Search: “"Isztam buli"”

2010.12.30; csütörtök

Pékáru. Harmadszor voltunk ugyanannál az eladónál. Ezzel átválthattunk expert fokozatba, mert a hapi immár gondosan kiválogatta számunkra a bucikat.

Nej: – Nem vetted észre, milyen rosszallóan néztek rám a boltban, amiért nem sütöttem le a szememet?
– És megölted őket?

Reggeli zuhany. Bementem, majd hiányérzetem támadt.
– Beadnád a mosogatószert? – szóltam ki Nejnek.

Ma ismét nekifutottunk az ún. nagy műemlékeknek. Elsőre bejutottunk a Kék Mecsetbe, pedig valamivel hosszabb volt a sor. Mögöttünk vezetett csoport álldogált. Habár eddig még ez a legelviselhetőbb időjárású nap, a török vezetőn North Face viharkabát, ráncosra behúzott kapucnival.
Sikerült a túrabakancsot is bepréselnem két teszkós zacskóba.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Odabent… hát, hatalmas nagy templom. Barna morgott is, mert arra készítettem fel, hogy belülről a Kék Mecset nem olyan szép, mint a Hagia Sophia, márpedig neki határozottan tetszett. Ami rendben is van, mert nem azt mondtam, hogy nem szép, hanem azt, hogy a másik épület belseje szebb. Sokat levont az élvezetből, hogy csak egy keskeny csíkon lehetett vonulni, a templom többi része a hívőké. (Ez valahol szintén rendben van azért.) Jó negyedóra után jöttünk ki. Az ajtónál már lökdöstek kifelé az őrök, hogy a cipőket a hideg márványlépcsőn vegyük fel. Kösz.

Essen pár szó Ahmetről magáról is. Hiszen minden mecsethez tartozik egy ember. Ahmet már akkor lett szultán, amikor nem ment túl jól a török birodalomnak. Furcsa mód, ez megint Szulejmánnak volt köszönhető. Ugyanis hiába volt ő a Nagy… ha a hatalom öröklését elbökte. Nyolc fia volt, de ebből sokat megöletett, köztük a kiemelkedően tehetséges Musztafát is. A maradék meg egymást ölte, így maradt végül egyedüli utódnak a kedvenc, II. Szelim. Akinek semmi kedve nem volt sem a háborúskodáshoz, sem a nagypolitikához. Csak a tütü, meg a nők. Minden mást a nagyvezírekre bízott. Az külön balszerencsénk volt, hogy a magyar helyzettel pont az egyik tehetséges vezére, Szokollu Mehmed foglalkozott. (Az ő mecsetébe nem tudtunk bemenni a takarítónő miatt.) Befigyelt egy tragikus orosz kaland, aztán a lepantói csatában a Földközi-tengert is elveszítették. Szelim után jött III. Murad (túl sok minden nem fűződik a nevéhez), majd III Mehmet. Jó oszmán szokás szerint ő is leginkább a családtagokat gyilkolászta, mindemellett elindított egy újabb hadjáratot a Habsburgok ellen. Magyarországon keresztül, naná. Ez volt az a háború, melyben Eger is elesett, 1596-ban. Mehmet a háború végét nem érte meg, 1603-ban meghalt. Őt követte I. Ahmet, akiről végülis beszélni akartam. A belépője nem volt túl jó. 1606-ban a perzsa háborúk miatt megkötötte a törökökre nézve kedvezőtlen zsitvatoroki békét, de aztán Perzsiában is szarul alakultak a dolgok. Ahmet az égre nézett, aztán a fejére csapott: Allah elhagyott minket! Hát építsünk neki egy akkora mecsetet, mint amekkora még nincs sehol! Ez lett Ahmet mecsetje, más néven a Kék mecset.

A két templom között némi vita.
– Most akkor van többnejűség vagy nincs? – kérdezte Nej.
– Erre így nem lehet válaszolni. A törököknél úgy tudom, nincs. De ez nem jelenti azt, hogy az iszlámban sincs. Tudomásom szerint nincs általános iszlám, minden országba külön verziót implementáltak.
– Honnét lehet ezt megtudni?
– Nem láttad a Kék Mecsetnél? Ki volt írva, hogy bármilyen problémád van, keresd fel vele a mosque illetékesét.
– Aha. Beállítok az imámhoz, mint nő, ráemelem a tekintetem és határozottan megkérdezem, van-e náluk többnejűség. Nem fog kidobni.

Utólagos megjegyzés. Itthon utánanéztem. Az iszlám mindenhol engedi a többnejűséget, de szigorú megkötéssel. A férjnek minden feleséggel egyenlőképpen kell bánnia, mind anyagi, mind érzelmi és mind… khmm… szexuális szempontból. Azaz muszliméknál akarhat sokat a szarka, ha bírja a farka.
Mindemellett jó tudni, hogy Törökország hivatalosan nem iszlám ország. Egyike a vallás szempontjából semleges országoknak. Az viszont már egy más dolog, hogy a hívők között a legtöbb muszlim.

Hagia Sophia. Már a bejutás sem volt egyszerű. Hosszú sor. Kivártuk. Aztán megláttuk, hogy jegypénztár van. Hát persze, a modern török állam megalakulása, azaz 1930 óta nem templom, hanem múzeum. (Ez sem volt rossz sztori. Egyfelől ez valamikor nagyhírű keresztény templom volt, még a bizánci birodalomban, aztán amikor a törökök bevették Isztambult, akkor átalakították mecsetté, majd a keresztes hadjáratokban kis híján megsemmisült. Utána földrengések jöttek, kupolák mentek. Végül a modern török állam kialakulásakor a keresztény és az iszlám egyház ölre ment, hogy kié legyen a templom. Ezt a problémát oldotta fel úgy Kemal Atatürk, hogy visszavonta a felszentelést, levakarta a falakról az iszlám meszelést és múzeummá alakítatta az ősi templomot.)
Viszont ha már múzeum, akkor belépőjegy.
– Remélem, 4 líra alatt van, mert az összes pénzünk 16 líra – jegyeztem meg.
Aha. 20. Fejenként. Csak, hogy tisztán lássunk, ezt most kiszámolom: 2900 forint/fő. Nekem ez már piszkálta a tűrésküszöbömet, a kölykök hezitáltak, végül Nej határozottságán múlt, hogy bementünk. Pontosabban először kiálltunk a sorból, elmentünk automatát keresni, majd visszaálltunk a kilométeres sor végére és így jutottunk be. Meglehetősen kellemetlen módon. Nem tudom, ez valami mintázat-e a nagyvilágban, de úgy tűnik, hogy minél drágább egy jegy, annál bunkóbb a bejutás. A jegy egységesen 20 líra, nincs semmilyen kedvezmény (diákjegy, családi jegy, nyugdíjas jegy). Fizetni csak lírával lehet. Aztán az egy dolog, hogy heringként zsúfolódtunk a kordonok között. A másik a csomagvizsgálat. Rá kellett tenni mindent egy futószalagra, ami átment egy átvilágítódobozon. A túloldalon meg volt kábé egy méter kifutása a szalagnak, utána senki nem foglalkozott vele, mi lesz a csomagokkal. A tömeg messze nem haladt olyan gyorsan, mint a szalag, így nekem kellett bunkó módra átgázolnom mindenkin, ha el akartam kapni a fényképezős táskámat még az előtt, hogy leesett volna az asztalról.

Kemény kezdés volt.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Szerencsére utána már megszűntek az atrocitások. A templom akkora félelmetesen hatalmas hodály odabent, hogy a beengedett tömeg tízszerese sem tűnt volna zavarónak. A Kék Mecset után tényleg furcsa. Az előző egy gyakorló mecset, mondhatni “új”, jól karbantartott. A Hagia Sophia viszont régi. Határozottan régi. Belépsz, és pár perc séta után a középkori Bizáncban érzed magad. Barna, arany és zöld. Ezek a domináns színek. A templom díszét nem a túlzásba vitt aranyozás adja – mint a katolikus templomoknál általában, lásd nápolyi dóm – hanem az értő módon egymás mellé pakolt kövek, márványtáblák összhangja és az épület struktúrája. Nekem nagyon tetszett. Mondjuk a profán hasonlatom elsőre megütközést váltott ki, de aztán Nej is beismerte, hogy van benne valami. Azt mondtam ugyanis, hogy teljesen olyan érzésem van, mint New Yorkban, a Grand Central pályaudvaron. (Ne mondja azt, hogy innen nem indulnak vonatok!)
Ebben a templomban jó egy órát mászkáltunk. Megnéztünk mindent. A híres mozaikokat. A nem is kissé törökös arcú Jézust. A könnyező oszlopot, pontosabban a hosszú sort, akik elhitték, hogy van értelme a könnyeket taperolni. Ne is próbáld meg kitalálni, mennyit fényképeztünk.

From Isztambul 2010

Két ilyen látnivaló után ránk fért egy kis pihenés. Leültünk a közelben egy kávézóba, ittunk egy teát. A pincér szokás szerint beleszámolta a borravalót is. (Nem kell megijedni, ez annyira azért nem egyértelmű. Általában ugyanis azt tapasztaltuk, hogy korrektek, mind a boltokban, mind az éttermekben. Eltekintve azoktól a helyektől, amelyek turistavonulások mellett fekszenek. A mecseteknél, a bazárnál mindig hozzácsaptak 4-5 lírát a számlához. Máshol nem.)

Utána szaladtunk neki a Topkapi palotának. (Topkapi Serai) Teljesen meglepő módon az 1. udvarban nem szedtek belépőt. Bent sétálgattunk, nézelődtünk – aztán elértünk a következő kapuhoz, ahol már kassza volt. Hjaj. Nézzük, mennyi a belépő? Itt is 20 TL/fő. Ez már totálisan kiverte a biztosítékot. Megint 12000 forint? Úgy, hogy a tábla szerint a látnivalók 60%-a zárva?
Itt már úgy döntöttünk, hogy inkább megnézzük a neten 3D-ben.

From Isztambul 2010

Csavarogtunk egy kicsit az ingyenes részen, utána lesétáltunk az Archeológia múzeumhoz, de oda is csak bekukkantottunk, végül kijöttünk a várból.

Rengeteg időnk volt. Gumiprogramként még ott volt a listán a Bizánci Ciszterna megtekintése, de alaposabb átolvasás után elvetettük. Pont amerre a bejárata volt, arrafelé valami nagy építkezésbe kezdtek, fogalmam sem volt róla, hogyan tudnánk azon belül megtalálni bármit is. Aztán a leírás alapján az sem volt egyértelmű, mi is az attrakció? Leengednek egy pincébe, ahol ókori oszlopok között figyel egy hatalmas tó, vagy szerepel a programban bejárás, esetleg egy csónakázás is? Mindez 40 líráért, nekünk pedig nagyjából ennyi pénzünk volt összesen.

From Segédlet

Maradt a csavargás a városban. Kellő határozottsággal ez legalább ingyen van. Úgyis kihagytuk tegnap az akvaduktot, aztán abba az irányba továbbmenve van egy meglehetősen nagy templom, utána keresztben átvágva a félszigeten, olyan részre jututnk, ahol még sohasem sétáltunk, végül este még vacsizunk valahol, aztán pakolás. Nem tűnt ez olyan rossz programnak.
Bónuszként közbejött egy újabb templom. Habár csak kéttornyos, de ez is félelmetesen nagy volt. Lefényképeztük ugyan, de félő, hogy kicsit úgy járunk vele, mint Nej Arizónában a kaktuszokkal. Amikor látta és tetszett neki, mindegyiket lefényképezte, azután, amikor itthon mutogatta, még maximális udvariassággal sem tudtuk elfojtani az ásítást a négyszázhuszonötödik kaktusz után.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Megint utólag. Hogy ne legyenek ezek csak úgy ideszórt kaktuszok, legyen meg legalább a nevük. A fenti mecsetet Sehzade mecsetnek nevezik, mely magyarul Herceg mecsetet jelent. I. Szulejmán emeltette első fia, Mehmet herceg emlékére, aki 21 éves korában himlőben halt meg. (Bár a történészek szerint Szulejmánnál az ilyesmit sohasem lehet tudni.) Ide a feltünően buzgó lábmosogatók miatt nem mertünk bemenni.

Emellett a mecset mellett volt egy nyilvános vécé, ahová beszólított a szükség. Nem bántam meg. Egyfelől gyönyörű márvány… másfelől teljesen kint van minden a szabadban. Ott vigyorog a fajansz a huncut kerek ég alatt. Mármint a piszoár része. Ezt nem is nagyon kerítgették el. A beülős megint izgalmas lehetett, a mecset falába vágtak másfél méter magas boltíves fülkéket, melyek vasajtókkal voltak elzárva. Nem mentem be, de láttam, hogy jött ki onnan egy derékig érő szakállú bácsika, görnyedten, ingjét a nadrágjába tuszkolgatva.
Azt nem tudom, hogy fizetős volt-e vagy sem. Volt ugyan egy bódé, de a benti hapsi éppen kigurított egy szőnyeget és letérdelve buzgón hajladozott. Gondoltam, nem zavarom meg ájtatosságában ilyen földi dolgokkal, mint brunyálási díj.
(Ez az imára hívás egyébként produkál fura dolgokat. Kezdi a müezzin, aztán ahogy elhallgat, egy kis időre megáll az élet. Ezt kaptam el a vécén, de láttunk olyat is, hogy a müezzin után megállt a villamos a megállóban és hosszú percekig csak várt.)

From Isztambul 2010

Innen nem messze megcsíptük az akvaduktot (vízi híd, azaz olyan völgyhíd, mely vízvezetéknek épült). Szép volt, de sokat levont az élvezeti értékéből a rengeteg autó. Itt ugyanis a napi ciklusok a müezzinhez vannak igazítva, azaz akkor van fájront, ha kiabál a csóka a toronyban. Utána mindenki autóba ül és bedugul a város.

Kifelé haladva meglepő élménybe futottunk bele. Ahhoz képest, hogy ez még mindig a történelmi belváros, teljesen élhető, európai környezet vett körül hirtelen minket. Széles út, erős autóforgalom, az út mindkét oldalán tömérdek üzlet. Ahol végre tudtunk kirakatokat nézegetni, mert senki még csak le sem szarta a fejünket. Az eladók – ahogyan azt más országokban megszoktuk – bent üldögéltek a pultnál, várták, hogy ha akarok valamit, akkor bemenjek.

Persze azért az látszott, hogy nem akárhol vagyunk. Európai város ide vagy oda, akármerre néztünk, mindenfelé minarettornyok, dzsámik magasodtak. Például benéztünk egy utcába és száz méterre ott álldogált az utca közepén egy hatalmas ókori oszlop.

Errefelé találtuk meg a legkülső mecsetet is. (Mármint számunkra ez volt a legkülső.) Habár ez is hatalmas volt, de erről már lekopott minden díszítés. Turista erre már nem járt. Aki belépett, nem csak a cipőjét vetette le, de szigorúan lábat is mosott. (A szabadban. 5 fokos levegő, de a szél miatt simán nullának érződött.) A mecset körül sétáló emberek mindegyikén látszott, hogy valamilyen köze van a valláshoz.

From Isztambul 2010

Akkor megint történelem. Ennek a mecsetnek Fatih mecset a neve. Ez II Mehmed szultán nickje volt, magyarra úgy fordítjuk, hogy Hódító. Róla annyit kell tudnunk, hogy ő foglalta el Konstaninápolyt 1453-ban, mely egyben a bizánci birodalom végét is jelentette. De ezzel még nem elégedett meg, nekirohant Ázisának és az elfoglalt területeket Anatólia néven egyesítette. Európa is izgatta a fantáziáját, és habár Nándorfehérvárnál jó nagy maflást kapott, Szerbiát és Romániát azért jócskán nyagatta.
A mecsetet éppen felújították, de nem ezért nem mentünk be, hanem azért, mert túl erős vallási koncentrációt észleltünk körülötte.

Egy kicsit leültünk pihenni, nézelődni.
– Határozottan nyomasztó ez a rengeteg idős nő, talpig fekete csadorban – jegyezte meg Nej.
– Miért? Nálunk is vannak apácák.
– Azok mások. Tudod, hogy gondolom.
– Ja, sejtem. Az egyik hivatásos, a másik önkéntes.

From Isztambul 2010

Nemcsak feketeruhás nénikékből volt túlkínálat, hanem macskákból is. Úgy egyébként is elmondható, hogy Isztambul a macskák városa, de errefelé meg különösen. Jóformán hordákban jártak. (Habár a herding cats szólás a lehetetlen feladatokat jelenti, de ez az a város, ahol azért meg lehetne próbálkozni vele.)

Egy másik úton sétáltunk vissza. Az élmény hasonló volt. Üzletek, tömeg… de végre közömbös tömeg. A legjobb az volt, hogy nem is kellett erőlködni az eltévedéshez, itt ugyanis minden adott hozzá. A térképre ugyan írtak utcaneveket, de ennyi erővel simán üresen is hagyhatták volna, az utcákban ugyanis sehol nincs kiírva semmi. Az utca ívéből, az égtájakból lehet valamennyire tájékozódni. De ez durva város. Hiába találsz oda a célponthoz 20-30 méteres pontossággal, ha közötte ott van egy szakadék. Minden hibát, amit vétesz, lógó nyelvű kaptatómászásokkal tudod csak korrigálni.

A közlekedési morál… érdekes. A piros lámpának még csak tájékoztató szerepe sincs. A gyalogosok abszolút nem foglalkoznak vele, ha látnak egy lyukat, már mennek is.

Aztán lementünk a nyóckerbe, próbáltunk keresni valami vacsorázó helyet. Nem igazán találtunk. Vagy túl elit volt, vagy túl autentikus. Ha volt olyan kaja, amit szerettünk volna, akkor nem lehetett beülni, csak úgy benézni meg nem lehetett sehová, mert ez már ismét az a rész volt, ahol érdeklődő vendéget nem engednek el.

From Isztambul 2010

Addig-addig mászkáltunk, amíg ki nem jutottunk a félsziget csücskére, a Hagia Sophia mellé. Habár minden érzékszervem berzenkedett ellene, de végül itt találtunk olyan helyet, mely minden szempontból megfelelt. Kajáltunk, természetesen négy lírával többet számláztak, kaptak egy marék aprópénzt. Ettől is megszabadultunk.

Utána hazafelé vettünk még némi aprósütit, gránátalmát. Túl sokat nem akartunk csavarogni, mert határozottan érződött a városon, hogy megérkeztek a szilveszteri bulira gerjedő emberek. Ahol eddig sorba sem kellett állni, oda most be sem fértünk.

Az apartmanban gyors vacsora, pakolás, alvás. Holnap repülünk haza – és egyáltalán nem lesz egyszerű nap.

2010.12.31; péntek

Nagyon durva ébredés volt. A hideg szép lassan felemésztette mindenkinek az erejét. Az, hogy most mindemellé durva korán kellett kelni, amikor még az éjszakai hideg uralkodott, végképp betette a kaput. Amint volt pakolás közben egy-egy szabad percem, rögtön rohantam be a hálószobába és bújtam a takaró alá. (Mint írtam, nekem már csak az ágyhuzat jutott és az gyakorlatilag annyit ért takaróként, mint egy lepedő.) Én, a hidegkedvelő rozmár, alig vártam, hogy valami melegebb helyre kerüljek.

Azután tulajdonképpen sok érdekes dolog már nem történt. A mikrobusz jó negyedórával korábban érkezett, szerencsére mi is kábé annyival korábban mentünk le. Láttuk sötétben is a Boszporusz hídat, olyan fényjátékok futnak rajta, mint a Müpán. Át is mentünk rajta, de nem volt semmi katarzis. Viszont az autópálya fizetési rendszerük tetszett: minden kocsiba raknak egy elektronikus chipet – olyasmi, mint az Akbil – melyre pénzt lehet tölteni. Aztán a rendszer rögzíti, mkor hajtottak fel, illetve le, majd levonja a zsét. Nyilván magyar embernek mi jut egyből eszébe: mi van, ha nincs a chipen annyi pénz, vagy neadjisten, nincsen chip sem?

A repülőtér némileg debil volt: még a check-in elé beraktak egy biztonsági ellenőrzést. De valami nagyon haloványat: amikor a bakancsom felé nyúltam, csak legyintettek. Úgy mentem át, hogy rajtam volt az órám, zsebemben az öngyújtóm, lábamon meg egy gazdagon vasalt bakancs. Utána várni kellett egy csomót, hogy kinyisson a check-in. Aztán elcsesztük az összes maradék pénzünket – az egyébként horror drága – duty free üzletben, majd elindultunk a kapuk felé. Nagyon úgy tűnt, hogy már nem is lesz igazi biztonsági ellenőrzés, amikor megláttuk, hogy csak és kizárólag a mi kapunk elé le van rakva a klasszikus szürkedobozos, futószalagos cucc. De nem lehetett ám csak úgy átmenni rajta. Ez volt a leginkább frusztráló az egészben: az ellenőrzés mögött ott figyelt egy nagyobb terem, 50-60 székkel, a futószalag előtt meg volt összesen nyolc szék. Snitt. A tömeg csak gyűlt, csak morgott, de ettől még nem születtek székek. Végül a gép indulása előtt nem sokkal kezdték csak el az ellenőrzést, mely ugyanolyan lepkefing erősségű volt, mint odakint. Ja, és a legdurvább: amíg a városban még a banki kidobóember is folyékonyan beszélt angolul, itt senki sem.

De végülis mindegy, annyival korábban érkeztünk ki, hogy minden hülyeség bőven belefért.

Dóra nyilván összefutott a reptéren egy perzsa ismerősével. Végülis, csak pár ezer kilométerre voltunk az otthonunktól, egy 12 milliós város repülőterén, az ilyesmi mondhatni mindennapos. A világ kicsi, mi meg a polgárai vagyunk.

From Isztambul 2010

Erdély még mindig szépen havas.

Pesten akkora köd volt, hogy először nem hittem el az órámnak, hogy csak 180 méter magasan repülünk… aztán amikor pár másodperc múlva feltűnt a kifutópálya, csak pislogtam bambán. Hó, jég, köd. Miközben pár órával ezelőtt még 10 fokkal jobb időben nézegettük a mecseteket. Néha furcsa megérkezni.

Összességében jó volt. A város nem okozott csalódást, a török emberek pedig határozottan szimpatikusak voltak, mind az idegenforgalom alapján, mind amit láttunk belőlük. Dolgosak, balhémentesek. Kellemesen éreztük magunkat.

Güle güle.

Linkek:

• Fényképek
• Fényképek – slideshow
• Turkey Travel Planner
• Kalandok Isztambulban és Törökországban blog

2010.12.29; szerda

Annyira későn sikerült a fekvés, hogy reggel erőt vettem magamon és el mertem engedni Nejt egyedül bevásárolni. Egy tömött pénztárcával. Persze tudtam, hogy a bazárból úgysem talált volna haza.

Ismét bebizonyosodott, hogy a reggeli fázás ellen a legjobb ellenszer a hideg zuhany. Egyből beindítja a szervezet védekező mechanizmusait és utána már a hideg lakást is kellemesnek érzed.

Ma viszont szándékoltan a Garfield zoknimat vettem fel, a bazárba jó lesz. Holnapra egy minta nélkülit tartogatok Allah számára.

Az időjárás vagy szivat, vagy még nem jött el. Reggel (10.00) ugyanis se eső, se köd, se hideg, se szél. Oké, az ég borult, de az össznépi kakofónia még sehol – pedig mára igérték a leghevesebb esőt. Azért ma már viszek sapkát.

A bazár előtt megállapodtunk. Én speciel nem akarok venni semmit, de nálam lesz a pénztárca. Ott fogok állni az utak metszéspontjában, szivarozok, a többiek pedig járják a boltokat, alkudnak, majd jönnek a pénzért. Én pedig, mint Don Corleone, csak állok és fizetek. (Vagy az Al Bundy volt?)

Ehhez képest a valóság…

A kölykök kezdték. Még tegnap megegyeztünk, hogy ha ki tudják hozni 50 lírából, akkor vehetnek egy-egy vizipipát. Elmentek, majd visszajöttek, hogy 35-ért adják darabját. Kaptak egy ötvenest, de a lelkükre kötöttem, hogy negyvennél többet ne adjanak érte. Még csak erőlködniük sem kellett, az árus szó nélkül odaadta nekik húszért darabját.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Utána a csajok mentek el kendőt nézni. Egy idő után megjelent Dóra, hogy választottak, menjek be fizetni. Bementem. Ott állt Nej, csillogó szemekkel, szemben az árussal. Mutatták nekem a két kendőt, de nekem aztán mutatgathatták, rongy-rongy.
– Mennyi? – kérdeztem Nejt.
– Ötven – mondta.
– Ötven????! – kaptam fel a vizet – Alkudtál te egyáltalán?
– Hát, izé… nem – szeppent meg.
– Legalább tudod, mennyi egy ilyen kendőnek a normális ára?
– Nem.
Ezen annyira bedühödtem, hogy legszívesebben földhözvágtam volna a kendőket és kirángattam volna Nejt a boltból. Pontosan tudja, mennyire utálok alkudni. És erre belekever egy ilyen lehetetlen helyzetbe.
Az árus érzékelte a feszültséget, mert gyorsan leejtette az árat negyvenre.
– Szó sem lehet róla – szóltam rá határozottan, visszaadva neki a kendőket.
– Sorry, very sorry – motyogta Nej – De nem kérjük.
– Miért nem kérik? – lepődött meg az árus.
Nej kezdte volna magyarázni, de gyorsan rávágtam, hogy it’s difficult.
Kézenfogtam és húztam ki a boltból. A hapi sikoltozva jött utánunk. Valami olyasmit magyarázott, hogy ez a két legszebb kendője, direkt a feleségem és a lányom egyéniségére szabva válogatta ki. Én meg csak ‘dugd fel magadnak, Ali’ morgással cibáltam kifelé Nejt. Az árus jött utánunk az utcán is. Végül már azért könyörgött, hogy akkor mondjunk mi egy árat. – Harminc – mondtam, de csak azért, hogy elengedjen végre. – Harminchét alatt semmi pénzért sem – vágta rá a hapi. – Akkor nem – bólintottam, kell a francnak ez a nyomorult kendő. Mentünk volna tovább, de nem engedett. – Mennyi? – kérdezte meg még egyszer. – Harminc – válaszoltam. – Harmincöt – de ekkor már zokogott. Dóra bólintott bizonytalanul, hogy ez már igen jó ár. Barna megjegyezte, hogy ő 1500-ért vett valami hasonlót Pesten. Oké, harmincöt, engedtem fel. Kifizettem, elrakták.

Mint a vaddisznó, vonultam arrébb egy folyosóval. Nej szótlanul álldogált mellettem. Régen láthatott már ennyire dühösnek. A két gyerek téblábolt.

Aztán elnevettem magam.
– Ügyesen csináltad – közöltem Nejjel.
– ?
– Direkt beszorítottál egy helyzetbe, amelyről tudtad, hogy utálom. Tudtad, hogy ilyenkor milyen könnyen bepöccenek. Ha az előbbi jelenetet el kellett volna játszanom, nem működött volna. De így, hogy valóban dühös voltam és valóban nem akartam megvenni azt a szaros kendőt, így remekül ment.
– Ja – kezdett vigyorogni mindenki.
– Nézted már, milyen kendők? – kérdezte Dóra.
– Nézte a hóhér.
– 100% pashmina. Legalábbis valami ilyesmi van ráírva – buzgólkodott Nej – Fogd meg, érződik rajta, milyen jó anyagból van.
– De Barna azt mondta, hogy 1500-ért vett ilyet – jegyeztem meg.
– Ja, végkiárúsításon egy vackot. Ez néhány osztállyal feljebb van. Mennyi is lett végül forintban?
– Olyan 2300 körül darabja.
– Hát, annál bőven többet ér.
– Akkor rendben. De! – emeltem fel az ujjam – ez hosszabb távon nem működik. Ne is számítsatok rá, hogy majd minden boltba berángattok, én pedig berontok, mint egy vaddisznó, aztán megvesszük féláron.
– Vagy legalább hagyjatok egy szivarnyi időt két üzlet között – adtam alább, rövid gondolkodás után.

From Isztambul 2010

Utólagos megjegyzés: Nagyon tudnak azért a szakik. Mint a lakáson kiderült, az árus – mint Ká, az óriáskígyó – már teljesen elbűvölte Nejt. Amikor én vadul becsörtettem, addigra már szépen bimbózott a románc. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy Nej nem orrolt meg rám, amiért rongyos kétezer forint miatt elrontottam az illúzióját. (Nem beszélve arról, hogy egy kicsit utánaguglizva kiderül, hogy a sál pasminának hamisítvány. Ettől persze kasmír/selyem kevert sálnak tökéletes, különösen ennyiért.)

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Innen sokáig nem történt semmi izgalmas. Jártuk a piacot, szorgalmasan. Borzasztó nagy ám, csak a fedett része, és akkor a környező utcákról még nem is beszéltünk. Vettünk egy-két apróságot a fűszerpiacon: golyó alakú jázminteát, fügét, datolyát, szentjánoskenyeret meg valami ragacsos édességet, ördögszeme kulcstartókat. Egyik sem volt nagy tétel, inkább csak egy kis rágcsálnivaló a sétához. (Oké, a kulcstartót nem ettük meg.)

Aztán visszamentünk, mert megigértem Barnának, hogy ha lealkudja 17 lírára, akkor vehet magának egy ukulelét. Elsétáltunk a hangszerárushoz, Barna 3 különböző zsebébe pakolta szét a pénzt, aztán mi diszkréten arrébbsétáltunk, ő pedig elkezdte a harcot. Távolról néztem, nem volt rossz mutatvány. Volt, amikor a török az eget hívta tanúnak, volt, amikor egymás hátát lapogatták, aztán az árus odahívta egy haverját, de az – mint utólag kiderült – inkább Barnának segített. Aztán egyszer csak megegyeztek, jött vissza a srác vigyorogva. Kezében a hangszer.
– Az eladó szerint a kedvenc ukuleléje volt, a szíve szakadt meg, hogy meg kellett tőle válnia.
– Mennyiről alkudtad le?
– Harmincötről.
– A szíve szakadt meg, tényleg.
Csak az eladó feje fölött ott lógott vagy tíz hasonló darab.
– Ügyes vagy.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Mentünk még néhány kört. Vásárolni már nem vásároltunk, csak élveztük a műsort. Tisztán látszott a munkabeosztás. Nej, Dóra annyit nézegethettek, amennyit csak akartak. A törökök a nőkkel nem foglalkoztak. Még Barnával se nagyon. De amikor megjelent a tekintélyes hím, vállán a fényképezőgéppel, kabátja pedig dagadt a pénztárcától, az összes árus dobott el csapot/papot és már a pulttól rohant ki a folyosóra. Ezt többször teszteltük és tényleg így működött. A török jött, gazsulált, Nej meg majd megpukkadt a röhögéstől, amikor sokadjára is Attila pasának szólítottak. (Valamivel azért jobb, mint a tegnapi Szívemcsücske.)

Azért milyen jól élnek errefelé az emberek, még a bolhapiac is tele van Armani, Versace és Prada termékekkel.

From Isztambul 2010

– Kebab Time! – kiabálta a bazár kapujánál egy büfés, amikor elmentünk mellette.
– Imádom a kreatív embereket – vigyorgott Nej.

Ami viszont tényleg fura, hogy nyoma sincs a mediterrán emberekre egyébként jellemző ‘élünk, csak úgy bele a világba’ mentalitásnak. Az utcát, ahol lakunk, most díszburkolják. Reggel beindítják az ütvefúrót, este hatkor kapcsolják ki. De hasonlóképpen, az egész város tele van lelkes melósokkal. Kövezik a villamospályát. Söprik az utcákat. Kiskocsikon hordják el a kartonhulladékot. Este jövünk haza és az utcában lévő egyik kisbolt eladója az utcán pucolja a kólás hűtő rácsait. Hol látsz te ilyet Pesten? Isztambulban az emberek dolgozni akarnak – és ez teljesen szokatlan látvány. Este láttuk, hogy hosszú darabon fel volt szedve a burkolat az egyik főúton, a villamossínek alatt. Másnap délelőtt tízkor, már be volt öntve a bitumen, el volt egyengetve, a villamos járt. Este pedig már a díszköveket rakták le.

From Isztambul 2010

Még valami. Amikor jöttünk befelé a busszal, az ázsiai oldalon igen furcsát láttunk: tipikus, aszfaltozott focipálya, ahol huszonévesek fociztak. Öltönyben. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy helyesen fejtettem meg a jelenetet, de arra tippelek, hogy van egy csomó ember, akik itt, Isztambulban teszik meg a Nagy Civilizációs Ugrást. A város szélén lévő lakótelepek a tömérdek anatóliai bevándorló számára épülnek. Olyan emberek kerülnek bele a város körforgásába, akik korábban elmondhatatlanul más körülmények között éltek. Itt pedig próbálnak alkalmazkodni, próbálják felvenni a ritmust. Így viszont a városnak van egy csomó olcsó munkásembere, akik megszokták, hogy dolgoznak, na meg a lakás fizetéséhez kell is. (Valószínűleg nem lettek elrontva segélyekkel.) Az öltöny pedig egyfajta szimbólum lehet számukra. Aki eljutott addig, hogy Öltönye lehet, az már valaki. Nem is veszik le, még focizás közben sem.

Mentünk egy sikátorban, előttünk egy apró gyerek húzott egy hatalmas kordét, magasan megpakolva szemeteszsákokkal. Egyszerre néztünk egymásra Barnával:
– Az apja biztosan azt mondta neki kiskorában, hogy látod fiam, egyszer ez mind a tiéd lesz.

Egyébként ezért tűnik félelmetesnek is a környékünk. A nappal keletkezett szemetet este kihajigálják az utcára, aztán jönnek ilyen kordés emberek és reggelre elszállítják. Amikor indulunk csavarogni, már kedves és barátságos a város. Amikor este megyünk haza, akkor nagyon koszos és félelmetes.

Piacozás után hazavonultunk a cekkerekkel. Egy óra csendespihenő.

Mivel még igen korán volt, és legnagyobb meglepetésünkre maga az időjárás sem volt olyan cudar, úgy döntöttünk, kiugrunk Yedikulára, megnézni a híres Héttornyot.
– Hátha lesz Török Bálint akciófigura – reménykedett Barna.
Lesétáltunk a félsziget másik partjára. Teljesen váratlanul egyből megtaláltuk a suburban (helyi HÉV) megállóját, négy jeton, a vonat pedig egyből jött. Az erőd csak három megálló.

Hát, mit mondjak. Látott már ez a hely jobb időket is. Valamikor csak két torony volt, köztük egy arannyal borított óriási kapu. Ezen keresztül jött be a városba minden forgalom Európa felől. Később, amikor a török elfoglalta a várost, az aktuális pasa hozzáépített még 5 bástyát, így alakítva ki egy erődöt. Az egyik bástya börtönként funkcionált, itt raboskodtak a magas rangú rabok, köztük Török Bálint és később Bornemissza Gergely is. Mindketten életük végéig – ami nem lehetett fenékig tejfel, mert a börtönbástya _eszméletlenül_ szűk hely volt.

Jedikula, magyar emléktábla – From Isztambul 2010

Ja, hogy honnan tudom mindezt? Egyfelől én, rendes utazásszervező kisfiú létemre, utánaolvastam. Másfelől… szóval ilyen tényleg nincs. Leszálltunk a HÉV-ről, átgyalogoltunk egy aluljárón, sétáltunk vagy 500 métert – és másodpercre pontosan akkor értünk a kapuhoz, amikor a másik irányból ugyanezt tette egy turistacsoport. Alig bírtam elfojtani a káromkodást. Nézzél rá gugliörszzel, ez egy külvárosi rom, közel-távol csupa ipari terület. Most pedig ünnepek vannak, rossz idővel. Biztos voltam benne, hogy tök egyedül leszünk – erre pont ugyanabban a pillanatban állít be egy busznyi ember.
Viszont a csoport szó nélkül átsétált a kapun. Velük együtt mi is. Futólag még láttam, hogy egyébként 5 líra lett volna a belépő, fejenként. Aztán odabent jött a következő sokk. Mentünk a csoporttal, majd az idegenvezető megállt és nekiállt beszélni. Tört magyarul. Ez ugyanis egy magyar csoport volt. Na, ennek az esélyét számolja ki valami matekbubus. Ránéztem a többiekre, láttam, hogy alig bírják elnyomni a vigyorgást. Aztán szorgalmasan végimentünk velük a vezetett túrán.

Jedikula, börtöntorony – From Isztambul 2010

Jedikula, belső udvar – From Isztambul 2010

Annyi volt, hogy sajnos nekünk kellett elhagynunk először a várat, mert a buszra azért már nem akartunk felszállni a csoporttal. Bár valószínűleg így is megcsinálhattuk a bajt, mert a sofőr látta, hogy a társaságból négy ember elment valamerre, ergo lehet, hogy még mindig ott keresik az elveszett turistákat.

Visszafelé a vonaton figyelmeztettek, hogy igértem még egy egyetemi parkot is, amit be fogunk járni. Tényleg. Csak a nagy piacozás közben kiment a fejemből. A mecseteknél szálltunk le, felsétáltunk a villamossín mellett.
Barna megjegyzése, amikor közömbösen átsétáltunk a Sultanahmet téren: – Bakker, itt vagyunk Európa egyik legnagyszerűbb terén, két gyönyörű épület között. És nemhogy fényképezni nem akar egyikünk sem, de igazából már rá se néztünk a mecsetekre.
– Hát, úgy látszik, meguntuk – vontam meg a vállam.
Ami persze hülyeség, de tény, hogy a tegnapi este, amikor majd egy órát szórakoztam a téren az állvánnyal, eléggé beleégette a látványt a fejembe.

Az Istanbul University kapuja – From Isztambul 2010

Túlsétáltunk a piacon, megkerestük az Istanbul Egyetem kapuját. Bemenni viszont már nem tudtunk, két őr vigyázta a beléptetőkapukat, csak érvényes diákigazolvánnyal lehetett bejutni. Épp előtte mondtam Nejnek, vajon milyen érzés lehet itt diáknak lenni… erre gyorsan jött is a válasz: rizikós. Mert milyen már az, amikor csak fémdetektoros őrök között lehet bejutni a várostól elzárt campusba.
– Ez viszont lehet, hogy magyarázza a sztoridat is – fűzte hozzá Nej.
– Miből gondolod?
– Egy ilyen rendszer szükségszerűen felerősíti a kiváltságos érzetet. Márpedig te pont abba futottál bele.
– Végülis, lehet.

Akkor elmesélem neked is. Idén volt egy projektünk, egy multi ügyfél több, emea régióbeli leányvállalatának címtárai között kellett trust kapcsolatokat kiépítenünk. Haladt is szépen a munka, de a törökökkel valahogy nem boldogoltunk. Megírtam nekik, mit csináljanak meg. Az első lépés még ment is. Elküldtem a második rész implementációjának a leírását, tele képernyőfotóval. Kábé tíz percnyi munka lett volna. Nem jött semmi válasz. Eltelt egy hét. Majd még öt. Ekkor gondoltam úgy, hogy rákérdezek, talán már nem veszik tolakodásnak. Írtam egy udvarias levelet, hogy wtf? Erre visszajött egy száraz hangvételű elutasítás, hogy ő egy informatikai menedzser és hagyjam őtet békén. Tényleg alig bírtam megállni, hogy ne írjam vissza, hogy ha menedzser vagy bakker, akkor megtanulhattál volna feladatot delegálni. (Egyébként nagyon büszke vagyok magamra, hogy ezt a problémát végül diplomatikusan oldottam meg.)

De vissza Isztambulba. Ha nem engedtek be, akkor megkerüljük a kerítést – döntöttünk. A park mögött ugyanis volt még egy nagy, négycsillagos négy minaretes mecset. Meg is találtuk. Bemenni ugyan nem mentünk, mert pont mise volt. (Na meg ugye cipőt le, és ma tényleg a Garfield zokni volt rajtam.)

Kitérő. Habár jól éreztük a csapásirányt, de végül csak elhibáztuk. Amikor gyűjtöttem az információkat, az jött le, hogy mecsetből az Ahmet Szultán mecsetje a legszebb, bőven elég azt megnéznünk. Nem is lett betervezve más. Aztán odakint láttam, hogy hihetetlen mennyiségű mecset létezik még ezen kívül. És bár egyik sem akkora monumentális, mint a Kék mecset, de – utólag már tudom – vannak belülről szebbek is nála. Mi végülis felkerestünk elég sokat a választékból – Rüsztem Pasa mecset, Új mecset, Beyazit mecset, Sehzade mecset, Szulejmán mecset, Fatih mecset, Pertevniyal Valide Szultán mecset, Laleli mecset, Kücuk Ayasofia mecset, Szokollu Mehmet Pasa mecset – de egyikbe sem mentünk be. Hogy őszinte legyek, már a neveket is csak idehaza vadásztam le, a tudnivalókról, a belső látványról nem is beszélve. Volt több olyan, ahol éppen mise volt, amikor érkeztünk és azért nem mentünk be. Volt olyan, ahol éppen takarítónő sertepertélt az ajtóban, azért nem. Volt olyan, ahol még csak nem is találtunk bejáratot. Volt olyan, ahol annyi szigorú vallásos ember lófrált, hogy nem mertünk benézni sem. Volt olyan, hogy nem tudtuk, kell-e lábat mosnunk – mivel mindenki mosott. Volt, ahol csak lusták voltunk levenni a cipőnket, a mecset meg kívülről olyan semmilyennek nézett ki. Végülis mindegy. Kívülről megnéztük mindet, belülről egyiket sem. De még így is szerencsések voltunk, hogy ehhez mindhez eljutottunk, hiszen egyik sem volt betervezve.

Hogy te ne hibázd el, néhány hasznos oldal az egyébként is határozottan ajánlott Kalandok Isztambulban és Törökországban blogról:

• Mecsetkalauz
• Mindenféle templomok #1
• Mindenféle templomok #2
• Mindenféle templomok #3
• Térkép

Szulejmán mecset – From Isztambul 2010

Szulejmán mecset – From Isztambul 2010

A fenti kihagyott mecset egész konkrétan a Szulejmán mecset volt. Igen, az a Szulejmán. Aki a franciákkal szövetkezett a Habsburgok leverésére és szorgalmasan el is kezdte az egyik szövetségesükkel, a magyarokkal. Az ő nevéhez fűződik a mohácsi csata, Budapest elfoglalása, számtalan hadjárat a magyarok ellen, Rodosz elfoglalása után a Földközi-tenger kisajátítása, sikeres közel-keleti és észak-afrikai háborúk. (De Egerrel azért csak nem bírt.) A sírja is a mecsetnél található.

Az eredeti tervek szerint meg akartunk nézni még a közelben egy többszintes római akvaduktot is, de annyira ránk sötétedett, hogy lemondtunk róla.

Visszasétáltunk vacsorázni. Bár minden józan észnek ellentmondott, de a bazár kapujában lévő kebabosnál ültünk le. A kaja finom volt (egyszerű Adana kebab), a kiszolgálás precíz, egyedül a számolás volt nagyvonalú, simán bekalkulálták a borravalót. Én meg azért a pár líráért nem balhéztam. (A pincér vérprofi volt. Dóra megkérdezte, hogy milyen hús van benne, a hapi elkezdte mondani, hogy lamb, erre Dóra elhúzta a száját, a pincér pedig ugyanazzal a lendülettel helyesbített, hogy izé, dehogyis, marha.)

Még vettünk két doboz édesragadósat (nem tudom nem észrevenni, hogy egyre növekszik a hazacipelt süteménymennyiség), majd hazasétáltunk.
Pihenés, lazítás.

A süti után a kölykök elvonultak.
– És most mi lesz az esti program? – kiáltottam utánuk – Szívtok valami izgalmasat, aztán Barna ukulelézik?
– Maximum a zoknimat tudnám beletenni – vigyorgott Barna.

Aztán az esti zuhany után mindenki eldőlt, én meg a szokásos sör/chips katalizátorokkal kiültem a konyhába blogolni.

2010.12.28; kedd

Bevásárlás. A pékségben, anélkül, hogy egy szót is beszéltünk volna, üdvözöltük egymást az eladóval, vettem négy péksütit, egy kenyeret, ez utóbbit felszeleteltettem és végül fizettem. A vegyesboltban elmagyarázták, hogyan kell mondani a kolbászt, aztán lebeszéltek a kiszemelt felvágottról, hogy az szar, vegyek inkább egy másikat, utána meg nem tudtam elmagyarázni a hapinak, hogy a teljes rudat kérem, pedig már az egész bolt győzködte, ugyanis a vevők megértették, de az eladó mentális blokkján valahogy nem ment át, hogy létezik olyan, hogy valaki egy egész rúd felvágottat szeretne venni. (Valami olyasmi lehetett ez, mint amikor Fehér Klára, az ősblogger, elmesélte, hogyan néztek rá Japánban, amikor egy kiló húst akart vásárolni a hentesnél.) Aztán amikor megértette, hosszan csóválta a fejét. Végül a békesség kedvéért kettévágattam a rudat és csak a felét vittem el. (Előttem egy fazon kért egy két centis darab kolbászt, lemérték, majd kért hozzá még egy centit, mert lehet, hogy kevés lesz.)

Reggel én is kipróbáltam a zuhanyt. Először elgondoltam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal és ülés közben zuhanyzok is, de aztán eszembe jutott, hogy a tegnapi tapasztalatok szerint nincs melegvíz, így meg azért kellemetlen lett volna egyszerre két dologra koncentrálni. Meleg víz tényleg nem volt, de legalább frissen indult a reggel. Ja, a bojler márkája Fakir. Tényleg.

Mosogatás. A konyhában csak egy csap van, hideg vizes. Nincs is sok értelme áthozni a bojlerből a vizet, az is csak hideg.
– Nincs mosogatószer – közölte Nej.
– Dehogyis nincs. Tegnap vettetek tusfürdőt.
– De azt samponnak vettük.
– Na és? Biztosan jó lesz mosogatószernek is. Mosóhatás, tudod, rso3na. Vegyészmérnökök lennénk, vagy mifene.

Szomorú illusztrációként darvadozott a konyhapult szélén egy pohár gránátalmalé. Tegnap vettünk egy liter 100%-osat, mert a csajok azt mondták, hogy ők ilyet még nem ittak. Nem is nagyon fognak, mert durva íze volt.
– Ezt ismerem – jelentettem ki kóstolás után – nagyjából ilyeneket kevertünk magunknak, amikor Kása Zolinál dolgoztam az olaj tanszéken.
Először nem hitték el, pedig tényleg. Valami projektmunkán almasavat kellett gyártanunk ipari mennyiségben, abból meg cukorral, citrompótlóval pont ilyen löttyöt tudtunk keverni.

Reggelire Nej ráborult az olajbogyóra. Ő még nem tudta, hogy datolyát eszik.

Aztán elindultunk. Eleinte jókedvűen, később egyre ingerültebben, egyre többet káromkodva. Ez nem volt a mi napunk.
Pont a lépcsőházban sétáltunk lefelé, amikor arra gondoltam, hogy oké, köd van, borult az ég, hol csak csepeg, hol esik is az eső… de legalább szél nincs. És mivel egész hétre ilyen időt mondtak, így valószínűleg nem is lesz, hiszen nincs kicserélendő levegő. Erre ahogy kiléptünk az utcára és rágyújtottam egy szivarra, olyan szél kerekedett, hogy alig hallottuk egymás hangját. Ki is tartott, egész nap. Hiába nem volt hideg, de a csepergő eső a viharos széllel összehozta, hogy legalább tíz fokkal szarabbnak érezzük az időt. Persze nem vittem sapkát, Dóra nem hozott pulóvert… vidám napnak néztünk elébe. A szivar nyilván ment a levesbe, ilyen erős szélben nem lehetett élvezni belőle semmit.

Bronz oszlop a delphoi-i Aphrodite templomból, mögötte egy egyiptomi obeliszk – From Isztambul 2010

A Hippodrome-nál újból megpróbálkoztam a szabad wifivel. Tegnap azért adtam fel túl hamar, mert szakadt az eső. Gondoltam, hogy majd ma. Eső nem is volt… de a viharos szél miatt megint feladtam, mentem valami nyugisabb helyre. (A mobil hol látta, hol nem látta a wifit… szóval nem olyan acélos ez az agyonreklámozott szabad hozzáférés.)
Közben, ahogy ott táncolgattam a készülékkel, rámakaszkodott valami füzetárús pióca. Mondtam neki angolul, hogy nem kérek, aztán azt is, hogy hagyjon békén, de csak nem mászott le rólam, így végül indulatosan rákiabáltam, hogy “tünjél már a picsába!” – Ah, ungerézi? – derült fel az arca. Kapott egy mosolyt.

Kék Mecset – From Isztambul 2010

Kék Mecset – From Isztambul 2010

Kék Mecset – From Isztambul 2010

Kék Mecset, avagy Ahmet szultán mecsetje.

Erre ne vegyél mérget, de nekem úgy tűnik, hogy egy mecset rangját alapvetően az határozza meg, hány torony tartozik hozzá. Amikor jöttünk befelé, leginkább egy-, illetve kéttornyos példányokat láttunk. (Köztük frissen épülőket is. Nekem, mint egrinek, aki megszokta, hogy a minaret az egy történelmi emlék, ez meglehetősen fura élmény volt.) Ehhez képest elképesztő, hogy a két épület, a Hagia Sophia és a Kék Mecset összesen tíz toronnyal bír. Nagy ászok, ha találkoznak.

Ha jól tudom, amikor az építtető szultán elárulta, hogy hat tornyot tervez a mecsethez, az iszlám világ teljesen felháborodott. Hiszen hat tornya van a mekkai nagy mecsetnek is, és hogy jön ahhoz egy ilyen kis, vidéki mecset, hogy a nagy mekkaival helyezze egy szintre magát? A szultán a problémát a viccbeli Újgazdag módjára oldotta meg: odaszólt a mekkaiaknak, hogy nesztekbazdmeg, itt van egy kis pénz, építsetek hetedik tornyot a mecsetetekhez. (Jelenleg 10 van, ergo azóta történhetett néhány hasonló konfliktuskezelés.)

Körbejártuk, megnéztük az udvart, majd megkerestük, hogyan lehet bejutni. Nem számítottam egyszerű menetre, mert ez egy még ma is hivatalosan működő mecset, bonyolult bejutási koreográfiával. Nem is volt az. Például mindenkinek le kellett vennie a cipőjét és egy nylonzacskóban cipelnie a kezében. (Elég kíváncsi voltam, van-e akkora zsákjuk, amekkora a túrabakancsomnak kell.) Nem győztem veregetni a vállamat, hogy mégsem a Garfield-es zoknimat vettem föl. Allah nem valószínű, hogy túl könyörületes lett volna. Aztán megtaláltuk a sort, mely a bejutásra várt. Cefet hosszú volt, de szerencsére pont mögöttünk volt egy privát idegenvezető, és mondta a kuncsaftjainak, hogy nyugi, gyorsan halad a sor, max 5 perc múlva bent leszünk. Nem találta el, mert 3 perc múlva mindenkit elhajtottak a fenébe, mondván, hogy odabent mise van. Jöjjünk vissza másfél óra múlva.

Oké. Menjünk át addig a Hagia Sophia mecsetbe. Aztán amikor megláttuk a sort – akkora volt, mint 40 évvel ezelőtt a Lenin mauzóleumnál – inkább úgy döntöttünk, hogy jobb lesz a vár. De ott is sor volt, igaz kisebb. Beálltunk. Vártunk. Az előttünk állók unták el, megszólították a kapukat őrző fegyvereseket, hogy miaf. Na, itt találkoztunk először angolul nem tudó emberekkel. De mutogatásokkal sikerült elmagyarázniuk, hogy a vár egész nap zárva lesz. Mondjuk, így már érthető, miért volt akkora tömeg a Hagia Sophia előtt.

Mi meg ott álltunk, csonkára futva. Végül kínomban kitaláltam, hogy megcserélek két napot. Szerdára minden meteorológiai oldal heves esőt jósolt, azt a napot biztosan a fedett bazárban fogjuk tölteni. Eredetileg csütörtök lett volna az Aranyszarv-öböl túlsó partjára – így hát megadóan elindultunk ma, azaz kedden a híd felé.

Rüsztem Pasa Mecset és a Süleymaniye Mecset – From Isztambul 2010

Hangszerboltok utcája – From Isztambul 2010

Galata torony – From Isztambul 2010

Nosztalgia villamos az Istiklai utcában – From Isztambul 2010

Nem volt jókedvű séta. A szél nem pihent egy cseppet sem, a járdák szűkek voltak, a törökök sokan, az autók hihetetlen pofátlanul nyomultak, gyakorlatilag mindenhol (járdán, forgalomtól elzárt területeken, semmi nem számított) – tényleg baromi kellemetlen volt. Még úgy is, hogy útközben beléptünk egy baklaváshoz. (Eszméletlen mennyiségű ilyen kis bolt van, melyekben 50-60 féle mézben tocsogó édességet lehet kapni. Rendszerint elegánsan becsomagolják, mi pedig arrébbmegyünk egy sarokkal, hogy ne lássanak a boltból, majd feltépjük a dobozt és még az utcán megesszük a sütit. Nej hátizsákjában meg mindig van víz. Turisták vagyunk, vagy nem?)

Átmentünk a hídon, majd kedvenc sportom következett, az utcavadászat. Tábla nélkül, naná. Ha valaki azt mondja neked, hogy Isztambul egy lapos város, köpd le, belezd ki, taposd meg. Egyszerűen félek eltévedni, akkora lejtők, meg emelkedők vannak mindenfelé. Én az egész stratégiámat arra építettem, hogy nagyjából tudom az utat, aztán majd a minaretek alapján tájékozódom. Ja. Olyan meredek dombok vannak, hogy a minareteket is csak akkor veszed észre, ha már beverted az orrod a falába. A GPS meg gyakorlatilag felejtős, akkora borulás van a városon, hogy a készülék még az eget sem látja, nemhogy a műholdakat. Nyomtatott térkép… az meg a szálláson, mert nem ide készültünk.

Ennek ellenére elég jól megtaláltunk mindent. Igaz, közben ezerrel rákezdett az eső is, ami a széllel együtt durva koktélt képezett.
Be is ültünk gyorsan egy kávézóba.
Originál török kávé. Dóra már ravasz volt, nem azt kért. Így végignézhette, hogyan szorulnak ökölbe vele szemben az arcok.
– Valaki szóljon a pincérnek – krákogtam, amint szóhoz jutottam – hogy nem jól keverték el a neszkafét.
Aztán mivel nem volt aprónk, ez meg ilyen brieftasniban hozom ki a számlát tipusú hely volt, még jó nagy borravalót is kaptak.

Páduai Szent Antal temploma – From Isztambul 2010

Hirtelen egy katolikus templom. (Suddenly a church.) Csak benéztünk, ha már erre jártunk. Ide a változatosság kedvéért sapkában nem lehetett bemenni, viszont a cipő maradhatott. Kissé bonyolult ez a vallási divat. Odabent furcsa templom: oltár például nincs, pusztán egy asztal, mögötte feldíszített karácsonyfákkal. A hallásküszöb határán karácsonyi énekek szóltak, a hívők széttárt kezekkel imádkoztak.

Találsz egy utcát, és csak hangszerboltok vannak benne, de vagy ötven. Aztán egy kórházhoz érsz és hirtelen belefutsz vagy húsz gyógyszertárba. Egész addig egy darab sem volt. Kiérsz a dzsumbujból egy főbb utcára és rögtön egymás mellett vagy tíz búvárbolt. Felosztották a várost?

Felértünk a Takszim térre, de sok köszönet nem volt benne. Szakadó eső, viharos szél, rengeteg ember, dudáló autók. Mi azt mondjuk magunkról, hogy stresszes életet élünk, de az az általános nyomás, ami itt nehezkedik rá az utcán az emberre, jóval nagyobb, mint nálunk.

Ahogy a viharos szél fújja be az esőpermetet a kabátunk, a pulóverünk és a bőrünk alá, ugyanúgy fújja be az eladási kényszer a kabátunk, pulóverünk és bőrünk alá a török hiénákat. Nem lehet lassítani. Ha bárhol megállsz egy pillanatra, mert meg akarsz nézni valamit, már rohan és akaszkodik is a válladra egy kullancs. Egy félreeső helyen láttam egy búvárboltot. Be akartam nézni a kirakaton, milyen neoprén ruháik vannak. Abban a pillanatban az eladó rúgott fel mindent a pultnál és rohant ki, hogy bevonszoljon. Elmentünk egy sor halétterem mellett. Habár mindenhol ki volt rakva az étlap, de azt hiszed, tudtunk vetni rájuk akár csak egy pillantást is? Ahogy meglátták a szemeden, hogy lassítani akarsz, már rohantak is le és nem hagyták, hogy rajtuk kívül mással foglalkozzál. (Szívemcsücske, ehe. Legalábbis ezt mondta nekem egy decens hatvanas, kövér török férfi, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk.) Nem zavarja őket, hogy objektívet cserélsz, fotózási pozíciót keresel vagy éppen telefonálsz. Rádmászik, nem tudod elzavarni és csak mondja, mondja az aznap beletöltött sablonszövegét. Annak meg nem szabad bedőlni, amikor azt kérdezi, hogy honnan jöttél, Igazából csak azt akarja, hogy elkezdjetek kommunikálni. (Persze ha éppen erre vágysz, akkor hajrá. Mi néhányszor jókat vigyorogtunk velük. De nem ilyen istentelenül cudar időben, mint amilyen ma volt.)
Viszont meglepően jól érzik, mire van szükséged. Tegnapelőtt az utazási irodát kerestük reptéri tranzit ügyben és a rámakaszkodott kullancs az ‘airport taxi, airport taxi’ mantrát hajtogatta. Kicsit később egy másik a ‘you have lost?’ dumával jött, amikor tényleg. Ma pedig egy harmadik azt kérdezte meg, hogy nem innék-e egy sört, mindezt pont akkor, amikor semmi másra nem vágytam, mint egy pohár sörre valami száraz helyen.

Galata híd – From Isztambul 2010

Pecások a Galata hídon – From Isztambul 2010

Sül a vacsora – From Isztambul 2010

Délután ötre értünk haza, egy nagy szatyor baklavával. Abban maradtunk, hogy az édesség jó lesz ebéd helyett, aztán pihenünk, utána meg csapunk egy esti sétát és valahol a bazárrengetegben majd vacsizunk kebabot.

Baklava és minden más édesség – From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Megjegyzés: óvatosan ezekkel a sütikkel. Nem igazán nagyok, olyan 2*2*3 centis hasábok. Én napi hat darabot ettem belőlük, mert meg akartam kóstolni mindegyiket. Gondoltam, a napi 10-12 kilométer gyaloglás egy meglehetősen dombos városban csak elégeti a plusz kalóriákat. Nos, a végeredmény: +3 kiló négy nap alatt, a lassan normalizálódó vércukorszintem 5.9-ről 6.7-re ugrott vissza.

Hét óra körül mozdultunk meg, addig többen is kihorkolták a lovat a lóbőrből. Ahogy támolygott le a család a szűk, vakolatlan lépcsőházban, simán lehetett volna zombis filmet is forgatni velük.
Az időjárás bezzeg nem pihent, az eső továbbra is esett fentről, a szél továbbra is fújt oldalról, a szabad wifit meg se próbáltam keresni.
– Ugye, most nem viszünk vizet? – kérdeztem az induláskor.
– Nem – válaszolta Nej.
– Akkor üres a hátizsákod?
– Igen.
– Remek. Kapsz egy fényképezőgép-állványt.

Végre sikerült az abszolút optimális úton eljutnunk a Hippodrome-hoz. Itt támadt fel igazán a szél.
– Ajjaj – sopánkodtam.
– Mi van?
– Ilyen időben állvánnyal fényképezni, kegyetlen egy munka. Térdepelgetni, kirakni a fényképezőgépet percekig az esőbe, odafagyni a szélben a vázhoz…
– Tudok segíteni?
– Igen, amíg állítgatom a gépet, föléhajolsz kitárt kabáttal.
– Ööö…
– És amíg ott vagy, és úgyis ráérsz, rátehetem a fejedre a gépemet? – kérdezett közbe Barna.
– Állványcsavart ne szereljek a fejem tetejére? – készségeskedett gyanús udvariassággal Nej.

Német kút – From Isztambul 2010

Kék Mecset – From Isztambul 2010

Hagia Sophia – From Isztambul 2010

Végül próbálkoztam, próbálkoztam keményen az állvánnyal, de nem ez volt az ideális este. Mire beállítottam mindent, ronggyá ázott a gép. Alig volt olyan pillanat, amikor nem volt vízcsepp az objektíven, ami nappal nem gáz, de sötétben baromira tudja szórni a fényt. Nej persze nem szerelt csavart a fejére, sőt, a kabátját sem adta ide. Ennek ellenére készült néhány használható kép. A többin a felhők bemozdultak. A széltől.

Egy ideig elsőosztályú szállodák és éttermek között vezetett az utunk. A tengernagyok és tábornok alig győztek kiszaladgálni az esőbe, hogy megkérdezzék, akarunk-e vacsorázni. Tényleg sajnáltam, hogy nem tudok törökül, mert szívesen elmagyaráztam volna nekik, hogy igen, akarunk vacsorázni, mégpedig egész pontosan a bazár legótvarabb kebebsütőjénél. Egyéb kérdés?
Végül mégsem az lett. A holnapi felhőszakadás elől úgyis a bazárba menekülünk, majd eszünk akkor kebabot. Most inkább körbejártuk a szállásunk környékét, láttunk arrafelé is elég koszos kajáldákat. De nehogy ne legyen benne semmi érdekes, elindultunk az orrunk után a szállás felé. Eszméletlen sikátorokban jártunk, a nyócker valószínűleg csak jelenthetne. Mész a szűk utcán, aztán az egyik ablak mögül vagy 8 hihetetlenül arab arc néz ki rád. Cipőt talpaltak, bagóztak… és úgy néztek rád, mint valami soha nem látott jelenésre. Jóltáplált, fényesszőrű turisták, akik vagyunk. És ilyen lepukkant, cipőjavító romházakból sorozatban volt egy csomó.

A cipészek utcája – From Isztambul 2010

Barna neki is állt fényképezgetni, én viszont inkább megsürgettem a csapatot.
Extra bónusz volt, hogy pár méterrel arrébb találtunk rá a szállásunkra. Csak eddig nem ebből az irányból közelítettük meg.

Aztán mégsem a kigondolt helyen kajáltunk. Az az étkező, melyet korábban már kinéztünk, gyakorlatilag zárt, alig volt bent étel. (Persze a tulaj rángatott volna befelé ezerrel.) Elindultunk vissza a dzsumbujba. Találtunk olyan, de olyan autentikus helyet, hogy Nej elszürkült arccal ment át az utca túloldalára.
A magam részéről imádom az autentikus helyeket. Ezek azok, ahol az élet zajlik. Nagyon ritka már igazi autentikus hely – nem is tudom, a debreceni Halászkert megvan-e még, a veszprémi Zánka borozó már tutira bezárt – éppen ezért kell kíméletlenül beülni, ha ilyesmit talál az ember. Nápolyban be is sikerült csábítanom Nejt egybe, de ez itt még annál is autentikusabb volt. Totális romhalmaz épület, melyhez úgy toldottak hozzá egy zugkocsmát, hogy az utcából kerítettek le egy jó nagy darabot, átlátszó polietilén fóliából sátrat kialakítva. Odabent zsúfolt asztaloknál üldögéltek az emberek, dohányfüst kavargott és minden asztalnál kártyaparti folyt. Pont akkor lett üres asztal is, amikor odaértünk, de a hely – rajtam kívül – senkit nem fogott meg. (Őszintén szólva, ez nem is volt igazi alkalom. Ha egy ilyen kocsmába beül egy szemmel láthatóan turista család – papamamagyerekek – ott vagy megáll az élet, vagy észre sem veszik őket. Az ilyen helyekre egyedül kell bemenni, odaállni mögéjük kibicelni, valahogy észrevétlenül belekapcsolódni az életbe.)

Nem messze onnan volt egy bolt, oda mentünk be és vettünk ezt-azt. Majd eszünk a lakásban.

From Isztambul 2010

Gránátalma. Véres küzdelem. Ízre finom, de mire kiszeded a magokat a normálisan érett példányból, úgy néz ki a konyha, mint disznóölés után. Egyébként ideális étel: rengeteg idő, kevés kaja. Vettünk sonkát és kolbászt is. Aztán csak a szálláson esett le, hol is vagyunk. Disznó… az errefelé nincs. Akkor mit is vettünk? Nos, sonkát marhából, kolbászt gyömbérből és állományjavítóból. Szegfűborssal. Kockasajttal elfogyott. (Meg maradt még a datolyából az olajbogyóból is.)

Az esti zuhanyzáskor szétesett a zuhanyrózsa. Szerencsére a komforton ez már semmit sem rontott.

2010.12.27; hétfő

Óó, Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul,
Ahol tárva-nyitva a sok bazár,
Csacska szívem arra vár.

Hungária: Isztambul

Mégha nem is igazán fedi a mottó a valóságot, hiszen se se kaszinó, se jampecok, de még lófarokból is viszonylag szerény volt a felhozatal.

A taxitársaság laza volt. Habár egy nappal korábban rendeltem meg a taxit, hajnal fél négykor szóltak rám, hogy sajnos nem tudnak kocsit szerezni. A válaszban a hangom kezdett éppen a nem hallható regiszterek közé felcsúszni, amikor bejelentették, hogy mégis. De késni fog. Aztán végignéztem, ahogy egy taxi megérkezik ezerrel, majd fékez és megállás helyett továbbszánkázik egy utcával. Ekkor szóltam be a családnak, hogy jöhetnek, valószínűleg itt van az emberünk. Majd ki akart vinni minket a Ferihegy 2-re, de szerencsére időben szóltam, így óra leállít, a jeges úton egy rendőrkanyar, és már irányban is voltunk. Mindemellett hatalmas respekt a sofőrnek, hogy minden kezdeti bénázás ellenére pontosan az elvárt időben rakott ki minket a terminálnál.

Repülőtér. Mottó: nem viccelődünk. Valószínűleg éppen időben hirdettem ki, mert a bejelentésre Barna szemében kihúnyt a fény. Nem is akarom tudni, milyen poénkodást tervezett a vámőrrel.

Miután elmagyaráztam mindenkinek, hogyan lehet _biztosan_ áthaladni sípolás nélkül a fémdetektoron, az a dög egyedül engem sípolt ki. A vámőr sem értette, hiszen többször átmotozott előlről-hátulról, a mobil detektor sehol sem jelzett (megjegyzem, egy fémgombon kívül nem is volt rajtam semmi metál), de a nagy detektor makacsul sípolt. Mondjuk, akkor elszürkült egy pillanatra a tekintetem, amikor a hapi megadóan felhúzta a kesztyűjét.

Megérkeztünk. Váratlanul hamar. De lehet, hogy engem is elnyomott az álom. Kiszálltunk. Vadul beleszagoltam a levegőbe. Semmi különös. Aztán körbenéztem. Sehol semmi tűzijáték, sehol semmi vörös szőnyeg, a fehérruhás szűzlányokról meg végképp nem is beszélve. A világ nem tartotta fontosnak megemlékezni arról, hogy József életében először tette a lábát Ázsia földjére.
Aztán a vécén ismerős helyzet. Ne dobjuk bele a papírt a klotyiba. Belenéztem a kukába… és tényleg.

Akbil. Elméletileg ez egy nagyon remek dolog lenne, de éppen most cserélik le egy még remekebb dologra, azaz pont most egyik sem működik. Az akbil maga egy kulcstartó méretű műanyag lap, rajta egy chippel. Erre lehet a jegypénztáraknál pénzt rátölteni, majd amikor szállsz fel a buszra/vonatra/kompra/metróra/libegőre/siklóra, akkor odanyomod az automatához és az beenged. A kütyüt 6 líráért veheted meg és tetszőleges számú ember használhatja. Nagy előnye, hogy innentől nem kell jegyekkel, zsetonokkal vacakolnod, egyszerűen csak belengeted. Járnak vele kedvezmények is, hármas átszállásnál például csak két viszonylatot fizetsz. Amikor pedig elmész, akkor visszaadod és megkapod a hat lírádat.
Na, én erre számítottam, de a reptér melletti Volán információnál mosolyogva ugyan, de elhajtottak. – Akbil? – csodálkoztak – Nekünk olyanunk nincs.
Ehhez képest a buszsofőr tisztán akbilt használt. Kifizetted neki a zsét, ő pedig elővette a sajátját és azt húzta le.
Később, amikor már jártuk a várost, láttuk, hogy néhány helyen azért még lehet vásárolni, az automaták is ismerik – de ekkor már a gyalogos közlekedés mellett döntöttünk.

Az E10-es busz 80 perc alatt ért el a repülőtértől a kompig. Közben végig Isztambulban ment. Félelmetes nagy a város.
Az ázsiai része elég durván faragott. Lakótelepek vannak, tereprendezés még nem. Képzeld el a nagy házakat, ahogy utak, járdák nélkül csak úgy ott virítanak a durván meggyötört földön, szeméthalmok, rozsdás vastelepek, építkezési sitt között. Viszont meglehetősen sok erkélyen – házgyárilag – telepített búboskemence figyelt. (A nagy kapkodás valahol érthető. Fel akarják számolni az ún. 24órás házakból álló telepeket. Ezek olyan házak, melyeket gyakorlatilag mindenféle engedély nélkül, legtöbbször tisztázatlan területekre húznak fel rekordsebességgel mindenféle építtetők. A bevándorlás Anatólia felől óriási, kell a gyors, olcsó lakás.)

Többször látok kendőbe öltözött idős nőket, ahogy SUV-okat, kisteherautókat, mikrobuszokat vezetnek. Fura látvány.

Régóta elfeledett érzés: egy ország, ahol abszolút semmi mankó sincs. Angollal, némettel Európa nagy része érthető. Amennyit jártam a környező országokban, a szláv alapszavak is rám ragadtak. A mediterrán nyelvek sem reménytelenek, ha az ember rendelkezik kellő európai általános műveltséggel. De itt, Törökországban, esélyem sincs, hogy megértsek egy egyszerű feliratot. Vagy egy elkapott beszélgetést.
Másfelől viszont döbbenet. Az első nap során nem találkoztam olyan emberrel, aki ne beszélt volna nálam jobban angolul. És nem csak oxfordi nyelvészprofesszorokkal kommunikáltunk, volt közben Volán információ, gyorséttermi kajálás, illetve banki biztonsági őr is. (És akkor még nem beszéltem a hivatalos leszólítóemberekről, akik az első “No” kifejezésre angolra váltottak, aztán később felismerve a magyart, “Szevasz Zsóti”-ra.)

Kompkikötő, még Ázsiában – From Isztambul 2010

A kompon – From Isztambul 2010

Amikor megérkezett a komp Eminönübe, pont akkor jött rá az ordíthatnék az összes közeli müezzinre. Akarattal sem tudtak volna stílusosabb belépőt rittyenteni nekünk: ott voltunk egy zsúfolt kompon, egy csomó érdekesen öltözött emberrel, a hajó az Aranyszarv-öbölben ringatózott, akármerre néztünk, sokezer év nézett vissza ránk, a levegőben égett hús szaga terjengett – a müezzinek pedig üvöltöttek.

A fűszerpiac és az Új Mecset – From Isztambul 2010

Mivel korán érkeztünk, úgy döntöttünk, nem villamosozunk, felsétálunk gyalog. Nem beleszaladtunk a bazárvárosba? Bőröndökkel, hátizsákokkal, ahogy kell. De legalább Nej is megértette, miért szántam rá egy egész napot erre a környékre.

A Nagy Bazár – From Isztambul 2010

A nagy bazár előtt egy nagy kalickában hatalmas fehér papagáj.
– Hát ez meg, hogyan? – néztem bután – Ennyire monokróm papagájt még soha nem láttam.
– Vegyük meg! – kapott az alkalmon lányom, az állatbuzi.
– Tudod meddig élne? Amíg Gizi ki nem találja, hogyan nyílik a ketrec.
– Viszont tök hasznos lenne. Betaníthatnád neki, hogy “No, thanks”, és onnantól kezdve sokkal nyugodtabban járkálhatnánk az isztambuli utcákon.

A szállás faék egyszerűségű. Teli vasajtó egy vakolatlan lépcsőházban, kilincs helyett ráhegesztett fogantyúval. A másodikon a lépcsőfordulóban egy wifi access point lóg vezetékénél fogva a plafonról. Jelszavas.
A liftakna üresen tátong, de szerencsére nem teljesen nyitott.

Balra a liftakna, jobbra az apartman ajtaja – From Isztambul 2010

A liftakna – From Isztambul 2010

A lakásban két szoba. Mindkettőn ablak. A mi szobánk ablaka a másik szobába nyílik, a gyerekszoba ablaka meg kifelé. A kilátás… az inkább belátás.
A csajok benyitottak a vécébe.
– De hol itt a fürdőszoba? – akadt fel Nej szeme.
– Izé. Nem nézték meg megrendelés előtt a képeket? – jött zavarba Juszuf.
– Nyugi, én megnéztem. Minden rendben – nyugtattam meg.
Csajok újra bementek. Megtalálták a falra(!) szerelt zuhanyrózsát. A vécében.
– Ülve kell zuhanyozni? – kerekedett el Nej szeme.
– Nem feltétlenül. Ha akarsz, faltól falig is csúszkálhatsz közben.
Aztán amikor megtalálta a sarokban a seprőnyélre szerelt műanyag vízlehúzó lapot, leesett neki, mit kell csinálni a maradék vízzel.
A klíma valószínűleg hörghurutos. Meleget ugyan nem csinált, de hörögni remekül tudott.

A rövid pihenő sem akadályozta meg Barnát és Nejt, hogy ne ájuljanak bele az ágyba. Némi pakolászás, zsebátrendezés, térképböngészés és nehéztüzérségi fenygetőzések – majd irány a város. A változatosság kedvéért most a másik irányba. Újabb kis utcák, újabb bájos eltévedések. (Imádom.) Az utcanevek megint nem jöttek el, a girbegurba utcák pedig vad orgiában tekeredtek egymásba. GPS jelerősség a trappistasajt-keménységű ködben egy szál sem volt.

– Még jó, hogy úgy terveztem, a minaretek alapján fogunk tájékozódni.
– És?
– Ez egy olyan város, hogy nem tudsz úgy elhajítani egy követ, hogy ne egy minaretet találj el vele.
– Nem tudnál akkor már a müezzinre célozni? – szólt közbe egy elgyötört hang.
– Jut eszembe, napszálltára a Hippodrome-hoz kell érnünk. Van annak némi bája, ahogy tíz toronyból harsan fel egyszerre az Allah Akbar.

Lerendeztük a hazafelé menetet. Reggel 9.30-kor indul a gép, azaz 7.30-ra kell kiérnünk. Ezt villamossal/komppal/e10-es busszal elég nehéz lett volna abszolválni, így maradtunk az ún. private transfer-nél, mely gyakorlatilag egy zártkörű shuttle: csak négyünket visz ki, nem tekereg félórákat a városban, azaz jól kiszámítható. (Lehetett volna persze taxi is, de az ilyesmi Isztambulban tilos.)
Elég bájos volt a beszélgetés az ügyintézővel. Ez a szolgáltatás azért meglehetősen drága, a pacák pedig sehogyan sem értette, hol lakunk. Nem is hallott még az apartmanról, vádlóan mutatta, hogy még a google sem ismeri. Erre elővettem a HTC HD2-t és megmutattam neki, hogy mégis. (Le volt mentve offline-ba.) Ez persze megint olaj volt a tűzre, ez azért elég drága kütyü – és sehogyan sem illett abba a környezetbe, ahol éppen laktunk. Én meg nem tudtam, de nem is nagyon akartam elmagyarázni neki, hogy mi egy idegen városban szeretünk az emberek között élni. Most is, amikor írok, a szomszédban egy házaspár veszekszik vehemensen, a földszinten lévő vegyesbolt tulajdonosa meg úgy köszön, mintha ezer éve itt laknánk, pedig csak annyi történt, hogy Juszuf éppen nem ért rá, amikor érkeztünk, ő pedig helyettesítette. Reggel, ha lemegyek kaját venni, sorra járom a pékséget, a zöldségest, meg a vegyesboltot. Ilyesmi nincs meg sem a szállodákban, sem a panziókban. (És akkor persze ott van még az ár.)

Amíg kerestük az irodát, eltévedtünk néhányszor, de teljesen jól sikerült tévedések voltak.

From Isztambul 2010

From Isztambul 2010

Szándékolatlanul botlottunk bele Isztambul leglátogatottabb terébe, a Sultanahmet térbe – de ha már ott voltunk, körbejártuk alaposan.

Hagia Sophia – From Isztambul 2010

Kék Mecset – From Isztambul 2010

Onnan a villamossínt követve még sétáltunk egy jót, majd nekiálltunk boltot keresni.
Ez egy hihetetlen egészséges nép. Három szupermarketet néztünk át, több raklap édes süteményük volt, de alkohol, az sehol sem. Aztán a negyedikban meglett, de nagyon durva áron: a legolcsóbb sör (nagy tételben vásárolva) 3 TL, a legvacakabb, literes kocsisbor 12 TL. (Ha már árak, a legdurvább számokat a benzinkutaknál láttuk. Egy liter benya 3,85 TL, azaz 520 forint.)

Az egyik boltban Dóra kiszúrt egy becsomagolt valamit.
– Datolya!
– Hadd nézzem. Jó puha.
– Persze, errefelé nem az a csonttá szárított van. Nagyon finom.
– Nézzük csak – osztottam fejben – a legjobb fajlagos ára a félkilósnak van. Ez olyan 600 forint.
– Nálunk is akörül van, ha lehet kapni – bólogatott a csajszi.
Aztán este gépelés közben bedobtam egy darabot. Valami hihetetlen penetráns ízű olajbogyó volt. Gyorsan innom is kellett rá egy sört.

Elvoltunk a pénzváltással is. Végül ugye eurót hoztam ki, azt valahol lírára kellett váltani, mert különben éhen halunk. (A citibankos ECMC kártyám megint nem működik, odahaza kénytelen leszek most már tényleg rájuk robbantani az épületet.) A legjobb váltószámok a bazárban voltak, de ott nézett ki a leginkább gázosnak is a váltás. Aztán láttunk bankokat, egész jó aránnyal, de oda meg nem engedtek be, mondván, hogy csak customer-nek váltanak. A városi pénzváltók szemérmetlen szorzóval dolgoztak, így végül csak visszamentem a bazárba. Minden komplikáció nélkül sikerült a művelet, nem volt semmi incidens.)

Esti zuhany. A klotyóban. Pontosabban, ráhangolódás.
Barna: – Tulajdonképpen ilyen felállásban mellé is lehet pisilni.
Én: – Tulajdonképpen ilyen felállásban minek belepisilni?

– Hogyan fogok így hajat mosni? – nézett szemrehányóan Dóra, miután kiderült, hogy a melegvíz igencsak harmatos..
– Öt napot csak kibírsz – vontam vállat.
A tekintete teljesen mást mondott.
– Tekerj egy sálat az utcán a fejedre! – javasolta Barna.
– Ja, a helyi nők is azért járnak csadorban, mert nem akarnak naponta hajat mosni – erősítettem meg.

Dóra végül bátran bement.
– Átlátszik az ablakon, ahogy zuhanyzol! – kiabált be Barna.
– Tényleg? – jött az ijedt válasz.
– Ne higgyjél neki, csak szivat – avatkozott bele Nej.
– Tényleg nem látszik át – erősítettem meg – De talán ha vakuval rásegítünk…
Az ablak pánikszerűen el lett takarva belülről egy törülközővel.

– Ne vigyetek be ruhát – közölte Dóra, amikor kijött.
– De akkor hogyan…? – érdeklődött Barna.
– Menjél be egy alsógatyában és gyere is ki abban.
– Mármint egy csuromvizes alsógatyában – korrigáltam.
– Szóval ezt hívják törökfürdőnek? – csúszott fel a srác szemöldöke.

– Hogyan fog ez a víz egyáltalán felszáradni? – kérdezte Nej, benézve a klotyiba.
– Felszáradni? Inkább ráfagyni.

És ez egyáltalán nem volt barokkos túlzás. A lakásban ugyanis – ahogy egy tisztességes mediterrán lakáshoz illik – nem volt fűtés. (Hacsak ezt az idióta légkondit nem tekintem annak. De ettől meleg levegőt még nem láttam.) Az időjárás viszont meglehetősen késő őszies, sőt, inkább kora télies.

Barna stilszerűen a manhattani metró térképét ábrázoló pólót készítette ki magának holnapra.
– Miért nem Afganisztánba mész ebben a pólóban? Vagy miért nem Iránba? – takartam el fáradtan a szememet.

Fél kilenckor az egész család kómába ájulva aludt. Ezt nevezem sikeres napnak. (Még akkor is, ha pánikszerűen elfogytak a takarók, így nekem már csak az ágyhuzat maradt.)

Előzmények

Teljesen véletlenül szúrtam ki szeptemberben, hogy a Wizzair decembertől közvetlen járatokat indít Isztambulba. Megnéztem. A jegy, igaz Wizz kártyával, 7900 forint. – Hát miért ne vegyek? – ötlött fel az agyamban. Előkaptam a naptárat: legközelebb a két ünnep között volt olyan időpont, amikor mind a négyen ráérünk. Tökéletes. Mentális egészségünk védelmében már régóta dolgozok azon, hogy karácsonyra csak jelképes ajándékokat vásároljunk, inkább élményekre koncentrálva. Ez pont jó lesz. Gyors körkérdés, mindenki jönni akart. (Naná.) Este már ki is fizettem a jegyeket.

Szállás, az ekkor még nem volt. De bíztam magamban. Annyi városban találtam már izgalmas, nem túl drága lakóhelyet, miért pont Isztambulban ne sikerülne?
Később elég rendesen át kellett értékelnem a helyzetet. Kiderült, hogy ez az időszak kiemelten a legdrágább terminus a városban. Rengetegen jönnek ide ilyenkor évzárást ünnepelni. (Mi meg pont aznap megyünk haza.)
Alapvetően apartmant céloztam be, mi leginkább azt preferáljuk. De borzasztó nehezen találtam 100 euró alatti példányokat. (Megjegyzem, eddig mindig sikerült 60-80 között.) Most mindenhol 120-140 körül volt a beszállómagasság, ami 4 éjszakára számolva nagyon csúnyán hangzott. Aztán egy hostelben bukkantam rá egy tíz négyzetméteres szobára, benne két emeletes vaságy. Klotyi és fürdő a folyosón. Mindez 60 euróért. Eltettem a linket, de biztos voltam benne, hogy Nej találni fog valamilyen mondvacsinált kifogást. Végül csak összejött egy 100 eurós apartman. Gyorsan le is foglaltam. Hogy milyen lett? Az írásokból megtudod. (Itt van még egy reális konkurrens, 120 euróért.)

Pénzváltás. Többen is felhívták a figyelmemet, hogy inkább itthon váltsak, mert odakint necces. Ne tudd meg, mennyi munkámba került, mire egyáltalán kinyomoztam, hogy hol lehet török lírát kapni. A Ráday utca elején, meg valahol a Nyugati környékén. Az utóbbi eleve kiesett, a környék sem tiszta, na meg ott megtalálni egy konkrét pénzváltót, elég húzós.
A Ráday utcában először nem volt nyitva az üzlet. Csak. Amikor bementem aranyszombaton, akkor ki volt írva, hogy hétvégén konkrétan nincs nyitva. Végül az utolsó pillanatban csíptem el, de akkor meg olyan árat mondott a hapi, hogy kettéállt a fülem. 145 forintért adott volna egy lírát, amikor a neten utánaolvasva 135 volt a reális ár. Amennyit én váltani akartam volna, ez nem volt kis különbség. Végül kértem 100 lírát, hogy be tudjunk egyáltalán jutni a városba, meg indulásképpen tudjunk valamit enni, a többiért pedig vettem eurót.
Ezzel most azért untatlak, mert kiderült, hogy messze ez a leggazdaságosabb módszer. Az eurót odakint 2.03-2.05 között váltották lírára, ami forintba átszámolva 134-135 forint körüli lírát ad. A végén kellett még kivennem pénzt automatából is, ez a banki költség rárakása után 143 forintra jött ki.

Időjárás: mondhatni a szokásos. Felhő, köd, le fog szakadni az ég is. Ráadásul csak akkor, amikor ott leszünk. Pénteken utazunk haza – és nézd csak meg a mellékelt ábrát.

Aztán még volt néhány kapkodós munka az év vége felé, de egyszer csak eljött a vasárnap. Délután megrendeltem a taxit, estefelé a csajok kipakolták a macskákat egy csomó kajával, és vártuk a reggelt. A macskák közben persze minden létező módon reklamáltak, de azt mondtuk, hogy ennyit igazán ki kell bírniuk. Aztán kiváncsiságból megnéztem a metnetet és éjszakára egész héten -16 – -20 közötti időket írtak, ami már nem biztos, hogy annyira jó a macseknak. Koncepció újragondolva, macskák be, keményre fagyott víz és cicakaja szintén. Padlásról lehoztam az összes almosládát, aztán szétpakoltuk a nappaliban. Lesz ájer érkezéskor, az tuti.