Search: “"Hirtelen krakkó 0"”

Krakkó
2016.02.14; vasárnap

Mára azt mondta a meteorológia, hogy egész nap szikrázó napsütés lesz, és tényleg. Vidám napsugár ébresztett. Nem is húztuk sokáig, egy óra alatt összekészültünk.

Reggelre persze elkapott a takonykór.
– Tudsz adni egy orrcseppet? – kérdeztem Nejtől.
– Orrcseppet?! Az olyan intim dolog.
– Jézusom – néztem rá döbbenten – Én az orromba szoktam fújni.

Elindultunk. Egy bigos-ig értünk el, de hamar átmásztunk rajta.
Utána főtér. Gyönyörű idő volt és rajtunk kívül még néhány tízezer lengyel gondolta így, de ez egy akkora tér, hogy kényelmesen elfértünk rajta. (Engem spec meglepett, hogy a Rynek Európa legnagyobb középkori tere.) Adtunk az érzésnek, több mint egy órát bolyongtunk a téren.

From Krakkó 2016

Benéztünk a Mária templomba is. (Vasárnap istentiszteleti nap van, ilyenkor nem ölik meg egyből a turistát, ha a hívők kapuján megy be. Így lehet csatlakozni a vasárnapi miséhez.) A templom belülről egyszerűen gyönyörű. Nemes, méltóságteljes, éppen annyira díszített, amennyire egy visszafogott templomnak lennie kell. Ebben az ember emelkedetten érzi magát, nem úgy, mint egy aranybazárban. Aztán láttunk a téren lassan végigvonuló krisnásokat (dobbal, kihangosítóval, hare krisna, hare rama, meg ilyenek), de láttunk jeggyűrűre gyűjtő fiatal srácot is egy dobgitárral, aki mellé kiállt a nagypapa táncolni. Neonszínű gyerekcsináló sapkában.

From Krakkó 2016

Aztán bemutattuk a Szédült Nyulak Krakkóban műsorszámot. Miután több ajándékboltot bejárva megvettünk mindenkinek mindent, kiderült, hogy nem jó az egyensúly, lányunk többmindent kapott, mint Barna, erre javasoltam, hogy menjünk vissza, mert az egyik boltban láttam egy jópofa sárkányos óvszert (itt minden sárkányos), csak éppen elfelejtettük melyikben, így végül két szédült magyar turista járta végig a Grodzka út (ugye a helyi Váci utca) ajándékboltjait, sárkányos óvszert keresve. Aztán pedig amikor megtaláltuk, akkor kiderült, hogy nem is sárkányos, hanem Loch Ness-i szörnyes, és az azért mégiscsak snassz, szóval a gyerek végül kapott egy hülyén vigyorgó sárkányt magisztrális sapkában, finoman célozva arra, hogy a napokban államvizsgázik. (Azóta már megvan.) Na jó, kapott sört is.

Közben elnéztünk a túloldalra is, a Barbakán környékére, szóval bejártuk rendesen a városmagot.

– Útvonal –

Utána hazamentünk, lepihenni egy kicsit.

– Iszunk sört? – kérdeztem Nejt.
– Aha.
– Eszünk csokit?
– Aha.
– Iszunk vodkát?
– Aha.
– Van valami, amire nem azt válaszolod, hogy aha?
– Aha.

Délután pedig megnéztük világosban is a Kazimierz-et.

Na meg persze toltunk egy melegszenyót a Plac Nowy-n.

Aztán jóllakottan indultunk volna a Visztula felé, amikor Nej a teret körbevevő éttermek közül az egyik kirakatában kiszúrta, hogy van gombaleves. Igaz, most toltuk le a melegszenyót, de ez itt egy erdei gombaleves. Bementünk, kikértük, kihozták.
– Izé, ez mi? – kavargattam.
– Leves. Mi a baj vele?
– Ez krémleves. Tudod, hogy utálom.
– Miért?
– Nekem egy levesben úszkáljanak zöldségek és döglött állatok.
– Kóstold meg. Jó lesz.

És tényleg jó lett.

Innen délnek indultunk. A negyednek ez a része már meglehetősen kihalt volt, életet egyedül a Visztula partján találtunk.

Majd a vár mellett haza. Megint pihenni.

– Útvonal –

Pihenés, gyógysör. És újból bementünk a zsidónegyedbe. Ugyanis szombat este egészen egyszerűen elfelejtettem fényképezni. Pedig az esti zsidónegyednek is van hangulata. Sőt.

– Útvonal

Este a tegnap jól bevált szalonspinyó. Aludtunk, mint a bunda.

Krakkó és utazás
2016.02.15; hétfő

Reggel a jól bevált rutinnal reggeliztünk, pakoltunk és tízkor el is hagytuk az apartmant. A busz egykor indult, én ugyan erőszakoskodtam egy céklalevesért, de végül nem rizikóztuk meg. Hátravolt még egy vadászat: Warszawa modellautó. Úgy éreztem, hogy anélkül nem teljes az út.

A busz, illetve a vonatpályaudvar mellett van egy mall, rengeteg kis üzlettel. Elsőre eléggé elveszve éreztem magamat benne. Információs monitor volt ugyan, de azon csak egy Windows XP bootolt, a jelek szerint már napok óta. Végül csak úgy mászkáltunk fel-alá a háromszintes hodályban, amikor belefutottunk egy játékboltba az alagsorban. Bevetettem magam… és hosszas nyomozás után meg is lett.

Megjegyzés: Hogy miért? Ez volt az első családi autónk, a hetvenes években.

A fizetésért még meg kellett küzdenem, a kasszánál egy nő tartotta fel hosszan a sort. Ugyanis egy zenélő bilit vett, de nem tudta beindítani a zenét, sajnos az eladó sem volt nagy mestere a hangszernek, így elvoltak egy ideig, mire megtalálták, melyik műanyag baszt kellett elfordítani, hogy megszólaljon a diadalmas induló.

Még vettünk csokikat, karamellákat, aztán gorál sajtot a perecárusoknál, de így is egy órával korábban értünk ki. Oké, kivárjuk. Legfeljebb megfigyeljük a rendszert, hová fog jönni a busz. Aha. Az.
A külföldi buszok egyszerűen nem voltak benne a rendszerben. A Polskibus járatok szépen ki voltak írva, mind a váróteremben, mind a megállókban – de csak a belföldiek. A külföldiek nem jelentek meg sehol. Megkérdeztem egy forgalomirányítót, hová fog érkezni, erre bizonytalanul körbemutatott. Szóval sasolni kellett és ha meglátjuk valahol, akkor odarohannunk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a buszpályaudvarnak két szintje volt és egyikről sem lehetett látni a másikat. Egy ideig rohangáltam, aztán mindent arra a lapra tettünk fel, hogy fentre fog jönni.
Ezek után képzeld el azt, hogy minden busz percre pontosan járt, a miénk ellenben 48 perc késéssel érkezett meg. Közben ezerszer elátkoztam ezt az egész buszos ötletet. Tutira elment az alsó szintről. Vagy fentről, de nem vettük észre. Vagy időközben megszűnt. Úgy figyeltük a hangosbeszélőt, mintha tudtunk volna lengyelül. (Egyedül a Budapest szóra koncentráltunk, de nem mondták.) Aztán amikor beérkezett, indult a tömegbunyó: a szűk helyen le akartak szállni, meg akarták szerezni a poggyásztérből a csomagjaikat, mi be szerettük volna tenni a csomagjainkat, akartunk volna felmenni a buszra, időben, amíg még van szabad kettes ülés, szóval dolgoztak rendesen a könyökök, tették a dolgukat a bodicsekek. Kábé húsz perc testnevelés után feljutottunk, az idefelé helyet már nem tudtuk megszerezni, de ez sem volt rossz, a harmadik sorban az emeleten, úgy, hogy se előttünk, se mögöttünk nem ült senki, azaz megint azt csinálhattunk a székeinkkel, amit akartunk. Még örültem is, hogy milyen jól ki fogok látni az első panorámaablakon, de ahogy elindultunk, leszakadt az ég, a ködtől, esőtől, párától semmi sem lehet látni. És ez a trágya idő kitartott Pestig. A sofőr még elgombázta az M3 lehajtót, aztán az Etele úti kereszteződést is, szóval néztünk egy kicsit várost, végül jó egy óra késéssel érkeztünk meg. Barna jött értünk, sitty-sutty hazaértünk.

Linkek:

• Fényképalbum
• Diavetítés

Mielőtt belevágnánk, egy technikai kérésem lenne. Kérem, hogy azok, akik RSS-en keresztül iratkoztak fel és nem kapták meg a tegnapi – első krakkói – írást az RSS olvasójukba, jelezzék ezt a kommentben. Kíváncsi vagyok, hogy csak nálam hülyült meg a feedly, vagy a wordpress rontotta el a feed-et.

Utazás és Krakkó
2016.02.13; szombat

Balhés pakolás pénteken, kevés alvás. Szombaton kora hajnali indulás. A busz hatkor indul a kelenföldi pályaudvarról, ahhoz még akkor is korán kell elindulni, ha kivisznek minket autóval. Nem is beszélve arról, hogy egyáltalán meg is kell találni, honnan indul a busz, hiszen az érintett terület durván nagy. Azt teljesen jól sejtettem, hogy ilyen korán nem lesz semmilyen információ, semmilyen forgalmi iroda (bezzeg a kürtőskalácsos már kinyitott), és azt is jól éreztem, hogy a Polskibus nemhivatalosan indul innen, azaz sehol nem fogják kijelezni. Jól kezdődött. Éppen szórakozottan körözgettünk, amikor megláttunk egy nagy, emeletes, piros-fehér buszt leállni a pályaudvar külső részén. Odarohantam, megkérdeztem angolul, hogy ez megy-e Krakkóba? Értetlen nézés, majd lengyel válasz. Elővettem a jegyemet, mutattam és felszállásra utaló mozdulatot tettem. Na, ezt már értették – és el is hajtottak. Hogy nem lehet. Oké. Végülis, még van egy fél óránk. Aztán a busz elindult és elment a pébe. Jó, várunk. Már csak tíz perc volt az indulásig. Kezdtem ideges lenni. Busz sehol. Utazóközönség sehol. Lehet, hogy ezek máshol találkoznak és csak mi szerencsétlenkedünk itt az esőben? Aztán eljött a hat óra és a sikítófrász. Busz, hol vagy? A biztonság kedvéért megnéztem a jegyet. 6.55. Asztakurva. Ezt rendesen benéztem.
– Akarsz várost nézni? – kérdeztem Nejt.
– Micsoda?
– Gyere, nézzük meg a négyes metrót.
És lementünk. Nej még sohasem utazott rajta, így megmutattam neki a várost a Kálvin térig, meg vissza. Ekkor már csak tíz percet kellett várnunk, valahonnan megjött a busz, beállt oda, ahol előbb is állt, csomag alulra, mi az emeletre, egész jó helyet fogtunk a lépcső előtt, így senki nem döntötte ránk az ülést, a mögöttem ülő kiscsaj meg nemes egyszerűséggel keresztbefeküdt az ülésen, azaz mi úgy dőlhettünk hátra, ahogy akartunk. Az ülések egyébként is kényelmesek voltak (repülőgéphez szokott embernek meg különösen), szóval a hét óra utazás egyáltalán nem volt megterhelő. Ha csak a lengyel viszonyok pszichés elviselését nem számítjuk ide. Volt egy tábla, miszerint Krakkó 23 kilométer. Ránéztem az órámra: még van másfél óra. Szuper, milyen korán be fogunk érni. Aha. Az a 23 kilométer másfél óra alatt lett meg. A lengyeleknél egyszerűen botrányos a közlekedés. Sztráda sehol, még gyorsforgalmi út is alig van (ezek persze gondosan bekorlátozva 90-re és telenyomva kamerával), az utakon pedig végeláthatatlan vonatok, dugók. Minden út faluról falura megy, ami külön dugulás. Komolyan, ennél még Románia is jobb volt. Persze, végülis mindegy volt, nem én vezettem, a menetidőbe meg belefértünk… de ettől még nehéz volt elviselni a majdnem kétórás araszolást.

– Akit érdekel, itt van az útvonal. (Bár ez a visszaút, ahol a sofőr két helyen is eltévedt.) –

Időnként körbenéztem a buszon és elmeditáltam. Tőlünk azt kérdezik, hogyan lehetett régen nyolc órát ülni a munkahelyen számítógép nélkül. Én viszont azt kérdezném az ifjúságtól, hogy emlékeznek-e arra az időre, amikor akár félóráig is kibírták anélkül, hogy előkapták volna a mobiltelefonjukat? (Persze álságos a kérdés, én a Kindle-t rántom elő, amikor látom, hogy várakoznom kell.)

Az időjárás érdekes változatosságot mutatott: Pesten szürke, nyálas takony, a Tátrában félméteres hó, szikrázó napsütés, Krakkóban ismét szitálós esős takony. Volt némi gubanc a szállás birtokba vételével (a telefonok összevissza és legfőképpen érthetetlen hibaüzenetekkel kommunikáltak, nem akarok róla beszélni), aztán kiderült, hogy az apartmanunk a 12-es házszám alatt a 6-os lakás, sajnálatosan az emailből a 12-es szám lemaradt, így mi a 6-os szám alatt nyomtuk órákig a csengőt. Vagy nem voltak otthon, vagy már megszokták. De aztán minden rendbejött, megittuk az üdvözlő sört (a buszpályaudvarról kijövet az első bolt egy Alkohole feliratú üzlet volt, naná, hogy bedobtunk a hátizsákba két darab 7%-os sört), utána lementünk a boltba, mert a boltok szombat délután korán zárnak, vasárnap pedig ritkán vannak nyitva, szóval hirtelenjében bevásároltunk három napra.

Igen, vettünk kaját is.

Utána végre nekivágtunk a városnak. Egészen egy krumplilevesig és egy pirogig sétáltunk. Aztán a főtérig még videóra vettem vagy negyvennyolc fiákert, mire biztos lettem benne, hogy igen, lesz közöttük igazán jó felvétel is. (Nej ‘kaktusz, kaktusz’ bekiáltásokkal emlékeztetett arra, hogy mennyire szénné cikiztem, amikor Arizonából hazahozott közel 500 kaktuszfényképet.)

A főtér… nagy. Majdnem azt írtam, hogy kurva nagy, de… Szóval ezzel óvatosan. Nej vasárnap állt le egy kirakatnál, majd átkiabált nekem a túloldalra, hogy menjek már át, mert az az izé ott kurvajó. Mondom, hangosan átkiabált az utca túloldalára. Egy olyan országban, ahol a kurwa szó ugyanazt jelenti – a kismillió jelentésével együtt – mint nálunk és egy olyan országban, ahol még nálunk is sűrűbben használják.
– Kicsim, ez durva volt. Ezt itt nemhogy értik, de ez az ország a kifejezés igazi élettere.
– Hogyan?
– Nézd, még a poland countryball-nak is ez a klasszikus beköszönése.
– Minek? A mije?
– Azt ne mond, hogy nem tudod, mi az a countryball? Hol élsz te?
– ?
– Na jó. Szóval a countryball az egy karikatúrastílus, vagy divatos kifejezéssel élve mém, ahol az egyes országokat nemzetiszínű golyók képviselik, a golyók pedig az országgal kapcsolatos előítéleteknek megfelelően viselkednek. A Polandball például rendszeresen vécépumpával jelenik meg és vagy az első, vagy a második szava az, hogy kurwa. Érted? Az egész világban úgy ismerik a lengyeleket, mint akik azt mondják, hogy kurwa. Na, ebben az országban kiabáltál te át nekem az utca túloldaláról, hogy az az izé kurvajó.

Megjegyzés: Akit érdekel, itt elolvashatja, hogyan viselkedik a Hungaryball.

De vissza a szombat estéhez.

Miután bejártuk a Rynek-et (Lengyelországban minden főteret így hívnak), becéloztuk a Kazimierz negyedet. Ez valamikor a zsidó negyed volt (a Schindler listája itt játszódott, de ma már nem nagyon laknak erre zsidók), aztán a szocializmusban elzüllött, olyan nyóckeres lett, majd úgy 5-6 éve indult meg a negyed reneszánsza: olyasmi buliváros lett belőle, mint Pesten a Kazinczy/Gozsdu környéke. Azaz péntek/szombat este érdemes bekukucskálni.
Nem, ha arra gondoltál, hogy lyukasra táncoltuk a cipőtalpunkat, tévedsz. A bulinegyed nem csak fiataloknak van, akad szépen jazzklub jellegű hely is. De mi még ezekbe sem ültünk be, hanem a körbeséta után eljutottunk a Plac Nowy-ra, ahol rendeltünk két melegszenyót és mivel sokan voltunk, sokat kellett várni rá, így hát leültünk és nézegettük az embereket. Meg a hangulatot. Fura volt, mert mindegyik útleírás azt javasolta, hogy a Ryneken semmiképpen ne szaladjunk csak úgy át, üljünk le egy kávézóba és szívjuk be a hely hangulatát. Nekem viszont az összes kávézó turistacsapdának tűnt, így miután alaposan bejártuk a teret, a Plac Nowy-n ültünk le és annak a mocskos/koszos hangulatát szívtuk be.

Aztán este úgynevezett technikai becsípés a lakásban. Nej csütörtök óta influenzás, nekem szombat este jöttek meg az első jelek, szóval erősen sanszos volt, hogy éjjel mind a ketten levegőért harcolva fogjuk lehorkolni a csillagokat az égről. Szerencsére volt otthon sör és (bűnrossz) vodka, ezekkel beállítottunk egy olyan szintet, hogy az ágyig még eljussunk, majd reggel nyolcig úgy aludjunk, mint akit fejbecsaptak.

– A napi séta –

Előkészületek

Decemberben olvastam róla, hogy a Polskibus közvetlen buszjáratot indított Krakkóba és promóciós áron adják a jegyeket. (Szeretem azt a szót, hogy promóciós.) Megnéztem, tényleg. Gyorsan vettem is februárra két jegyet, oda-vissza. 5100 forintért. Mármint összesen. A szállás két főre, két éjszakára 22e, egy tiptop apartmanban. (Krakkó tele van hosztellel, de ennyire már nem akartam fillérezni.) És ennyi. Egy váratlan hosszú hétvége egy kedves városban, kabátgombokból.

Megjegyzés: a bevezető akció után nyilván emelkedtek az árak. Most néztem meg, márciusra egy főnek olyan 7e körül van a retúrjegy.

Múzeumokat nem terveztünk nézni. Ettől mindig szégyellem egy kicsit magam, de tény: ma – az internet korában – egyre kevésbé éri meg múzeumba járni. Ha érdekel egy város, vagy egy nép története, utánaolvasok a neten. Amikor utazunk, annyi minden látnivaló, ennivaló, innivaló van a _ma élő_ városban, hogy nincs idő a múzeumokra. Ahogy mondani szoktam, inkább egy fél nap piac, mint egy fél nap múzeum.
Nna, csak kinyögtem.

Megjegyzés: Azoknak, akik szeretnek belekötni a mondatokba, ez természetesen nem igaz minden múzeumra. A Smithsonian-ban nyilván el tudnék veszni, meg úgy általában a közlekedési múzeumokban is.

Indulás előtt összeszedtem a tipikus lengyel kajákat. Hogy tudjuk, miket kell levadászni.

• Pirog: mindenfélével töltött tészta, azt szokták mondani, hogy olyan, mint a ravioli, ami marhaság, mert szerintem nem. Sokkal inkább az orosz pelmenyihez hasonlít.
• Ruskie pirog: Na, ez a név egy totális átvágás. Az oroszoknál a pirog ugyanis egy töltött péksütemény. Itt erről szó sincs. Ez gyakorlatilag egy túróval és tört krumplival töltött klasszikus lengyel pirog, egy kevés sült hagymával nyakon borítva.
• Zurek: Kolbászos krumplileves. Szokták cipóban is felszolgálni. (Ne a magyar krumplilevesre gondolj, ez zöld és krémes.)
• Placki Ziemniaczane: tócsni, erdei gombás alappal. (A lengyelek nagyon jók erdei gombában és nem félnek használni.) Különböző feltételekkel lehet kérni, mi nyilván _még_ erdei gombát kértünk rá.
• Bigos: A kétnyelvű étlapokon angolul úgy szerepel, hogy a vadászok pörköltje. Nekem leginkább a székelykáposztához hasonlított, gyakorlatilag pörkölt és savanyúkáposzta. Ezt is árulják cipóban, ahol nem, ott választható köret a cipó vagy a krumplipüré.
• Zapiekanka: 40 centi hosszú melegszendvics. Alapból erdei gombás, ehhez lehet választani mindenféle feltéteket és szószokat. A világ zapiekanka-forrása a Plac Nowy téren van a Kazimierz negyedben. Egy piac méretű körcsarnokot képzelj el, dugig tele zapiekanki árusokkal. (A Plac Nowy a bulinegyed közepén van, így péntek/szombat éjszaka számíthatsz érdekes alakokra.)
• Barszcz czervony: céklaleves. (Bár hasonlít a neve, de nem olyan, mint az orosz borscs. A lengyel az inkább krémleves.) Ebből eleve van többféle (a czervony az a sötét), és bánjál vele óvatosan. Van, amikor adnak hozzá fasírtot, meg valami péksüteményt. Aztán már a levessel jól laksz.
• Zupa grzybowa: erdei gombából készült krémleves, pirított kenyérkockával. Ezért küzdöttünk a legtöbbet, végül egy viszonylag drága helyen vadásztuk le, de megérte. Igen finom volt.
• Csülkös kaják, hústálak: Ezekkel szokták a gyanútlan turistákat leteríteni. Mi a korábbi lengyel utainkon már megtapasztaltuk ezeket, most inkább kihagytuk.
• Zöld vodka: Nem találtuk. Pedig nagyon kerestük. (Gyk. uborka elturmixolva a vodkában.)
• Perecek: Utcai árusoknál kapható, gyakorlatilag pont olyan, mint a török szimit. (Kör alakú, különböző magvakkal megszórt.) A leírások alapján nem mindenkinek jött be, nekem véletlenül kimaradt, így nem tudok nyilatkozni róluk.
• Gorál sajt: Hegyi füstölt sajt. Én imádom és meg voltam róla győződve, hogy bele fogunk fulladni. Nos, nem. Egyedül a buszpályaudvaron lévő perecárusoknál lehetett találni pár szemet.

Árak. Azt mondják, hogy az árszínvonal hasonlít a pestihez. Szerintem meg olcsóbb, kajában legalábbis biztosan. A zlotyt 72,50-ért vettem Pesten. Amikor azt írtam, hogy a gombaleves drága volt, az azt jelentette, hogy 10 PLN, azaz 725 forint. És ez már drága volt a többi étteremhez képest. Báár… nyilván az éttermet is ésszel kellett megválasztani. A Grodzka utca 47-ben van egy családi kifőzde (Bar Grodzki), amely – ahhoz képest, hogy a krakkói Váci utcában van – teljesen jó árakkal operál. Itt ettünk bigost 11 zlotyért. Ugyanez a Mária templom tövében 21 zloty volt, ami ha utánaszámolsz, még mindig nem egetverő. (1500 forint, cipóban felszolgálva, Krakkó toronymagasan legfrekventáltabb helyén.) És van a Lola T, ami mindent visz: a tejbárok. A nevükkel ellentétben valószínűleg nagyon hülyén néznének rád, ha tejet kérnél. Na, itt gyakorlatilag mindent kapsz, amit el tudsz magyarázni. Kolbászos palacsinta? Simán. A hátrány is ebből jön. Ezek önkiszolgáló helyek, a falra pedig minden lengyelül van kiírva. Az angol nem igazán működik. (Bár ez nyilván az eladótól függ.) Szerencsére mi felkészültünk a lengyel kajanevekből, így fillérekből ettük végig a repertoárt. (A legkönnyebben megközelíthető tejbár – Bar Mleczny – a fentebb említett kifőzde mellett van, a Grodzka utca 43 alatt.)
Összességében azt tudom mondani, hogy a főételekért 10-12 zlotyt fizettünk, a zapiekanka 4,5-nél kezdődött és 9-nél végződött. Azaz minden ezer forint alatt volt.

Egy zapiekanka (krakowska) a Plac Nowy-n.

A tejbár a Grodzka utcában.