Search""Hullámvasút körpálya 0""

Hullámvasút körpálya 04/03

Azt mondtam nem túl régen, hogy maradt még néhány felvétel 2018-ból, melyeket már nem fogok összevágni, mert nincs annyi anyag, hogy értelmes videó legyen belőlük.
Márciusban elkezdtem játszani egy másik videóvágó programmal és az említett felvételeket használtam a próbálgatáshoz. A vágóprogram nem jött be, ellenben kiderült, hogy nem is reménytelen a helyzet a nyersanyagokkal. Nyilván teljes, mindent lefedő videók nem lesznek belőlük, de extra rövid (mindegyik 2,5-3,5 perc közötti), éppencsak a helyek hangulatát érzékeltető videók annál inkább.

Az első a tavaly novemberi balaton-felvidéki túránkat mutatja be. Hülye fejjel nem vittem goprót, a kézikamera túrázás közben nem igazán volt használva, ráadásul a túrát is jóval hamarabb fejeztük be, mert elfogyott a térkép. Ilyen lett.

Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.

Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑