
    Nos, a horvátok megcsinálták. És őszintén szólva, nem is nagyon értem a dolgot. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a környező országokban – privátban vagy félhivatalosan – utálják a magyarokat. Istenem a tűrésküszöb nő, idiótákkal meg nem szabad foglalkozni. De ezzel a táblamegvonással velünk együtt szopatják a szlovákokat és a lengyeleket is, az északiabbakról nem is beszélve.
  • A másik nem várt jelenség az M7 volt Siófok után. Én valahogy úgy gondoltam, hogy ha valaki lemegy a Balcsira szombat reggel, akkor az minimum vasárnap megy haza. Nos, nem. Egy csomó mazochista leszenvedi magát a délelőtti dugóban, áztatja egy órán keresztül a popsiját a tóban, majd hazaaraszol a délutáni dugóban.
    Itt pusztán annyi volt a probléma, hogy én spec nem vagyok mazochista, ellenben már kezdett elegem lenni a vezetésből és igencsak haza akartam érni.
    Aztán Fehérvár után a három sáv sokat segített a helyzeten, innentől már simább lett az út.

És ennyi. Hazaértünk, kipakoltunk, végighallgattuk a hosszú macskakoncerteket (hogy ezeket mennyit tudnak szemrehányóan nyávogni egy vacak két hétért), majd gyors alvás. Nálam például a nappaliban, a pici kanapén, mert piszokul fülledt meleg volt. De ez már egy másik történet.

Összefoglalás

Kisérleti akció volt, először vettük két hétre a távot.
– Egyrészt jó volt. Ha egy hétre mentünk volna ki, borzasztó frusztráltan jöttünk volna haza. Szinte végig közepes/közepesen erős szél volt azon a héten. Ma már nem zavarna, de akkor, ott, még újak voltak a kajakok, nem alakult ki az ideális felállás. Aztán később jött két szélcsendes nap, azok mindent megoldottak. Utána már mentünk akárhová, akármilyen szélben.
– Másrészt hosszú volt. Kánikulában sátorban aludni, akár kényelmetlen gumimatracon, akár gyakorlatilag polifoam-on, nagyon igénybe tudja venni az embert. Amilyen pokolian szar volt az utolsó éjszaka, még egyet nem bírtam volna ki cafard nélkül.

Linkek:

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 11-13

2010.07.13; kedd

Habár elismerten nekem van a legvacakabb alvóhelyem (két polifoam, meg a jó öreg leeresztős matrac), de ahogy lefeküdtem este tizenegykor, ugyanabban a pozitúrában aludtam hajnal ötig. Volt bennem egy kis fáradtság a két hosszú út után, úgy tűnik.
Aztán hajnalban megjelent a sátrunknál a vérsirály is, de minden rikácsolása ellenére simán visszaaludtam. Ja, és reggel kilenckor én voltam az első, aki kimászott a sátorból.

A vizesblokkban irgalmatlan gyerekhiszti hangja töltötte ki a teret. Csak nem rájött az apuka magától is a hideg víz bűvös erejére?

Kora reggel már őrült meleg. Van a vizesblokk mellett egy jégautomata, 5 kunáért adnak egy szakajtó jeget. A szomszéd éppen egy tele lavórral jött visszafelé, amikor elsétáltunk mellette. Nej vágyakozva nézte.
– Beleülnél a lavórjába, mi? – találtam ki a gondolatát.

Ugyanitt van kutyazuhanyzó is. Nem nagy dolog, egy apró betonkáva, melyhez egy 4 méteres flexibilis zuhanycső tartozik. Messziről láttam, hogy két férfi súrol valamit a kávában. Ahogy közeledtem, úgy lettem egyre kiváncsibb. Ez valami nagyon türelmes kutya lehet, mondhatni döglött. A két alak olyan vehemensen sikálta az állatot, hogy annak minimum visítania kellett volna. Aztán közelebb érve láttam meg, hogy szőnyeget mosnak.
Az ilyesmi mindig frusztrál egy kicsit. (Nem nagyon, de akkor is.) Az emberek elmennek kempingezni. És ilyen, durván nomád környezetben is kitör rajtuk a takaríthatnék, a tüchtig-mánia. Lemossák a sátrat, mert poros. Söprögetnek. Szőnyeget mosnak. Azt hittem, Velma Melmac csak egy rajzoló kitalációja, de úgy látszik, Phil Frank az életből leste el a mintát.

A legdurvább. Ezt a példányt aközben gyűjtöttem, miközben Nejre vártam a vizesblokk előtt.
Lakókocsi, elősátor, sörsátor. Az utóbbi alatt élénkzöld filcanyag. Hogy úgy nézzen ki, minta szép zöld gyep lenne. Igaz, alatta valódi gyep van, de az nem olyan szép zöld. És ezt a filcanyagot söprögette, takarítgatva egy nő. Nehogy legyen már rajta egy tűlevél vagy egy apró faág.

A torokfájás kezd múlni, van helyette köhögés, krákogás, nehéz nyelés. De ha elmegyek úszni (hullámfürdőzni) a tengerbe vagy húsz percet, az egész elmúlik a francba. Érdekes. A sós víz tényleg hat. Viszont az is igaz, hogy a sör oldja a torokban lerakódott sót, mert egy korty után visszajön a nehéz légzés.

Barna alatt eltört a napozószék karfája. Ismét egy olyan apró sérülés, mely után használhatatlanná válik egy eszköz. A műanyagot nem érdemes megragasztani, mert terhet kell bírnia, ráadásul teljesen spéci kialakítású. (Ezzel a karfával állítgatjuk a háttámla dőlését.) Megint kuka. Ha az utolsó nap dobjuk ki egymás mellé a kétszemélyes bordó plüss gumimatracot, a kempingágyat, a napozószéket és a napszemüvegemet, legalább a guberáló együtt érezhet velünk, hogy milyen hetünk volt. (Persze ez csak befelé dörmögés. Tudom én is, hogy fogyasztói társadalomban élünk, a tárgyainkat tervezett szétesési idővel gyártják. Inkább az a csoda, hogy a gumimatrac kibírta 13 évig, a napozószék pedig tíz évig. A kempingágy a 3, illetve a napszemüveg a 2 évével már modern korunk gyermeke.)

A strandon frocliztak. Jött egy csajszi, a vállán egy kajak. Nem túl nagy, olyan 4 méter hosszú, üvegszálas. A leányzó jó messziről cipelte, dehát egy ilyen jószág 10+ kiló, nem nehéz. Sokkal izgalmasabb volt, hogy mit csinál vele. Elsétált a betontuskóig, megvárta, míg ki-bemásznak az emberek, ledobta válláról az evezőt, a lábával visszarugdosta, hogy ne essen bele a vízbe, aztán finoman beengedte a kajakot. Ekkor mondtam a mellettem lebegő (-> férfi fehér boában) családnak, hogy lepetézek, ha a csajszi a létráról belemászik ekkora hullámokban (40-50 cm) abba a ránézésre is max. 50 centi széles kajakba. Belemászott. Igaz, a leányzó volt vagy 45 kiló, de akkor is szép mutatvány volt.
Csak éppen itt még nem fejezték be. Beevezett olyan 30 métert, ahol egy figura próbált felállni egy szörfdeszkán, nagyjából sikertelenül. És helyet cseréltek.
Ekkor az államat már csak a hullámok tartották a helyén. A leány páros lábbal kihuppant a kajakból, a srác pedig simán átszállt a kajakba a szörfdeszkáról. Mintha egy parkettás nappaliban lettek volna, nem pedig egy meglehetősen hullámzó tengeren. Igaz, a srác meg olyan 30 kiló lehetett.
Eddig tartott a bemutató, innentől már előjöttek a problémák. A sráchoz hasonlóan a leány sem tudta kiemelni a szörfvitorlát fekvő helyzetéből, hiába próbálkozott makacsul. Azért az erőhöz kell némi izom, na meg masszív súlypont is. Lehet, hogy én nem libegek tündérként a víz felett szörfdeszkáról kajakba, de a vitorlát akár a fülemmel is egyenesbe tudtam volna rántani. (Figyeled, konszolidálódom.)

Csendes pihenő, úszkálás, újabb csendes pihenő… végül Nejjel elmentünk sétálni. Volt egy tippem, hogy merre találunk egy jó kis erdei utat, akkor meg miért ne nézzük meg, hogyan néz ki a horvát erdő? Először is meleg, másodszor pedig határozottan édes a levegő. De ennél is fontosabb, hogy roppant hangulatos utat találtunk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Hosszú kaptatóval kezdődött. Már itt feltűnt, hogy a horvát erdészek nem bízták a véletlenre a turisták vezetését. A 0,5-1 méter széles sziklás túraútvonalakat 30-80 centi magas kőfalakkal vették körbe. Kilométereken keresztül. Én nem tudom, mennyi kő volt a falakba beleölve, de egy kisebb falu összes háza simán kijött volna saccra belőle. Plusz templom.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Mentünk, kapaszkodtunk felfelé. Aztán egyszer csak találtunk egy beobachtungstelle-t, ahogy Pepin bácsi mondaná. (Nem, nem egy sörgyár kéményét.) A sziget alsó felének északi részén van egy kiépített, de azóta kicsit rombadőlt megfigyelőállás. Nem véletlenül van ott, a hegy tetejéről körbe látszik az egész sziget: mind a keleti, mind a nyugati oldal, a távolban pedig a környező szigetek. Mindez a Losinj-szigetnek pont a cérnavékony derekánál, ahol át szoktunk kajakozni az áthajtón és a csatornán. (A bal alsó kisképen tisztán látszik a csatorna bejárata. Ilyen vastag itt a sziget.) Gyönyörű látvány volt nézegetni a mindenfelől a városba tartó kisebb hajóflottákat. Vagy húsz percig élvezkedtünk odafent, én szikláról sziklára pattogtam a fényképezőgéppel, Nej pedig csak ült egy padon és szívta magába a látványt.

Nagyítás

Innen 15 perc kellemes séta után értünk le az Arany Öbölbe (Zlatna Uvala) – ahogy a tábla szerint azt az áthajtót hívják, ahol már többször is megfordultunk. Csak most a szárazföldről közelítettük meg. Így egy kicsit jobban rá is értünk, le tudtam végre fényképezni a betontömböket, dacára, hogy megint erős volt a hajóforgalom. Most már csak az bánt, hogy ebben a napszakban, ilyen szögből nem látszik, milyen gyönyörű zöld az öbölben a víz.

Nagyítás

Nagyítás

Hazafelé már a Losinj-öböl melletti parton sétáltunk vissza. Jó másfél órás túra volt, a napocska kifacsart mindent belőlünk, de gyorsan pótoltam sörrel.

Az aprónép kicsit mogorvának tűnt, tekintve, hogy Nejnek kellett volna vacsorát készítenie. Gyorsan meg is lett izzasztva némi kolbász, begyűrtük, aztán a desszertet is, majd hátradőltünk. Eleinte csak a szokásos froclizás ment, aztán időutaztunk. Beszélgettünk egyrészt a szülők gyerekkoráról, fiatalkoráról, aztán az ő gyerekkorukról, mire emlékeztek ők, mi minden történt valójában. Végigröhögtük az estét, gondolom, a szomszédok legnagyobb örömére.
Közben egyszer idejött a hátsó szomszéd. (Aki a fél szendvicset próbálta felajánlani.) Németek, de magyar vizslájuk van. Angolul sikerült elmagyaráznia, hogy a legnagyobb bánatuk az, hogy nem tudják, hogyan kell helyesen kiejteni a vizsla szót.
Innentől lett érdekes a beszélgetés.
– Vizsla – közöltem vele.
– Ah, viszla.
– No, vizsla.
– Vizschla.
– Almost. Vizsla.
– Viszla.
– No. Vizssssssla.
– Ah, nein.

Fél tizenkettőkor pedig bebújtunk a sátorba. Holnap megint csapkodjuk a vizet, ha Zefirusz is úgy akarja.

2010.07.14; szerda

Zefirusz akarta is, meg nem is. Előrejelzés szerint 11-ig 10-11 csomós szél volt várható, utána gyk. szélcsend. Viszont azt is tudjuk, hogy a szél elállta után a hullámok még jó egy óráig hullámkodnak, ergo dél. Akkor meg már nem. Holnap egész nap enyhe szelet jósolnak, akkor lesz egy komplex program. Meg korábban is tudunk kelni.

Az első kellemetlen élmény a csodavizesblokkal kapcsolatban. Bementem, beültem az egyes kupéba. A villany abban a pillanatban lekapcsolt. Végeztem, barátságosan integettem a szenzornak, fény viszajött – és ekkor vettem észre, hogy nincs bent papír. Ha egészen véletlenül nincs nálam egy papírzsebkendő (tényleg véletlenül, mert amióta ruhástól fürdök, nincs értelme), akkor nagy szégyenben maradtam volna. Így is kellett origamiznom, nem keveset.

Bevásárló körút. A szokásos körök, egy apró plusszal. Barna meg akarta lepni egy ifitársát mangó ízesítésű Jamnica ásványvízzel. (Az illető nagyon szereti és meg is érdemelte.) Csakhogy égen-földön nincs. Végül Barna bejárt egy csomó boltot és nagy büszkén le tudott vadászni egyet. Boldogan dobta be a csomagtartóba. (Apja fia – a hős.)
Ezt már csak utólag teszem hozzá, hogy amikor, már itthon, vasárnap visszavittük a kajakot a csónakházba, utána beléptünk ezért-azért az Auchanba. Ott láttuk meg, hogy raklapszámra tartanak mangó ízesítésű Jamnica ásványvizet. (Apja fia – a balek.)

Bevásárlás után nagy lubickolás. Hihetetlenül idegesítő látvány: délután kettőkor töksima tenger, a gyerekstrand pedig üres. Ideális tengerreszállási körülmények. Csakhogy 40 perc, mire kemény munkával összelogisztikázzuk az indulást, 40 perc a végén, mire visszarendezünk mindent. Közel másfél órát viszont nem ölünk bele egy fél napnyi kajakozásba. (Tanulság rögzítve. Jövőre már kajakbarátabb – és gyerekgyűlölőbb – kempinget választunk. Nem tudjátok, hogyan néz ki a ‘minden nap feláldozunk egy kétévesnél fiatalabb gyereket’ embléma?)

Félelmetes, mi van errefelé sajt téren. Tegnapelőtt vettünk egy 20 dekás darabot, valami helyi sajtból. Durván háromszor volt drágább a városszéli diszkontban, mint a Gran Padano. Mondanom sem kell, tök ismeretlen volt, mégis bepróbáltuk. Ráadásul még csak nem is pagi, hanem porecsi.
Hihetetlenül finom volt.
Természetesen adtam a borhűtőnek is, vettem egy rekesz plavacsot.
(Szar ügy, de ezek a vásárlások már a hazaútnak szólnak. Még két nap – ebből a második fele már pakolás – és húzunk haza.)

Nej is kiolvasta a Maszkabált és nekiállt a másik magunkkal hozott könyvnek. Nem kicsit furcsa látni, hogy az Odakint1-et olvassa, miközben én vele szemben már az Odakint2 alapanyagán dolgozom. Melybe beleírom, hogy Nej az Odakint1-et olvassa. Vannak ilyen rekurzív dolgok az életben.

Egy újabb kajakos kiszállást figyeltem meg. Jött a hapi, nagy lendülettel és egy apró, kék üvegszálas kajakkal. Éppen lebegtem a szokásos helyemen, mellettem ment el olyan 5 méterre. Nem célzott meg semmilyen betontuskót, meg létrát, csak ment neki a szikláknak. Ha ez egy karcolás nélkül kiköt a szikláknál, lepetézek – villant át az agyamon. Csak ment, ment, aztán a sziklák előtt egy méterrel lefékezett. Kilógatta mindkét oldalra a lábát, egy picit keresgélt – majd egyszerűen felállt. Ott már leért a lába két víz alatti sziklára. Átlépett a kajak fölött, a vállára kapta, majd szikláról sziklára kiszökdécselt a partra és elindult felfelé a lépcsőn.
Amilyen egyszerű, annyira magától értetődő. Jól megjegyeztem a technikát. Nem mintha vállamra kapva a kajakomat, ki tudnék szökdécselni vele (teljes felszereléssel az egyes olyan 35, a kettes meg 45 kiló, plusz forgatónyomaték), de kiszállásra sziklás környezetben teljesen jó a módszer.

A szomszédban(2) négyen pucolják az autójukat. Papa, mama, gyerekek. Én meg itt nézem a miénket… ha lenne rá eszköze, már régen öngyilkos lett volna szégyenében. De az autó használati tárgy, nem dísz. Márpedig ha fixre van szerelve egy kajaktartó, az azt jelenti, hogy rendszeresen rá-ráborul a tetejére pár liter szutykos víz.

(2) Ez már csak ilyen tipikus kempingprobléma. Van ugye két közvetlen szomszédunk jobbra és balra, aztán van hátsószomszédunk és az ösvény túloldalán egy szembeszomszéd. Emellett pedig mind a négy irányban van egy-egy átlós szomszéd. Azaz amikor azt írom, hogy szomszéd, a nyolcból tessék valamelyikre gondolni.

A másik szomszédban egy magányos, hatvan év körüli, szomorú öregúr lakik. Leginkább egész nap sétálgat, néha kiül az előtér alá, csak ücsörög a négyszemélyes asztalnál. Mellette egy hasonló korú szlovén házaspár lakik, néha átmegy hozzájuk beszélgetni, de egyébként teljesen magányos. Elképzelésem sincs, hogyan került egyedül egy négyszemélyes lakókocsiba. Amikor lefoglalta, még többen lehettek?

Nejnek annyira megtetszett a tegnapi séta, hogy estefelé rábeszélte a kölyköket, járják körbe megint a dombot. Elég későn is értek haza, így a vacsora is elhúzódott. Olyannyira, hogy amint vége lett, negyed tizenegykor már dőltem is be a sátorba.

2010.07.15; csütörtök

Reggel a recepció felé megláttam a vadvizes embert. Elég kemény fazon lehet, nem vacakolt sokat a kempingfelszerelésekkel: autó, kajak, függőágy. Semmi sátor, semmi kempingszék, sörsátor, hálózsák… ezek mind csak úri huncutságok.
Ha sokáig maradunk, a mi felszerelésünk is idáig fog egyszerűsödni.

Nagyítás

Korai kelés, mintaszerű összekészülés. Tíz órakor már a vízen lebegtünk. Eredetileg a Male/Vela Srakane szigeteket terveztük be harmadik nagyobb célpontként, de mára maradt az is, hogy Dórával legalább egy órát kajakozzunk. Emiatt abban maradtunk, hogy nem megyünk el a szigetekig, csak egy útbaeső öbölig.
Aztán szerencsésen úgy elnavigáltam magam, hogy az útbaeső egyik szigetet összekevertem a Male Srakane szigettel, és amikor rájöttünk, akkor már majdnem ott is voltunk. Naná, hogy ekkor már nem hagytuk ki. Kár is lett volna. Bár eleinte igencsak kámpicsorodott az arcunk, mert egyszerűen képtelenek voltunk kikötni. Ami távolról sima ügynek nézett ki, közelről rücskös sziklaként realizálódott. Mentünk körbe, már majdnem átevickéltünk Vela Srakane-ra, amikor megláttam egy nagyobb kikötőt, sólyával. Sajnos egy csomó motorcsónak is volt a kikötőben, mely előrevetítette a lankadt péniszek, térdig érő mellek látványát… amikor Barna sasszemmel kiszúrt két, egyenként kábé 1-1 méternyi apróköves kilépőt. Szószerint kilépő, mert a parton már csak olyan 30 centi látszott a kavicsokból, körülöttük mindenhol sziklák. Megküzdöttünk a kikötéssel a zsebkendőnyi területen, de megérte. (Ha érdekel esetleg valakit, a koordináták: 44°33′56.44″N, 14°20′01.19″E. Közvetlenül a kiszállóhely mellett van egy nagy fehér, horgonyt ábrázoló tábla.) Ugyanis a víz már hosszan aprókavicsos volt. Üde színfolt a sok kellemetlenül éles szikla között. Nej és Barna be is dobtak egy-egy kiló kavicsot a kajakokba, annyira szépek voltak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Itt hatalmas pihenőorgiát tartottunk.

Volt egy film a gyerekkoromban, ‘Lépj Olajra!‘ címmel. Ebben volt olyan rész, hogy a három főhős (egy fiatal hapsi, egy fiatal nő és egy idősebb hapsi) kúsznak utolsó erejükkel egy sivatagban, aztán kész, vége, feladják. Az egyik még fekve dühösen elhajítja a kulacsát egy dűne möge. Mely kulacs csobbanva ér földet. Mindhárman felpattannak és láss csodát, a dűne mögött pálmafák és egy csodálatosan tiszta vizű tó.

Na, akkor azok a figurák lubickoltak olyan szenvedélyesen a vízben, mint ahogy mi, ott a kavicsos pihenőben. Tíz perc híján két órát eveztünk a tűző napon, megállás, víz és napolaj nélkül. Legszívesebben csak a fejemet lógattam volna ki a víz fölé, aztán meg is csináltam, mert nem volt semmi akadálya.

Egy félórányi önfeledt lubickolás után összecsomagoltunk, elindultunk visszafelé. Ekkor találkoztunk Jézussal.
Kiértünk egy szirtfok takarásából a sziget legnagyobb hajózási útvonalára. Balra néztem.
– Jézus! – szaladt ki a számon.
– Mi van? – kérdezte Nej.
– Nézz balra!
Természetesen jobbra kezdett el vizslatni.
– Balra, te vakegér.
Balra nézett.
– Jézus!
Bal oldalt egy óceánjáró konténerszállító hajó iparkodott, pont azon az útvonalon, melyet keresztezni szándékoztunk. Aztán szerencsére hamar kiderült, hogy távolodik, de addig azért be voltunk ijedve.

Nagyítás

Érdekes módon, megint hazafelé voltunk a gyorsabbak, odafelé mentünk 110 percet, visszafelé már csak 90-et. A távolság oda-vissza 19,8 km, azaz az átlagsebességek: odafele 5,4 kmh, visszafelé 6,6 kmh. És most még csak azt sem mondhatom, hogy hívott a söröm, tekintve, hogy délután még volt egy futam a nagylánnyal.

Titokban reménykedtem, hogy megmutatjuk neki, mi is az a kutyafitty. Amikor reggel eveztünk, találkoztunk egy borzasztó béna yachttulajdonossal: a yacht szószerint bőgött a kezei alatt, miközben alig haladt. Gondolom, valami alacsony fokozatban mentek padló gázzal. A trükk az volt, hogy ebben az állapotban a yacht akkora hullámokat produkált, mint a Titanic, mi pedig közvetlenül mögötte haladtunk át. Nos, láttunk már hullámokat, eddig mindkét kajak simán át is hullámzott mindegyiken. De ezek, a hajó után, lazán magasabb voltak egy méternél – és sokan is voltak. Borzasztóan kiváncsi voltam, mit lépnek erre a kajakjaink. A Kodiak nem foglalkozott vele túl sokat: habár égnek állt az orra, mint Kleopátra Tűje, de átbukott a hullámokon. A Biwok ezzel szemben nem. Az azt mondta, hogy ez neki már túl magas hullám, ő pedig nem egy dzsigoló, hogy ekkorát erektáljon. Keményen belement a hullámokba és keresztülhasított rajtuk. A víztömeg pedig Nejt takarta be. Tetszett.

De előreszaladtam. Ott jártam, hogy még a vízről riasztottuk a csajszit, hogy jöjjön le a kikötőbe, aztán a két kajak összebújt (mert csak együtt tudtuk felhúzni a kettes kormányát, lásd úri bika), majd a kettes kikötött. Mondanom sem kell, megint az emberiség segghülye keresztmetszete képviselte magát a strandon: összesen egy olyan hely volt, ahol nem apró kölykök matracháborúztak, illetve a külvilágra érzéketlen sznorkizók lebegtek, hanem egy nő álldogált a vízben. Be is céloztuk a mellette lévő félméteres placcot, a nő meg csak álldogált, álldogált, majd amikor másfél méterre voltunk tőle, akkor döntött úgy, hogy eldobja magát és elkezd úszni. Ha láttál már kettes kajakot előremenetből villámgyorsan hátramenetbe váltani… szerintem a vízörvények simán embermély gödröket vájtak a köves altalajba. És még szerencsénk is volt, hogy nem lebegett közben mögénk valami búvárkund.

A parton cseréltünk, Nej ki, Dóra be. Ezzel már rögtön spóroltunk egy le/felszállítást – viszont nem számoltam azzal, hogy azért ekkora út után lesz némi zsibbadás és fáradtság. De a gyerekért mindent. (Meg a testvérért, hiszen Barna legalább annyira el volt gémberedve.)

Nagyítás

Áteveztünk az Arany Öblöcskén, láttuk végre milyen, amikor gyönyörű zöld (a fénykép sajna nem sikerült, itt kék minden), aztán megkerültük a Koludarc-szigetet, végül becéloztuk a nudi strandot. Ekkorra már lekopott rólunk annyira az udvariasság, hogy azt mondtam, hacsak nem lesz orgia a parton, akkor mindenképpen kiszállunk. Majdnem így sem jött össze, éppen akkor tolatott rá a strandra egy háromemeletes yacht, tele fiatal hapsikkal és nőkkel, de aztán még nem rajzottak ki.

Kikötöttünk, fürödtünk, úszkáltunk. Megint szép volt minden.

Éppen nyakig üldögéltem a vízben, amikor ismerős kajak közeledett. Először nem is tudtam, honnan ismerősek. Kikötöttek, köszöntünk egymásnak, jól van. Aztán mondta Barna, hogy szerinte őket láttuk pár nappal ezelőtt Ilovikban. És tényleg! A kajakjukat nem lehetett összekeverni semmi mással. Képzelj el egy felfújhatós strandkajakakot, de a leggagyibb kivitelben. A Sevylor ehhez képest űrtechnika. Olyat képzelj el, amilyenbe a gyerekeidet ülteted a Balcsi déli partján, mondván, hogy 30 centis vízben nem lehet baj. (A valóságos kajak sokkal gagyibb volt a belinkeltnél, de hasonlóbb képet nem találtam.) Az olasz pár erre a hihetetlen bizonytalan és lassú alapra építette fel a családi kajakját, úgy, hogy ráapplikáltak egy negyed négyzetméteres saválló acél kormányt, a beülőket meg telepakolták kispárnákkal. Elképesztő hibrid jött ezzel létre. Nekem egyből az jutott eszembe, mintha Slash egy harminc centis, de torzítókkal felszerelt gyerekgitárral állt volna ki szólózni egy heves koncerten.
És ez a házaspár ezzel az értelmezhetetlen jószággal járt be akkora utakat, mint mi, az űrtechnikai eszközökkel tervezett, méregdrága kajakjainkban. Beszélgettünk, ki, merre járt. Soroltuk, mindegyiket ismerték. Ilovik nagyon tetszett nekik, oda még vissza akartak menni. Susak, melyet mi végül kihagytunk, nekik már megvolt. (12 kilométeres szigetszökkelés. Egy játék gumikajakkal.)
Félelmetes.
Végül elbúcsuztunk, jöttünk haza.

A kikötés megint horror volt. Nem voltak sokan a strandon, de pont bejátszották az egész partszakaszt. Végül egy matracos anyuka + 2 kölyök kombináció mellett szavaztunk, mármint, hogy mellettük kötünk ki. Erre az egyik napszemüveges gyerek arcán, ahogy melléjük értünk, elszánt vigyor támadt, leugrott a matracról és megpróbált megkapaszkodni a kajakunk elejében. Olyan harsányan ordítottam rá, hogy ‘NO!!!’, ahogy a torkomon kifért, majd elkezdtem vadul hátraevezni. (Ha ráakaszkodik, simán beborít minket. Márpedig, ha a gyerekre ráborul egy ötven kilós kajak, kétszáz kiló emberrel, simán beszorul alá.) Az idióta meg jött utánunk, ugyanazzal az elszánt vigyorral az arcán. A második ‘NOOO!!!’ kiáltásomat hallotta meg az anyuka és kezdett el kiabálni a gyerekkel. Végül a tökmag nagy duzzogva visszamászott a matracra, mi pedig ki tudtunk kötni.
Nyilván az utolsó hazaszállításnak kellett a legnehezebbnek lennie. Most nem elég, hogy két pokróccal is letelepedtek abba az egy méteres sávba, ahol az autó be tudta volna venni a derékszögű kanyart, de egy Darwin-díjas jelölt a túloldalon, az út és a kőfal közötti 30 centire is kifeküdt. (A képen be vannak jelölve a pokrócok, illetve egy útban lévő autó. A lejtőn jöttem le és a derékszögű kanyarban kellett volna megfordulnom. Ehelyett osontam el a pokrócok mellett, majd az autó előtt ipszilonozgattam vagy húszat.)

Nagyítás

Nézegettem… aztán úgy voltam vele, hogy ha megjelenek egy nagyobb darab autóval, csak észbekapnak.
Hát, nem. Hacsak azt nem nevezzük észbekapásnak, hogy az egyik pokrócos faszi felhúzta a lábát, amikor látta, hogy pár centire araszolok el mellette. Ne kérdezd, hogy rámentem-e pokrócaikra. Nem tudom, és nem is érdekel.
Felszórtuk a kajakokat, aztán Dóra nekiállt irányítani visszafelé. Természetesen senki nem állt fel, senki nem gondolta úgy, hogy ha egy rozoga, inkább sziklás, mint rendesen burkolt, nem egészen egy autó szélességű út mellé fekszik le, akkor esetleg neki is baja lehet, különösen, ha egy derékszögű kanyarban teszi ezt. Dóra annyira lelkesen irányított, hogy hátrafelé simán rágyalogolt volna ez egyik idiótára, ha nem szólok rá. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy oda is lehet feküdni.

De mindegy, hazaértünk. Hagytam ott egy kis ferodol szagot – a fekvő emberek miatt nem tudtam lendületből nekimenni az emelkedőnek – de remélem, a büdöset ellensúlyozta az a tíz kiló felvert por, melyet szintén a meredek start okozott.

Úgy leülepedtünk a sörsátor alatt, hogy hozzánk képest az iszap harmatosszagú kezdő lett volna. Nej szerencsére csinált vacsit, mely persze csak tovább növelte az ülepedési együtthatónkat. Végül a két gyerek beülepedett a sátorba, Nej olvasgatott, én meg lementem strandolni.

Szinte mindig kifogom. Be akarok menni a vízbe, de a létra előtt éppen akkor verődik össze 5 suhanc, persze van közöttük legalább egy csaj, aki affektál és nem akar belemenni a vízbe, mert az hideg, meg hullámzik, a többiek meg röhögve győzködik, miközben természetesen pont akkor akar kijönni három aprókölyök, akik pont a létrán kezdenek el tipródni, hogy lehet, mégis inkább a vízben kellene maradniuk, és természetesen van náluk egy kurva nagy gumimatrac, meg mindegyiken békatalp.

Este óriási pangás. A lányok elmentek korán aludni, Barna nyomja a kötelező olvasmányát, én pedig gépelgetek. De már nem sokáig. Egész pontosan, eddig.

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 09-10

2010.07.11; vasárnap

Éjszaka valószínűleg lázam volt. Hajnalban annyira rázni kezdett a hideg, hogy kénytelen voltam magamra rántani mindent, ami a sátorban volt. Szerencsére elég sokmindent találtam, mert a többiek a melegben ledobáltak magukról mindent.

Egyébként jó. Ha nincs időd tengersok betűt elolvasni, akkor elégedj meg annyival, hogy jó.

Amennyiben érdekelnek a részletek, imhol.

Dafke nyolckor keltünk. Elegem lett belőle, hogy a sok strandköcsög miatt én keljek korán, ha kajakozni akarok. Vettem félóra internethozzáférést (igen, utólag számolva, már eleve ezzel kellett volna kezdenünk), vettem Nejnek egy matracágyat, meg reggelire bureket. Kényelmesen elszuttyogtunk, elnyomtam némi morgolódást, amikor elolvastam, hogy a tegnap esti meccs lett a VB meccse. (Pont egy német-uruquay, ki a fene gondolta volna?)

11 után értünk le a strandra, fullon tele volt. (Visszaváltottunk a szálloda strandjára, a tegnapelőtti élmény igen durva volt a másik strandon.) Ahogy beültem a kajakba, rögtöm rámtört a para. Ez a kajak két nappal ezelőtt a sima vízben beborult alattam! Hogyan fogok kivergődni a sok apró gyerek között? Ha itt borulok, legalább hármat agyonütök közülük.
Mire kevickéltem a strandról, már görcsölt a lábam az idegességtől. Elkezdtem felszerelni a hullámkötényt, de az első mozdulat után abbahagytam. Nem mertem. Ott ültem a strandon túl és remegtem. Alig vártam, hogy megjöjjenek a többiek és elinduljunk. (Ha a sorsnak lenne drámai érzéke, egy ilyen felvezetés után egész biztosan történt volna valami tragikus esemény az úton.) Szerencsére megjöttek, beengedték a kormánylapátot, aztán hajrá. Ahogy gyorsultunk, úgy jött vissza az önbizalmam. A terep megint nem volt túl kellemes, erősen oldalbakaptak a hullámok, de lassan oldódott bennem a görcs. Pedig amikor lebegtem a strand mellett, akkor nagyon elhatároztam magam: vagy valahogy legyőzöm ezt a pszichológiai gátat, vagy eladom a fenébe ezt a kajakot és veszek valami stabilabbat.

A borulékonyság szinte ismeretlen szó a Kodiak esetében. A hajótest keresztmetszetének profilja, szélessége, és formája az egyik legstabilabb kajakká teszik a Kodiakot. Némi gondot talán csak az alacsonyabb súlyú evezõsõknek okozhat, mivel megfelelõ terhelés híján a vízvonal fölé emelkedõ méretes hajótest kissé érzékeny az oldalszélre.
link

Stabil, robosztus, nagy rakterű de kormány nélkül nehezen manőverezhető hajó.
link

Tengeren hamar megérezni a látszólagos instabilitás, azaz az elsődleges stabilitás hiányának értelmét. Ahogy hullámok keverednek a kodiak alá, feltűnik, hogy míg más hajóban csak folyamatos csípőmozgással lehet függőlegesen maradni, addig ebben csak emelget minket a víz. A kodiakot direkt megdöntve tűnik fel a forma másik hatása. Döntés közben eleinte nincs nehéz dolgunk, majd egyre nagyobb erőt kell kifejteni, hogy tovább billenjen a hajó. Ennek az az előnye, hogy ha kanyarodáshoz bedöntjük a hajót, nem tud olyan könnyen beborítani egy oldalhullám.
link

Ez mind külön fájt. Ennyi helyen írták le, hogy ez egy stabil kajak. Énalattam meg úgy borulgat, ahogy kedve tartja.

Nagyítás

Haladtunk. Amikor eljutottunk az átjáróig, úgy döntöttem, hoigy megkísértem az istent, fényképezek egyet. De már elő sem tudtam venni a gépet, megjelent egy yacht, akkor pedig kapaszkodni kell az evezőkbe. Mentünk tovább.
Eljutottunk a csatornához. Szép nagy ívben fordultam rá, hogy lássam, milyen a víz mögötte. Kellemesen nyugodt volt. Csak éppen pont jött szembe egy kisebb yacht. Gyorsan elkezdtem visszafelé evezni, így éppenhogy eljöttem az útjából. Annyit még láttam, hogy többen is vannak, így intettem a kettesnek, hogy ők is álljanak meg. Összesen nyolc erőgép döngetett át, de volt köztük kettő, amelyik padlógázzal. A hullámok mögöttük szökőárként követték a hajókat. Valami olyan pánikszerű hátraevezést produkáltunk, mint még soha. Aztán amikor az utolsó is elment, akkor csúszott csak ki a számon, hogy ‘akkor most a mindannyiótok jó kurva anyját’.
Átmentünk, párszáz méter után a tenger is lenyugodott. Innentől nagyon kellemes – Barna szerint tök unalmas – utunk lett. Volt ugyan egy olyan 1-3 csomós szél, valami hullámzással, de ez pont arra volt jó, hogy elmondhassuk, tényleg tengeren kajakoztunk, nem a Tisza-tavon. A szél pedig különösen jól esett a 35 fokos melegben.

Elkalimpáltunk Veli Losinjig. Habár úgy szólt az egyezség, hogy kikötés előtt megvárom őket és elegánsan felhajtom a kormánylapátjukat – mint ahogy állatorvosok szokták az úri bikák fütyijét egy darab madzaggal célbakormányozni – de annyira el voltak maradva, hogy inkább kikötöttem tök egyedül (tadam!), majd kivonszoltam a kajakot a partra, visszaugrottam a vízbe, és amikor partközelben voltak, akkor már a vízből hajtottam fel a kormányukat.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ideális partot fogtunk. Vagy száz méter széles, egyik oldalról félszigettel, a másik oldalról hullámtörő gáttal védett öböl, köves, fokozatosan mélyülő stranddal. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ugyan ki volt építve a kocsma infrastruktúra, de erősen zárva volt. Ránézésre jó pár éve.
A kettes legénysége elment úszni, én pedig fényképezgettem egy kicsit, majd leültem az árnyékba egy üveg ásványvízzel.

Barna támadott be azzal az ötlettel, hogy kipróbálná a Kodiakot. Megnézné, hogy tényleg olyan nehezen kezelhető-e. Leszereltünk róla mindent (ekkor vettem észre, hogy letört a napszemüvegem szára, kuka), betoltuk a tengerbe, aztán ott maradtam vigyorogni. Nemcsak én tettem így, egy helyi kiskölyök minden borulásnál artikulálatlan röhögésben tört ki. Aztán csendbemaradt. Meglehetősen következetlenül, mert én legalább tapsoltam később.
Ahhoz képest, hogy Barnának nincs túl sok kajakos tapasztalata, ahhoz képest, hogy a Kodiak egy kifejezetten billegős kajak, vagy a tizedik próbálkozásra sikeresen beleült a másfél méter magas vízben, később pedig elsőre a mélyvízben. Senki nem volt a közelben, nem tartotta senki a kajakot.
Ez egyben járt némi tapasztalattal is: minden józan számítás ellenére sokkal nehezebb belemászni a kajakba, ha víz lötyög az alján. Anélkül ugyanis a félredöntött kajak magától felhúzza a kapaszkodó embert és ezzel a lendülettel már meg is van a lovaglóülés. Azaz mégiscsak először pumpálni kell és utána mászni. (Bár nem reménytelen a felfordult kajak egyik sarkát megemelve kicsorgatni a vizet sem.)

Így végül, mondhatom, legyőztük a Kodiakot. Mindenki a maga szintjén. Én ideevickéltem vele, mintaszerűen kikötöttem. Barna pedig porig alázta. Márpedig ha ez így megy, akkor előbb-utóbb nekem is menni fog. (Csak most éppen csupa seb a lábam, na meg még sajog egy cseppet az önbizalmam.) Azt se felejtsük el, ma már azért jóval barátságosabb állapotba lett állítva az ülés, mint amikor én próbálkoztam vele pár nappal ezelőtt.
Komolyan mondom, már csak az üresen lebegésben kellene biztosnak lennem, hogy nyugodt legyek. Meg merjek újra fényképezni. (Kicsit nagy a kockázat, beborulni egy sokszázezer forintos fotóapparáttal.)

Délután kettőkor indultunk vissza. Magát a települést végül csak messziről néztük meg – kajakon az embernek kicsit mások a preferenciái. De szépnek tűnt.
Egy kicsit már így is tartottam a sziget nyugati felétől, a windguru szerint délutánra felerősödik a nyugati szél. Makacsul lapátoltunk a csatornáig, itt kifogtam szemből egy motorcsónakot (úgy értem, én már a csatorna közepén voltam, amikor ő bejött szemből, de kulturált volt, majdnem alapjáratra vette le a gázt. Udvarias köszönés, jó utat, jó utat, aztán hajts.)
A kettes viszont csak nagyon sokára jött ki a csatornából. Én már bőszen rágtam az evezőlapátot, azért a csatorna bejárata az egyébként is mindenfelől hullámzó öbölben nem túl ideális a lebegésre, de aztán meglettek. Barnának begörcsölt a lába. Igen, ez a másik, eddig megoldatlan és egyelőre megoldhatatlan toposz a kajakozásunk terén: a kettes kajakban hátül ülni, huzamosabb ideig. Én is szenvedek, meg Barna is szenved. Azt mondta, hazafelé volt olyan pont, amikor legszívesebben levágta volna a lábát, hogy szabaduljon a fájdalomtól. Maximálisan egyet tudok érteni vele. Én most polifoamtekercsekkel kinlódok, de ez is csak akkor működik, ha rendszeresen megállunk pihenni. Miközben a Kodiak meg akkor biztos, ha megy – jó páros a közös túrákhoz.

Átvágtunk a mindig zavaros öblön, jött az átjáró – és utána a tánc. Elkaptuk a nyugati oldalon a nyugati szelet. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hullámok makacsul ostromolják a partot. Ami akkor borzasztó nagy szopás, ha neked pont a parttal párhuzamosan kell menned. Próbáltunk mindent. Ha elindultam cikkcakkozni, akkor a hullám makacsul fordult velem. Úgy riszáltam a csípőm, mint egy pénzesvetkőzős művésznő a Merlinben, de így is alig bírtam a folyamatosan oldalról rohamozó hullámokkal. Párszáz méter csak az átjárótól a kemping öblének a foka, de azt hittem, soha nem érünk oda. Igen gépészkedős szakasz volt, még a kettesben is.

Aztán amit utálok, lebegés a kötél előtt. Vártam a többieket, hogy megemeljem a kormánylapátjukat. Végül nekimentünk a strandnak, a frissen jött önbizalmammal nem vártam meg, hogy kikössenek és segítsenek, hanem velük párhuzamosan futottam ki én is. Újabb hibátlan kikötés. Néhány kiskölyök a két kicsattanó kajaktól ugyan összeszarta magát és nekiállt bőgni, de ez csak a bónusz volt.
Gyorsan kihúztunk mindent a partra, majd Barnával elcipeltük a kajakokat oda, ahol már meg tud állni a kocsi. Pontosabban meg tudna állni, ha egy pacák nem oda dobta volna le a pokrócát meg a kutyáját.
Egyszerűen érthetetlen. A betonozott autóút (fél sávnyi ösvény) 90 fokot kanyarodik. A kanyarban van egy nagy fa, az autók pedig az út és a fa közötti 1 méteres sávot is használni szokták a kanyarodáshoz. (Ki a fene képes derékszögben kanyarodni?) Ebbe az egy méteres sávba tette le a pokrócát az úriember. Ebbe a sávba, mely nekem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megforduljak. Volt fejvakarás rendesen. Végül azt találtam ki, hogy ráhajtok autóval a parti sétányra, így tolatva meg tudok fordulni, igaz, a kerekek jó tíz centire fognak többször is elmenni a pacák mellett.
Így is lett. Igaz, közben Nej próbálta neki ángliusul elmagyarázni, hogy tudja ugye, hogy csak a saját felelősségére heverészik ilyen közel az autóúthoz, de a pacák nem tudott angolul. Aztán megjelentem én a kocsival és odatolattam tíz centire a pokrócához. Ezt már megértette.

A többi már néma unalom. Hazaértünk, ledőltünk az asztalhoz. Én bontottam egy literes Pan-t, majd szóltam Barnának, ha ő is kér, akkor bontson magának. Pillanatok alatt előkerült a magos kenyér, a vaj és két szál kolbász, így szép lassan mindenki lelki békéje helyreállt. Később vacsorára még lementünk a boltba jégkrémért, aztán Nejjel elmentünk úszni, a kölykök meg kártyáztak.

Férfi fehér boával. Ezt a fürdési módszert szeretem a legjobban. Beugrok a vízbe, elúszok a strand határáig (25 méter), majd elegánsan a vállam köré kerítem a fehér műanyaggömbökből álló strandkötelet és nézem a parton monokiniző csajokat. A módszer egyedüli hátránya a gondos választás – hogy ne olyan partszakaszon lebegjél, ahol csupa willendorfi tipusú ősanya kínálja fel testét a napocskának.

Este még kevesebb történés. Én nekiálltam begépelni a napot, a két gyerek elment VB döntőt nézni, Nej meg olvasgatott. A szék még mindig lebeg alattam, igaz, már fel tudom emelni a kezemet.
A windguru szerint holnap megint gyenge szeles időszak jön, így jöhet a következő eltervezett túra. Pihenőnap nincs, pihentünk eleget az első héten.

2010.07.12; hétfő

Ma reggel, a boltból hazafelé, láttam először, hogy egy apuka is kikattant. A gyerek nekiállt háromnegyed nyolckor torkaszakadtából ordítani. Erre szokták mondani, hogy merev hiszti. Apuka egy ideig tűrte, aztán elkapta a gyereket anyukától, lehúzta a bugyiját (mármint a gyerekét) és úgy puszta kézzel nekiállt elfenekelni a kölyköt, persze jó hangosan ordítva is mellé. Habár pontosan meg tudom érteni az érzéseit, de tapasztalatból mondom, ez a módszer nem működik. A gyereket ilyenkor vagy hagyni kell hisztizni, aztán ha rájön, hogy senki nem figyel rá, akkor abbahagyja. Vagy be kell rakni a hideg zuhany alá. Én ez utóbbit szoktam alkalmazni és működött. A lényeg mindegyik módszerben, hogy kirángassuk a gyereket a pusztán üvölteni képes merev hisztiből egy olyan állapotba, ahol már gondolkodni is képes.
De legfőképpen nem visszük el a még kismacska korban lévő gyereket sátoros kempingbe. A gyerek nem fogja élvezni. És ebből kifolyólag a szülő sem. A százméteres környezetükről végképp nem is beszélve.

Nagyítás

Szépen összekészültünk, aztán 11-kor elrúgtuk magunkat a partról. Úgy indultunk, hogy a cél Ilovik, de ha nem megy, akkor legfeljebb visszafordulunk valamelyik öbölből. Dóra fotóriporterként követte egy ideig az útunkat. Az öbölben még láttunk egy eltévedt harcost, egy hapi egy vadvizi kajakban eszkimózgatott, meg gyakorolta a bedőlős gyorsítást. Szépen csinálta… de itt, az Adrián?

Nagyítás

Az összeszokott páros magabiztosan cipeli be a strandolók között a kajakot.

Nagyítás

Egyes kajak felkészül.

Nagyítás

Egyes kajak elindult.

Nagyítás

Indul a kettes. Itt valami szokatlan jelent meg a tér-idő kontinuumban, egy fürdőző, aki nemhogy közömbösen hátráltatott, hanem segített elstartolni. (A háttérben a vadvizes éppen eszkimózni készül.)

Nagyítás

A flotta szeli a habokat.

Nos, mit is mondjak magáról az útról? Eveztünk, mint a gép. Néztük a partot, az öblöket. Elméletileg nyolc nagy öböl lett volna a szigeten, utána jön a forduló. Úgy a negyedik környékén gondoltunk arra, hogy kikötünk egy cseppet pihenni. Már majdnem a parton voltunk, amikor kiszúrtuk a flair strandszéket az egyik fa alatt. Aztán megtaláltuk a hozzájuk tartozó embereket is, természetesen tök pucéran.
– Izé, itt mégse. Nem illik nudisták mellé letelepedni ruhában.
Mentünk egy kicsit, amikor megláttunk egy újabb kikötőhelyet. Szinte pontosan másolva, nem sokkal a kikötés előtt láttunk meg két pucér embert egy fán mászkálva. Mondjuk, ők legalább tudtak élni.

Kitolattunk, mentünk tovább. A hatodik öböl egy nagyon bonyolult, mélyen benyúló volt.
– Ide most már mindenképpen bemegyünk!
– De mi van, hogy ha itt is nudisták lesznek?
– Ha nagyon pampognak, akkor lehúzom a zippzáramat és előveszem.

Mint kiderült, ez egy mélyen benyúló yachtkikötő volt. Kifejezetten szegény yachttulajdonosok számára, mert fürdőruhára egyikőjüknek sem tellett. Elhúztunk mellettük, megkerestük az öböl legbelső részét, ahol annyira alacsony volt a víz, hogy a hajók már nem bírtak bejönni. Kikötöttünk és élveztük az öböl szépségeit. A fák beárnyalták a vizet, a bődületes melegben nagyon jól esett a kis hűvös. Nej és Barna elmentek úszni, én meg fényképezni. A táblák szerint tíz percnyi járásra (a szomszéd öbölben) volt valami étterem, de ehhez még korai volt az időpont. Mondjuk kicsit durva volt nézni a sok elterpeszkedő yachttulajdonost arrébb, ahogy úgy képzelték, övék az öböl… de ami jutott belőle nekünk, az is bőven elég volt. (A koordináták, ha netán valaki arra vetődne: Krivica-öböl, 44°30’01.52″N, 14°29’46.66″E, a térképen kék karikával jelezve.)

Nagyítás

Már indultunk, amikor vérdermesztő hangot hallottunk magunk mögül. Mintha ork szabadcsapat érkezett volna az öbölbe és azon dühöngene, hogy pont az oruk előtt szökött meg a zsákmány. Kiváncsian kerestük a hang forrását és végül egy kecskét meg egy birkát találtunk, akik torkaszakadtukból ordítottak utánunk.
– Hát ez meg? – nézett nagyokat Nej.
– Mi lenne? Nem hallottál még soha a vérbirkáról, meg a vérkecskéről?(1)

(1) A nyúlon túl.

Még itt sem tudtuk, hogy van-e elég szufla bennünk Ilovikhoz, így elindultunk, hogy majd meglátjuk. Aztán amikor kiértünk Losinj sziget alsó végére és megláttuk elérhető közelségben a szigetet, nem is volt kérdés, hogy nekivágunk-e. Szép átlósan – ahogy kell – átvágtunk a szoroson, beeveztünk a kikötőbe, rögtön az első kocsma mellé. (Ez valószínűleg hiba volt, utólag úgy néz ki, ez volt a kikötőhöz legközelebbi, a kirándulókat lenyúló kocsma. Rablást kimerítő árak, szemérmetlenül kicsi adagok.) Ittunk két sört, ettünk két adag káposztasalátát, Nej egy féladag tengergyümölcsei rizottót, mindezt 150 kunáért.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innen átkalimpáltunk egy strand jellegű helyre, lubickoltunk egyet, pihengettünk. Végül négy óra előtt valamivel szedtük össze magunkat és indultunk el vissza.
Hogy Barnára hogyan hatott a káposztasaláta, azt nem tudom, de olyan veszett módon evezett a pihenőig, hogy követni sem bírtuk.

Ja, hogy eddig nem is beszéltem arról, hogyan osztottuk be a kajakokat. Kiindulva abból, hogy Barna kijelentette, őt erőszakkal sem tuszkoljuk bele még egyszer a kettes kajak hátsó pozíciójába, így maradt az az egyedüli megoldás, hogy ő ült át a Kodiakba, én pedig a kettesbe, kormányos pozícióba.
Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes felállást. Én addig ficeregtem ott hátul a kötelekkel, meg a polifoam tekerccsel, hogy végül sikerült egy olyan állást találnom, ahol nem fájt a lábam. Igaz, a vállam annál inkább, ami azt jelenti, hogy romlott a stílusom, többet húzok vállból, mint derékból – de lehet, hogy csak még nem nőttem fel a Kajner szívlapáthoz túralapáthoz.
Barna ezzel szemben megtáltosodott. A Kodiak mérete neki is pont bejött. (190 centi, 90 kiló.) Ami nekem hosszú lábtéri beállítás volt, az neki pont bejött. Abszolút uralta a hajót, úgy siklott a hullámok között, mintha világéletében ezt csinálta volna. Majdhogynem táncolt vele a vizen. (Ez is csak azt mutatja, mennyire fontosak a kezdeti élmények. Ha valakiben kialakulnak a gátak – libidó, ahogy Jung mondja – utána ezeket legyőzni már komoly szellemi teljesítmény szükséges. Én úgy kezdtem, hogy egy rossz ülésbeállítás és gyakorlási lehetőségek hiányában csúnyákat borultam vele, és ettől félni kezdtem tőle. Barna viszont már jó ülésbeállítással kapta meg egy olyan öbölben, ahol minden ideális volt a gyakorláshoz. Ő legyőzte, én pedig félek tőle. Egyébként biztos vagyok benne, hogy egyszer én is le fogom győzni, csak nekem sokkal több idő kell hozzá.)

Mindenesetre összeállt az ideális beosztás. Ha hárman megyünk, Barna megy a Kodiakban, úgy, hogy utolérni sincs esélyünk. Mi pedig Nejjel a Biwokban, melyet már mindketten régen legyőztünk és ma már kezesbárányként viselkedik. (Ezzel aztán nincsenek se ki/beszállási problémák, a lebegésről nem is beszélve. Nem véletlen, hogy erről az útról már vannak fényképeink is.)

Pihenésképpen visszamentünk a korábbi öbölbe. Ugyanúgy jó, mint régen, és ugyanúgy magas a yachtokon a kókadozó péniszek gyakorisága. Itt már én is úsztam egyet, mert a hőségben korábban már hallucinálni kezdtem, ami egy kormányosnál nem túl előnyös. Kifelé jövet először azt hittük, látunk egy kivételt. Az egyik yachton álldogállt egy bácsika és minket nézett.
– Te, szerinted mi az a bácsin? Ezüst fürdődressz, az elején egy fityegővel?
Közelebb mentünk.
– Ja, nem. Csak szőrös a bácsi és megőszült.

Az utolsó szakasz egy merő vágta volt. Csak, hogy össze tudd hasonlítani: odafelé Cikat – Krivica: 90 perc, Krivica – Ilovik: 70 perc. Hazafelé Ilovik – Krivica: 60 perc, Krivica – Cikat: 60 perc. Két óra alatt nyomtuk le azt a távot, amelyhez lefelé majdnem három kellett. A távolság oda-vissza 28,6 kilométer volt, azaz odafelé 5,48 kmh, hazafelé 7.15 kmh átlagsebességet hoztunk ki, valamivel többb, mint négyórás úton. Nem vagyunk normálisak.
Végül a tervezett este nyolc helyett már negyed hétkor itthon voltunk. Barnának volt némi kikötési nehézsége, az egyik lebegő dinnyefej, melyről később kiderült, hogy egy kislány, mindenképpen rá akart csimpaszkodni a kajakja orrára. Elég nehéz úgy kikerülni valakit, hogy az direkt rá akar mászni.
Ma kiváncsiságból lemértem, onnantól, hogy kisiklunk a strandra, odáig, hogy lehuppanunk a sörsátrunk alá, 40 perc telik el. 40 percnyi gyors, kapkodós és nem utolsósorban kemény fizikai munka, mire mindent felszállítunk a párszáz méterre lévő sátorhoz. Aztán csoda, hogy olyan ritkán indulunk csavarogni a kajakkal.

Este hét volt, és ott ült három leszázalékolt nyomorék az asztalnál. Senki nem volt képes felállni, senki nem volt képes a térdéről feljebb emelni a kezét. Jól néztünk ki. Szeretem ezt a látványt. Ilyenkor nőnek látványosan az izmok.
Végül gyors vacsi (főtt tészta, konzerv bolognai mártás, reszelt gouda sajt, sörök), majd némi élménymegosztás, végül zuhany.

Itt derült ki, hogy nem én vagyok a nagypályás azzal, hogy leülök a zuhanyzóban (vadiúj kerámiaborítás, betámasztom a lábam az egyik falon, a hátam a másikon, a fejemet meg a harmadikon, miközben a flexi zuhanycsővel veretem magamra a forró vizet), hanem Barna. Ő ugyanis kimegy az előtérbe és beviszi az öltözőpadot a víz alá.

Aztán este tízkor hirtelen mindenkit gyorsan betámadott az álommanó. Én még gépelgetek, de nem túl sokáig.

Végülis… szenzációsan jó nap volt. Megcsináltuk a legnagyobb túrát. (Szuszakot – mely eredetileg a legnagyobb lett volna – a kezdeti bénázások után lehúztuk a listáról.) Ha pedig távolabbra nézek, két nap alatt megcsináltunk a négy nagy túrából kettőt. Soha jobb tempót.
De most határozottan örülök neki, hogy holnap nem szállunk vízre.

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 07-08

2010.07.09; péntek

Szar. Aki nem akar túl sokat olvasni, annak legyen elég ennyi összefoglaló a napból: szar.

Akit érdekelnek a részletek.

Úgy ébredtem, mint akinek szorgos manók érdesre reszelték a torkát. Körbenéztem, aztán össze is raktam a képet. Előző este hagymástésztát ettünk. Nem volt különösebben fűszeres, de valamiért eltalálta a pocakomat. Este éreztem is, hogy enyhe kaparászás van a torkomban, mely tipikusan a felszivárgó gyomorsav.
Aztán jött be a képbe a location. Azaz ki, hol és hogyan van. Habár egy domboldalra települtünk, de pont a mi sátrunk alatt van egy inflexiós pont. Azaz a sátoron belül nem ugyanolyanok a meredekségi viszonyok, mint előtte meg utána. Ergó éjszaka a fejem lejjebb volt, mint a seggem, ebből kifolyólag a gyomorsav simán visszacsorgott a torkomig. Reggelre pedig én lettem a reszelőhangú.

Tanulópénz, tanulópénz… csak egy kicsit drága. Mivel a kajakozásnál tényleg fontos, hogy tudjuk előre az időjárást (különösen a szelet), így amellett döntöttünk, hogy visszük az USB modemet. Nem olcsó… de betettem a favoritok közé két linket (windguru, meg weatheronline), aztán mást úgyse nézegetek. Csak ott voltam hülye, hogy nem ellenőriztem a forgalmat. Most, egy hét után néztem rá és elhűltem: az utóbbi két napban 10 MB volt a forgalom. Amennyire emlékszem a díjszabásra, az olyan 20ezer forint. Csak erre a két napra. Mi lehetett? Windows update. Defender. Chrome. Meg a fene tudja, mi fut még a háttérben, ami frissítgeti magát. Így rögtön azzal kezdtem a reggelt, hogy végigmentem minden programon és letiltottam az automatikus frissítéseket. Sajnos elég későn. De remélem, időben szólok, te nem leszel ilyen balek.

Bolt, reggeli, klotyi. Kávé, vagy tea. A lényeg, hogy reggel kilenc körül útrakészek voltunk. Lementünk az új helyre, a kemping apróköves partjára. Kizárt, hogy ilyen korán kisgyerekesek már lefoglalják a 10 méteres köves partot. Nem is foglalták le. Helyettük a vízben tajcsizők lebegtek átszellemült arccal, nyilván lezárva a teljes szélességet. A morva nénikétek – jutott eszembe, ahogy végignéztem az öntelt ábrázatukon. Aztán valahol a sziklafal mentén csak bekúsztunk mellettük.

Azért milyen már az, hogy letettük a kajakomat a vízre, és a szél, úgy üresen, felborította?

Barnáék elém keveredtek, meg akartam nézni, hogyan működik a szigszalaggal megerősített kormánymadzag. Sehogy. Leengedni nem sikerült. Mögéjük mentem, lehúztam. Megnéztük, felhúzni már tudták.

Hurrá, innentől miénk a tenger.

Hát, semmi nem úgy történt, ahogyan terveztük. A windguru szerint 1 csomó erősségű szél várható, max. 3 csomós lökésekkel. Ehhez képest ahogy kiértünk az öbölből, olyan 10 csomós szél vágott minket pofán, a hozzátartozó hullámokkal. De önmagában ez sem lett volna olyan vészes, ha rendben vannak a kajakok. De nem voltak. Az enyémnél túl messze volt a kormánypedál. Azaz vagy azt választottam, hogy használom a pedált és ekkor nyújtózkodok, vagy a pedál tövére lépek és ekkor van kontakt a kajaktesttel. Nem volt egyszerű. Belegondoltam, hogy kis szerencsével mindezt be lehetett volna lőni sima vízen is, de úgy látszik nekem csak pengeéles körülmények jutottak. Mentünk, kinlódtam.
Ja, hogy értsd. Minden hajónak megvan a normál merülése. Az az érték, ahol a hajó stabilnak nevezhető. A régi teherhajóknál például ballasztanyagot szoktak szállítani, ha nincs más, pusztán azért, hogy ideális legyen a merülésük. A Kodiak a kajakok között teherhajó. Az én 110 kilóm kevés a terheléséhez. Márpedig ha egy kajak túlontúl a víz fölé lóg, akkor szabadon belekap a szél és megpróbálja beborítani.
Nyilván ilyenkor jön be a képbe a kajakos ember tudása. Csakhogy az egyensúlyozáshoz kell a kontakt. Az iránytartáshoz meg – erős hullámzásban – a kormány.
Fel sem akarom sorolni, hányszor szorult össze a gyomrom. Minden egyes alkalommal, amikor a szél (mely alapvetően időjárásfüggő) nem volt összhangban a hullámokkal (melyeket a szél mellett akár hajók, akár reflexiók is kelthettek). Én mentem elől, a másik egység azért nem látta, hogy halottfehér az arcom. Ha elkezdtem használni a kormánylapátot, akkor roppant instabil lettem – nyújtott lábú evezés, nulla kontakt – a szél simán nekiállt borogatni. Ha nekifeszítettem a lábaimat a falnak, akkor nem értem el a pedálokat – kormánylapát kilőve – viszont éreztem a hajó mozgását, egyensúlyban tudtam tartani. Egy csomószor alkalmaztam sikeres apró evezőtámaszt, pedig korábban csak a nevét hallottam.
Alig vártam, hogy elérjünk a nudi strandra és kikössünk. Ekkor rendbe tehetjük a kajakokat.
Ebből semmi nem lett, mert a strandon egy másfél ember méretű Éva kergetőzött egy hasonló adottságú Ádámmal, időnkét feje felett meglóbálva a melleit.

Nagyítás

Nekivágtunk a szembenlévő öbölnek. Hátha ott bent ki tudunk kötni. Ne tudd meg, milyen volt átvágni a széles, szelek, hullámok és legfőképpen bazi nagy hajók által borzolt csatornán. Már bent voltunk az öbölben – ahol megfordult a szél és szemből kapott telibe minket – amikor elment mellettünk egy kétemeletes ház méretű nagy fehér yacht. Na, ott tényleg halálfélelmem volt. Az extrém közeli yacht hullámai pont derékszöget zártak be a viharos széllel, én meg választhattam, melyik borít be. Végül egyik sem, de olyan csípőmozgásom volt, melyet Elvis Presley is megírigyelhetett volna.

Na, mindegy, beevickéltünk az öbölbe. Kiszúrtuk, hol köves a part, becéloztuk. (A térképen piros karikával jelölve.) Barnáék mentek elől. Felhúzták a kormánylapátot… és nem történt semmi.
– Nem jön föl a lapát! – kiáltották hátra.
– Forduljatok meg! – kiáltottam vissza.
Közelebb eveztem, megnéztem alaposabban és elhűltem. A kötél elszakadt – de nem ott, ahol tegnap megerősítettem, hanem egy másik helyen.
Ekkor azért kiakadtam egy cseppet. Annyira, hogy gondolkodni is elfelejtettem. Leragadtam annál, hogyan tudnám a saját kajakomban ülve leszerelni a kormányukat. Sehogy. Szárazon is elég macerás, nemhogy nyugtalan tengeren. Így inkább hazaindultunk. (A logikus megoldás az lett volna, hogy partraszállok, utána jönnek ők is, én pedig a kajakjuk mögé úszva magasan tartom a kormánylapátjukat, amíg kikötnek. A parton már be tudtam volna állítani a saját kajakom lábtámaszát, induláskor meg megint tartottam volna egy ideig a lapátjukat.)

Irány vissza. Hadd ne beszéljek róla túl sokat. A szél továbbra is erős volt, a hullámok nagyok, a hajók pedig számosak. A tájjal nem is nagyon foglalkoztam – nem, nincsenek fényképek – csak daráltam, cikkcakkoztam, mikor mi kellett. A kettes bátran jött mögöttem. (A merülésük alapvetően rendben volt, egyedül Barna lába ment tönkre a hátsó ülésben. Teljesen hasonlóan, mint ahogy az enyém szokott. És neki a polifoam sem segített.)

Párszáz évnek tűnt, de hazaértünk. Felhúztam a saját kormányomat. Az öböl előtt vártam be őket.
– Összekapaszkodunk. Barna, te fogod meg az én kajakom elejét, én felemelem a kormányodat, Nej meg evez elől. Így át tudunk menni az összes kötélen.
Megtörtént.

– Amikor kifut a kajak eleje a partra, Nej kiugrik, de nem kihúzza a kajakot, hanem mögémegy. Felemeli a kormányt és kitolja a kajakot. Aztán kiemelitek, arrébbviszitek és jövök én. Oké?
– Oké.

Hát, nem. Amit itt tapasztaltunk, az alulmúlta minden korábbi véleményemet az emberiségről. (Pedig amilyen cinikus disznó vagyok, rossz hangulatomban egy marék tehénszar nagyságrendekkel értékesebb számomra, mint a komplett emberiség.) Ott lebegtünk négy-öt méterre a parttól. Ez azért elég ráutaló magatartás volt. És nem tudtunk kikötni. A tíz méteres szakaszon ugyanis senkinek nem jutott eszébe, hogy arrébblépjen fél métert. Volt ott két kölyök, akik egy gumicsónakkal birkóztak (tőlük nem is vártam semmit), aztán volt egy 35 körüli kopasz faszi, aki egy kétszemélyes gumimatracot tologatott fel-alá a part vonalában. Volt egy fiatal pár, akik lecövekeltek a parton és meg akarták nézni, hogyan kötünk ki. És volt egy csomó aprókölyök, akik játszottak és fel sem tűnt nekik a két kajak.
– Elindulunk, és kiabálj mindenkinek, hogy ‘excuse me, sorry’! – szólt Barna két perces várakozás után Nejhez.
Így is tettek. Végre a matracos faszi is felfogta a helyzetet, arrébbtolta a matracát. Sajnálatosan pont felém. Elkezdtem hátraevezni, közben hátranéztem, van-e valaki mögöttem, aztán balra-hátra kormányoztam, majd fék és egy erős bal előre húzás – a következő pillanatban pedig már fejjel lefelé lógtam a kajakból. Feltéptem a spricót, kibújtam a kajakból, majd feljöttem a víz fölé. Nej és Barna erősen kinlódtak – nem akarták elgörbíteni a kormánylapátot, de a művelethez borzasztóan kevés helyük volt, én toltam kifelé a felfordult kajakot, a gumimatracos kopasz meg továbbra is tologatta a matracát, mint akinek semmi köze az egészhez.
Végül csak kikötött a kettes egység, aztán észrevették, hogy nálam sincs minden rendben, kiszedték a kajakomat, én visszaúsztam összeszedni a leesett cuccokat, majd kiúsztam a partra. Ha láttál már dühös, frusztrált embert, aki vért és emberhalált akart látni, akkor nagyjából el tudod képzelni, hogyan néztem ki. Letéptem magamról mindent, elkezdtem kiborogatni a kajakból a vizet, természetesen egy csomóan nézték, mit csinálunk, de nem mentek volna arrébb, hogy a kajaktestet megfordítva is tudjunk borogatni, a pumpáról már nem is beszélve, emiatt félig vízzel telve voltunk kénytelenek felvinni a kajakot egy meredek emelkedőn, ahol már szerencsére volt helyünk mozogni és ki bírtuk belőle borítani a durván harminc liter vizet. (Az arányok kedvéért: a 30 kilós kajak helyett 60-at kellett felcipelnünk a meredek lépcsőn.)

A többi már gyorsan ment. Felvittük gyalog a hosszabbik lépcsőn, később felvittük a dögnehéz kettest is. Ugyan itt volt némi gubanc, a 30-40 méter hosszú, 1 méter széles lépcső közepén jártunk, amikor szemből elindult lefelé egy öregúr. Én szentül megfogadtam, hogy nem érdekel, keresztülgyalogolunk rajta, ha már ennyire fasz és nem bír egy percet várni – de szerencsére megérezte és visszafordult. Utána, miközben cipeltük az egyik kajakot, orra buktam a másikban, így minden előrelátó védekezés dacára csak sikerült egy újabb sebet szereznem, immár a lábam belső oldalán. Sebaj, legfeljebb innentől reggelente körbetekerem a sebtapaszt a lábamon.

Hazajöttünk, én pedig jó alaposan meghúztam a pálinkásüveget, mielőtt hozzányúltam volna a kocsik tetején lévő kajakokhoz. Ezer éve otthon pakolgatott szoboszlói házipálinkák, melyeket apósom halála, pontosabban, betegsége óta nem ivott senki. Most lehoztuk és rögtön meglett az az ember, aki ráborult. Bőven megérte. Én ugyanis abban az állapotban voltam, amikor ott van egy sűrű, fekete felhő, feszültséggel teli – és baromira nem érdekli, csak kicsaphasson a villámaival. Ehhez képest a pálinka rövidre zárja az ember agyát és odabent süti ki a feszültséget. Mire lepakoltam mindent – és sittysutty becsókoltam a másfél decis maradékot – már nem akartam bántani senkit. (De ha ekkor nálam lett volna az a piros gomb, mely felrobbantja a világot… nem lettetek volna biztonságban.)

Mondanom sem kell, a frissen vásárolt (17100 pénz) spricó vízálló zsebe kamu. (Ezért a zsebért vettem meg a drágább változatot.) A mobiltelefonom teljesen bekrepált, a 70 kunát a sátor tetején szárítgatjuk, a síp szerencsére továbbra is jól működik.

De a legrosszabb, hogy teljesen elvesztettem a bizalmamat a kajakban. Hogy a francba is tudnám elhinni neki, hogy szélben, hullámtengerben nem dől ki alólam, ha itt, egy védett öbölben egyik pillanatról a másikra befordult alám?(1) És odakint nincs olyan, hogy kiúszok vele. Az már most látszik, hogy a visszamászás ezzel a kajakkal még sima vízen is esélytelen számomra. Ha ezzel kiborulok egy olyan kellemetlen terepen, mint a mai, hát ottmaradtam.
Szép esélyek.
Belegondolok, hogy a sitontop kajakon milyen erős érzés volt bennem, hogy ezzel soha nem történhet baj – és nem is történt – ehhez képest ettől a mostanitól kifejezetten komoly frusztrációm vannak. Túl sokszor mutatta már meg, hogy be tud borulni. Pont elég sokszor, hogy féljek tőle és féljek kimenni egy picit is neccesebb vízre.

(1) Megint utólag okoskodok. A későbbi napokon rájöttünk, hogy ha megy a kajak, akkor max. inog, de nem borul. Végiggondolva az összes belefordulásomat, mind álló helyben, mondhatni lebegés közben történt.

Ha egy hétre jöttünk volna, nagyon dühös – még dühösebb – lennék. Ugyanis holnap mennénk is haza. Miközben a négy nagy túrából egyet sem csináltunk meg. Az első nap megevezhettük volna az egyiket, de akkor csak ismerkedtünk. Azóta meg vagy a kajakok beállításával, vagy a széllel, hullámokkal küzdünk.

Miközben magamban füstölögve irkálom ezeket a sorokat – pedig már voltunk is hűsölni a tengerben – a szomszéd kisgyerek megint nekiállt a spontán áriának. Mivel időközben megittam a másik maradékos üveg tartamát is (plusz vagy négy szivarka), kénytelenek voltunk elővenni a bölényfüves vodkát. Félelmetes, mennyire stresszes ez a stresszmentes kemping.
Bár lányom nemrég megtalálta a megoldást. Valahol látott egy emblémát, miszerint ez egy bababarát kemping. Azaz ide gyűlnek az összes kisgyerekes nyaralók. Azaz mi vagyunk az idegen testek és a sok sírós, picsogós, hisztizős gyerek van jó helyen.

Bababarát… azaz felnőttellenes.

Ez is egy tapasztalat. Legközelebb figyelünk rá és ilyen kempingbe soha többet. Csak tudnám, hogyan néz ki a ‘kajakosbarát kemping’ embléma?

A négygyerekes szlovén család eltűnt valahová mellőlünk, így akár csend is lehetne. Csak éppen a mögöttünk lévő – szendvicskínáló – házaspár döntött úgy, hogy operaáriákat hallgat. Úgy szórják az énekesek a magascét, mint magyar politikus az igéreteket.

Jut eszembe, délután ötkor lesétáltunk a tengerhez. Ma, amikor a windguru ugye enyhe szellőt jósolt, akkora hullámok voltak a parton, mint még soha, amióta itt vagyunk. A csajok már a vízbe is csak hosszas győzködés után jöttek be. Őszintén szólva, nem is igazán volt barátságos a víz, méter magas tarajos hullámok ostromolták a sziklákat. Odaúsz meg átusz, aztán jöttünk is kifelé. A kölykök még maradtak lebegni egy kicsit, mi pedig Nejjel leültünk egy szikla szélére és néztük, hogyan tombol a tenger. Nincs is annál megnyugtatóbb látvány, mint ahogy a vad és tajtékzó hullámok hiába tombolnak, végül csak megtörnek a tengerpart szikláin. Mondjuk, azért ezek a sziklák sem véletlenül koptak ki ennyire borotvaélesre, azt azért meg kell hagyni.

Így keretbefoglalva a napot, azért nem kis rablás ez a roaming. Számoljunk utána. Itt vagyunk, a magyar határtól 350 kilométerre. Ha netezni akarok, akkor a kapcsolódásért fizetnem kell 350 forintot (elsőre sohasem sikerült, nem ritka, hogy csak harmadjára indult be a böngészés, azaz ilyenkor egy ezres helyből a tarifa), aztán jön a 250 forint 100 KB-onként. Azaz például az index nyitólapja (cca 400 KB) helyből egy ezres. Mindez Magyarországon úgy néz ki, hogy kapcsolódási díj nincs, a forgalom pedig 2 GB / 2000 forint. Azaz 100 KB az 10 fillér. Itt az index nyitólapja 30 fillér lenne.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az EU nagyon mocorog a mobilszolgáltatók megregulázásában. Azért ez elég durva (2500-szoros, ha a kapcsolódási díjat nem számolom) különbség, miközben az egyik alapelv pont az lenne, hogy az információ mindenhol elérhető legyen.

Este fúvószenekar az étteremben. Ez valamiért teljesen kiakasztotta Nejt.
– Elviselem a sok kisgyereket. Valahol az is normális, hogy operaáriákat hallgat a szomszéd. Az, hogy idetettek mellénk egy dodzsempályát, szintén belefér. De egy fúvószenekar este tízkor, az már sok.
A zenekar ekkor kezdte el trombitálni a Final Countdown-t.

Nagyítás

Jók vagyunk a sátorban. Nej összecsukható kempingágyban fekszik, harminc centivel a talaj felett. Én egy éjszakánként automatikusan leeresztő önfelfújó matracon, másfél centivel a talaj felett. Azaz nekem kitágult a tér, a ruháimat, az elektromos kütyüimet mind tudom tárolni Nej ágya alatt. Cserébe Nej minden reggel medvebőrre léphet ki az ágyából.

2010.07.10; szombat

Most, hogy megfordulva aludtam, sokkal jobb volt. Eltekintve attól, hogy a tegnapi torokfelmarásom begyulladt. Reggel már csúnyán – és legfőképpen roppant fájdalmasan – köhögtem, taknyoltam, és fájt a torkom. Valószínűleg nem lett volna szabad Barnával közös ásványvizes palackból innom, amikor cipeltük a kajakokat. (Ő ugyanis rögtön az elején begyűjtött egy torokfájós náthát. Kérdeztem is, mit szed rá? Jó sós tengeri levegőt – volt a válasz.)
Mindenesetre nem túl jó kilátások: a meleg tartósan 30 fok feletti, én pedig nem ihatok hideg sört, mert csípné a torkomat. (Naná, hogy iszok.)

Hálistennek, ma nem kajakozunk. Ez szakadt fel reggel belőlem, és isten látja lelkemet, csak egy kicsit szégyellem magam. A windguru alapján szeles nap jön, meg bevásárolnunk is kell. (Többek között valami erősebb kötözőeszközt a kettes kormánylapátjához.)
Reggel igen félve is mentem le a partra. Ha most lesz sima, szélmentes a tenger, istenbizony a kardomba dőlök. De nem kellett. Szél és hullámok. Bár ettől még láttunk egy kettes bőregeret elstartolni.

Először úgy megörültem. A négy félelmetesen rossz gyerekkel bíró szlovén szomszéd nőtagja mindenféle papírokkal érkezett reggel a recepció felől. Hohó, szombat van – kombináltam – lehet, hogy elmennek? De aztán nem. Csak megérkeztek a nagyszülők is. Ha eddig nem volt gyerekkényeztetés, akkor innentől már biztosan lesz. Meg pezsgő élet.
Ja, a másik oldali üres helyre megérkezett egy szlovén család. Két pici gyerekkel.

Indulás előtt még hullámfürdőztünk egyet, aztán vettem egy nagy zuhanyt és átöltöztem városbamenő ruhába. Mert annyira vadember azért nem vagyok. Elég volt egyszer pizsamában.

Volt egy hosszú cetlink, de engem egy dolog érdekelt mindösszesen: kötözőeszköz. Az ideális, az egy guriga 3-as damil lett volna, meg vagy 30 centi hosszú kemény, de azért hajlítható, 4 mm külső átmérőjű műanyag cső. De egyik boltnak sem volt horgász szekciója. Az elsőben két áru jöhetett szóba. Az első zacskónál, már csak a megjelenés miatt is, nagyon komoly dilemmába kerültem. Akkora poén lett volna. Fekete gumis csokornyakkendő, arany betétekkel. Képzeld el, hogy a kettes kajak végén, a kormánylapát felett ott virít egy fekete-arany csokornyakkendő. Mi lettünk volna az Adria sztárjai, fényképek ezrei születtek volna, ahogy elegánsan hasítjuk a hullámokat. (Bár elismerem, a legdögösebb egy fekete női harisnyakötő lett volna, de sajnos Nej nem hord ilyeneket. Legalábbis kempingben nem.) De végül győzött a józan ész, a kommerszebb megoldást választottam: egy köteg rózsaszín női hajgumit. (Nem, nem vagyok olyan – itt egyszerűen a mennyiségi szempontok győztek. A csokornyakkendőhöz egy gumidarab tartozott, a hajgumihoz meg négy, ugyanannyi pénzért.)
Később átsétáltunk a helyi Elektroworldbe, hátha lesz valami érdekes. És lett. Vettem 10 méter antennakábelt, melynek pont olyan volt a vastagsága, melyet szerettem volna, és kívülről jól csúszó, kemény műanyag fedte. Ez lesz az igazi. Egyébként is, jobban illik hozzánk egy kajak végén fityegő antennadugó.
Más érdekesség nem volt, hazajöttünk, elpakoltunk.

A csajok nekiálltak halat belezni.

– Ugye bemegyünk még a városba? – kérdezte Nej.
– Nem sok értelmét látom.
– A barátomnak akarok venni ajándékot – szúrta közbe Dóra.
– Nem lesz jó a rózsaszín hajgumi?
– NEM!
– Akkor nincs más hátra, bemegyünk még egyszer – egyeztem bele.

Végül a hajgumi abszolút nem vált be, az első húzásra elszakadt. Az antennakábel meg hajszál híján, de pont nem fért át az egyik lyukon. Ha meg lehántoltam, akkor túl vékony lett. Hoztam magammal kikötésre szolgáló műszálas fonott kötelet, abból kifontam három szálat, utána addig zsonglőrködtem az öngyújtóval, amíg rendes bumszlit gyártottam a végeire, aztán ezeket a bumszlikat még kalapáccsal is tömörítettem, végül összekötöttem fixre a kormánnyal. (Mostanában nem fejjel lefelé szállítjuk a kajakot, így nem kell a kormányt sem állandóan leszedegetnünk.) Holnap meglátjuk. Meg a saját kajakom új beállításait is. Jó lenne, ha üres lenne a nudista strand, azt az isten is kajakhangolásra teremtette.

Nagyítás

Közben fürödtünk egyet (szép, kövér hullámok), a csajok megcsinálták a vacsorát (a halas szekciónál székestől félrevonultam), múlattuk az időt.
(Barna kérdése a ráknál: – Tényleg olyan finom volt héjastól?
Válaszra sem méltattam.)

Este megint könyvmoly-klub.

Vuvuzella vs kabóca. Azaz mindenki úgy döntött, hogy nem nézzük a meccset, inkább ücsörgünk a langyos-édes estében.
(Megjegyzem, a németek hihetetlen kreatívok. A sznorkifelszerelés levegőpipájával mennek meccset nézni, és ha azt fújják, teljesen olyan, mintha kürtjük lenne.)

Bizonyos értelemben tipikus férfi vagyok. Ha levágják mind a két kezemet, akkor a fogaimmal kapaszkodva mászok fel a várfalon. De ha megfáztam, akkor vége a világnak. Fáj a torkom, tüsszögök, taknyolok, fájdalmasakat köhögök. És nagyon sötéten látom a jövőt.

Nej ágya lefekvés előtt eltört. Nem is tudom, talán most már a D tervet kellene előszednem? Holnap veszünk – nyilván egy kisebb vagyonért – egy újabb alvós matracot. Nem egyszerű az élet. (A kölykök dupla matracának elfáradt az anyaga. Az én meglehetősen drága Therm-a-rest önfelfújósom szintén leenged reggelre. Mivel ezt roppant lassan teszi, nem lyukra, hanem szelephibára gyanakodom. (Csak éppen hogyan fogom én ezt a hibát reprodukálni a reklamációnál?) Végül ma este Nej ágya is megadta magát. Kivétel nélkül mindenkinek az alvási lehetősége tönkrement egy hét alatt.

Kiváncsian várom a holnapi evezést. Ennél már csak jobb jöhet.

Két kajak, három beülő, tizennégy nap: 05-06

2010.07.07; szerda

Tényleg kell legyen valami PÁV2. Reggel végignéztem, ahogy egy hapi betolt egy VW Sharannal egy tíz méternél hosszabb lakókocsit először két fa közé, majd után derékszögben jobbra. A legtöbb ember már a mikrobusszal sem biztos, hogy meg tudta volna csinálni a mutatványt.

Nej beszólása a pékség előtt: reggel burek, este burek, ettől leszünk mozgéburek.

Vizesblokkhoz: fogas és polc a klotyin. Mert a legtöbb ember nem csak tojni megy, hanem ott van nála a törölköző és a fogmosó szett is.

Este azt hittem, éjszaka a lábsebeim fognak a legjobban fájni. (Megszámoltam, az egyik lábszáramon 4, a másikon 6 durva vágás, horzsolás van.) De nem. Tekintve, hogy gyakorlatilag földön alszom (ugyan az összes szabad polifoamot begyűrtem magam alá, de ettől még nem lett pihepuha a derékalj), a kevésbé látványos, tompább fájdalmak beelőztek. Értem ezalatt a kövek okozta ütéseket a derekamnál és a hátamon. Istenem, végre a szabadban.

Tekintve, hogy mára borult, durván szeles időt mondott a meteorológia, mára időzítettük a bevásárlást, illetve a terepfelderítést. Ahogy kiautóztunk a kempingből, pár kilométer után belefutottunk egy Lidl-be.
– Na kérem, megérkeztünk – intettem.

Marshall kereszt. Tekintve, hogy mindkét gyerek közgazdaságközeli pályát választott magának, el is kezdtük a felvilágosítást. Elmagyaráztuk nekik, hogy Horvátországban, nyáron, miért szabadulnak el annyira az árak. Milyen az, amikor az árak elszakadnak a termelési költségektől és a kereslethez igazodnak. Kézzelfoghatóbban, miért olyan veszett drága a kempingbolt és a kemping étterem.
Nyilván ebből úgy tudsz kilépni, hogy egyrészt van saját hűtőszekrényed, másrészt megkeresed azt, ahol a helyiek vásárolnak.

Leevickéltünk a Lidl-hez. Istenbizony, aki ezt a várost tervezte, életében nem hallott még a szerpentinről. Olyan meredek, egyenes utak vannak benne, mint San Francisco-ban, csak itt tizedolyan szélesek. Innen kellett visszatolatnom, mert a Lidl még nem volt nyitva, éppen az utolsó meszelésnél jártak a melósok.
Ugyan láttunk egy Konzum táblát, de valahol elvesztettük, így végigautóztunk a városon. A túlsó felén meg akartam fordulni. Egy bokor mögött láttam egy kis utcát jobbra, irányjelző, kanyar, döbbenet. Olyan meredek utca jött, hogy a kocsi kettesben lefulladt. (1600-as motor.) Balszerencsémre rögtön mögöttem bekanyarodott egy másik autó is, aki 10 centire állt meg a lökhárítóm mögött. Ott ültem az égnek álló orrú autóban és próbáltam megcsúszás nélkül elindulni, sőt, utána körbefordulni. Végülis sikerült, de jelentős mennyiséget hagytunk ott a kuplungtárcsából. A ferodol szaga még délután is körbelengte a járgányt.
Elmentem tankolni, majd visszafelé rátaláltunk újból a Konzum nyomára és immár nem is szakadtunk el tőle. Mondanom sem kell, eszméletlen meredek utakon harcoltuk át magunkat. Ha itt élnék, kuplungtárcsa felújításokkal foglalkoznék, az biztos.

Itt volt két nagy élelmiszerbolt (közepes Tesco méret), meg egy Elektroworld jellegű üzlet. Az egyik élelmiszerboltban beszereztünk mindent, amit akartunk. Az elektromos szaküzletben sikerült rezsót is vennünk, így megmenekültünk az éhhalál elől. Én ugyan ragaszkodtam az elektromos grillsütőhöz, de annyiból igaza volt Nejnek, hogy ahhoz nincs mit grillezni. Utána már csak a kiváncsiságból benéztünk a másik élelmiszerboltba, aholis egyrészt láttunk rezsót 25 kunával olcsóbban (egy ezres), másrészt láttunk egy hentespultot, mindennel, mit grillezni érdemes.
– Meg tudom sütni mindezt vokban is – próbálta menteni a helyzetet Nej.

Itthon gyors hideg ebéd. (Vettünk egy egykilós kiszerelésű szezámmagos grissinit, hozzá sör, a végén meg cseresznyés csokiparány.) Jó volt, bár megvolt az a hátránya, mint minden közös tálból cseresznyézésnek: én például addig nem mertem felállni és elmenni vécére, amíg el nem fogyott minden.
Aztán a vécén vettem észre, hogy elfelejtettem átöltözni, a pizsamámban nyomtam végig az egész napot. Illetve, az alsó fele a ruházatomnak ugyanaz volt, amelyben tegnap kajakoztam. Illetve amelyben később fürödtem is. Dehát, ez az egyik jó a kempingben, nem kell túlságosan foglalkozni az öltözködéssel. (Márai szerint meg egyébként sem, és ki vagyok én, hogy vitázzak vele?)
Persze ilyenkor bele kell gondolni, mekkora strapa is az átöltözés a sátorban. Hanyattfekve. Akkor már inkább az univerzális ruha.
Megjegyzem, tényleg csak megszokás kérdése és egész kényelmesen lehet cipőben és bokáig érő halásznadrágban is úszni a tengerben. Nem, nem a lustaság győzött a természetemen, hanem elkezdtem gondolkodni. Hat éve kinlódok azzal, hogy a tengernél az első napokban kidörzsölöm a lábamat, utána pedig pokoli fájdalmakkal jár az egyszerű járás is. Idén kipróbáltam, mi van, ha nem a fürdősortomban töltöm a napot? És láss csodát, kiderült, nem én vagyok genetikai hibás, hanem a fürdősort bélése van olyan szerencsétlenül belevarrva, hogy hosszabb séta esetén kidörzsöli a lábamat. A sós víz pedig teszi utána a dolgát. Most, hogy átváltottam az egyébként utcai nadrágnak hozott halásznadrágra, gyakorlatilag egész nap ebben vagyok és teljesen mindegy, hogy mennyire sós vizes vagy száraz.

Mondanom sem kell, a szél olyan közepes, időnként megélénkül, aztán elcsitul, a nap pedig süt, mint az állat. Ennyit az előrejezésekről.

A szomszéd kisgyerek megint kötetlenül áriázik. A szülei pedig megdicsérik. Hát, azt hiszem, itt ment félre a dolog.

A fürdés után jött a nap melós része: kajakszerelgetés. Elsőre sikerült úgy kilazítanom egy csavart, hogy az anyája eltűnt valahol a kajak láthatatlan belsejében. Nyeltem egy nagyot. Aztán addig sportoltam a játékszerrel (csak beszivárog a focis tévékommentátor szleng), míg megszereztem az anyát és visszaszenvedtem valahogy. (Anya csak egy van.) Utána találtam meg a műanyag alátétet. Egy ideig szemrehányóan néztem az égre, majd csavar ismét leszed, elővarázsol, alátétet visszarak, csavart visszarak, örül. Pedig még nem is csináltam semmit, csak kijavítottam azt, amit a szerelés kezdete óta elböktem.
Viszont innentől már tudtam, hogyan működik az ülésállítás, sitty-sutty hátratoltam, ameddig csak lehetett. Így már jutott hely a lábamnak a kiugráshoz. A beszálláson az ülés hátratolása nem segített, így is, úgy is alámtörik a támla, ha hátulról támadok. Dehát már tegnap kikisérleteztem, hogy nem onnan kell.
Jobban féltem a pedálok visszahúzásától, de ez volt a legegyszerűbb feladat. Ki kellett húzni egy stiftet, arrébbhúzni a pedált, a rugós stift pedig magától beugrott a következő lyukba. Kész.
Jöhetett a másik kajak. Egyből látszott a probléma: Barna hosszú lábához a legvégére kellene kitolni a pedált – csakhogy a kormányzáshoz még nyomkodnia is kellene. Tovább. Beállítottam olyan messzire, amennyire lehetett, majd elmagyaráztam a srácnak, hogy itt nem ülhet nyújtott lábbal. Gond volt még, hogy elkopott a kormány felhúzó zsinórja, alig valami tartotta. Felhívtam a hapit, aki szerelte, hogy a kötél bele ugyan miből van, mennyire tartós. Gyakorlatilag hímezés-hámozást kaptam vissza, leginkább azzal, hogy cseréljem ki a kötelet valamire. Ebben annyi volt csak a baj, hogy a fazon valamikori állítása szerint ez egy kevlár kötél. Na most, ha ez ennyire elkopott, mire megyek én egy ruhaszárító kötéllel, amim spec van? Végül betekertem szigszalaggal (a legyőzhetetlen duct-tape), azzal a felkiáltással, hogy ezt minden út után megcsináljuk, aztán majd otthon rendesen kicseréltetem a kötelet.

Az új szomszéd odament Nejhez. Valamit nagyon nekiállt magyarázni. Én is odamentem, hátha ketten többet értünk belőle. Német-angol keveréknyelven kiderítettük, hogy az a problémájuk, hogy van náluk egy fél szendvics, amit nem tudnak már megenni, nem kérjük-e. Kedves népek. Közöltük velük, hogy köszönjük szépen, de egyrészt túlsúlyosak vagyunk, mint a disznó, másrészt meg most készülünk egy gargantuai vacsorára. (Bezzeg amikor éhen akartunk halni, sehol sem voltak.)

Este kocsma, focimeccs. Ha az ember egyik gyermeke a németeknek, a másik a spanyoloknak szurkol, akkor a német-spanyol elődöntőt nem lehet kihagyni. Borzasztó nagy tömeg, éppenhogy csak le tudtunk ülni úgy, hogy ha messziről is, de lássuk a kivetítőt. A felső felét. Aztán az első félidő után Nejjel hazasétáltunk. Nekünk már nincs annyi időnk hátra, hogy unalmas meccsekre vesztegessük.

2010.07.08; csütörtök

A lassan már megszokott gyereksírás mellett mostanában új hang ébreszt: a korán érkezők fújják matracaikat az elektromos kompresszorral. Valahol átmenet az excentrikus csiszoló és a flex között.

Abszolút pihenőnap. Még mindig erősen szeles időt jelez a levelibéka, inkább nem indulunk neki. (Eredetileg úgy jöttünk le, hogy én ki se szállok a kajakból. Aztán amilyen bonyolult expedíciót kell vezetni a partra a vízreszálláshoz, meg ugyanezt visszafelé… elég jelentősen visszavettünk a lendületből.)

De nem is olyan nagy baj. A szél kifejezetten jól esik a melegben, kellemesen üldögélünk a sörsátor alatt. Hoztam reggelire péksütit, utána kávé, tea… lassú beszélgetések, Barna olvassa az Aranyembert, én időnként gépelek egy keveset… aztán egyszerre kérdeztük meg Barnával, hogy mikor lesz ebéd?

Elnézem reggel a nyüzsgő embereket: vagy sok a német, vagy tényleg népbetegség az elhízás. A parton egy csomóan monokiniznek, csak sajnos tízből egy, ha jó nő. Borzasztóan lehangoló ám, amikor beállsz a parti zuhany alá, veled szemben beáll egy idős kövér nő félmeztelenül, te pedig hajolgathatsz, ha nem akarod, hogy forduláskor pofánverjen a melleivel.

– Képzeld, volt hajnalban vendégünk, egy kedves sirály! – lelkendezett Nej.
– Látom. Még a névjegyét is itthagyta a szélvédőn – intettem a fejemmel az autó felé. A vezetőülés melletti ablakon akkora guánó volt, hogy kilátni sem lehetett tőle.
– Lemossam? – tüsténkedett a háziasszony.
– Á, hagyd. Majd lekopik.

Sikerült betörnöm a HR VIP mobilszolgáltatót. A határon küldtek sms-t, hogy kérem-e az ingyenes időjárás-előrejelzést? Kértem. Másnap közölték, hogy csak akkor fogják küldeni, ha manuálisan is őket állítom be szolgáltatóként. A ló farát. Érdekesség, hogy automatikusan ugyan ők álltak be, de az kevés volt nekik. Ennyiben maradtunk. Aztán most, a hatodik napon, megtört a jég, csak elküldték azt a szájbanyomott sms-t. A két nappal korábbit.

A mellettünk lévő négyéves szlovén kislány úgy sír, ahogy más beszél. Nem azt mondja, hogy ‘kérek vizet’, hanem azt, hogy ‘BOÁÁÁÁÁÁÁ!’. Egészen addig, amíg ki nem találják, hogy víz kell neki.

Még mindig vizesblokk. Most vettem észre, hogy a mosdó végében van néhány zárható mosdófülke. Semmi extra, ugyanolyan porcelánmosdó és tükör van benne, mint kívül, csak ezek zárhatók. Gondolom azok számára, akik szégyenlősek mások előtt fogat mosni. (Öreg papóka kiveszi a protézisét, körömreszelővel egyenként megélezi a fogait. Vagy valami ilyesmi.)

Hordozható, nagynyomású sátormosó berendezés. A szomszéd most azzal sportol. Hihetetlen, mi mindenre képes manapság a tudomány.

Úsztunk egyet, pihentünk, aztán hideg ebéd. Utána mindenki felvette az asztalnál a Gondolkodó pózt, illetve lányom hamarosan begondolkodta magát a sátorba.
Nejjel elmentünk felderítő körútra. Talán találtunk egy barátságosabb vízberakós helyet. Viszont a windguru nem hazudott, délutánra olyan nyugati szél támadt, hogy még az öbölböl is kapaszkodnunk kellene, ha ki akarnánk menni.
De senki sem ideges. Ezt teszi a két hét. Dönthettünk, hogy egy hétre jövünk le faházba, vagy két hétre sátorba. Az utóbbi mellett szavaztunk, és élvezzük, hogy időmilliomosok lettünk. Négy nagy túrát terveztem, ebből két ismerkedő evezés lett csak a hat nap alatt, de ráérünk, kivárjuk, míg kevésbbé szeles időnk lesz. Az igazi az lenne, ha tudnánk kirándulni, de szigeten vagyunk, a komp veszélyesen drága, a sziget egyetlen városát meg már bejártuk. Így élvezzük a semmittevést. (Csak találnék valami derékpihentető tartózkodási formát. Se a földönalvás, se a flair bútoron ülés, se a kajakozás nem az, ahol le tudnám nyugtatni azt a sajgó derekat.)

Az már a kockaság jele, hogy olvasom az újságot és időnként a jobb alsó sarokba pislantok, hogy mennyi már az idő?

Zuhany, hülye ordibálós németek, szóval semmi érdekes.