Mondhatni az utolsó pillanatban. Már az elején összeraktam, milyen sorrendben jönnek majd a videók. Időben el is készültek, de a Youtube tiltása miatt a Jón-szigeteki kalandról készültnél meg kellett oldanom valamilyen alternatív módon a videó publikálását.
Nem volt egyszerű. Nem akarom nagyon szaporítani a szót, itt már bőven megtettem.
Nézzük magát a kalandot. Cobranco egyik kerékpáros túrája adta az ötletet. Nagyon jó ötlet volt. Egy hét, benne Lefkada, Kefalónia és Ithaka. Remek időt fogtunk ki május végén, gyakorlatilag megsültünk és mindenhol tudtunk fürödni. Túrázgattunk is, ahogy kell. Hazafelé pedig még útbaejtettük a Meteórákat.
És persze ne feledkezzünk el a tengerre néző teraszon lenyomott családi kettlebell gyakorlatokról sem. :)
Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.
– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.
Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.
Beültünk egy kávéra.
Aztán komp. És felhők.
Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.
Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!
Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?
Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.
Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.
Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.
Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.
Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.
Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.
A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.
A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.
És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.
Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.
Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.
Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.
Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.
– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.
Meteorák és haza 2018.06.02; szombat
Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.
Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.
9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.
Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.
Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.
Utána viszont már hosszú menet haza.
A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.
Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.
Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.
Ithaka. A szigetnek van egy misztikus hírneve, ugye Odüsszeusz és a kalandjai. A valóság az, hogy nincs közmegegyezés a történészek között arról, hogy a híres király valójában itt élt. Szó van arról, hogy akkoriban Kefalóniát nevezték Ithakának és ez csak egyik a koncepciók közül. A sziget lakóit mindez nem zavarja, nekik Ödüsszeusz az ősük és mindenki elmehet a fenébe, aki kételkedik.
De még csak ott járunk, hogy hajnalban kitámolyogtunk az ágyból.
Nem aludtunk jól.
Volt a birkák között egy hasfájós, aki egész éjszaka, pontosan ugyanabban az ütemben, hasfájósan bégetett. Egész éjszaka. Ráadásul elállt az eddig meglehetősen erős szél és kiderült, hogy igenis vannak szúnyogok. Nem is akármilyenek. Akkorákat haraptak belém, hogy a mai napig tele vagyok elvakart, de még mindig viszkető, azaz minden nap újra és újra elvakart sebhelyekkel.
Szendvicsreggeli. Ezzel el is mondtam mindent.
A kompot majdnem elbénáztuk. Beálltunk a kikötőben egy hajóhoz és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ez máshová megy, a miénk meg egy teljesen másik mólóról indul. Éppenhogy elértük.
A kompon. Ez a kép pontosan leírja, hogyan néztünk ki.
Először nem hittük el. De az a két betonszállító mixer tényleg kompolni jött.
Legurultunk a hajóról. Elmentünk a sziget fővárosáig, Vathy-ig. (Már itt jó érzékkel lehúztuk a programok felét, ugyanis nem kerültük meg az északi félszigetet. Hangulatos, meg romantikus, meg minden, de az utóbbi időben annyi hangulatos és romantikus úton autóztunk, hogy egyikünknek sem hiányzott. Inkább a nyugodt tempójú túrázásra szavaztunk.)
Egy eldugott parkolóban ledobtuk a kocsit és irány a meredek.
Nem volt kispálya. A beszerzett track szerint 14.5 kilométer, 450 méter szint. És ahogy felnéztünk a fölöttünk magasodó hegyre, ez valósnak is tűnt. Nagyon. De hát ezért jöttünk.
Hajrá.
A túra arról szólt, hogy felmegyünk a retkes fenébe, ahol lesz egy Nimfa barlang, egy ősi rom, majd egy hangulatos úton visszaereszkedünk a partra és besétálunk Vathy-ba. Majd valami tengerparti étteremben visszapótoljuk az elvesztett kalóriákat.
Az út első fele tulajdonképpen lakott területen ment. Tulajdonképpen. De a track elvitt valami völgybe, mely nagyon hangulatos lett volna, ha nem magasodott volna végig fölöttünk a szikla, melynek egyszer fel kellett mennünk a tetejére.
Kellemes, hűvös kocsma Perachori faluban. (Már az útjelző tábla is gyanús volt: Perachori Felsőfalu. Bakker, ekkor már egy órája felfelé meneteltünk. Ehhez képest még felső falu?) Kérdezték, honnan jöttünk és mivel. Megmondtuk. Nagy szemelkerekedések. Hát az minimum két nap! És egy csomó ország. Amikor megmondtuk, hogy egy nap és csak két ország, egy kicsit elszomorodtak.
Egyébként mindenhol kedvesek az emberek, de az árak húzósak. A sör 3,5-4 euró, a legegyszerűbb ételek is 8 eurónál kezdődnek.
Nagyon nehezen indultunk el a kocsmából. Hűvös, árnyékos terasz. Jeges pohárba csapolt Mythos. Kedves, érdeklődő helyiek. Odakint pedig perzselt a nap.
– Te, muszáj nekünk mindig délben hegyet másznunk? – érdeklődött Nej, miután megmozdultunk.
– Persze. Ez a túráim védjegye.
– Mármint?
– Petrényi Tours. Nem kelünk hajnalban! Inkább szopunk a tűző napon!
– De ma hajnalban keltünk.
– És még így is összejött. Ez a tehetség!
Hangulatos ösvényen mentünk tovább. Mely egyszer csak elfogyott. Gyanakodva néztem a track-re. Hát, az bizony 60 méterrel arrébb ment, de egyébként velünk párhuzamosan.
– Hogyan nézhettem ezt be ennyire? – mormoltam – Várjatok itt. Szétnézek.
Tökön-paszulyon, mindenféle szúrós aljnövényzeten keresztül nekiindultam a durván meredek domboldalnak. Út, az nem volt, de még járható ösvény sem. Csak a track-et néztem és igyekeztem rátalálni. Sikerült. Jó száz méter bokorharc, jó húsz méter szint. De meglett.
Aztán lekiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek bátran utánam.
Lett néhány jó felvételem a “Nej káromkodva kapaszkodik” kategóriában.
Mehettünk tovább.
Eleinte nem mondtam, de kezdett gyanús lenni a dolog. Addig ugyanis a táblák egyszerre jelezték a Nimfa barlangot és a Paleochora romvárost (mely egykoron Ithaka fővárosa volt), de miután visszatekeredtünk az ösvényre, már csak Paleochora volt jelezve. A kihagyott szakaszon lett volna a barlang? De visszanéztem és túl sokat kellett volna lefelé mennünk, így inkább bíztam. Valamiben. Persze nem jött be. Elgombáztuk a barlangot.
– Úgyis csak egy büdös lyuk lett volna – vigasztaltam a társaságot.
– Vagy életünk legnagyobb élménye – rontotta el a racionalizálást Barna.
Szép, mi? És gondolj bele, hogy az autónk ott állt lent az öbölben. Azaz egészen idáig gyalog jöttünk fel.
Aztán szép csendesen visszaereszkedtünk Vathy-ba. És jöhetett a méltó bosszú, a nagy zabálás.
Meleg étel. Végre. Mindenkinek jól esett a hideg kaják után. Pedig azok is igen változatosak voltak, de az alapjuk ugyanaz. A jót is meg lehet unni.
Barnával szolídan muszakát kértünk, Nej viszont dőzsölt. Valami bébikecskét kért, vegyes körettel. Igyekeztünk csúnyán nézni rá, mégis csak bébikecske, de nem zavartatta magát, jóízűen betolta.
– Lehet, hogy ez a gyerekkecske a népének nagy vezetője lett volna.
– De valaki megette.
– Lehet, hogy megvalósította volna a kecskék és a farkasok közötti békét.
– Vagy akár a világbékét.
– De megették.
– Felelőtlenül.
Nej meg csak evett.
Időben indultunk a 15.00-kor induló komphoz. Időben is érkeztünk, nem sokkal 14.00 után. Csakhogy ekkor derült ki, hogy rosszul emlékeztem, a komp 15.30-kor indult. Huh, ez így már erős. Mi a fenét csinálunk itt másfél óráig? Láttunk egy strandot. Kimásztunk. Már majdnem belevetettük magunkat a vízbe, amikor Barna kiszúrta, hogy tele van tengeri sünnel. Tengeri cipő nélkül innentől felejtős lett. Barna még addig ügyeskedett, amíg be tudott vetődni, de mi, öregek már nem akrobatizáltunk. Visszasétáltunk. Még mindig volt egy óra.
Aztán a komp késett egy órát.
Azt hittem, ott pusztulok meg. Most ütött vissza, hogy egész nap fedetlen fejjel nyomtam. Nejnek legalább van haja, Barnának meg sapkája. Nekem egyik sem. Be is kaptam egy tisztességes napszúrást. Csak kókadoztam a széken és igazából már a sör sem esett jól.
Ennyire.
Mit összevariáltunk, hogy mit csináljunk még a nap hátralévő felében. A B terv túrájából meg lehetett volna csinálni az első másfél kilométert. Egy monostorhoz és egy várhoz tudtunk volna felmászni.
Csak nyögtem az ötletre.
A többiek is hasonlóan gondolkoztak.
Végül abban maradtunk, hogy hazamegyünk, bevásárolunk, utána egy strandolás a helyi szuper strandon, majd egy záróbuli este.
– Mit is kell még venni a boltból?
– Minden van otthon.
– Akkor csak bort, sört és szivart.
A boltos bácsi már szélesvásznú mosollyal üdvözölt.
Aztán a szálláson kidőltem. Nekem hűvös kellett és nyugalom. A többiek még lementek strandolni, én sörrel és szivarral kiültem az árnyékba. Az sem volt rossz.
Visszajöttek. Csendes pihenő.
Barna hozta az államvizsga tételeit, Nej valami sürgősen áttanulmányozandó szakmai anyagot én pedig egy általam eddig nem tartott, júniusi tanfolyam anyagát.
– Life long learning? – csodálkozott Barna, amikor kiderült, hogy mindenkinél van valami szakmai pdf.
– Aha. Majd megtudod.
De túl sokáig nem rongáltuk a hangulatot. Engem egy hidegvizes zuhany rendbehozott, utána kiültünk a teraszra. Vacsora. Borok. Sok.
A háttérben elmosódottan hallatszott egy kecskemekegés.
– Barna, nem lehet, hogy ez egy bébikecske szellemének a mekegése?
– Tutira az. Most panaszolja, hogy meddig élhetett volna.
– De megették.
Aztán megjelent egy csomó állat. Vonultak valahonnan valahová. Közben pedig felmásztak mindenre. Rövid időn belül tele lett velük a domboldal, felmásztak a csökevényes fákra, de még a fészerek, házak tetejére is. Majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.
A tegnapi pihenőnap után ma hegymászós jön. Konkrétan felmászunk a sziget legmagasabb csúcsára, az Ainos-ra. Szerencsére nem a tengerszintről. A hegylánc tetején található egy Nemzeti Park, azon belül a Xionistra túrát tesszük meg. Tervezés közben találtam a túráról egy track-et, eszerint 8,2 kilométer a táv, 650 méter szinttel. Ennek némileg ellentmond a Nemzeti Park weboldala, mely könnyű délutáni sétának nevezi.
Meglátjuk. Vagy a track rossz, vagy itt ennyire bika emberek élnek.
A weblap viszont… minimum furcsa. Csináltak táblákat, melyeket kitettek az autóút szélére. Majd lefényképezték ezeket és kirakták jpeg-ben a webre. Oszt ennyi.
Ekkora túrához combos reggeli illik.
Nagyjából ez volt a választék, ebből variáltuk össze minden nap az étkezéseinket: görög saláta, kenyér, sonka, kolbász, olajbogyó-püré, dolma, olajbogyó, tzatziki, joghurt. Na meg robola. (Reggelenként Mythos.)
Aztán nekiindultunk.
Benzinkút. Odaálltam a kút elé, a pacák kirohant. És leemelte a V Super Power kurvadrága pisztolyt.
– No! – szóltam rá – Normal.
– Azt nem lehet, üres a tartály – közölte.
– Ja, az én hátam meg tollas – vontam meg a vállam.
Mentünk tovább egy másik kúthoz.
Nem rohantunk neki egyből a hegynek. Előtte egy kis kultúra.
Megnéztük a Szent András monostort. Csak hogy lássunk ilyet is. Valahogy Görögországban mindig késztetésem van legalább egy kolostorra.
Úgy örültem, hogy megfelelő környezetben sikerült elkapnom azt a roppant fotogén felhőt. Csak utána csaptam a fejemre: bakker, az a felhő pont az Ainos előtt van! Az egész szigeten sehol máshol nincs egy sem. A kardomba fogok dőlni, ha felmegyünk és nem látunk semmit.
A monostor egyébként durván kihalt. A tábla szerint évente tartanak két misét. Azért így kibírható. Közben kertészkednek, termelik a szőlőt, csinálják a bort meg a sajtot, aztán úgy magukban esznek-isznak. Kezd új értelmet nyerni a brotherhood of men kifejezés. Nők nélkül kiegyensúlyozott, az élet örömeit fenékig kiélvező élet. (Oké, elnézést, a mondatban szerepel néhány félreérthető gondolatot sugalmazó kifejezés.)
Bementünk a szentélybe is. Először ódzkodtunk, mégiscsak rövidnadrágban voltunk, de a szerzetes intett, hogy menjünk csak bátran.
Ez most elsőre meredek váltás lesz, de írok pár mondatot az ún. six-pack-ről, azaz a kockás hasról. Fitnesz körökben ismert fogalom: arról van szó, hogy valaki annyira kigyúrja magát, hogy az izmokból hat négyzet alakul ki a hasán. Ezt úgy lehet elérni, hogy az ember addig gyúr, amíg eltűnik a hasáról minden zsír, az izmok pedig kitüremkednek. Csakhogy van három ín (kettő hosszában, egy keresztben), melyek befeszítenek a kitüremkedésnek. Ebből lesz a hat kocka. Van néhány ember, akinél nem három, hanem négy ín húzódik a hasfalban, nekik lehetőségük van a nyolc kockára is.
Nem érted, miért írtam? Nos, a szentélyben, a fő feszületen lógó Krisztusnak a lelkes szobrász 12 kockát szobort a hasára. Mert Jézus annyival a többi ember fölött létezik, hogy neki egyenesen 12-pack jár.
Innen felmentünk a Szent György várba. Korábban már utaltam rá, hogy az assosi vár előtt is állt erődítmény a szigeten. Nos, ez volt az. Valamikor nagy élet volt itt, sokáig a vár és a körülötte lévő település volt a sziget fővárosa. Aztán földrengések sorozata teljesen lerombolta. De a romok még így is impozánsak.
És az a rohadék felhő még mindig nem ment arrébb.
Ha arra jársz és kedved támadna végigtolni a túrát, néhány hasznos információ. Nem könnyű megtalálni a túra kezdőpontját. Streetview-val végigjártam a terepet, nem találtam meg. Végül vakon bíztam a korábban belinkelt jpeg fájlban. Bejött. Viszont nem tudtam, meg lehet-e állni autóval a túraút előtt. Az autóút ugyanis nagyon keskeny, meredek szélű hegyiút. Mi egy közeli bekötőútnál találtunk egy egyautónyi placcot, gyorsan le is parkoltunk. Elsőre igazunk volt, a túraút mellett semmi parkolóhely nem volt. Csak 2-300 méter gyaloglás után értünk el egy árnyas pihenőhelyet, rengeteg parkolóhellyel. Szóval bátran tovább kell menni, lesz parkolóhely és onnan kell visszasétálni a kiindulási pontra. (Ez az infó valahogy lemaradt a tábláról.)
A túra megdöbbentő. Mindannyian tartottunk attól, hogy azért csak kora délután van, a nap veszettül süt, mi meg hegyet mászunk. Egy kopár, sziklás hegyet.
Ehhez képest az Ainos Nemzeti Parkban buja növényzet fogadott. Bokrok, fák. Csak itt található fenyők. Nem megszokott a görög szigetvilágban. Oké, emelkedők voltak, de árnyékban sétálva, kilógó sziklákra kimászva, a tájban gyönyörködve bőven ki lehetett bírni.
Igen, a felhő még itt volt. De szerencsére nem takart be.
Megoldódott a hamis track rejtélye is. Az illető valószínűleg mobiltelefonnal rögzítette és a gps jobbra-balra elugrált 12-20 métereket. Ez normális terepen nem okozott volna gondot, de itt, a gerinctúrán ennyi oldaltávolság ugyanannyi szintet is jelentett. Így lett végül a valójában 300 méternyi szintkülönbségből 650. (Mondjuk ez sem egy könnyed séta, de azért nem szikkasztó pokoljárás.)
Hazafelé a hegy gerincéről beláttuk a sziget teljes északi részét. Nyeltem egy nagyot. Ugyanis holnapra egy ithakai túrát terveztem. A szigetre komppal lehet átmenni és naná, hogy megfelelő időben csak egy indul oda is, vissza is. Ráadásul oda brutálisan korán. Emiatt beraktam B tervnek Sami – a kompkikötő faluja – mellett egy könnyednek ígérkező egész napos túrát. Ha esetleg lekésnénk a kompot. Nos, a Google Maps megint megtréfált. A könnyed túra a valóságban egy óriási hegy megmászását takarta.
Valahogy a látvány megadta a motivációt arra, hogy holnap _semmiképpen_ ne késsük le a kompot.
Hazaértünk. Még mindig olyan meleg van, hogy Jorgosz sem dolgozik. Majd este. Amikor eltűnik a nap. És az emberek kiülnek a teraszra lazítani.
Ugyan nem mára terveztük, de az időbe még bőven belefért, így kimentünk Lassi legnagyobb strandjára. Nagyon bejött. Utólag meg is egyeztünk, hogy a többi, nagyívű, nagy hírű strand ugyan remekül nézett ki, de használhatóságban, kellemben ez vitte el a pálmát.
Vedd észre, a strand homokos. Én általában a köveset preferálom, de strandcipő nélkül ez a part maga volt a megváltás. Volt zuhanyzó. Volt árnyék. Volt egy mindent kielégítő, tengerre néző kocsma. Úgy elvoltunk, mint a befőtt.
Egy kis nosztalgia: macskázás. Családunk ősi sportja. Ha lenne címerünk, biztosan szerepelne benne, ahogy kék mezőben az egyik ember labdával kezében szivatja a másikat.
Igen, ha lett volna fejpántom a gopróhoz, akkor kaptatok volna ezekből belsős felvételeket is.
A játék vége viszont már nagyon nem ugyanaz volt. Régebben ugyanis az egész abba torkollott, hogy nagyot birkóztunk a kölykökkel a vízben. Ma ez már, az erőviszonyok megváltozása miatt, Nej lemészárlásához vezetett volna.
Előszezon utolsó hete, de nem érezni rajta. Nálunk ez az idő már vastagon nyár. Hiába kenjük magunkat 50-es napolajjal, estére olyan, mintha cserepesen ropogna a bőrünk. A víz meleg, a homok égeti a talpat, ellenben tömeg még nincs… ideális. Vicces, hogy három évvel ezelőtt napra pontosan ugyanekkor mentünk Számoszra és vihar vihar után, borult ég, erős szél… cudar időnk volt. Ennek a mostani kirándulásnak minden percét élvezem, akkor meg… persze, nem volt az se rossz, de a jó idő nagyon hiányzott.
Esténként kiülni a teraszra. Szúnyog egy szál sem. Hajnalig tartó beszélgetések bor mellett. Nagyon jó. De ehhez kell, hogy másnap reggel legyen időnk kényelmesen ébredni, ne induljunk korán. Erre jön ez a hülye komp. 8.15-kor indul Sami-ból, az autóút odáig 50 perc, ha nem akarjuk lekésni, akkor illik 40 perccel korábban érkeznünk, kiszámolhatod. De másik komp csak délután van, annak viszont nincs visszatérő párja.
A birkákat oda hajtották ki éjszakára, ahol nappal Jorgos nyírta a füvet. Nem csoda, hogy egész éjjel méltatlankodtak. Kifejezetten hangosan. Vajon ilyenkor egyszerűen csak ki szeretnék fejezni, hogyan érzik magukat, vagy egymással is kommunikálnak?
Van egy extrém rövidfarkú macska. A kurtafarkú Peti cica. De tényleg, képzelj el egy meglehetősen kövér, csámpásan járó kandúrt, olyan négycentis farokkal. Ma estére szedte össze a bátorságát, elsétált mellettünk, be a lakásunkba. Majd miután nem talált semmi kaját, undorral az arcán kijött. Talán még köpött is egyet.
Reggel a szokásos szertartás, Daniel Atya vezérletével.
Igazából itt találtuk meg az ideális helyet. Az előző írásban említett hegy miatt a nap reggel nyolc előtt békén hagyott minket (igaz, utána perzselt, mint az állat, de ekkor már bent reggeliztünk, majd mentünk a dolgunkra), a tengerpartra néző teraszon pedig élvezet volt sportolni.
Mára négy strandot terveztünk és egy hegy megmászását, illetve a hegy tetején lévő vár bejárását. Hülye terv volt. Látszik, hogy még tanulnom kell, hogyan csináljak pihenőnapokat. Igen, ez az lett volna. Ember, négy strand! Hát mi a pihenés, ha nem ez? (Irónia szmájli.)
Assos. Hangulatos falucska egy félsziget bejáratánál. A félszigeten pedig egy böszme nagy hegy, a tetején egy böszme nagy várral.
Nem viccelek. Nézdd meg alaposan. Bal oldalon látod az egyik épen maradt tornyot. Középen a várfalat… és ha lenézel jobbra, még ott is a várfalat. Azaz a vár belakta az egész hegyet.
Velencei várról van szó. A helyieknek volt ugyan egy kisebb váruk (Szent György vár, oda is felmentünk), de az kevés volt az állandó zaklatások, kalóztámadások ellen. Felkérték Velencét, hogy segítsen. Ők pedig egy ekkora monstrumot rittyentettek ide.
Különösebben nem készültem rá, úgy voltam vele, hogy csak látni fogjuk, hol van a vár, oszt jól felmegyünk. Ehhez képest a gps jelzett egy szemmel alig látható ösvényt. Nyilván letértünk. Nagyon jól tettük. Ugyan kapaszkodós volt a felmenetel, de hangulatos, aztán a vár bebarangolása után egy másik alig jelzett ösvényen… elállt a szavunk. (A fenti kép bal oldalán, a két csúcs között ereszkedik le egy panoráma ösvény.)
Történt még egy nem szándékos szivatás. Mentünk fel a toronyba, én értem fel legelőször, majd videóra vettem, ahogy a többiek felszuszognak, megkerülik a köveket, Barna felmászik a legnagyobb kőre és közli, hogy ő Yao, a Szikla Királya.
Tök jó jelenet volt. Csak éppen amikor visszanéztem, akkor derült ki, hogy a kamera 10 másodperc után leállt. Kénytelen voltam megkérni a csapatot, hogy menjenek vissza, és másszanak fel újra. Boldogan megtették.
– Állj! – kiáltottam rájuk – Legalább ne egyszerre lépjetek már! Spontánabban!
Feljöttek. Barna ugyanúgy pózba vágta magát.
Aztán már a szálláson vettem észre, hogy sikerült mind a két felvétel, csak a kamera az elsőt valamiért nem játszotta le. A laptop igen. Még nem tudom, hogyan fogom a házivideó készítésénél kiaknázni a lehetőséget, de ki fogom. Az biztos.
Itt is volt egy kicsike, ellenben nagyon hangulatos strand. De már elkezdtük a strandok lehúzását. Inkább ittunk egy sört, üldögéltünk, gyönyörködtünk a tájban… és mentünk az igazi, a nagy strandra.
Assos után nem messze található Kefalónia legjobb strandja, a Myrtos. Ekkorra olyan jól elment az idő, hogy nagyon elgondolkodtunk azon, hogy inkább itt leszünk hosszabb ideig és kihagyjuk az egyébként kifejezetten messze lévő másik két kiszemelt strandot. Hiszen ez a legjobb. Miért ne ezt élvezzük ki?
A vízi barlang előtt volt egy kis szárazföldi barlang is, pont nekünk teremtették. Nem vagyunk valami nagy napimádók, ez tény. Aztán a szokásos ortopédmozgással beletekeregtünk a vízbe, sziklákat kerültünk, bementünk a barlangba, kimentünk a barlangból, Nej folytatta az úszóleckét, én pedig kimentem a partra és kifeküdtem. A barlangban. Jó volt.
Hazafelé még bolt. A bácsika ahogy meglátott, rögtön berongyolt a kasszába, nem hagyott ekkora tételt a gyakornokra. Mi pedig igyekeztünk, hiszen annyiféle Robola van, az idő meg olyan rövid és csak meg kellene kóstolni belőlük minél több fajtát.
Jorgosz a fűkaszával. Egy workaholic. Pedig tök bukolikus lenne a környék, madarak csicseregnek, kakas kukorékol, kecskék mekegnek. De mindet elnyomja a fűkasza zúgása. Este fél tízig. Ennyit jelent, hogy gyakorlatilag vidéken lakunk, nem a belvárosban.
Estére megjött a Booking levele, hogy értékeljem az előző szállást. Oké. Első kérdés: milyen társasággal voltam? A választható lehetőségek: egyedül, feleséggel, két kicsi gyerekkel, baráttal, háziállattal.
Fogós kérdés. Felolvastam Barnának.
– Ezek közül melyik szeretnél lenni?
– Háziállat? Ez komoly?
– Aha.
– Jó lesz.
De végül két kicsi gyerek lett belőle.
Recent Comments