Search: “"Jubileumi Balaton-karika 0"”

Keszthely – Fonyód
2022.09.06; kedd

Távolság: 27,29 km.
Idő: 6 óra 31 perc.

Gondolhatod, reggel egyből, ahogy kinyílt a szemem, még pisilés előtt, már a meteorológiát néztem. Szar. Bővebben: megint szeles nap lesz. Szerencsére nem az erre a szakaszra jellemző kellemetlen szél fog fújni, de maga az egész előrejelzés annyira zavaros volt, hogy abból még bármi is lehetett.

A déli partot úgy, ahogy van, nem igazán szeretem, de legjobban ezt a sarkot rühellem. Durván alacsony víz, állandóan figyelni kell, ne ragadjon le a kajak, az uralkodó északi szélnek pedig 5-15 kilométere van, hogy hullámokat neveljen, ami nem túl sok, viszont az alacsony vízszint miatt ez is elég cifra tud lenni. Nem is beszélve a keleti szélről, mely habár a fenékpusztai, illetve a keszthelyi partoknak csattan, ahol ugyan nem alacsony a víz, de 40-50 kilométernyi távolsága van ahhoz, hogy tisztességesre nőjjenek a hullámok és a szél nem lazsál.

Szóval nem ez a kedvenc szakaszom. Ehhez képest a meteorológia egyfajta mixet borított ránk. A szélerősség 10 km/h lesz, 20 km/h széllökésekkel, nem kicsi, majdnem olyan, mint tegnapelőtt, de a lényeg az iránya… hát, izé… lesz benne dél-nyugati, déli, dél-keleti. Memorizálni kellene, hogy melyik partszakaszon, hány órakor, milyen szelet mondanak, de tök felesleges, mert amikor ilyen kiszámíthatatlan a szél, akkor úgysem találják el. Jó ez nekünk? A fene tudja. A déli parton megyünk, a déli jellegű szél nem kellene, hogy zavarjon, hiszen nincs tere hullámokat gyártani. Feltéve, ha a parton megyünk. De pont ezen a szakaszon nem lehet kint menni, legalább egy kilométerre be kell osonni és még ott sem igazán mély a víz. Ekkor viszont már lehet kellemetlen a fenti erősségű szél generálta hullám. Arról nem is beszélve, hogy most mind a hárman arra szavaztunk, hogy vágjuk le a francba az egész fenékpusztai részt, teljesen érdektelen, iszapos terep, meg egyébként is húzzunk haza, ami jó, de ha középen vágunk át a teljes Keszthelyi-öblön, akkor már számíthatunk erős hullámokra.
Fasza.
Amikor pedig már kezdett lenyugodni a túrán a lelkem.
– A francba! – morgott Péter, amikor megtudta – Tök jó lett volna megkapni ugyanezt a szelet nyugatról!
– Ezt komolyan mondod? – csodálkoztam rá.

Ez ugyanis hátszelet jelent. Eleinte nem nagy hullámokkal, de Fonyódig 23 kilométere van a szélnek és ez a 10/20-as elég is ahhoz, hogy nagggyon kellemetlen hullámokat növesszen.

– Persze – bólintott – Mire jó egy ilyen vacak oldalhullám? Nem visz előre, csak kellemetlenkedik.
– Ember, ha a meteorológia nyugati szelet mondott volna, akkor el sem indulok, hanem megyek a kocsiért.

Nos, ilyen előzmények után indultunk el. Kifordultunk a kikötőből én pedig nekiálltam apró szimatokkal levegőt mérni. Jónak tűnt. A meteorológia szerint itt jobbról féloldalt érkező szembehullámzásra kellett számítanunk, nos, nem ez jött, hanem totál keleti szembeszél, szerencsére nem túl erős. Ezzel nekem nincs különösebb bajom, nem forgat, csak lassít. Tíz kilométernél megálltunk inni egy sört, kint a nyílt vízen, a berényi strandon ugyanis nincs nyitva semmi, a máriafürdőin mondjuk van, de amilyen alacsony, iszapos a part, senkinek nem volt kedve kikötni. Nagyjából itt kezdett befordulni a szél az ígért déli irányba, viszont az ereje meg gyengült, szóval minden különösebb probléma nélkül haladtunk. Habár tényleg meglehetősen összevissza jöttek a hullámok, de olyan 10-20 centisre nőttek, az meg nokedli.
Belőhettük volna egyből Fonyódot is, de a tavalyi kerülés óta rászoktunk, hogy a kultikus búcsúpizzát nem érkezéskor, hanem korábban, Balatonfenyvesen fogyasztjuk el. Egyfelől ekkor még bátran lehet sört inni, Fonyód másfél óra evezés, plusz jó egy óra pakolás, az alkohol eltűnik, mire beülünk az autóba. Másfelől meg Fonyódon ilyenkor már nem nagyon van nyitva semmi.
Szóval Fenyves. Messziről becéloztuk. Szegény Nejnek kellett összeszorított fogakkal eveznie, mert így lett a táv közel 20 kilométer, kiszállás, azaz pisilési lehetőség nélkül. Ő pedig nem Etelka. Még.

Kikötöttünk. Klotyi. Robinson Pizzéria.

– Ön motokrosszozik? – érdeklődött a pultos.
– Miből gondolja?
– Mert én igen és pont ugyanolyan pólóm van, mint Önnek.
– Ööö – gondolkodtam el valami frappáns, de ironikus válaszon, aztán hagytam a fenébe – Nem, ezt nekem a kereskedő bringásmezként adta el.

Abba már nem akartam belemenni, hogy akkor miért is hordom kajakozáshoz.

Az indulás vicces volt. Valami iszonyú hosszan araszolgattunk befele, evezőlapát helyett a kezünkkel lökdösve előre magunkat. Hiába, a déli part varázsa.

Innen már nyugi volt. Akkor is, ha feltámadt a szél és egy kicsit megnőttek a hullámok. Már mindegy. Benne van a levegőben, érezni a szagát, hogy vége. Megcsináltuk. Ez már a finis, a célegyenes. Ahol akkor is végigmegy az ember, ha jártányi ereje sincs.

– Látod, ezek a hullámok még beleférnének hátulról is – mutattam a vízre.
– Látom – bólintott Péter – De az megvan, hogy ha ezek hátulról jöttek volna, akkor nem láttad volna?
– Hogyhogy?
– Mert azt mondtad, hogy akkor elmentél volna a kocsiért Keszthelyről.
– Ah.

Sajnos a helyes válasz ott nem jutott eszembe, pedig logikus: ha a beígért szélerősség jött volna nyugatról, akkor nem ekkorák lettek volna a hullámok. Hanem akkorák, melyeknél igenis elmentem volna a kocsiért.

Illetve maradjunk még egy kicsit a témánál, mert ezen a másfél órán, amíg a stégünkig eveztünk, volt időm elgondolkodni dolgokon.
Először is fel kellett oldanom egy kognitív disszonanciát. Azt, hogy én egyfelől sportos, túrázós embernek tartom magam, másfelől meg, hogy egy túrázásból csak a sörözgetést akarom megcsinálni, a túrát magát nem.
Ezt sokféleképpen lehet feloldani, kettő is szóba jöhet.

• Az első az, amit már tavaly is éreztem, idén pedig különösen erősen. Egyszerűen az évek során átértékelődött a fejemben a Balaton-karika. Míg az első években ez valami iszonyú nagy dolog volt, melyet vérrel-verítékkel kellett végigharcolni, amiért meg kellett szenvedni és a végén pokolian fájó, kipurcant izmokkal, de büszkén célbaérni, nos, ez úgy elmúlt. Mit mondasz, még egy Balaton-karika? Persze, öreg haver, miért ne! Megcsináltam már ötször, nyilván kirázom hatodszor is csuklóból.
  Pedig ez nem igaz. A karika egyáltalán nem lett könnyebb. Öt egymást követő napon kell megfeszülni. A kezdeti fájdalmak nagyjából a harmadik napon kezdenek mérséklődni, elmúlni pedig majd csak a karika után két héttel múlnak el. De nem csak az izmok játszanak, mentálisan is ott kell lenni. Le kell gyűrni a monotonitást, az évek során egyre csökkenő motivációt, a miértvagyokénitt?-érzést. És akkor ott van még a küzdelem az időjárással, a körülményekkel, mely megint teljes embert kíván.
  Azaz az egész egyáltalán nem az a nyaralós, pancsolós kirándulás, ahol evezgetünk egy kicsit a haverokkal, utána sörözünk egy kicsit, majd másnap újrakezdjük, hejehuja-haj. Ha valaki így jön el, annak nagyon vacak lesz az ébredése… márpedig én tavaly is így jöttem, meg idén is. Ezen nyilván változtatni kell. Ez nem olyan túra, mely elsősorban az élvezetről szólna. Ez sokkal inkább egy fájdalmas erőpróba, mely edzi a testet, a lelket. Márpedig erre szükségem van, sőt, minél inkább öregszem, annál inkább.
• A másik – párhuzamos – feloldás kicsit cifrább. Mielőtt nekiálltam volna leírni a mostani túra élményeit, a biztonság kedvéért végigolvastam a korábbiakat. Hogy lehetőleg ne ismételjem magamat. Háát… érdekes végigkövetni, hogyan gyártok újabb és újabb koncepciókat ugyanarra a témára. (És nem kizárt, hogy pár év múlva ezen a mostani eszmefuttatáson is csak mosolyogni fogok.) Konkrétan arról van szó, hogy miért parázok én annyit a kajakforgatós hullámokban? Hiszen pontosan tudom, hogy meg tudom csinálni. Vannak emlékeim arról, hogy olyan vizeken maradtam kajakban, ahol nem is számítottam rá. Ezeknek a tapasztalatoknak le kellett volna rakódniuk. Hogy mást ne mondjak, az, hogy ha elkeseredetten és ösztönösen is, de kajakban maradtam a vasárnapi ötös hullámsorozatban, annak nagyot kellett volna dobnia az önbizalmamon. Azon, hogy legközelebb ne parázzak már, se előre, se bent a vízben.
  De ez nem így van. A tapasztalatok, az emlékek rakódnak szépen, de ezek mind racionális dolgok. Az viszont, amit odabent a fejemben az ősemberem csinál, az tipikus pánik. Ezerrel csapkodja a pánikgombot az a szerencsétlen és semmilyen racionális gondolkodás nem győzi meg, hogy ezt nem kellene. Elnyomni nyilván el tudom, ha nem tudnám, akkor nem is tudtam volna végigmenni ezeken a terepeken, de ettől még nem lesz elviselhető a helyzet. Nem élvezem és soha nem is fogom élvezni ezeket a szituációkat. Sajnos az elfojtott pánik is pánik. Igen, most lehetne sorolni a hasonló szituációkat tériszonyról, pókfóbiáról, nem akarok ezekbe túlzottan belemenni, de valami hasonló lehet nálam is akkor, amikor nem érzem azt, hogy teljes mértékben én kontrollálom a mozgásomat, hanem valami nálam ezerszer nagyobb erő csak úgy dobál.
  Ennek a gondolatmenetnek viszont vannak nagyon komoly következményei. Korábban már értekeztem arról, hogy azért érdemes egyre instabilabb kajakokkal kisérletezgetni, mert ez elősegíti a stabilabb kajakok uralását is. Nos, ez így nem igaz, legalábbis nálam nem. Ez a tudás ugyanis racionális. A pánik meg nem az. Hiába vagyok egyre jobb, hiába tudom – racionálisan – hogy egyre zizisebb szituációkat tudok megoldani, ha jön a pánik és igyekszik megbénítani.
  Igen, ez súlyos gondolat, alapjaiban érinti a kajakhoz történő hozzáállásomat. Van-e értelme kajakoznom, ha egy kicsit is zűrös vízen már bepánikolok? Milyen tengeri kajakos az, aki nem mer bemenni a hullámzó vízbe? Mennyi értelme van K1 kajakkal szopatnom magamat, ha az – esetleges – techikai fejlődést nem tudom realizálni, mert a pánik nem engedi?
  Azaz ez a feloldás azt mondja, hogy igen, József, te egy sportos ember vagy, aki azért nem akar menni erre a túrára, mert van egy kezelhetetlen félelme.
  Jó. Hogyan lehetne ezt mégis kezelni?
  – Egyfelől úgy, hogy elengedem a kajakot. Maximum az RSD-n, meg békésebb tavakon evezgetek, egyébként pedig sportágat váltok. Például kerékpárra.
  – Másfelől létezik másik megoldás is: a dafke. Amikor a tériszonyos direkt kikényszeríti magát a szikla szélére. Amikor az arachnofóbiás csak azért is megfogja azt a pókot. Nem, ez nem kellemes élmény. Még csak el sem múlik tőle a fóbia. Maximum csökken. De hát az is valami. Kérdés persze, hogy ez a csökkenés mekkora és ennyiért érdemes-e? Nos, a válasz az, hogy igen. A fejlődés ugyanis látható, érzékelhető. Visszagondoltam, mennyire paráztam például a 2016-os Balaton-karikán, annyira, hogy az utolsó 16 kilométert meg se csináltam, aztán 2018-ban, a következőn, amikor szinte végig vacak időben, gyakorlatilag egyik viharból a másikba tántorogtunk, már szó nélkül mentem a korábbinál zűrösebb vízeken. A mostani vasárnapi túrát pedig soha nem néztem volna ki magamból, legalábbis úgy, hogy magamtól mentem bele a centrifugába, amikor pedig volt nyugodt út a part mellett.
  Azaz mégiscsak lehet farigcsálni azt a pánikot, de csak lassan és fájdalmasan.

  Aztán, hogy melyik lesz és meddig, az nyilván attól függ, mennyi energiája van az embernek erre az egészre.

Huh, elnézést, ez egy kicsit hosszú lett, meg sok is belőlem. Ott jártunk, hogy az utolsó csapásokat tettük a stégünk felé, pontosabban az utolsó csapásokkal felakadtunk a bokáig érő iszapban, így az utolsó húsz méteren vonszoltuk a kajakot a stégig, majd a hosszú stégen besétálva a borzalmasan dzsuvás partszéli vízen kötéllel vontattuk ki a kajakokat, aztán a parton pakolás, meg pakolás, meg a sár nagy részének levakarása, a zuhanyzás sajnos elmaradt, mert leszedték a csapról a slagot, ott ültünk Nejjel büdösen egymás mellett a kocsiban, de mindegy is, ugye holtodoglan-holtomiglan.
– Ne foglalkozz vele, úgysem szállunk ki hazáig – vigasztalt Nej.
– Várjál te azzal, a kocsi bármikor kitalálhat valamit.
Így is lett. Már Fonyódon bejelzett a lámpácska, miszerint puhaság van a gumi(k)ban, benzinkút legközelebb Lellénél van az M7-esen, na addig, mint tojáshéjon. Felpumpáltam a megadott értékre, a hibaüzenet nem tűnt el, újra felpumpáltam, most egy picivel többre, a hibaüzenet nem tűnt el, már kezdtem tépni a hajamat, amikor beugrott, hogy kerékcserénél sem tűnik el a hibaüzenet, hiába van rendesen felpumpálva az új kerék, egyszerűen rögzíteni kell alapértékként az új állapotot, na ekkor végre elkussolt az istenbarma, mehettünk haza. A Velencei-tó után eső, Pesten már felhőszakadás, meg is állapítottuk, hogy tualjdonképpen tök jó túra volt, mert esőt egyáltalán nem láttunk.

Badacsonytomaj – Keszthely
2022.09.05; hétfő

Távolság: 25,55 km.
Idő: 6 óra 40 perc.

A számokból megint láthatod, hogy mekkora tinglitangli laza napunk volt. A meteorológia eleinte enyhe szelet mondott, utána meg még azt se. Mintha nem is ugyanazon a tavon eveztünk volna, mint tegnap.

Az ilyen napokról szinte nem is lehet mit írni. Időben ébredtünk, összepakoltunk, időben indultunk. Az első pihenő 8 kilométernél volt, a szigligeti strandon. Folytatták a tavalyi meglepő szériát, amilyen picike a strand, amilyen kevesen voltak hétfő délelőtt, ahhoz képest nyitva volt mind a négy strandkocsma. Isten tartsa meg a szokásukat. Innen Péter ment öblöt nyalni, mi pedig egy szépen metszett ívvel közelítettük meg Györököt. Ahol megint nem történt semmi rendkivüli, kikötöttünk, ettünk egy lángost, ittunk egy sört, és mentünk tovább. Habár az eddigiek szerint nekünk megint vágnunk kellett volna, de a Keszthelyi-öböl annyira szép, hogy innentől együtt pilinckáztunk a part mellett. Átbújtunk a vonyarci wakeboard pálya hídja alatt, az egykori kemping helyén magasodó négy toronydaru láttán tettünk néhány szaporodással kapcsolatos megjegyzést Mészáros Lölö a Tiborcz gyerek felmenőire, aztán már a Yacht klubban is voltunk.

Ezt már többször is leírtam, ne valami csilivili Yacht klubbot képzelj el, ez valamikor egy ládagyár volt, alacsony, megkopott ipari épületekkel, ahol most az egyes fészerszerű termekben mindenféle vízieszközöket tárolnak. Jó a kapcsolatunk Gáborral, a gondnokkal, pardon, az Igazgazó Úrral, aki ezeken a kerüléseken megengedi, hogy a bútorraktárban aludjunk. Régebben volt büfé is, velük is jó volt a kapcsolatunk, ha a vízről idetelefonáltunk, hogy dobjanak már össze bográcsban valami vacsorát, akkor összedobták. Mára a büfével mindenféle gondok lettek, nem működik.

Érkezés után elsétáltam boltba, mert elfogyott a sörünk. Utána haraptunk valami vacsit (kolbász, kenyér, tömlős sajt, mint minden reggel és este), majd mielőtt el tudtunk volna menni zuhanyozni, megérkezett Gábor. Hellóhelló, hogyvagy, hogyvagy, derégláttukegymást. Igyunk egy háromcentest. Meg még egyet. Aztán mennie kellett. Mi még ücsörögtünk egy kicsit, majd meglepően korán elmentünk aludni. Mondjuk, a sportórám szerint már nagyon is rámfért. Egy alacsony alkoholtartalmú, hosszú, mély alvásra volt szükségem. Legalábbis szerinte.

Balatonfüred – Badacsonytomaj
2022.09.04; vasárnap

Távolság: 39,85 km.
Idő: 9 óra 4 perc.

Mit is írtam az elején? Ciklon és anticiklon csörtéznek a fejünk fölött. Reggel nyugodtan kidobhattuk a tegnap esti előrejelzést. Amikor ránéztem a mobilra, gyakorlatilag sikoltottam. Pontosan ugyanolyan időt kaptunk, mint egy évvel ezelőtt. És már akkor sem élveztem.

Északkeleti szél, 15-ös alap, 25-ös széllökésekkel. Ránézésre nem túl tragikus, erre még az 1-es viharjelzést sem lövik fel. De nézzük meg térképen.

A vékony piros vonal a trekkünk, azon mentünk. A háttérbe olvadó halványpiros nyíl a szél. A vastag narancssárga nyilak a fő hullámzást mutatják, a lilák pedig a divergenciát, azaz az öblök, bemélyedések okozta oldalsó áramlásokat. Habár dolgozhattam volna még a nyilak vastagságán, de nem akartam annyi munkát beleölni. A lényeg, hogy a nyilak vastagsága _nem_ arányos a hullám erősségével, nem volt ekkora különbség a fő hullám és a divergens hullám között.

A szél és a hullámok között egyáltalán nem lineáris az összefüggés. Nagyon nem mindegy, hogy a pillanatnyi pozíciónkhoz képest milyen irányból fúj a szél, illetve mennyi tere van felnevelnie a hullámokat. Nos, tér az ma volt bőven. A szél Akarattya környékén csapott le a tóra, onnan a füredi öböl 23 kilométer. Bőven elég ahhoz, hogy egy közepes szélből is nagyon durva hullámok legyenek.
De ez még hagyján. Ugyanis Tihany nem véd meg mindent. Van egy csillapítás a félsziget tövében Sajkodnál, de arrébb már nagyon idegbeteg lesz a víz. Egyrészt bekavarodik a csőben átpasszírozott vízmennyiség, másrészt pedig továbbra is ott van a főáram, melynek Révfülöpnél már 40 kilométernyi tere lett felerősödni. Emellett pedig berajzoltam, hogy az egyes beugrókban nagyjából milyen mellékes hullámzás generálódott, nyilván ezek is keverték a trutyit.

Reggel csak néztem a mobilt, csak néztem, végül annyit bírtam kinyögni, hogy idén legalább jó a kormányom.

Tavaly ugyanis az volt a legnagyobb problémám, hogy hasonló viszonyok között egyáltalán nem működött a kormányom, csak szkegként tudtam használni. A túra végén sikerült csak beállítanom. Az idei első nap rögtön ki is derült, hogy a beállítás tényleg jó lett, sőt, otthon befújtam wd40-nel a kormányszerkezet minden részét, vajpuhán muzsikált.

Megreggeliztünk, összepakoltunk. Nekem teljesen megnyomta a kedélyemet a várható birkózás. (Jelzem, ezzel egyedül voltam. Péter kifejezetten élvezi ezt a terepet, Nejnek és Attilának meg semleges. Egyedül én parázok.)

Vízre szálltunk (1-es pont). Nézegettem, beleszagoltam a levegőbe és a két, egyformán vacak alternatíva közül kiválasztottam az egyiket. (Utálom a bizonytalan, de a bőrőmre menő döntéseket.) Egyrészt bemehettünk volna az öböl tövébe hátszéllel, viszont ekkor a tihanyi csúcsig kemény oldalszélben kellett volna elvergődnünk. Ha viszont ferdén átvágunk, akkor rövidebb a táv (átfogó kontra befogók), nincs hátsó hullám, mondjuk helyette pont a legkellemetlenebb azaz hátulról féloldalasan támadó hullám van végig. Péter és Attila az első verzió mellett döntöttek, mi Nejjel a másodikat választottuk. (Erre mondaná Dogbert, hogy ‘asztán megdöglött mind’.)
Odabent látszott, hogy nem becsültük alá a hullámzást. Cifrázta, mint Lusta Dick a trombitaszólót. De szerencsére most nem volt horgász, aki ránk kiabált volna, hogy menjünk beljebb. (Tavaly volt. Nej el is vesztette a fejét és elküldte a kurvaanyjába.) A mólók kerülése (2-es pont) most is nagy kihívás volt, eleve a víz is forog ezekben a kanyarokban, mint a centrifuga, meg nekünk is fordulni kell közel 180 fokot, jó kis fogcsikorgatós élmény. De minden jónak vége lesz egyszer, szerencsére a rossznak is, végül kikeveredtünk a kompkikötőig, itt persze elkaptuk, hogy dudál a komp, na ilyen tetű lassan még nem láttam kompot elindulni, minket meg ekkor hátulról tolt az erős szél, szégyenszemre hátrafelé kellett eveznem a hátulról rámzuhanó hullámokban. A kikötő után beslisszoltunk a móló takarásába. Kikötöttünk. Hét kilométer birkózás. Megérdemlünk egy sört és egy kis nyújtózkodást.

Tihanyi rév, büfé. Vécé. Az van rá kiírva, hogy ha nem fogyasztasz, akkor 500 forint/fő. Nem tudom… tényleg ennyire szabadáras a klotyi? Akkor is, ha ez egy kikötő és nincs mellette nyilvános vécé?

Na mindegy, mi kértünk egy sört, szóval rövidre zártuk, de nem szeretem, amikor zsarolásnak kell engednem.

Utána búcsút vettünk Attilától. Megy vissza Szabadi-Sóstóhoz. Őt sem kell irigyelni, ebben a brutál szembeszélben, szembehullámzásban ki fog nőni addig a szakálla. Persze ő meg rajtunk poénkodott, miszerint nem sokat fogunk unatkozni. Hát, ja. Tavaly ugyanis idővel elkezdett csitulni a szél, idén viszont esze ágában sem volt. Elsőre nagy arcunk volt (ha eddig túléltük, akkor már nem is lehet bajunk), a forduló után becéloztuk Akalit és elindultunk, jó mélyen bent. A koncepció az volt, hogy ha szarabb lesz, mint a füredi öbölben, akkor kiljebb megyünk.
Atyavilág, mekkora marha tud lenni időnként az ember.
Péter folytatta a part kinyalását, szépen elkocogott a szelíd vízben. Mi meg bele a pogózó küzdőtérbe. (Amiben az a vicces, hogy Péter kifejezetten imádja a vad vizeket, én meg utálom és inkább mentem volna a part mellett. De akkor nem jött volna ki a matek, hiszen a gyorsabb egység ment volna rövidebbet.)
Szóval mentünk, mendegéltünk. Egy ideig kifejezetten elégedetten. A hullámok persze növekedtek, eléggé összevissza is jöttek, de uraltuk a helyzetet. Nagyon faszák vagyunk. Aztán elkezdtek egyre nagyobbak lenni a hullámok. Annyira, hogy kiadtam az ukázt, menjünk a part felé. Na, ekkor derült ki a koncepció hibája. Hogy amikor annyira nagyok a hullámok, hogy már nem vagyunk biztosak abban, hogy tudjuk kezelni, nos akkor már annyira bent vagyunk, hogy jó 30-40 perc, mire védett övezetbe jutunk. Olyan vízen, ahol már csak szerencsével tudjuk uralni a kajakot. Márpedig ha itt borulunk, akkor… nem is tudom, mit csinálunk. Rohadtul bent vagyunk, a hullámzás Révfülöp felé visz, ami jó 15 kilométerre van, ilyen időben kizárt, hogy vissza tudjunk mászni a kajakba, hiszen akkor ki sem borultunk volna, marad a BalatonHelp, feltéve, hogy elő tudom túrni a mobiltelefonomat. Szóval beszartunk, nem is kicsit. Pedig még nem kaptuk meg a nagy pofont. Ugyanis nagyjából akkor fordultunk part felé (a fenti térképen a piros kör, a trekket pont eltakarja a lila vonal, de sejthető a forduló), amikor a tihanyi csőben összeszűkült, emiatt nagy sebességű vízáramlás kitört jobbra, a part felé. Azaz hirtelen megsorozott minket hátulról öt akkora hullám, hogy felsikoltottam. Nem, ez most nem vicces túlzás, tényleg átordítottam Nejnek, hogy ezt nem tudjuk megcsinálni. Gyakorlatilag mind az öt hullám akkora volt, hogy már verve voltunk. Felemelt a magasba, olyan egy méter magasságban a kajak közepe ült a hullám tetején, az eleje és a háta lógott a levegőben, a kormány ilyenkor már nem ér semmit, a hullám persze igyekszik befordítani – és ha sikerül neki, akkor a következő hullám már be is borít – az egyedüli védekezési lehetőség, hogy előrehajolva kaparsz a lapáttal, mint az állat, azaz gyakorlatilag szörfözöl a hullám tetején, utazol a hátán és kivárod, amíg lecsillapodik. Na ilyenből volt öt. Ahogy elmentek, a biztonság kedvéért megint átkiabáltam Nejnek, hogy kösz mindent, jó volt ez a 35 év veled, de szerencsére több ilyen roham már nem jött, mi pedig soványmalacvágtában tepertünk kifelé.
Mondjuk, nem teljesen. A mai napig nem tudom, honnét szedtük a bátorságot, de még bőven nem voltunk komfortos környezetben, amikor dafke megint becéloztuk a belső, erősen hullámzó vízben Akalit és most már nem is variáltunk, mentünk nyílegyenesen.

Borzasztóan örültem, amikor végre szilárd talaj volt a lábam alatt. Pedig Akali annyira nem nagy öröm, az égegyadta világon minden zárva van, az egyetlen nyitva tartó vécéért is át kell gyalogolni szinte az egész strandot. Ittunk egy sört, ettünk egy flapjack zabszeletet, ennyi.
Vissza a birkózószőnyegre.
Határozottan emlékszem, hogy tavaly itt már meglehetősen lecsillapodott a szél is és a hullámzás is. Na most esze ágában sem volt. A zánkai öbölig még csak-csak elkalimpáltunk, aztán a szokásos koreográfia szerint Péter elindult partot nyalni, mi meg becéloztuk nagyjából Szepezd környékét, de hamarosan nyakunkba kaptuk a brutál hullámokat és rohantunk is ki a túlpartra. Kábé a zánkai strandnál landoltunk.
Innen jött a neheze. Vess még egy pillantást a fenti térképre. Itt már 40 kilométeren keresztül felhízlalt hullámszauruszok jöttek, méghozzá nem is egy irányból. A direkt hullámok oldalról kaptak el, az öbölben elkanyarodó hullámok meg hátulról. Pusztán csak azért, nehogy megszokjuk az egyiket és a végén unatkozzunk.
Ilyen körülmények között eveztünk le hat kilométert, azaz valamivel több, mint egy órát. A végén pedig jött a révfülöpi spiccnél (3-as pont) a vitorláskikötő mólója, ahol aztán tényleg minden volt: itt tombolt legerősebben a szél, meg persze egyszerre játszott a fő hullámzás és a visszakeveredő hullámzás is. A móló mögött leparkoltam, hogy bevárjam Nejt, de még ott is, az elvileg védett területen is vitt előre a hullámzás, folyamatosan hátrafelé kellett eveznem.
Tényleg nagyon durva volt.
Az első húsz perc után kezdtem morogni, hogy tényleg ennyire hülye vagyok? Időt, pénzt áldozok azért, hogy ekkorákat szopjak? A spicc ekkor még baromira messze volt, a víz meg egyre csak romlott. Nem, ebből elég volt. Egyébként is, ez már a hetedik kerülésem, a hét szép kerek szám, legalábbis a hetes számrendszerben, éppen ideje abbahagyni, meg egyébként is jöjjenek a fiatalok. Kész, kiszállok, úgysem motivál már semmi.
Aztán később még jobban tele lett a búrám. Miért kellene egyáltalán még ezt is végigcsinálnom? Megérkezünk Tomajba, onnan következő reggel egy óra séta a badacsonyi kikötő, áthajózok Fonyódra, felveszem a kocsit, visszajövök a kajakért, aztán onnantól én leszek a parti egység. Igen, ez lesz.
Háromnegyedóra múlva már nagyon ocsmányul káromkodtam. Ekkor már ott jártam, hogy nem, nem várok még Tomajig sem. Révfülöpnél kiszállok, elvonatozok Badacsonyig és még ma este hozom a kocsit. Egy perccel sem kinlódok többet, mint amennyit innentől még muszáj.
Utána jött a spitz megkerülése, amikor már kis híján szétrobbant a fejem.
A hátsó förgeteg elrepített a Császtai strandig, ott ráfordultunk a gyerekpancsolóra. Kiszálltunk. Leültünk inni egy sört. Nem volt ez sok idő, de meglepő változások indultak be. A fák, melyek kikötésünkkor még majdnem vízszintesen dőltek a szélben, elkezdtek kiegyenesedni. Ráadásul a strand már egy öböl elején volt, ott, ahová a fő hullámzás már nem tudott betörni, azaz valamivel simább lett a víz is. Nem, nem lett sima… csak simább. Aztán eszembe jutott, hogy mindig is ez a zánkai öböl volt az a pont, ahol minden összejött, ahol rendszeresen ordítva káromkodtam, majd amikor kijöttem belőle, egyből megnyugodtam. Megtörtem a túra gerincét, innentől már nem ellenfél. Kortyolgattam a sörömet és kezdett elszivárogni a dühöm. Oké, persze, Tomajig elmegyek, ritka hülye elképzelés volt, hogy innen megyek el az autóért, hová is tenném addig a kajakot? Tomajon meg majd meglátom reggel. Ha kellemes időt mond a meteorológia, akkor menjünk. Ez gyakorlatilag pihenő szakasz, ráadásul ez a másik kedvencem is, miért pont ezt hagynám ki?
Jó. És jövőre mi lesz? Semmi. Jövőre már nem jövök. Nyilván senki nem fog neki örülni. Meg nekem is hiányozni fog. Mondjuk mi lenne, ha jönnék, de állandó parti egységként? Autóval kisérném a többieket, akiknek így nem kellene fullra pakolt kajakot hajtaniuk. Jó! A kempingekben kivenném a szállásokat, majd mire megérkeznek, főznék valami vacsorát. Sőt, vinném a kajakomat és ha az idő engedi, még elébük is tudnék evezni. Így benne is lennék, meg eveznék is, de nem lennék rákényszerítve, hogy olyan vízben is evezzek, amelyhez semmi kedvem sincs. Oké. Akkor ez lesz. Majd valamelyik este elővezetem.

Az eddigiekhez képest nyugodt vízben indultunk el Révfülöpből, nagyjából a pálkövei spitzig nem is volt gond. Utána viszont, amikor becéloztuk az ábrahámhegyi spitzet, az időjárás felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy még itt van. Azaz megint belekeveredtünk a főhullámzás sodrába (4-es pont) és kezdődött minden előlről. Hiába csitult el a szél, a hullámok még nagyon sokáig lötyögtek. Azaz megint becéloztuk az öböl túloldalának közepét, onnan pedig kellemetlenül erős oldalhullámzás mellett araszoltunk el a spitzig, majd az ábrahámhegyi móló megkerülése a zavaros vízben, eh.
Viszont innentől már egyre csökkenő hullámzás mellett fordultunk rá a tomaji kempingre, legalábbis arra a pontra, ahol a kempinget sejtettük, a laposan szembetűző naptól ugyanis nem láttunk semmit: sem a GPS képernyőjét, sem a partot.
Persze megtaláltuk, a kajak már magától is kiúszna, ha hagynánk. Kikecmeregtünk, Péter elszaladt a recepcióra, ügyes volt, megszerezte a kocsmához legközelebbi olcsó faházat, becuccoltunk, aztán csak úgy, zuhanyzás nélkül, vizes cuccban be is ültünk a Félszeműhöz. Sör. Pizza. Sör. Ez volt a tervezett program. Éppen a pizzát csócsáltuk, amikor befutott Túri Ati, mindenki meglepetésére egy rendszeridegen kenuval. Hellóhelló, hogyvagy, hogyvagy, derégláttukegymást. Igyunk sört. Meg még egyet. Végigdumáltuk, végigvigyorogtuk az estét, a kocsmában meglepően sokan voltak, így a Félszemű sem zárt be fél nyolckor. Jó este volt. Aztán végül mindenki elment a dolgára, bezárt a kocsma is. Elalvás előtti zuhany, búcsúsör, aztán szunya.
Direkt nem néztem meg a meteorológiát.

Szabadi-Sóstó – Balatonfüred
2022.09.03; szombat

Távolság: 36,93 km.
Idő: 9 óra 22 perc.

Mielőtt belekezdenénk a napba, vessél egy pillantást a fenti számokra. Tegnap 47,5 kilométert tettünk meg nagyjából annyi idő alatt, mint ma 37 kilométert. Na, ezzel el is mondtam mindent. Szinte végig tükörsima vizet kaptunk, nem kellett sehová rohannunk, mi pedig boldogan pilinckáztunk.

Egészen viccesen alakulnak a reggelek. Tizensok éve ráálltam a 7.00/9.00 párosra, azaz 7-kor ébresztő, 9-kor indulás. Most is ebben állapodtunk meg. Aztán minden reggel akadt valaki, aki meghekkelte. Első reggel magamtól keltem fel 6:45-kor és nyilván nem akartam visszaaludni. A második reggel gondoltam, csalok, felhúztam a mobilomat 6:55-re. Attila mobilja 6:40-kor csörgött, nyilván megint keltem vele. Aztán ez ment végig, valaki mindig hamarabbra állította az ébresztőt. Jókat vigyorogtam, de valahol ez a normális. Ha biztos akarok lenni magamban, ha nem akarom, hogy a többieknek kelljen várniuk rám, akkor inkább kicsit korábban kelek.
Aztán ebből jött ki, hogy rendszeresen elindultunk már 8:30-9:00 között. Ami szintén nem baj.

Kettéváltunk. Attila és Péter nem akartak andalogni, mi Nejjel annál inkább. Így ők kimentek rendesen a part mellé, kinyalni az öblöket, mi meg vagdostuk lefelé rendesen a sarkokat. Így jött ki, hogy nagyjából együtt haladtunk.
Persze ez nem jelenti azt, hogy találkoztunk is. Ahhoz kommunikálnunk kellett volna.
Tavaly már írtam, most sem volt másképp. Nem ugyanott és nem egyszerre kötöttünk ki, felhívni egymást, sms-t küldeni csak a partról tudtunk, nyilván ilyenkor a másik fél volt kajakban… és vice versa. Kikötöttünk a Gumirádli strandon, megmozgattuk a lábunkat, ittunk egy sört, visszaszálltunk, ekkor jött, immár a vízen az üzenet Péteréktől, hogy ők a Honvéd üdülőben vannak. Almádi előtt kaptuk az sms-t, hogy a fűzfői Föveny strandon lazulnak, ott is fognak ebédelni, mi viszont már ráfordultunk Almádira. Végül csak összekonvergáltunk a csopaki strandon, onnan már végig együtt mentünk.

Egy újabb meglepő felfedezés. Megfejtettem a túraGPS titkát. Nem, sajnos nem javult meg. A szürkés csík továbbra is ott van. Csak éppen amikor kék a kép – azaz vízen evezéskor mindig – akkor a kékbe belesimul a halványszürke és nem látszik. De ahogy partközelbe érünk, már előjön.

A Gumirádli strandon vadkempingezős társaságba futottunk bele. Szimpatikus fiatal pár, valami faltboot jellegű kajakkal, talán Klepperrel. Ez egy lécekből összelegózható, vászonborítású kajak, melyre szerelhető vitorla is. Érdekes jószág. Nos, a fiatalok ezzel a szerkezettel csinálták ugyanazt, mint mi, azaz próbálták megkerülni a Balatont. Kell hozzá bátorság, mert a stabilitása nem annyira acélos, értem ez alatt azt, hogy hamar belecsap a víz, viszont ha szerencséjük van, azaz erős és jó szél fúj, akkor evezés nélkül is képesek száguldani.

A Honvéd üdülő viszont felejtős. Sajnos. A korábbi beszámolókban rendszeresen írtam róla. Először véletlenül tévedtünk be, aztán kiderült, hogy valójában zárt üdülő, de a kikötőmester szereti a kajakokat, meg a vagányabb kajakosokat, szóval szívesen látott vendégek voltunk. Eddig. Most Péteréket biztonsági gorillával megtámogatott security manager tanácsolta el. Ennyi volt.

Felhasználva a tavalyi nagyon hasznos információt – miszerint szeptemberben már nincs Kenesén vízirendőrség – nagyon durván, mondhatni fejszével faragtuk meg a fűzfői öblöt.

Almádiban toltunk egy gyrost, majd mentünk is tovább. Alsóőrsnél, az új gigantikus hullámtörő gátnál értek utól Attiláék, innen együtt csorogtunk át a csopaki strandra. Sör. Ökörködés.
Nekem két nagy kedvencem van a Balatonban, az Almádi-Füred szakasz, illetve a Badacsony-Keszthely közötti. Nyilván most is maximálisan kiélveztem, a víz továbbra is sima volt, a nap pont kellemesen sütött, nem siettünk sehová, mi kell még ezen kívül? Hát, a tihanyi kompból átalakított bulihajó, amelyből ezerrel bömbölt a zenének csúfolt igénytelen technoszar, az mondjuk pont nem kellett. Ehhez képest Siófoktól Füredig mindenhol hallható volt.

A füredi kemping egyre hervasztóbb. Mészárosék egyre nagyobb darabokat harapnak le belőle, hogy fehér fürdőköpenyes szállodákat építsenek a telekre. Jelenleg telepakolták stégekkel a gyerekpancsolóhoz vezető vízi utat, a parton pedig kerítéssel zárták le a további partot. Gyakorlatilag a gyepen keresztül lehetett oldalra kerülve eljutni a kemping maradék részére. Ami persze kiskocsin vontatott kajakokkal nem volt annyira nagy élvezet.

Ma már messze nem voltunk annyira leamortizálva, mint tegnap, M finom gulyáslevessel várt minket, béke volt.

Estefelé elsétált mellettünk egy ifjú pár, akik gyanúsan sokat pislogtak befelé. Aztán leesett, hogy velük találkoztunk a Gumirádli strandon. Integettünk, visszaintegettek, dumáltunk. Mint kiderült, 100 méterre van a sátruk.

Békésen sörözgettünk, majd korán elmentünk aludni. Nyugodt szívvel, mert a meteorológia a maihoz hasonló csendes napot jósolt.

Fonyód – Szabadi-Sóstó
2022.09.02; péntek

Távolság: mint üveggolyó 47,48 km.
Idő: 9 óra 47 perc.

Igen, rögtön az első nap a legerősebb. A teljes karika olyan 180-190 kilométer között mozog, ez ugye öt napra leosztva olyan napi 40 kilométer. Ehhez képest ma közel 50 kilométert evezünk. Így adja ki. 32 kilométerre van kemping, meg 47-re. Negyvenre pont nincs. Másfelől meg általános tapasztalat, hogy ha lehet, akkor az elején kell nagyon megnyomni. Mert az már megvan. Az időjárás bármikor alánk pakolhat és volt már nem egy olyan napunk, amikor a harminc kilométer is nagy eredménynek számított. (Sőt, volt amikor a 18-nak is nagyon örültünk.)

A terv most is ez volt, bár az időjárás belógatta a valószínűségi himbilimbit. És ez mind be is jött. Az első 5 kilométeren kemény összevissza szelet kaptunk, a hullámok leginkább az északi partról jöttek, nem voltak kicsik, de azonkívül, hogy kellemetlenkedtek, más bajt nem csináltak. A második 5 kilométeren ugyanilyen erősen kaptuk telibe a szembehullámokat. Na, ennek már nem örültünk annyira. Én már azon matekoztam, hogy ilyen körülmények között elérjük-e még világosban Szabadit, vagy gondolkodjunk a B tervben?

Persze hivatalos B terv nem volt, azzal a mondással indultunk el, hogy Szabadi or Burst. Azaz mindenképpen elmegyünk odáig. M jött velünk parti egységként, lefoglalta a szállást, nem kellett a recepció miatt sietnünk. Érkezhettünk fejlámpával is. Attila pedig – aki ott csatlakozott hozzánk – bevállalta, hogy ha valaki kipurcan, akkor érte jön autóval.

Szóval ez mind szép és jó, de amikor a leghosszabb távot eveztük, emberes szembeszélben és szembehullámokban, senkit nem igazán dobott fel a lehetőség, hogy le kell nyomnunk a távot, ha beledöglünk is. Ennek ellenére meglepően jó tempót mentünk, 11 perces kilométereket hagytunk magunk mögött, ami olyan 5,5 km/h körüli értéknek felel meg. Persze nem én lettem volna, ha megint nem aggódtam volna: most éppen azért, hogy ennek a tempónak meglesz később az ára.

Tíz kilométernél kifújtuk magunkat, ittunk egy sört. Mintha a szél is csak erre várt volna, enyhült egy kicsit. Innentől ahogy haladtunk északra, úgy csitult a szél is. Eveztünk. Valahogy nem beszélgettünk sokat, inkább daráltuk lefelé a távolságot. Nekem különösen szórakoztató gondolataim támadtak. Olyasmik, hogy nem igazán akart előugrani az az emlékkép, amikor beraktam volna a slusszkulcsot a vízhatlan táskába. Márpedig ha nem raktam be, akkor az vagy ott maradt a padon, vagy a nadrágzsebemben figyel. Be voltam csomagolva, mint csecsemő éjszakára, nem tudtam megnézni a zsebemet. Majd az ebédszünetben. Sokkal kevésbé kínzó gondolat volt a kajakszállító kiskocsi kérdése. Ott ugyanis határozottan emlékeztem, hogy nem volt a kezemben az a kis műanyag doboz, amelyben a kerekeket rögzítő csavarok vannak. Azaz az ottmaradt az autóba visszadobott szatyorban. Na most ezeket a 70 kilós kajakokat kézben felcipelni a mobilhome-hoz, az nem kis kihívás.

Szárszón kötöttünk ki ebédelni, itt már gyakorlatilag nem volt se szél, se hullám.
Mondjuk víz se nagyon.
Nagyon féltem attól, hogy úgy járunk, mint 2012-ben, amikor annyira, de annyira nem volt víz a tóban, hogy száz métereken vonszoltuk magunk után a kajakot az iszapban, mire kiértünk a partra. Nos, ennyire nem volt durva a helyzet, de elég sok víz hiányzott. Fogalmazzunk úgy, hogy vonszolni ugyan kellett, de csak tíz métereket.
A strandon egy megdöbbentő felfedezés. Eddig mindig elkönyveltük, hogy itt nincs nyitva semmi, mert nem láttunk nyitva egy bódét sem. Igenám, de a strand legtávolabbi sarkában, ahová már nem láttunk be, működött – és a korábbi években is működött – egy lángosos bódé. (Először kimentünk a strandról, be is ültünk egy helyre, de arról kiderült, hogy drinkbár, aztán megkérdeztük a csapost, hol lehet kajálni, erre visszamutatott a strandra.) Itt toltunk egy lángost és alaposan feltöltődtünk… hát valamivel, melyet én nem neveznék zenének. A strandnak ebben a sarkában van szinpad, ahol a büfések szerint egészen jó koncertek voltak a nyáron, most viszont egész hétvégén technofesztivál lesz. Van. Ordítva dübörgő hangerővel. (Nem, nem utálom en bloc a technózenét, de ez valami annyira igénytelen szar volt, amelytől kiújult a botfülem.)

Kiszállás után megtaláltam a kocsikulcsot a zsebemben és még csak vizes sem volt. Huh. Attilát pedig felhívtuk, hogy vegyen nagyfejű szöget vagy valami erős drótot. Ez is pipa.

A nap meglepetése: megjavult a túragps-em. Ez valami olyasmi, amit a saját szememnek sem akartam elhinni. Ugye az történt, hogy az osztrák bringatúrán a tűző napon egyszer csak elfolyt a folyadékkristályos kijelző, lett rajta egy nagy fekete kör, körülötte egy sötétnarancssárga gyűrűvel. Ez kikapcsolás után is ott maradt. Kakukk. Aztán itthon, pakolás közben vettem észre, hogy megváltozott a helyzet, a fekete/narancssárga kör helyett egy szürke csík lett, a képernyő felső részében. Gyorsan be is vágtam a fagyasztóba, hátha a hideg helyrehozza, de nem. Na mindegy, megrendeltem az újat. Csakhogy nincs, nem kapható. Közvetlenül a Garmintól rendeltem, majd miután két hétig nem is reagáltak a rendelésre, írtam egy mogorva levelet, arra jött egy elnézéskérő(1) levél, meg egy mentegetőzés, miszerint ők sem kapnak az anyacégtől, fogalmuk sincs, mikor lesz.

(1) Nem tudom, hogy vagy vele, én legszívesebben leköpném az összes alakot, aki beleszarik a dolgába, majd azt hiszi, hogy elég elnézést kérnie és minden el lett felejtve. Nem. Nincs elnézés. Elfogyott.

Azóta eltelt kábé egy hónap, semmi. Nyilván körbenéztem már üzletekben is, de ugyanaz. A lényeg, hogy jobb híján ezt kellett vinnem magammal. Erre mi történt? Első nap rögtön eltűnt a csík. Mi van itt?

Ebéd után megint más víz fogadott. Most a változatosság kedvéért hátszelet kaptunk. Nem rajongok érte, de még belefért a komfortzónámba és persze besegített. Egyedül azon problémáztam, mi lesz a tihanyi csőben, hiszen a Keleti-medencére erős észak-keleti, azaz szembeszelet mondott még ebédkor is a meteorológia, akkor pedig a két ellentétes hullámzásnak pont a kompok vonalában kell találkoznia.
Nos, az történt, hogy Szántód felé közeledve a hátszél fokozatosan lecsillapodott, a túloldalon pedig… nem volt semmi. Híre-hamva sem volt az erős szembeszélnek. Huh. Már ránk fért. Megkaptuk az esélyt, hogy még világosban behúzzuk a hátralévő 17 kilométert. Jól meg is nyomtuk.

Aztán Siófoknál feltámadt az északi szél, nem is kicsit, ez gyakorlatilag félig szembe, félig kellemetlenkedően oldalba támadt, nagyjából ott, ahol már ki kellett sodródnunk a part mellé. Vicces volt, de a térdig érő vízben ez a nem túl nagy szél is tarajos hullámokat generált, kimosta rendesen a hónunk alját.
Egyáltalán nem bántam, amikor megláttuk végre a lelkesen integető parti egységet a vaslépcsőnél.

Attila hozta a saját kiskocsiját, a dróttal sikerült meghákolni az enyémet, Péter kitartóan küzd a saját kis öszvérével, szóval viszonylag hamar felrángattuk a kajakokat a faházhoz.

Nem kicsit voltunk hullák. A teraszra kiültünk ugyan, de… nekem konkrétan vacsorázni sem volt kedvem, bontottam egy zacskó mogyorót és azt rágcsáltam a sör mellé. Péter meg még világosban elaludt a székben.
Kimaxoltuk a napot.