Search""Isztambul, gyalog""

Isztambul, gyalog 08/07

Azért csak kezdem birtokba venni a médiacenter gépet. Egy csomó manuál és youtube videó után nekiugrottam a vágásnak – és az eredmény kifejezetten elégedettséggel töltött el. Jó lett.

Imhol az isztambuli csavargásról készült összefoglaló, 34 percben.


 

Isztambul, gyalog 07/07

Hazautazás
2013.10.11; péntek

Előjelek:

  • Csütörtökre európai légiirányítók sztrájkja, legalábbis egy bizonytalan fórumbejegyzés szerint.
  • Jövő héten török újév, egész hetes szabi, az Isztambulinfo blog szerint pénteken tízmillió ember fogja elhagyni Isztambult. Velünk együtt.
  • Múlt vasárnap az 50 perces menetidőből simán lett másfél óra az Expresz E11-es járaton.

De gondolkodjunk pozitívan. Korán kelünk. Nem lesz nehéz, a müezzin segít. Már tudjuk, honnan indul a busz. Feltehetően korán reggel még csak a befelé jövő forgalom lesz erős (mint minden nagyvárosban), az exodus pedig inkább délután várható, amikor mi már a reptéren fogunk ücsörögni. Vagy a gépen.

Nagyjából így is történt. Hatkor keltünk, nyolckor már Kadiköy-ben kerestük a buszt. Egyre idegesebben. Most ugyanis máshogy jött a komp: előtte átment Karaköy-be, aztán megállt a Haydarpasa megállóban, végül teljesen máshol rakott ki, mint a korábbi. Mi pedig frankón összekevertük a két buszpályaudvart, pontosabban, csak ezután az akció után jöttünk rá, hogy kettő van belőlük. Ott álltam a kijáratnál lévő megállóban és dühöngtem, hogy ki a fene cserélte ki az E10/E11 feliratokat a 160-as busz számára? Amikor Nej felvetette, hogy nem-e lehet-e egy másik ugyanilyen pályaudvar mellettünk, olyan lesújtó pillantást vetettem rá, amilyet csak egy férfiember vethet, akit éppen egy nő oktat ki navigációból. Aztán amikor megállókeresési célból végigmentünk a soron, akkor láttuk meg mögötte az ugyanolyan másik pályaudvart. Nej becsületére legyen mondva, nem élt vissza a helyzettel. Nem nagyon.

A busz most se nagyon tudta tartani az 50 percet, de amikor másfél óra múlva leszálltunk róla a reptéren, őszintén szólva, nem érdekelt. Itt vagyunk az ajtóban, a gép indulásáig van három óránk. Laza. Megkerestem az IETT bódét, visszaváltandó az Istanbulkart-ot, utána visszamentünk az emeletre – ahová a buszok érkeznek – elszívni egy utolsó szivarkát. Vigyorogva konstatáltam, hogy az autók itt is ugyanúgy romlanak el, mint Ferihegyen: valahogy mindig a reptér bejárata előtt kell bekapcsolniuk a vészvillogót. A mosoly nagyon hamar lehervadt az arcomról: egyszer csak megjelent egy kisteherautó, két csáppal, mint a targonca, alányúlt az autónak, feldobta a platóra és már vitte is. Annyira gyors volt a folyamat, hogy mire előkaptam a zsebemből a mobiltelefont, már csak a felrakott autót tudtam lefényképezni.

From Isztambul 2013

Még egy érdekesség. A váróteremben láttuk ezt a tablót arról, mit nem lehet felvinni a repülőgépre. Kíváncsi vagyok, ezután hányan dobták ki a csomagjukból az Uzi géppisztolyt.

From Isztambul 2013

Aztán a reptéri rutinfeladatok. A Sabiha Gökcen repülőtérnek megvan a ‘magamindentkétszermond’ specialitása, kétszer kellett átmennünk biztonsági ellenőrzésen és kétszer kellett lejelentkeznünk a boarding pultnál. Érdekes.
Viszont a kapu számát már három órával indulás előtt kiírták, nagy piros pont. (Ferihegyen csak 50 perccel korábban, ami – ha figyelembe veszed, hogy 30 perccel indulás előtt zárják a kaput és még van egy útlevélvizsgálat is közben – elég necces.)
Szerencsére ha volt is csütörtökön sztrájk, abból mára már semmi nem maradt, a gép időben indult, időben érkezett, Budapest vastag felhőbe öltözötten várt, szóval minden úgy volt, ahogy itt hagytuk.

Végül egy figyelmeztetés. Csak szólok: így, hogy öt nap alatt nyolcvan kilométert gyalogoltunk egy hegyes-völgyes terepen, felszedtem 4,5 kilót, a vércukorszintem pedig 2 mmol/l értékkel lett magasabb. Ennyit a börek/baklava/helva diétáról.

Linkek:

Isztambul, gyalog 06/07

Beyoglu túra
2013.10.10; csütörtök

Éjfélkor vasajtó szétverés, ciklikusan. Egy ideig csend, aztán ajtódöngetés, riasztók beindulása. Aztán megint csend. A szomszéd le is ment megnézni, ki akar ennyire bejönnni hozzánk, aztán feljött, a döngetés meg maradt. Nem tudom meddig, egyszer csak álmosabb lettem, mint éberebb és nem keltem fel az újabb dörömbölésre.

Reggel rámborult a fél szekrény, amikor kivettem a táskámat, a wifi pedig elhalálozott. És még éppenhogy csak felkeltem. Jól indult a nap.

Reggeli nem volt, mert nem maradt tegnapról semmi. Öltözés, indulás.

A külső vaskapu előtt összetört üvegek, hányásnyom. Jó buli lehetett.

Adatlap:

  • Túra: Beyoglu
  • Távolság: 20 km.
  • Track: Endomondo

Reggelre kialudtam magamat, három mecsetnek megkegyelmeztem. Lesznek annyira érdekesek, hogy a kiváncsiságom legyőzze az émelygésemet.

Beugrottunk egy kisboltba, majd a csokikkal és a kólával leültünk a hippodrom szélén. (Igen, a boltoknak legalább a fele az édességpult. Normális kaja viszont nincs.) Naná, hogy ránkrepültek az eladólegények, de szerencsére hamar lekoptak. Reggeli közben még gyönyörködtünk a mindent lefotózó japán turistában. (Akkora állványa volt, hogy ilyesmiről nálunk már a parlamentet szokták vakolni.) Még vettünk szezámmagos karikát egy utcai árusnál és alapvetően már jól voltunk. Eltekintve a melegtől és az anyagcsere bizonyos oldalaitól, de az utóbbiakat a közeli Sirkeci pályaudvaron elrendeztük.

From Isztambul 2013

Nemhiába európai fejpályaudvar, a klotyin volt 1, azaz egy európai ülőke is. Az Orient Expresz váróteremről kiderült, hogy restaurant, így nem mentünk be.

From Isztambul 2013

Séta a Galata hídon. Tömérdek horgász, de van keveredés: az igazán sok bottal kivonulók már botkereskedők.

From Isztambul 2013

A túloldalon megtaláltuk az ellenállás fő fészkét, egy meglehetősen nagy boltot, meglehetősen nagy kirakattal és tele ismert európai tömény italokkal.

A következő célpont a földalatti mecset (Yer Alti) volt. Ennek érdekes a története: a bizánci időkben úgy védték az Aranyszarv-öblöt, hogy egy böszme nagy vasláncot feszítettek ki a két partja között. Ha a láncot ellazították, akkor a hajók bejöhettek, ha megfeszítették, akkor nem. Amikor a láncos védelem idejét múlta, akkor a Galata oldalon a gépészeti teremből dzsámit csináltak. A föld alatt. Ez tűnt annyira érdekesnek, hogy megnézzük.
Az előre összerakott térképnek hála, egyből meg is találtuk. Bementünk a kicsike udvarra, ott volt két klotyi, meg egy jelzés nélküli ajtó, egy lépcső tetején. Felmentünk. Kinyitottam az ajtót, majd taktikusan vártam fél percet, hogy ha valakinek nem tetszik a dolog, akkor legyen ideje hőbörögni. Nem történt semmi, így bementünk. Az ajtó mögött egy márványlépcső vitt felfelé. Elindultunk. Én már közel a lépcső tetején jártam, Nej egy kicsit lejjebb, amikor egy pacák feltépte lent az ajtót és elkezdett ordítozni, hogy azonnal tűnjünk el. Közben vadul mutogatott a cipőnkre. Oké, fogtam a szituációt, ezek szerint már a szőnyeg nélküli lépcsőház is a mecsethez tartozott, mi pedig a cipőnkkel megszentségtelenítettük a templomot. Elnézést kértem, kijöttünk. Szóval megint kidobtak, és sovány vigasz, hogy erről sem nagyon tehettünk. Ha már a lépcsőre sem szabad cipővel rálépni, igazán kiírhatták volna.
Mit mondjak, a reggeli optimizmusom elég hamar lelohadt.

From Isztambul 2013

Kis utcákban tekeregtünk, egy kávézóban lecsücsültünk. Szőlőlugas alatt, árnyékban, jó kávé, jó szivar mellé. Újból szépnek tűnt a nap. Amikor a csajszi kihozta a hosszú kávét, én pedig belekóstoltam, csücsörítettem egyet, a szemem pedig felszaladt a hajamig a fejem tetejéig. Ha ezt megiszom, repetából is feltekerek a hegyre még néhányszor.

Hosszú, tengerparti séta a Boszporusz mellett. A nap ezerrel tűzött, mi ezerrel izzadtunk a vastag kabát alatt. Apró érdekesség, hogy a négy nap alatt mindenhol mindenki először németnek tippelt minket, az angol dumán meglepődtek, a Hungary kifejezést pedig nem is értették. Csak utólag esett le, hogy a kabátunk nem túra softshell kabát volt, hanem egy munkavédelmi boltban vásárolt. Gondolom ennek a meglehetősen németes szabása vezette félre a kellően érzékeny receptorokkal rendelkező utcai árusokat.

Modern múzeum, kiállítás, a vezető transzparens messziről is olvasható: ‘Mom, am I barbarian?’

Útközben Ali Kilic dzsámija. Ez volt Mimar Sinan utolsóelőtti alkotása, 90 éves volt, amikor piszmogott vele. Mindenképpen kíváncsi voltam rá, hová fejlődött az öreg. A dzsámi története is érdekes. A névadó Ali Kilic török tengeri admirális volt, aki fasírtban volt Rüsztem pasával. Tekintve, hogy az utóbbi a nagy Szulejmán bizalmasa, nagyvezére és legkedvesebb lányának a férje is volt, nem tűnt jó ötletnek összeveszni vele. Ali Kilic amikor már kezdte érezni a végét, a szokásnak megfelelően kért egy földdarabot a szultántól, ahová dzsámit építhetett volna. A szultán – Rüsztem biztatására – azt mondta, hogy barátom, te tengeri admirális vagy, neked nem földet adok, hanem tengert. Szegény Ali úgy hordatott oda sziklákat és építtetett egy mesterséges szigetet, hogy utána dzsámit, pontosabban komplexumot rakhasson rá. A tenger azóta feltöltötte a sziget környékét, nemhogy a sziget összeért a szárazfölddel, de a mecset már csak nem is tengerparti épület.
Még egy érdekesség: állítólag ezen az építkezésen dolgozott kényszermunkásként Cervantes, a Don Quijote későbbi írója.

From Isztambul 2013

Nos, rutinosan bementünk (cipő le, kendő fel), megnéztük. Tényleg Sinan, látszódott a színeken meg néhány jellegzetes stílusjegyen, de a díszítése már gazdag, nem annyira puritán.

A tengerparton továbbhaladva a Nusretiye mecset következett volna, de erősen körbe volt állványozva, meg mi sem nagyon törtük magunkat, hogy megnézzük. Annyira még nem békéltem meg. (Ez egyébként a barokk dzsámik sorát gyarapította.)

Elmentünk Kabatas kikötő mellett, majd feltűnt a Dolmabahce épületcsoport: elől a dzsámi, mögötte az új szultáni palota. (Amikor a szultán és a hárem elégedetlenek lettek a régi – Topkapi – palota komfortfokozatával, felújítás helyett új palotát építtettek. Ezt.) Kíváncsiságból benéztünk a palotához (az már eleve látszott, hogy nem lett volna időnk rá), rögtön átvilágító berendezéssel fogadtak, kipakoltunk mindent a zsebeinkből, átküldtük a táskákat, jó nagy cécó volt. Aztán átmentünk, sétáltunk 50 métert és kiderült, hogy a palotát mára már bezárták, mert a látogatók száma elérte a kritikus tömeget. De azért a security check-et megcsinálták. (Mondjuk a 3000 látogató is érdekes: októberi hétköznap, délben, már meg is telt a létszám. Mi a franc van itt?)

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Visszasétáltunk a mecsethez. Ez már necces volt, közeledtünk a müezzin kiabálásához, de még gyorsan bementünk, szétnéztünk. Igaza volt CyberMacsnak, tényleg egy bécsi kávéház. Eléggé méltatlan egy szultánhoz, de lehet, hogy itt ez a ritka, tehát az értékes.

From Isztambul 2013

Visszasétáltunk a színes lépcsőkhöz, felsétáltunk a dombra, gyönyörködtünk a kilátásban.

From Isztambul 2013

Aztán jött egy újabb rodeó: tervezéskor összeraktam egy domboldali csavargást, melyet CyberMacs később korrigált, így egy meglehetősen vadregényes, szűk utcákból, lépcsőkből álló terep jött ki. Kapaszkodtam a GPS-be, mint az egyedüli eszközbe, mely tudta az utat. (Itt már volt olyan rész, hogy bementünk épületek közötti zsákparkolóba és néztünk hülyén, hogy hogyan tovább, amikor észrevettük, hogy a parkoló sarkán van egy kigyalogolt ösvény, ami levisz a következő utcára. Naná, hogy arra kellett menni.) És ahogy tegnapelőtt, meg azelőtt, most is szépen kilyukadtunk a tervezett ponton. Jelenleg az Istiklai utcán, közismertebb nevén a sétálóutcán.
Tulajdonképpen ez egy hosszú utca, és mivel sétáló, így csak igazán kevés autó jár rajta, no meg egy nosztalgiavillamos.

From Isztambul 2013

Ember viszont annál több. Nekünk meg azért is megkönnyebbülés, mert a Sultanahmet negyed után ez végre egy kicsit Európa.

Még a kis utcákban tekergés közben látogattuk meg a Krími emléktemplomot (Crimea Memorial Church). A krími háborúban szolgált angol katonák emlékére építették a XIX. század végén. Ebből fakad a pikantériája is: abszolút a belvárosban képzelj el egy anglikán templomot, mely gót stílusban épült. Csak úgy bemenni nem lehet, a templom zárva van. Kiírták, hogy kit kell keresni a kinyittatásához, belépő fejenként 10 tallér, de azt az infót kaptuk, hogy a gondnok elég kellemetlen alak, így beértük azzal, hogy bekukucskáltunk a kerítésen keresztül. Látni túl sokat nem lehet a templomból, a növényzet teljesen benőtte.

From Isztambul 2013

Ha már a templomoknál járunk, akkor említsük meg gyorsan a következő kettőt is. Az Istiklai úton felfelé, gyakorlatilag a sétálóutcából nyílik a Szent Mária Draperis (Church of St. Mary Draperis) templom. (Egy boltív alatt kell jobbra lemenni egy meglehetősen impozáns lépcsőn a bejáratáig.) A templom négyszer pusztult el, ötször építették újra, nem is mindig ugyanott, mondhatni kalandos élete volt. Emblematikus – Szűz Máriát ábrázoló – festménye az összes katasztrófát túlélte.
A templom ajtaja nagyon zárva volt (még kilincset sem találtunk), elképzelésünk sem volt, hogyan lehetne bejutni, nem is nagyon erőltettük.

From Isztambul 2013

A sétálóutcán felfelé, nagyjából a kanyarban egy újabb római keresztény templomba futhatunk bele: Páduai Szent Antal templomába. Ez a templom már nyitott épület, szabadon bejárható, persze a hosszú nadrág, zárt ruha ide is illendő. Ez a legnagyobb római katolikus templom Isztambulban. Az olasz közösség építette a XVIII. században, persze ez az épület is elpusztult, de ugyanott újraépítették, immár velencei neogótikus stílusban. Fontos templom. XXIII. János pápa is misézett itt 10 éven keresztül, mielőtt pápának választották volna. (Mivel folyékonyan beszélt törökül, török pápának is nevezték.) Ebbe a templomba már bementünk, sétálgattunk, üldögéltünk a hűvösben. (Érdekes módon a templom első fele – a mecsetekhez hasonlóan – itt is le volt kerítve, turisták beljebb már nem mehettek.) Fényképezni tilos volt, de a kabátujjba rejtett gopro-n véletlenül néhányszor megnyomtam a felvétel gombot.

From Isztambul 2013

Ha ehhez hozzáteszem, hogy nem messze, egy kis utcában található a Szent Péter és Pál templom is, megértheted, miért is nevezik ezt a részt levantei negyednek. (A törökök a latin keresztényeket hívják levanteieknek.)

Dacára a fentieknek, ezen a részen inkább sétálgattunk, mint műemlékeket nézegettünk. Megvettünk mindenkinek mindent.

From Isztambul 2013

Beülni nem tudtunk sehová, annyira tűzött a nap, hogy patakokban izzadtunk, a szűk, zsúfolt és ránézésre fullasztóan szűk helyek szóba sem jöhettek. Nej egy utcai árustól vett valami pitába csavart dönert, később én is megkívántam, de nekem már nem adatott meg az étkezés. Többször is odamentem utcára nyíló kebabosokhoz, de rendszerint az lett a vége, hogy miután elaktiviztem nekik, hogy mit akarok, beküldtek az épület belsejében lévő pulthoz, hogy ott mondjam el ékes török nyelven, mit szeretnék, majd a pult mögött álló hapi jön ki az utcára és mondja el a dönerkészítő kisiparosnak, hogy én mit szeretnék. Na, ez volt az, amire csak legyintettem. Úgysem kell olyan sokat enni. Aztán éppen ezen vitatkoztunk Nejjel – szerinte én direkt rendezem meg ezeket a dolgokat, hogy utána hisztizhessek, én meg ragaszkodtam ahhoz a jogomhoz, hogy ha szivatnak, akkor hisztizhessek – szóval ilyen kedélyes beszélgetés közben sikerült észrevevés nélkül elhaladnunk az újabb célpontunk, Isztambul legnagyobb ortodox görög temploma, a Holy Trinity, másnéven Twisted Jesus templom mellett. Így járt.

Innen jött az izgalmas rész. Anno a tervezéskor ránéztem a térképre és azt mondtam, hogy nicsak, milyen érdekes girbegurba utcák. Ez csak jó lehet. Berajzoltam egy utat. Kikértem CyberMacs véleményét. Hümmögött. Végülis járható – közölte – olyan, mint Pesten a nyócker. Mindenesetre értéket ne vigyünk magunkkal.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Nekivágtunk. Háát, nem tudom, de így utólag azt mondom, ezerszer inkább a nyócker, mint ez a terep. Mentünk. Sötétedett a tekintetünk. Minél többet mentünk, annál jobban sötétedtünk. A nyóckerben nem is tudok ilyen környéket megnevezni, még a Hős utca eleje is barátságosabb. A fényképezőgépet eszembe sem jutott elővenni. Nem mertem. Aztán egy idő után egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy oké, ennyi. Már kifelé jártunk, olyan száz méterre lehettünk egy főúttól, amikor végül fotózni mertem.

From Isztambul 2013

Jelzem, hogy ekkor, amikor már tűrhetőnek minősítettem a terepet, éppen egy döglött és széttrancsírozott patkány mellett álltam.
Itt még meg akartunk nézni egy ősi asszír templomot, de az egész háztömb le volt kerítve. (És gyakorlatilag lerombolva. Nem mintha olyan nagy lett volna a különbség.)

A főút viszont más okból volt járhatatlan. (Tatarozások miatt lezárták a járdát, így a gyalogosok jobb híján a hatsávos úton, az autók között sétáltak.) Hozzáteszem, ez Isztambulban egyáltalán nem ritkaság. Hihetetlen szűk utcáik vannak, ahová simán behajtanak még a kamionok is (láttuk), a kijelölt járdák meg a legritkább esetben járhatók gyalog: árusok pakolnak ki, felújtás miatt zárják le, kuka van rajta, kövér nők beszélgetnek, de szinte mindegy is, a járda gyakorlatilag nincs, nem működik, a szűk utcákon centizgető autók mellé kell beférniük a gyalogosoknak is.

From Isztambul 2013

Végül a főútról is lekanyarodtunk. Veszélyesen megközelítettük az Istiklai utcát, tartottam is tőle, hogy ugyanott megyünk vissza, mint ahol jöttünk, de nem, sőt, a párhuzamos utcákban egy teljesen más világot, egy nagyon szimpatikus világot találtunk: szűk, hangulatos utcák, halpiaccal, zöldségesstandokkal, kockakövekkel, romantikus kanyarokkal. Teljesen jó volt. Az Istiklai utcára ott lyukadtunk ki, ahol felfelé is rátértünk, tehát mehettünk tovább rajta lefelé.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Galata torony, Kamondo lépcső, Arab dzsámi. Igen, ez már a negyedik, de egy benézést megért.
Ennek szintén nincs túl egyszerű története. A VIII. század vége felé az arabok már kóstolgatták Konstantinápolyt. Bevenni nem tudták, de kiharcolták, hogy a város mellett lehessen egy dzsámijuk. Ez a – korábban bizánci templomnak indult – épület lett az. Nem sokkal később a keresztesek elfoglalták és dominikánus templomot rendeztek be benne. Teltek-múltak az évek, aztán amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, akkor visszaalakították az épületet dzsámivá. Innen ered a neve is: Arab dzsámi.
Csak, hogy ne legyünk annyira magabiztosak, a Wikipedia ellenben azt írja, hogy ez az egész szemenszedett legenda, az arabok soha nem nyomultak be annyira Konstantinápolyba, hogy várfalon belülre, közvetlenül a Galata torony mellé dzsámit építhessenek. Ehelyett az épület helyből dominikánus templomnak épült – egy bizánci templom romjaira – majd a törökök, miután elfoglalták a várost, mecsetté konvertálták, később II Bajazid (a Konstantinápolyt elfoglaló II Mehmed fia) a spanyol inkvizíció elől idemenekülő araboknak ajándékozta. Ezért Arab mecset.

From Isztambul 2013

A dzsámi azzal aratta nálunk a legnagyobb sikert, hogy volt mögötte nyilvános vécé. Utána leültünk a parkjában, és… üldögéltünk.
Még fent, az Istiklai út mögötti piacon vettünk egy óriási fürt szőlőt, de mosatlanul nem mertük megkóstolni.
– Te, vajon Allah mit szólna, ha a felszentelt lábmosójában mosnánk meg a szőlőt? – kérdeztem Nejtől.
– A hívők felkoncolnának – jelentette ki mély meggyőződéssel.

Szívesen benéztünk volna a mecsetbe is, de nemrég lett vége a misének, azt meg már megtanultuk, hogy néhány hívő képes akkora transzba esni, hogy még mise után sem bír nőt látni. Szóval vártunk. Sokat. Aztán amikor kijött mindenki, bebújtunk a függő szőnyeg mögé. A cipőnket nem vettük le, megmaradtunk a szűk, egy méteres szőnyegtelen sávban, de a dzsámi innen is érdekes látványt nyújtott. Eleve téglalap alaprajzú, a belső építésén pedig határozottan meglátszott a keresztény múlt. Érdekes látvány, egy bekukucskálást bőven megért.

Innen nem túl bizalomgerjesztő ösvényeken lementünk a tengerpartra, ahol egész pofás környezetet találtunk: pici éttermek nagy lugasok alatt, az öböl partján. Nekiálltam kamerázni, de egy srác belenyomult, valamit gagyarászva, ekkor elmorogtam néhány keresetlen szót és leállítottam a kamerát, amire a srác sikított fel, hogy ‘Why?’, mint kiderült, éppenhogy örült a felvételnek és csak benne akart lenni. Végül kiegyeztünk egy fényképben.

From Isztambul 2013

A Galata-híd felé elkaptuk a halárusok kórusát, zsongott a fülem, mire átverekedtük magunkat rajtuk. (Az orromról nem is beszélek, az már az első pár másodpercben megkapta a halálos adagot.) Átjöttünk a hídon, a bazárban még megkerestük azokat az árusokat, akiknél ajándékokat akartunk venni (mellékesen találtunk egy boltszerű árust is, előre csomagolt dolgokat – húst, sajtot, olajbogyót – tartott, ráírt árakkal!), hazasétáltunk, és igen(!), szalámit ettem szezámos kiflivel, sajttal és olajbogyóval, sört ittam hozzá és lelkibéke helyreállt.

Isztambul, gyalog 05/07

Pihenőnap
2013.10.09; szerda

– Volt egyáltalán hajnalban müezzin? – érdeklődött Nej – Nem emlékszem semmire.
– Volt – bólogattam – És én le is győztem.
– ?
– Hat előtt két perccel magamtól felébredtem, és mérges is voltam, mert úgy gondoltam, abban a hangzavarban nem fogok tudni visszaaludni.
– És?
– Visszaaludtam. Már arra sem emlékszem, amikor a mellettünk lévő torony elhallgatott.

Reggelire ugyanaz, mint tegnap vacsorára: kétféle olajbogyó, sajtos börek, szezámos kerék, helva. Meg sör. Ezt otthon is be tudnám vezetni.

Adattábla:

  • Túra: Sultanahmet, Eminönü, Fatih
  • Távolság: 9,13 km.
  • Track: Endomondo
From Isztambul 2013

Mára nem terveztünk nagy gyalogtúrát. Gondoltuk, egy kis tinglitangli a belvárosban, megnézzük a múltkorról elmaradt földalatti palotát, a Topkapi palotát, azért csak bedugjuk az orrunkat a Kék Mecsetbe, majd bazár, kimerülésig. Aztán ha lesz időnk és kedvünk, akkor befejezzük valahogy a tegnap félbeszakadt túrát.

Háát… szétvariáltuk az agyunkat és végül nem igazán úgy sikerült, ahogy szerettük volna.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

A Kék Mecset még nagyjából rendben volt, hiszen pár perc séta csak a szállástól. De már itt is felpaszíroztak az autók a falakra, a mecsetben pedig akkora tömeg fogadott, hogy alig fértünk be. Október kilencedikén. Délelőtt.

Megtaláltuk végre a földalatti palotát is. Nem mondanám, hogy agyon van táblázva, ráadásul mind most, mind két évvel ezelőtt elbénáztam a térképolvasást.
Mi is ez tulajdonképpen?

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Hivatalosan Bazilika Ciszterna, azaz palota is, meg víztározó is. Hatalmas termet képzelj el a föld alatt: 138*65 méter alapterület, a födémet 336 darab, egyenként kilenc méter magas márványoszlop tartja. A III.-IV. században eredetileg palotának épült, később találták csak ki, hogy innen látják el vízzel a környező épületeket. (A vizet akvadukt szállította a környező erdőkból.) Aztán bezárták, majd el is felejtkeztek róla. A XVI. században, bőven az oszmán időkben fedezték fel, bizánci emlékek után kutatva. Jó ideig szemétlerakónak használták, aztán az épület nagy szerencséjére az egyik háború után a szultán nem tudta mire használni a tömérdek rabszolgát, így rendberakatta velük a ciszternát. A modern korban többször is rekonstruálták, végül 1985-ben nyerte el a ma is látható, viszonylag tiszta állapotát.
Az egyik látványosság két hatalmas medúzafej, melyeken két oszlop áll. Azt írják, hogy megoldhatatlan rejtély, miért vannak a fejek az oszlopok alatt, ráadásul nem tudjuk, mit szimbolizál az, hogy az egyik fej oldalra fordult, a másik meg fejjel lefelé. Nekem ingyen és bérmentve van egy elképzelésem: Jenő, amikor építették a palotát, a közelben megtalálta ezt a két fejet és kő-kő alapon beledolgozta a palota aljába. A fejek meg azért vannak elfordulva, mert leszarta, hogy mit ábrázol, viszont így feküdt stabilan.

A palota megtekintése egynek jó volt, de a 15 talléros belépő enyhén túlzás. (Nyáron nem, akkor ki sem jönnék a hűvösből.)

Aztán Topkapi Szeráj, azaz Topkapi palota. A volt szultáni palota. A múltkor drágállottuk érte a belépőt (fejenként 40 tallér, azaz 4400 forint most), akkor a Hagia Sophia nyert. (Az se volt olcsó, de utólag azt mondom, bőven megérte.) Idén elhatároztuk, hogy most aztán bemegyünk… és nem mentünk be. A pénztár előtti sor gyakorlatilag a Janicsár udvar közepéig ért és ahogy néztük, nem is igazán haladt. Maga az udvar is tele volt, rengeteg kisiskolás csoport készült a bejutásra, gondolom valami csoportos jeggyel. Néztük egy ideig, aztán kifordultunk. Nincsenek óráink, hogy sorbaálljunk jegyért és ekkora tömegben nem is akarjuk bejárni a palotát. Az archeológiai múzeum mellett jöttünk le, és legnagyobb meglepetésemre _az előtt is_ majdnem ugyanakkora tömeg volt. Mi a franc ez? Abszolút szezonon kívül vagyunk, egy teljesen normális hétköznap délelőttjén! Mi van itt akkor, amikor turistaszezon van? Lezárják az utcákat? Mondjuk, ahhoz nem sok kell, mert lezáródnak maguktól.
Visszatértünk az Ayasofia elé, ahol megint többszáz méteres sor állt. A térre dőltek befelé a buszok és ontották a turistákat. Elhűlve néztük a hatalmas tömeget. Gyorsan feltekertünk a bazárhoz, mielőtt ez a rengeteg ember oda is elér.

Illetve előtte még leültünk tíz percre a téren, mert csak szép hely ez. Itt lehettem szemtanúja egy hétköznapi drámának.

Isztambul útjait állandóan róják a guberálók. Hatalmas, szekrény méretű poliészter zsákokban tárolják a megmentett értékeket, a zsákok aljára pedig valahogy kerekeket applikáltak, hogy könnyű legyen húzni a tákolmányt. A lejtőkön pedig ráállnak és észveszejtő tempóban gurulnak lefelé.

From Isztambul 2013

Egy fiatal guberáló kölyök érkezett a térre, letámasztotta a kordét egy büfébódé sor mellé, majd besétált mögéjük.
Közben megérkezett egy másik guberáló, egy 30 körüli férfi. Odanavigálta magát a szabadon hagyott zsák mellé, majd szemérmetlenül nekiállt válogatni belőle. Kiszedett egy-két dolgot, majd mint aki jól végezte dolgát, továbbment.
Nem sokkal később megérkezett a fiatal srác, kezében valami tálca formájú cuccokkal. (Gondolom, a bódékban gyűjtöttek neki valami értékesebb szemetet.) Rakta volna bele a zsákba, amikor megdermedt. Egyből kiszúrta, hogy hiányoznak dolgok. Ledobta a tálcákat a földre és gyorsan körbeforogva kereste, hátha még meglátja a téren valahol a tolvajt. Mondhattam volna neki, hogy hiába keresi, mert a pacák egyből elment felfelé és eltűnt egy épület mögött – de nem mondtam, mert nem tudok törökül. A gyerek egyre elkeseredettebben kereste a tolvajt, végül lehajtott fejjel belenyugodott, hogy meglopták. Húzta tovább a taligáját.

Ahogy elfogyott a szivarka, mentünk tovább, mi is felfelé. Itt láttuk meg, hogy az egyik bódé mellett, az árnyékban ott ül egymás mellett a két guberáló. Cigiztek, beszélgettek. A fiatal srác valósznűleg éppen azt magyarázta, hogy milyen csúful meglopták – az idősebb meg, a tolvaj, együttérzően bólogatott.

Feltűnhetett, hogy azt írtam, a figurák az árnyékban hűsöltek. Nem tévedtem el, ekkor úgy sütött a nap, hogy nálunk ezt még simán nyárnak lehetett volna nevezni. Mi viszont a szokásos felszerelésben indultunk neki, azaz izzadtunk, mint a ló. Az meg nem ment, hogy leveszem a kabátot és hozom kézben, mert úgy nem lehet fényképezni. Nem egy nagy dolog, de ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzem jól magam.

No, mindegy, bazár megvolt, Nej megvette a tervezett kendőit. Szerintem kicsit drágán, de ekkor már neki is elege volt a tömegből, menekültünk.
De hová? Füstölt a fejem, hogy mi legyen. Oké, hogy pihenőnapnak terveztük, de még csak dél van és már kipipáltunk mindent. Így, hogy kihagytuk a Topkapit és a bazárt is gyorsan lepörgettük, rengeteg időnk maradt. Adta magát, hogy befejezzük a tegnapi túrát. Még egyszer már nem akartunk végiggyalogolni a tegnapi, nem túl kellemes főúton, de aztán jött az ötlet: menjünk fordítva! Azaz bentről indulunk, az eredetileg tervezett, kissé vad vidéken megyünk kifelé, végül ott fejezzük be, ahol tegnap félbehagytuk, onnan meg majd bejövünk valamilyen busszal.
(Még egy adalék: úgy döntöttünk, hogy a Chora templomot most kihagyjuk. Nem szívesen, de menetközben gondoltuk át, hogy csak ki kellene jönni ebbe a városba még egyszer, venni egy 72 órás múzeumjegyet, és azzal behúzni egy csomó eddig kihagyott látványosságot, köztük a Chorá-t is.)

A fordított menet viszont a Lalile mecsettől indult, azaz jó ideig mentünk a villamossín mellett. Mocskos vacak élmény volt. Tömeg. Iszonyú tömeg. Lökdösődés. Ha egy pillanatra megálltam, hogy tájékozódjak, már rám is akaszkodott valami sunyi alak, hogy eladjon eztmegazt. Eddig mind a két napon, ha olyanunk volt, leültünk egy padra, kifújtuk magunkat. Itt levegőt venni sem engedtek. Nem mintha pad lett volna. Négysávos út hatsávnyi autóval, duda, duda, kipufogóbűz, árnyéktalan, szikrázó napsütés. A járdán meg alig lehetett haladni. Egyszer kiléptem félre, hogy térképtanulmányozás céljából leüljek egy lépcsőre valami utcai árus mellé, de ahogy leültem, odajött valami tízfős család az árushoz és rámtolakodtak. Kifejezetten örültem, amikor végre be tudtunk nyomulni a dzsámihoz. Ott legalább békében leszünk, gondoltam.

From Isztambul 2013

Ekkor kezdte köszörülni a torkát a müezzin.
– Hoppá, szaladjunk! – szóltam Nejnek, mert tudtam, hogy hamarosan itt is szertartás lesz, nem mehetünk be. Gyorsan ledobtuk a cipőinket, Nej felkapta a kendőt, kérdőn ránéztem az őrre, hogy még bemehetünk-e, bólintott. Bementünk. Erre odajött egy fehér öltönyös hívő és kizavarta Nejt. Pedig még nem ment a szertartás, talán ha tízen voltak bent, mi pedig pár perce kukkantottunk volna csak be, megnézni, milyen is ez belülről. Nej próbálta is ezt elmagyarázni a faszinak, de azon látszott, hogy már az is nagy önuralmába került, hogy meghallgasson egy nőt.
Kimentünk és leültünk egy kőre. Nekem itt durrant el az agyam. A tömeg, a házfalra felpasszírozó autók, a dudaszó, a nyomulós eladók, a templomból kizavaró köcsög… ez már sok volt. Ültünk, nem is tudom, meddig. Egyszer csak vége lett a szertartásnak, kijött mindenki, a cipők alapján már csak 3-4 ember lehetett bent.
– Akkor én bemegyek – szólalt meg Nej.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vontam vállat – Tőlem akár rájuk is szakadhat az egész.
Kendő fel, cipő le. Odament az őrhöz, megkérdezni, biztosan vége van-e a szent órának, biztosan be lehet-e menni? Az őr megnyugtatta, hogy igen.
Bement. Megint kizavarták.
Ültünk még egy ideig. Itt legalább hűvös volt. Aztán felálltam és elindultam kifelé.
– Most akkor mi lesz? Megyünk tovább a többi mecsethez? – kérdezte Nej.
– Nem. Rohadjon meg bennük az összes hülye köcsög – morogtam a fogaim között.
– De hát azt mondtad, hogy a tegnap kimaradt Mihrimah mecset az gyönyörű! Amit Sinan szerelemből…
– Nem érdekel. És a holnapra betervezett öt mecset sem érdekel. Dugják fel maguknak!
– De…
– Nincs de! Elegem van ebből az országból! Ha előre tudnám hozni a jegyeket, akkor már holnap reggel repülnék haza!

Ezzel úgy vége is lett a beszélgetésnek. Mentünk vissza a tömegbe. A dudáló, nyomuló autók közé, a lökdösődő tömegbe. A különbség csak annyi volt, hogy immár nem mutattam semmilyen együttműködést. Ha nem ment el az utamból, akkor nekimentem. Ha le kellett mennem a járdáról, lementem, nem érdekelt, hány autónak kellett berántania a féket. Eddig udvarias és alkalmazkodó voltam. Eddig.
Az alsó részen, majdnem a Márvány-tenger partján mentünk a szállásunk felé. Egy idő után elmaradozott a kibírhatatlan tömeg, bár ami maradt, az még így is csak az ‘éppen kibírható’ jelzőt érdemelte ki.
Végül leültünk a szállásunk melletti parkban. Itt kezdtem el magyarázni Nejnek, miért akadtam ki annyira.
– Nézdd, eddig úgy mentünk be a mecsetekbe, hogy érdekelt a kulturájuk. Minden mecsethez tartozott egy név, a névhez tartozott egy szelet történelem, a mecseten pedig látszottak a kor kulturális behatásai. Lehetett nézegetni, mennyivel másabb egy Sinan mecset, lehetett nézegetni, idővel hogyan jelentek meg a mecsetekben az európai kultúra jelei, mi maradt meg a bizánciból… és úgy általában lehetett bennük gyönyörködni. De ez a mai élmény döbbentett rá, hogy a mecsetek csak nekünk mutatnak ilyen arcot, valójában viszont teljesen másról szólnak. A mecsetek azok a helyek, ahol a hétköznapi emberek fejébe a sötétséget töltik. A mecsetek testesítik meg azt, ami ellen egész eddigi életemben küzdöttem és ami ellen küzdeni is fogok: az emberi ostobaságot, az emberek szándékos elbutítását. És ezek a mecsetek még gőzerővel működnek. Ezt értettem meg most és ezért nem tudok innentől hányinger nélkül belépni egy mecsetbe.
– De…
– Tegnap, amikor Rüsztem pasa mecsetjénél vártuk, hogy vége legyen a szertartásnak, beleolvasgattam a Koránba. Tudod, melyik fejezetnél nyílt ki? Amikor azt írja le, hogyan kell elválni egy nőtől. Nagyjából úgy, mintha arról írt volna, hogyan kell birkát szaporítani. Pusztán csak biológia. A nő egy kellemetlen körülmény, melyre sajnos szükség van, hogy férfiember születhessen. Ennyi. Ezt kaptuk meg most élőben is.
– De…
– Nézz körül, itt nyüzsög körülöttünk egy csomó Ali, meg Juszuf, meg Hasszán. Adott esetben mennyien zavartak volna ki egy templomból, ahová egyébként hivatalosan már jogod lett volna belépni? Megsúgom, mindenki. Csak lehet, hogy nem mindegyiknek lett volna meg hozzá helyből a bátorsága. Ezek mind robotok, akiknek az agyába a mecsetekben töltik bele a szoftvert. Ők meg jámboran bejárkálnak. Ha a szoftverben az van, hogy a nő az egy állat, akkor az lesz a fejükben is. És nem csak a tudatos gondolkodásukban, hanem annál sokkal mélyebben.
– De pont ezt mondtam én is neked a múltkor! Hogy amikor lementünk reggel a pékhez, vagy a másik kisboltba, éreztem, hogy még annyi figyelmet sem kapok, mint egy teherhordó öszvér. Hogy bármit kérdeztem, mindig neked válaszolt az eladó.

Aztán hazafelé még próbáltunk ezt-azt vásárolni. Ez a másik, ami végtelenül taszít a városban. Nincs bolt. Ami úgy néz ki, mintha bolt lenne, abban semmi olyan áru sincs, amire szükségünk lehetne. Nincs kenyér, nincs hideg ásványvíz/üdítő, nincs sajt, nincs felvágott, sörről meg végképp ne is beszéljünk. Apró boltocskák vannak, de ha már csak be szeretnél nézni, mit árulnak, rögtön a nyakadba akaszkodik valaki. A másik változat, az egyemberes lyuk, ott esetleg tudsz vásárolni, de felejtsd el, hogy tudod, mi mennyi. Benézel, ott kucorog egy sunyi eladó és már abban a pillanatban átvert, amikor beléptél. Harmadik napja veszünk ugyanannál a manyusnál sört (ez valami ellenállási fészek lehet, az egyik hűtőben mintha még vodkát is láttam volna), első nap fizettünk 25 tallért, második nap, több cuccért, 20-at, a harmadik nap ugyanazt vásároltuk, én pedig a húszas után tartottam a markom, kértem a visszajárót – és kaptam is egyet. Azaz annyiért adja az árut, amennyiért nem szégyelli és ha látja, hogy lenyúlhat, akkor lenyúl. Engem viszont ki lehet zavarni a világból azzal, ha még egy nyomorult kóláért is alkudozni kell. A mai nap során a hőségben majd megvesztem a szomjúságtól, de elég volt benézni egy ilyen lyukba, látni a sunyi eladót, és már be sem mentem.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenhol ilyen komisz a helyzet. De mi az óvárosban lakunk, nem messze a történelmi – azaz turistás-lenyúlós – környéktől, innen pedig gondosan eltakarították az összes használható boltot. A csavargások közben másfelé már találtunk egészen civilizált megoldásokat, csak hát onnan hazacipelni a szatyrokat, úgy, hogy ezek a csavargások 20+ kilométeres hosszúságokba is belecsúsztak… nem működik. Az éttermek meg… lenyúlósak. (Első nap bementünk egy önkiszolgáló gyorsétterembe, én ettem egy sajttal töltött krumplit, Nej valami párolt gombás zöldséget, plusz egy sör és egy ásványvíz, ez volt 44 tallér, azaz 5000 forint. Nálunk azért ilyen gyorséttermi szinten 3000-be bele szoktunk férni. Árak viszont sehol nincsenek kiírva, mint ahogy mondtam, annyiért adják, amennyire ránézésre saccolnak. Csak jelzem, hogy Prágát pont az ilyen cigánykodások miatt húztam le a térképemről.)

És persze a pék megint képtelen volt felfogni, mit akartam venni, végül rálegyintettem, aztán lett megint sajtos börek vacsorára. Olajbogyóval. Két napja nem eszünk mást, csak sajtos böreket, olajbogyóval. Meg valami édességgel. Ha valaki azt mondja, hogy a vegetáriánus étkezés nyugtat, nyugodtan vágd pofán.

Fönt kajáltunk, én még neteztem egy kicsit, majd délután háromkor bedőltem Nej mellé, aki ekkor már aludt. Ugyan terveztünk esti sétát, de egyikünknek sem volt kedve kimenni megint az autók közé, a tömegbe. Így a délutáni alvás átcsúszott éjszakai alvásba.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Holnapra terveztünk egy jó nagy sétát, remélem, lesznek benne csendes, eldugott részek is, mert egyelőre nagyon elegem lett ebből a városból. Úgy néz ki, hogy az eldugott részekben a teljesítménytúrázás működik, a belvárosban a pihenőnap viszont nem. Nagyon nem.

Isztambul, gyalog 04/07

Fatih, azaz mecset túra
2013.09.08; kedd

Müezzin ellen gyalogoljon sokat! Úgy fejbevert minket éjszaka a fáradtság, hogy reggel nyolckor – amikor hét helyett végül felkeltünk – úgy kellett összeraknunk, hogy igen, mintha lett volna hajnalban valami müezzin, de nem sok vizet zavart.

From Isztambul 2013

A terasz felfedezése. Tudtuk, hogy a legfelső szinten lakunk, de csak most szúrt szemet, hogy a lépcső megy tovább is. Mentünk vele mi is. Ajtó. Kinyitható. Fent egy kis terasz, gondolom dohányzási céllal. De a lényeg, hogy a terasznak is volt egy terasza még egy szinttel feljebb, onnan pedig már tényleg mindent tisztán láttunk, 360 fokos panorámában. Balra elől, nagyon közel a Kis Ayasofya teteje, hátrafordulva a Szokoli Mehmed mecset, szintén nagyon közel, előttünk pedig színes szélesvásznú vetítésben a Márvány-tenger, tele veszteglő teherhajókkal. Gyönyörű, lenyűgöző látvány.

Adattábla:

  • Túra: Sultanahmet, Eminönü, Fatih
  • Távolság: 22, vagy 19 kilométer (Allah tudja)
  • Track: Endomondo
From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Börek reggeli után az első célpont a Kicsi Ayasofya volt. Jó kezdés, rögtön a legszimpatikusabb templommal. A mecset neve nem véletlen. A nagy Ayasofyához hasonlóan ez is bizánci ortodox templom volt korábban, ez a stílusából le is jön. Isztambul elfoglalásakor mecsetesítették és úgy is maradt. Egy sorsába belefásult bácsika kezelte a látogatókat, akik nem igazán foglalkoztak a hely szentségével.
Sajnos egyszerre értünk oda egy német csoporttal, pedig ez olyan mecset, melyet egyedül érdemes bejárni. (Az egyik nő hanyatt feküdt a padlón és háton fetrengve fényképezett. Én is tudok fanatikusan fényképezni, de ez azért már túlzás.) Utána beültünk egy teára a meglehetősen hangulatos kerengőbe, de korán volt még, csak takarítást kaptunk.

Innen elindultunk felfelé a hegyre, meglátogatni Szokoli Mehmedet.
Nézzük, ki is volt ő. Boszniában született, szerb családban. Az oszmánok innen hurcolták el. Janicsáriskolában nevelkedett, innen küzdötte fel magát a ranglétrán egészen a nagyvezír posztig. Sinanhoz hasonlóan három szultánt szolgált ki: Szulejmánt, Szelimet, Muradot. Szelim idejében gyakorlatilag ő irányította a birodalmat. Szokták mondani, hogy az oszmán birodalom hanyatlása már Szelim idejében elindult, de Szokoli Mehmed erőskezű irányítása miatt nem volt még látható. Jó politikus, jó hadvezér volt. Habár Murad idejében is még ő volt a nagyvezér, de a valide szultánával (Szelim felesége, Murad anyja) már nem jöttek ki olyan jól, dacára, hogy Szokoli Mehmed felesége Szelim lánya volt. Végül egy dervisnek álcázott bérgyilkos ölte meg.

From Isztambul 2013

A mecset természetesen Sinan alkotása. (Elnézést a rossz minőségű képért, még csak gyakoroltam a kabátujjból való fényképezést.)

Egyre jobban éreztem, hogy ebből nagy balhé lesz. Indulás előtt annyi mindenre kellett figyelnem, hogy elfelejtettem levágni a körmöt a lábujjaimról. Márpedig a túrabakancs/vastag zokni kombó ilyenkor keményen büntet. Már a tegnapi gyaloglás során is belevágott az egyik köröm a másik lábujj húsába, de ma reggel még csúnyább lett a helyzet. A megoldás körömcsipeszért kiáltott, de itt? És mint a mesében: az egyik boltban vettünk Red Bull-t, és miközben kortyolgattam, megakadt a szemem egy gyógyszertár kirakatán, ahol gyerek pedikűrt reklámoztak. Nej berongyolt, vett körömcsipeszt, én pedig a legelső parkban lerúgtam a cipőimet és lekezeltem magam. (Nyugi, errefelé a meztelen lábfejével bíbelődő ember teljesen hétköznapi látvány.)

Szokoli Mehmed mecsete után jött a legmegerőltetőbb rész: a következő négy mecset mind a bazár mellett volt, azaz tömegben kellett nyomulnunk, többször is keresztülvágni a bazáron, reménytelen bejáratokat megtalálni. Végülis sikerült, de rengeteg időnk ment el rá.

Kapaszkodj meg, jönnek a mecsetek és a történelmi szereplők.

Illetve előtte még egy kis mecsetológia. Felváltva használom a ‘mecset’ és a ‘dzsámi’ szavakat, mivel ugyanazt jelentik: egy kupolával rendelkező épületet, ahol imádkozni lehet. Jellemzően ezek az épületek nincsenek falakkal tagolva, egy nagy tér az egész. A padló szőnyeg (naná, Törökországban vagyunk). A mecset tájolása olyan, hogy az imádkozófala, ezzel együtt az imádkozás iránya Mekka felé mutasson. Ezen a falon található a mihrab: ez egy íves bemélyedés a falban, a keresztény templomok oltárának felel meg. Szintén ezen a falon van a minbar, ez egy magasba felhúzódó lépcső, leginkább a keresztény szószéknek megfelelő funkcióval: erről beszél az imám.
A mecsetet minaretek veszik körül. Ezek karcsú, magas tornyok. Minél több a minaret, annál nagyobb a mecset rangja az iszlám világban. Egy hívő muszlimnak naponta ötször kell imádkoznia, erre a müezzin figyelmezteti a minaretek erkélyéről. (Ma már csak hangszóró.)
Egy mecset körül különféle kiegészítő épületek lehetnek. Lábmosó kút, vécé mindig van, mivel a tisztálkodás kulcsfontosságú az iszlámban. Általában türbe (mauzóleum) és temető is szokott lenni. Valami kerengő, ahol sétálgatni, leülni, teázgatni lehetett. Iskola (medresze). Könyvtár. Fürdő.

Ezt – amikor így körbe van építve a mecset – nevezi a török ‘Kulliyesi’-nek, az angol ‘Complex’-nek, én pedig egyszerűen komplexumnak.

From Isztambul 2013

A fenti kép Ali Kilic pasa mecsetjének modellje, jól láthatóak rajta az egyes egységek: a mecset minarettel, tőlük balra a mosdó, a mecset előtt a fürdő, a mecsettől jobbra a temető, benne a türbe, előtte pedig a medresze, azaz iskola.

Oké, jöhetnek a konkrét mecsetek. Utunkon az első a Nuruosmaniye mecset, közvetlenül a fedett bazár I. számú bejáratánál.

From Isztambul 2013

Rögtön egy kivétellel kezdtünk. A mecset kábé kétszáz évvel Sinan után épült, a belseje még csak nyomokban sem hasonlít a klasszikus mecsetekére. Ebben ugyanis megjelent a barokk. Nem viccelek, tényleg. Nem annyira, mint a Dolmabahce mecsetnél, de meglehetősen látványosan. Ettől függetlenül nem csúnya épület. Fura képzettársítás, de nekem itt-ott az Ayasofya hangulata jött át. A képen pont az imafal látható, középen a mihrab (oltár), rögtön jobbra mellette a minbar (szószék).
Érdekes módon a mecset mögötti ember – I. Mahmud – nem igazán jelenik meg. A dzsámi neve magyarul annyit tesz, hogy Oszmán Fény.

From Isztambul 2013

Innen átgaloppoztunk a fedett bazáron. Na, ez egy tájékozódási rémálom. Nem tudom, mivel van fedve a bazár, de nem lát ki alóla a GPS. A kijelölt utam pedig kétszer is metszette a bazárt, sőt, az utak egymást is. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a GPS nem állandóan észak felé mutatott, hanem összevissza forgatta a térképet a kurzor alatt, el tudod képzelni, mennyit átkozódtam, amíg kerestem az utat. Kaptam egy tippet egy ún. Titkos bazárról, na az nem is lett meg.
Utólag persze azt mondom, hogy túlvariáltam, ha megyek a saját fejem és az irányérzékem után, akkor nem lett volna semmi gond.

From Isztambul 2013

A fedett bazár túloldalán bebújtunk a könyvbazár udvarába. Karikatúraalbum itt sem volt, ellenben egyetemi jegyzetekkel Boszporuszt lehetett volna rekeszteni. Nem véletlenül, az udvar kijárata már az egyetem előtti térre nyílott.

Itt randevúztunk a Bayezid mecsettel. Bayezid – vagy magyarosan Bajazid – Szulejmán fia volt.
Nézzük akkor azt a bizonyos örökösödési káoszt. Szulejmán kedvenc feleségét Hürrem Haseki-nek hívták. Öt gyereket szült. Habár Szulejmánnak összesen 14 gyereke volt, de ebből az ötből négy (Mehmet, Mihrimah, Bayezid, Szelim) játszott jelentős szerepet a hatalom öröklésében. Rajtuk kívül fontos szereplő volt még egy másik, korábbi feleségétől származó gyerek, Musztafa is.
Szulejmán kedvenc fia Mehmet volt. Tehetséges kölyöknek bizonyult, méltó utóda lett volna apjának. Csakhogy egy sikeres magyarországi hadjáratról hazatérve elvitte a himlő. Szulejmán mély gyászba esett, majd építtetett Mehmetnek egy csodaszép mecsetet. Kora alapján egyébként Mustafa lett volna az utód. Ő is kifejezetten tehetséges politikusnak és hadvezérnek látszott, már fiatalon is tartottak tőle a birodalom ellenségei. Csakhogy ő nem Hürrem fia volt, a hölgy pedig soha nem ment a szomszédba némi erőszakosságért. Szövetkezett vejével, Rüsztem pasával, majd elkezdték mószerolni a fiút Szulejmán előtt, végül ravaszul csapdába is csalták. Szulejmán, meggyőződve a fiú bűnösségéről, kivégeztette.
Így maradt a fináléra a két fiútestvér: Szelim és Bayezid. Az utóbbi elkövette azt a hibát, hogy egy lázadásnál nem állt egyből apja mellé, hanem egy kicsit tétovázott. Ez elég is volt Szulejmánnak, az örökösödési vitában Szelim mellé állt. Mivel az akkori nagyvezír, Szokoli Mehmed is ezen az oldalon állt, Bayezidnek nem sok esélye volt. A döntő csatában Szelim serege győzött, Bayezid a családjával együtt Perzsiába menekült, de a sah – Szulejmán kérésére – kivégeztette.

Mindezt azért meséltem el, hogy te ne essél bele abba a hibába, amibe én. Gondolj bele, Szulejmán annyira berág a fiára, hogy az hiába menekül el, diplomáciai úton utánanyúl és megöleti – aztán meg építtet neki egy mecsetet? Nem tűnik életszerűnek. Nem is az. A mecset ugyanis II. Bayezid szultán mecsetje, aki Szulejmán nagyapja volt. Ilyen értelemben ez egy kifejezetten öreg mecset. Ennek ellenére Sinan keze ebbe is belenyúlt, egy földrengés után ő építtette újra egy részét.

Nagyon szívesen írnék a mecset külső és belső architektúrájáról is, de ide megint nem sikerült bejutnunk. Az épület teljesen körbe volt kerítve falapokkal, és miután nagynehezen megtaláltuk a bejáratot, akkor láttuk, hogy bent pedig masszívan fel volt állványozva. Ezek után úgy döntöttünk, hogy ílyen állapotban nem ér meg nekünk egy cipőlevételt.

Innen a változatosság kedvéért átlósan mentünk át a fedett bazáron. Szerencsére ekkor már hanyagoltam a GPS-t: egyszerűen lefelé kellett mindenhol menni, következő célpontunk, a Yeni dzsámi pedig mindenhonnan látszik a tengerpartról. Méghozzá nem is akárhogyan, gyakorlatilag vizuálisan uralja a kikötő környékét.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

A mecset maga közvetlenül az egyiptomi bazár – más néven fűszerbazár – mellett található. Nem igazán köthető egy emberhez. A neve annyit tesz, hogy Új Mecset, illetve az Anyaszultán Új Mecsetje. III Murad felesége – vérbeli domina valida, azaz férje/fia helyett uralkodó szultána – határozta el, hogy építtet magának egy mecsetet. Sinan ekkor már nem élt, de egy tanítványa kezdett bele. Aztán az építkezés elhalt: a helyszín sem volt szerencsés, pénz se nagyon volt, na meg a hadseregnek sem tetszett a projekt. Évtizedekig nem történt semmi, pontosabban igen: egy tűzvész még azt is lerombolta, ami addig elkészült. Végül III Murad unokájának idején futottak neki ismét az építésének és fejezték be.

Ebben a mecsetben láttam a legmeghökkentőbb dolgot. Annyira, de annyira a turistavonulási útvonalakon fekszik, hogy a turisták teljesen átvették az uralmat a mecset felett. Pont mise idején érkeztünk. Kicsit félve is mentem be, Nejnek szóltam, hogy most inkább maradjon kint: erre a belső részben volt vagy 20 turista, férfiak/nők vegyesen és mindenki vadul fényképezett. Miközben az imám dörgött a szószéken. Nyilván innentől én is bátrabban fotóztam.
Viszont már most szólok, hogy ez a hozzáállás ne vezessen félre: sehol máshol nem tapasztaltam ekkora rugalmasságot a hívők részéről. Sőt.

Megint a reklám helye. Elismerem, hogy a következő mecset bejáratát nem találtam volna meg CyberMacs pontos bejelölése nélkül. Rüsztem pasa mecsetjébe ugyanis a zsúfolt bazár egyik szűk folyosójából nyílik egy eldugott, jelöletlen lépcső. Ha nem tudod, hogy ez az, az életben nem találod meg.

Közjáték.
A mecset bejárata előtt láttam egy szimpatikus olajbogyós standot. Ekkor már kezdtünk éhesek lenni, eladó meg nem volt, így önállósítottam magam. Behajoltam a pult mögé, felkaptam egy zacskót és elkezdtem bele olajbogyókat szedni. Na erre rögtön rohant az eladó. Hogy ez egy vákumos zacskó, mit gondolok én? Egymásra néztünk Nejjel: van vákumos zacskó? Akkor van vákumozás is. És ennek köszönheti Barna, hogy kapott 30 deka extra fekete olajbogyót Isztambulból.

Szóval Rüsztem pasa mecsetje. A név nem ismeretlen, találkozhattunk már eddig vele sok történetben. Fura módon ő horvát születésű volt. (Utódja, Szokoli Mehmet meg ugye szerb.) A sztori hasonló, fiatalon janicsárképző, aztán katonai karrier. A nagy Szulejmán nagyvezére, legfőbb bizalmasa, legkedvesebb lánya férje lesz. Ha lett volna CV-je, akkor a hobbi rovatba azt írhatta volna, hogy ‘megvesztegethetőség’. Hihetetlen mennyiségű pénzt, kincseket gyűjtött össze. Mentségére szóljon, nem azért gyűjtötte a pénzt, hogy Dagobert bácsiként fürdőket vegyen benne, hanem középületeket építtetett. Na meg persze tett félre a saját mecsetjére is. Értelemszerűen Sinan volt a mecset építője.

From Isztambul 2013

Nem egy túl nagy épület, de amennyi kék (Iznik) csempe van benne, az valami észbontó. Ha építkeztél már, akkor tudod, milyen pofátlanul drágák a csempekollekciók mintás darabjai. Na, itt a mecset jelentős felületét mintás csempe fedi. Kézzel festett csempék.
(Megjegyzem, ez is egy újabb rokon szál utódjával, Szokoli Mehmettel. Az ő mecsetjében is rengeteg a kék izniki csempe.)

Ide pont mise idején érkeztünk. A biztonsági őr türelmesen megvárta, míg levesszük a cipőnket – szabad város, bárki bárhol leveheti a cipőjét – majd amikor látta, hogy be is akarunk menni, akkor szólt csak, hogy odabent mise van, most nem lehet. Vagy egy negyedórát mezítlábaztam az udvarban. Utána találtam egy polcon egy csomó ingyen Koránt, levettem, olvasgattam. Nem értettem vele egyet.

Innen megint hegymenet: Szulejmán mecsetje. Útközben vettünk szezámmagos kiflikarikát, volt olajbogyónk és kólánk, hatalmasat ebédeltünk a forgalmas autóút szélére ülve.

Nézzük akkor a nagyfőnököt: Szulejmán, a Nagy. Vagy ahogy hazájában nevezték: Szulejmán, a Törvényhozó.
Egy ábra szebben beszél ezer szónál. A rózsaszínnel jelzett területeket hódította meg Szulejmán.
Ezek konkrétan:
– Mezopotámia
– Észak-Afrika
– Magyarország
Emellett a tengeri uralmat is átvették a Földközi-tengeren.
Szóval, mondhatni, dominálták a környezetüket.
De Szulejmán nem csak harcos szultán volt. Nagyon sokat tett az állam működéséért, az oktatás felfuttatásáért is. Nem véletlen, hogy odahaza inkább ezeket a tevékenységeit emelik ki.
Az ő uralkodását tartják az oszmán birodalom csúcspontjának, innen már csak lefelé vezetett az útjuk.

From Isztambul 2013

A mecset természetesen Sinan munkája. Négyminaretes, azaz kifejezetten magas rangú mecset.

A komplexumhoz természetesen tartozik vécé. De milyen! Rüsztem ajándéka ingyen Korán volt, Szulejmáné ingyen slanya. Hatalmas, modern komplexum, európai beülőkkel is, egyedül piszoárból volt mindösszesen két felnőtt és egy gyerek. A hatalmas teremben ott álltunk sorba. Férfiak. Amikor ilyesmit csak a nők szoktak.

Megnéztük volna a türbét is, de már zárva volt. Tudtuk, hogy korán zárják, de nem gondoltuk volna, hogy már délután kettő előtt.

From Isztambul 2013

A mecset viszont lenyűgöző. A nap első “ejha!” kategóriájú mecsetje. Lendületes ívek, hatalmas méretek, mégis egyfajta rusztikus könnyedség.

Az egyetem mögött haladtunk tovább, befelé a szárazföld belseje felé. Hamarosan el is értük célpontunkat, egy újabb “ejha” szintű mecsetet.

From Isztambul 2013

Sehzade, azaz Herceg mecset. De melyik herceg? Nos, ez az a mecset, melyet Szulejmán a himlőben elhunyt fia, Mehmet számára építtetett. Nem is kell mondanom, tiszta Sinan. Vessetek a mókusok elé, de nekem ez a mecset jobban bejött, mint a Szulejmán mecset. Világosabb, légiesebb, szabadabb érzetű mecset.

Hülye helyzet. Sorra jönnek a hívások a privát telefonomra. Ilyenkor a normál menet az, hogy kinyomom a hívást, majd küldök egy sms-t, hogy hol vagyok és tényleg annyira sürgős-e a beszélgetés. Csakhogy. A nemrég vásárolt 520-as Lumia érintőképernyője szar. Ha alvásból ébresztik fel, akkor van egy tízforintos nagyságú terület, mely nem ébred fel. Ez azt jelenti, hogy van egy terület – h,j,k,l betűk – mely nem használható. Ha mégis rányomok, akkor a telefon egy idő után önálló életre kel és mindenféle marhaságot csinál. Például felhív embereket a híváslistámon. Vicces tud lenni, amikor kinyomok valakit, majd megpróbálok sms-t írni neki, de a telefon meghülyül és visszahívja az illetőt, aki ettől begerjed és csak hív és hív, dacára annak, hogy állandóan kinyomom.
Ha a technika nem lenne, sokkal unalmasabban élnénk.

A logikus következő lépés a Fatih mecset lett volna, de ehelyett beleraktunk egy matyó hímzést. A kerékpár bazár után ráfordultunk az akvaduktra, majd közvetlenül a tövében leültünk egy teázóba.

From Isztambul 2013

Nagyon hangulatos a hely, a tea sem drága, órákig tudtam volna ott ücsörögni. További kellemes meglepetés: én egy lakótelepi utcára számítottam, ehelyett egy élettel teli, nagyon hangulatos sétány fogadott. Két sarok után lekanyarodtunk jobbra, elméletileg ott kellett volna lennie a Karikatúra Múzeumnak. De nem volt ott. Tévedés kizárva, pontosan odamentünk, ahová a Google jelezte, de csak valami mecsetféleséget találtunk. Kár érte. Amikor a Világökörséget csináltam, elég sok török karikaturistával levelezgettem, kíváncsi lettem volna, milyenek kiállításokon keresztül, esetleg személyesen is. (Már itthon kerestem rá utcanév/házszám alapján a múzeumra a Google Maps-ben, naná, hogy nem ott van, ahol egyébként a Google Maps objektumként jelöli. Az utca túloldalán és jócskán arrébb.)
Ahogy haladtunk tovább, a nagyvárosi sétány fogyott, fogyott, végül külvárosi szűk utcák lettek belőle. Egy újabb mecset volt a cél: Zeyrek mecset.

From Isztambul 2013

Egy vallomás: irkálok itt rengeteget az oszmán mecsetekről, de a szívem nem hozzájuk húz. Nekem ezerszer jobban bejönnek a bizánci stílust képviselő épületek. Én sokkal inkább a Hagia Sophiának drukkolok, mint a Kék mecsetnek. A Zeyrek mecsetre ezért is fentem a fogamat, mert vallási szempontból a bizánci birodalom második legjelentősebb épületegyüttese volt. (Csak, hogy tisztába tegyük a dolgokat: Mehmed szultán nem a stratégia jelentősége miatt foglalta el Konstantinápolyt. Egyedül a Hagia Sophia templomra, a kor keresztény központjára koncentrált. Ebből a nézőpontból kell értékelni a most meglátogatott épületcsoport második helyét.) A város elfoglalása után a templomból dzsámi lett, a monostorból pedig medresze, azaz iskola. Zeyrek az a molla volt, aki itt tanított.
A nagyívű felvezetést tulajdonképpen pofáraesés követte. A mecsetet jelen korban határozottan elhanyagolták. Annyira, hogy felkerült a UNESCO veszélyeztett épületek listájára. Sőt, nem csak felkerült, de nekiálltak felújítani is. Ez elég kézzelfoghatóan látszott. Az ajtón alig bírtunk bemenni, mert egy létra fogadott és két szaki, akik éppen valamit applikáltak odabent az ajtó fölé. Bemásztunk a létra alatt, cipő le, fejkendő fel, majd bejártuk a csupasz mecsetet. Azaz falak voltak, mennyezet szintén, az oszlopok alja még munkára várt… és ennyi. A mecsetek többi tartozéka (mihrab, minbar) még sehol. Olyan szabadon járkálhattunk bent, mint egy most vásárolt üres lakásban, ahol a padlószőnyeg már bent van, de a villanyszerelő szakik még húzzák-vonják a hosszabbítókat, miközben fúrják a tipliket. Ami határozottan fájt, hogy nyoma sem volt bizánci mozaikoknak, falfestéseknek, kőmunkáknak. Mindent fehérre meszeltek. Nehezen tudom elhinni, hogy ez így egy korhű helyreállítás.

From Isztambul 2013

Innen eldugott kis utcákon másztunk fel a Fatih mecsethez.

From Isztambul 2013

Egy újabb nagyvad. A Fatih név II Mehmed szultán beceneve volt, azt jelenti, hogy ‘Hódító’. Szerintem elég sokat elárul a pacák jelentőségéről, hogy az egész hatalmas kerületet róla nevezték el. Már 21 éves korában elfoglalta Konstantinápolyt és ezzel kinyírta a bizánci birodalmat. Ezután Ázsia felé fordult és legyűrte az összes anatóliai kiskirályt, majd a területeket egyesítve Anatólia néven az oszmán birodalomhoz csatolta. Európa felé is terjeszkedett. Velencét lenyomta, Magyarországba belekóstolt, de Nándorfehérvárnál orrba vertük. A balkán félszigetet folyamatosan piszkálta, elfoglalta Boszniát és Horvátországot. Az ő nevéhez fűződik az első török alkotmány létrehozása. Rövid ideig élt, utóda a már korábban említett II. Bajazid volt, azaz tulajdonképpen Fatih szultán Szulejmán dédapja.
A mecsetet is tartalmazó komplexum óriási. Tényleg van itt minden. De a mecset sem szerénykedhet, önmagában az is hatalmas. Az eredeti mecset az első monumentális oszmán épület volt, építője bizonyos Sinan. Nem, ne kezdj el időgépben gondolkodni, csak egy száz évvel korábban élt névrokonról van szó. Sajnos erről az épületről szinte semmit sem tudunk, a XVIII. század közepén egy földrengés teljesen elpusztította. Amit most látunk, az már egy nulláról újraépített, nem korhű változat.
Az épületet nem volt nehéz megtalálnunk: habár eleinte nem láttuk, de a müezzin ordítozása megadta az irányt. Ellenben hülyék voltunk, nem is gondoltunk arra, hogy a müezzin _imára hív_, azaz a templomban mise indul, tele hívőkkel. Cipőkkel a kézben berongyoltunk, és csak odabent jöttünk rá, hogy talán nem a legjobbkor jöttünk.
A mecset megint ejha, sőt, duplaejha. Morogtam is magamban, hogy pont ezt nem tudom megörökíteni a mise miatt. A biztonsági őr gülü szemekkel figyelte, hogy elő merem-e venni a kamerát. Így nem vettem elő. Helyette a dzseki kézelőjébe rejtett gopróval csináltam felvételeket.

From Isztambul 2013

Ez őrült nagy látószögű, azaz az épületet jól veszi, az emberek meg apró hangyaként látszanak, szóval nem sértem meg vele az imádkozók intim szféráját. És ha nem tudják, hogy fényképezik őket, akkor valószínűleg az ájtatosságukat sem zavarja.

CyberMacs szerint egész Fatih nagyon vallásos, és tényleg. Ennyi fekete varjúnak öltözött nőt sehol sem láttunk, mint itt, a további sétán.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Egy újabb hangulatos zsúfolt utca, melyből szűk, kihalt utcák lettek, a görög iskola, utána egy nápolyi stílusú meredek utca lefelé és máris a tengernél, pontosabban az Aranyszarv-öbölnél voltunk.

From Isztambul 2013

A bolgár vastemplomot egyből megtaláltuk. Hogyne találtuk volna meg, úgy körülkerítették, hogy alig lehetett elmenni mellette a parkban. De az építkezés miatt alig látszott ki belőle valami, szóval hacsak nincs szükséged extra kalóriák ledobására, akkor ne menj le a hegytetőről pusztán csak ezért a templomért.
Mi lementünk. Majd utána visszamásztunk. Nagyon magasra. Nagyon meredek utcákon. Sokszor lépcsőkön. Ódon, málladozó lépcsőkön.

Itt kezdtem el újragondolni a túrát. A GPS szerint már 18 kilométert jöttünk. Kábé a túra 60%-ánál jártunk, ami már csak azért is vicces, mert a Google Earth útvonala szerint – mely útvonalon gyakorlatilag eddig végig jöttünk – a teljes túra 16 kilométer lett volna. De még csak nem is a gyaloglás zavart, hiszen 30 kilométer még bevállalható lett volna, hanem a sötétedés volt az, mely egyrészt értelmetlenné, másrészt veszélyessé tette az utat. A neten azt olvastam, hogy ez egy nem túl jóhírű környék, és amikor a szürkületben már a sokadik utcagyerek köszönt oda, hogy ‘Hey, Mister!’, akkor igazat kellett adnom a forrásoknak. Magyarul sutba dobtuk az elképzeléseket és tekertünk kifelé a forgalmas főútra, ahogy tudtunk.

Illetve, azért még nem. A theodosian falat csak megnéztük, még ha a Tekfur (Porphyrogenitus) palota romjait nem is találtuk meg. Igen, megint Bizánc. Valamikor itt húzódott Constantin városfala, melyet később theodosian fal néven kibővítettek. A palota ennek a falnak volt egy kiemelkedő része. Ma már csak a romjai vannak meg, nem is találtunk rá. A városfalra igen, elég sokat sétáltunk is mellette.

A következő célponttal már eléggé bután jártunk. Ez a Kariye mecset lett volna. Eredetileg Chora templom néven (Church of the Holy Saviour in Chora) volt ismert, azaz sejtheted, megint egy bizánci templomról van szó, melyből időközben mecset lett. Később pedig múzeum, azaz számíthatunk belépőjegyre. (15 tallér.) Az épület nevezetessége, hogy eszméletlen mennyiségben maradtak fent bizánci időkből származó mozaikok. Ha voltál a Hagia Sophiá-ban, akkor emlékezhetsz rá, az alagsorban van egy fülke, ahol találsz néhány mozaikot. Na itt, a Chora templomban ennél bőven több mozaik munka akad. (A templom érdekessége, hogy eredetileg a város falain kívül helyezkedett el – csak amikor II Theodosius kibővítette a városfalakat, akkor került be a városba.)
Ezt az épületet megtaláltuk ugyan, de ekkor már a sötétedéssel küzdöttünk. És ez a templom még jócskán bent van a nem túl bizalomgerjesztő dzsumbujban. Magyarul fénysebességgel eltekertünk mellette, megjegyezve, hol is van.

A Mihrimah mecsetnél értünk ki a négysávos útra, jócskán este hat után. Ez már elég kései időpont volt ahhoz, hogy ne keressünk átjárási lehetőséget a mecsethez. Összeült a nagytanács és úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk a túrát, hazaindulunk. A visszaút nem bonyolult, de nem is túl kellemes: egy forgalmas, négysávos úton sétáltunk vissza, gyakorlatilag a fedett bazárig.

Sehzade mecset, megint.
– Vécé? – kérdezte Nej.
Körbemutattam.
– A bokrokra gondolsz? – hűlt el.
– Majdnem – vigyorogtam – Ez az a mecset, ahol a szabadban van a vécé.
És tényleg. A mecset melletti klotyiban a szabadban vannak a pisilős részek, persze nyilván falakkal elválasztva. Tető viszont nincs.

Gyalogoltunk tovább.
– Na, ez végre már ismerős környék! – sóhajtott fel Nej.
– Tényleg? Soha nem jártunk még erre.
– Két évvel ezelőtt sem?
– Akkor sem.
Azt hiszem, néha nem vagyok túlságosan kedves társalkodópartner.

Aztán mégiscsak ismerős terepre értünk: a buszmegállókkal kombinált villamosmegálló az egyetem előtt. Óriási tömeg, emberek, járművek.
– Gyere, most gyere! – kiáltottam oda Nejnek, és éppen át tudtunk slisszolni több autó között is. Mint a régi Frog játékban a C64-ben.
– Hát… ez… így… – lihegte a Kedves.
– Ez egy evolúciós lépcső – váltottam át tanárbácsisra, visszanézve, mekkora dugót okoztunk a bátor átszökkenéssel. Ugyanis az általunk vágott résen megindult a gyalogosok özöne.
– Az az autós, aki túl nagy követési távolságot tart, elveszett – egészítettem ki, Nej értetlen pillantását látva.

Innentől fények, boltok, nagyváros. De az isztambuli tájjelleg is megvan: az eladók még mindig ki-kiugranak a fészkükből és próbálnak ránksózni mindenféle marhaságot. A kapualjakban, szűk mellékutcákban pedig folyik az illegalitás határán történő kereskedés.
Sodródtunk a tömegben. Aztán mellettem az egyik hapi kiszúrta (sötétben!), hogy a kapualjban az árus kezén egyensúlyozott pulóverkötegben van szürke/rózsaszín rombuszmintás pulcsi. Megállt, kirángatta a ruhadarabot a torony közepéből. Némi veszekedés – gondolom, alkudtak – majd a hapi megvette. Ha itt tényleg ilyen impulzusszerűen vásárolnak az emberek, akkor már értem, miért nincsenek áruházaik.

Utána már túl sok minden nem történt. A pék megint nem értette, hogy Hungary, szerencsére a Madzsarisztán általában megoldja a helyzetet.
A szállás melletti kisboltban a hapi már vigyorgott:
– Beer?
– Beer!
– Four?
– Four!
Az árképzését már meg sem próbálom követni. Tegnapelőtt nem nála vettük, a négy sör, egy ásványvíz és egy csipsz került 34 tallérba. Tegnap a mostani kisboltban a négy sör, egy ásványvíz huszonötbe. Ma a négy sör, egy ásványvíz és plusz egy csipsz meg húszba.

A szálláson még nézegettem a GPS-t – és nem értem. Az összefoglaló képernyő szerint 22 kilométert jöttünk. A leszedett tracking log feltöltve az Endomondo-ra viszont csak 19 kilométer. Lehet, hogy Allah nyújtotta sunyiban lábunk alatt a járdát, csak éppen nem figyelt oda minden részletre. Valószínűleg akkor sérthettem meg, amikor fényképeztem a Fatih mecsetben mise alatt.

Vacsi. Sörök. Blog.

Van egy szúnyogunk. A nagy éjszakai hidegben már erősen le van lassulva, de minden éjszaka csíp egyet. Gondolom órákig készül rá, mire minden porcikája bemelegszik, aztán lassan szivornyázik egyet, majd alszik 24 órán keresztül.

« Older posts

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑