Search: “"Hahó, a tenger! #0"”

Hazautazás
2021.06.30; szerda

Egy utolsó úszás kora reggel. Ha ez nem glitch a mátrixban, akkor semmi sem az.

• Az utolsó három napban, amikor kiértem a strandra, egy korombéli, pocakos férfi lépett ki a toitoi vécéből, ruhástól beállt a vécé melletti tusoló alá, majd elsétált. Az egyik reggel hatkor értem ki, a másikon 6.30-kor, a harmadikon 6.45-kor. (Lehet, hogy ott aludt és a kavics zörgése ébresztette fel?)
• Az utolsó három napban mindig volt úszó a strandon, akármikor is mentem ki reggel. Mindig ugyanazok. Egy nyugdíjas házaspár, akikkel középen találkoztam, illetve egy negyvenes hölgy, aki a szomszéd strandról úszott át. (Az idősebb pár a gyerekrészlegnél ment be, ezért nem ébreszthették fel a klotyiban alvó férfit?)
• Az utolsó két napban, amikor már sétáltam a pékségbe, mindig kifordult elém a parkolón keresztül egy idősebb férfi, mankót húzva maga után. A mankóra nem volt szüksége, gyorsabban haladt mint én. De húzta maga után, végig a Betina beach-en.

Reggel találták meg a csajok a fagyasztóban az előző esti meccsre félrerakott bort. Direkt vettem az utolsó estére egy drága és valószínűleg finom bort. Most betonkeményre fagyott. Istenem, a tegnapi nap már csak ilyen vacak nap volt.

Pár szó a pékségről és a pékárukról. Az rögtön az első reggel kiderült, hogy fejenként egy negyedcikkely burek, az rengeteg. Annyira zsíros, hogy nekem kapásból beindította a refluxot. (Hát, igen, ennyit öregedtem. Hat ével ezelőtt még kétpofára zabáltam.) Így végül csak egyet vettünk Nejjel, azt vágtuk ketté. (Dóra gluténes, ő kimaradt az egészből.) Nekem viszont ez kevés volt. (Ebédre éppencsak bekaptunk valamit, azaz gyakorlatilag a reggeli tartott ki egész nap.) Így elkezdtem kisérletezgetni, találomra válogatni a pultról. Nos, egytől egyig minden vacak volt. (Kivéve talán a meggyes rétest és a hotdogot.) Stílusban a pék leginkább tésztafetisiszta volt, azaz tömérdek cukros tészta, a tölteléket, a feltétet (azaz a sajtot, sonkát, csokoládét és vaníliát) éppenhogycsak megmutatta a péksüteményeknek. Persze, lehetne mondani, hogy pont kifogtunk egy ilyen péket, de ez egy üzletlánc volt, gondolom, mindenhol egyforma minőséggel.

Még valami, amit feljegyeztem, de eddig kimaradt. Frankón öregbítjük külföldön a hírnevünket. Soha nem láttam, hogy horvát autós türelmetlenkedett volna, izgett volna, mozgott volna, megpróbálta volna leszorítani a kerékpárost, vagy addig dudálni rá, amíg az dematerializálódik. Türelmesen kivárták, amíg az akadályt biztonságosan ki tudják kerülni, majd kikerülték. Két alkalom volt, amikor hülyegyerek módjára nyomták mögöttünk a dudát, hátha akkor hirtelen elpárolgunk. Más oka nem lehetett, mivel mindkét alkalommal szűk, meredek kaptatókról volt szó, mely helyeken még le sem tudtunk volna húzódni. Mindkét alkalommal magyar rendszámú autó hisztizett. A második alkalommal konkrétan az EuroVelo8 kerékpárúton, mely tényre táblák is utaltak. De a parasztnak ez már komplikált volt, csak annyit látott, hogy kerékpáros, feltart, dögöljön meg, duda.

Na mindegy, ott hagytam félbe, hogy megvolt a reggeli úszás, beszereztem a pékárut, megreggeliztünk. A nagyvadakat (kajakok, bringák) már tegnap elpakoltuk, ma már csak a ‘mindent a táskákba, táskákat az autóba’ gyakorlat maradt hátra. Na meg berendezkedni a hosszú utazásra. A szállásadónktól kaptunk másfél liter házi sajtolású olívaolajat. Kedves gesztus volt, sajnos csak annyival tudtam viszonozni, hogy hagytam egy cetlit, miszerint hvala. (Annyiszor megfogadtam, hogy ha olyan helyre megyünk, ahol van szállásadó, viszek valami kis zacskó pirospaprikát. Aztán mindig elfelejtem.)

Maga az út nagyrészt unalmas volt. Rácsatlakoztunk a sztrádára, benyomtam a tempomatot 100-ra és hazakocogtunk. Lucskónál figyeltem, hogy időben lehajtsak jobbra, a bankkártyás kapukhoz vezető útra. (Ez kábé két kilométerrel a kapuk előtt van, figyelni kell.) A bankkártyás kapunál olyan gyorsan mentünk át, hogy le sem vettem a lábamat a kuplungról. Szemben a készpénzes kapukkal, ahol ránézésre olyan félórás várakozás alaklult ki. Abból saccoltam, mivel a határ előtt, Sveti Helenánál már nem voltak külön készpénzes kapuk és itt jóval kisebb forgalomnál, kisebb sornál is megvolt a félóra várakozás.
Majd jött a határ. El nem tudom képzelni, mit szarakodtak, de megint álltunk egy órát. Pedig két percen belül mentünk át itt is. A magyar hölgy nem is a bódéban ült, kiállt az autók mellé, vetett egy pillantást a személyi igazolványokra, mosolygott és intett, hogy mehetünk. Szó sem volt semmilyen hazatérési covid ellenőrzésről.

Nagykanizsánál újabb tankolás. Szépen erősödő forgalom Budapestig, de semmi komoly. Alig kellett hozzányúlnom a tempomathoz.

Aztán az M0. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan volt képes egy cég ezt megúszni anélkül, hogy kiforgatták volna a vagyonából, vagy nem kötelezték volna egy ideiglenes híd összedobására. Egy kétmilliós nagyváros kritikus hídja használhatatlan immár három éve, úgy, hogy a felújítást végző cég már másodjára barmolta el a felújítást.
Mármint ezt mormoltam csikorgó fogakkal, amikor megláttam a Google Maps kijelzőjén a piros +56 perc jelzést. Aztán itthon utánaolvastam alaposabban, és a helyzet, szokás szerint, nem egyszerű. Ami viszont biztos, az az, hogy még évekig fogunk szívni vele.

[Update]
A poszt megírása és kirakása között jelent meg egy újabb írás a témáról. Nagyjából ugyanazt írja, mint az előző belinkelt anyag, bár technikailag nem annyira részletes, viszont vannak benne új infók, szóval legyen ez is itt.

A dugóban volt időm mérleget vonni erről a nyaralásról. Az alapcél, amely miatt egyáltalán a helyszín felmerült, az a kajakok és a tenger találkozásának megszervezése, a felek összebarátkoztatása volt. Nem megyek bele a részletekbe, megírtam már többször is, ez most nem igazán sikerült. Itt vannak ezek a csodálatos karbon tengerikajakok… és nem tudjuk rendesen használni. Az, hogy én még nem érzem komfortosan magamat benne, az csak az egyik ok, ráadásul nem is a legerősebb. Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog[1]. A baj máshol van. Például a ki-beszállásnál. Olyan helyen, mint most, ahol meredek és kavicsos a part, meg erős a szembehullám, nem lehet oldalra fordított kajakkal finomkodni. Be kell tolni a kajakot szemből és a derékig érő vízben beszállni. Erős hullámzásban nem könnyű, de az evezőlapátra támaszkodva megoldható. Már akinek. Én csak mezítláb nem zsibbadok a kajakban, viszont annyira szűk odabent a hely, hogy ha már beszálltam, nem tudom levenni a cipőt. Cipő nélkül begázolni az Adriába, derékig érő vízbe, na az érdekes formája a mazochizmusnak. Mind számomra, mind a tengeri sünök számára. (És most nem a vízirendőrökre gondoltam.)
Ja, még nem beszéltem a fokozott érzékenységről. Most például apálykor a parttól olyan 10 méterre nagydarab sziklák magasodtak ki a vízből, azaz oldalsó beülés után rögtön fordulni kellett az 5,5 méteres kajakokkal, hogy ne törjenek össze a sziklákon. Mindezt közepes, illetve később erős hullámzásban. Mondhatnád, hogy ez akkor egy nagyon szar beszállóhely volt, amiben van is igazság, de épp az volt az egyik legnagyobb tanulsága a kirándulásnak, hogy ezekkel az érzékeny, kevésbé stabil kajakokkal nagyot romlottak a ki-beszállási lehetőségek. Ami eddig jó beszállóhely volt, abból immár problémás beszállóhely lett, ami eddig problémás volt, az majdhogynem lehetetlen vállalkozássá alakult. Utolsó nap Nej tudott még állatkodni bent a hullámos vízben, mert tartottam a kajakját, amíg beszállt. Nekem egyedül már esélyem sem volt. És nem a sziklák között, hanem a gyerekrészlegen.
Ehhez képest a polietilén kajak problémamentes. Ki lehet vele siklani kavicsos partra, be lehet csúszni kavicsos partról, menetközben is oda állítom a lábtámaszt, ahová akarom, eveztem már benne mezítláb, bakancsban és gumicsizmában, minden működik. Ja, és sokkal stabilabb, jobban pakolható. A karbon mindezzel szemben csak annyit ad, hogy gyorsabb. Meg vagányabb.
Ez azért elgondolkodtató. Ahogy korábban is céloztam rá, legközelebb a polietilén kajakokkal megyünk tengerre és túrázunk. Ahogy eddig is. A karbon kajakokkal pedig egyelőre itthon, viszonylag normális beszállási lehetőségek mellett keressük a kihívásokat. (Ezért bosszantó a Deák Ferenc híddal történő szarakodás. Jelenleg el vagyunk vágva a célra leginkább alkalmas Velencei-tótól.)
Nos, nem mondom, hogy megoldottuk a problémakört. Még azt sem mondom, hogy alakul. De valamit ki fogunk találni.
Mindenesetre felkészül a strandpapucs.

[1]
“Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog.”
Ha ez ilyen egyszerű lenne. 2018-ban fogytam 27 kilót. Tudomásul kell venni, hogy aki egyszer kövér volt, annak a hátralévő életében folyamatosan küzdenie kell a kilókkal. Csata csata hátán, vannak nyertes csaták, vannak vesztesek. Most éppen nem állok túl jól, az inga kilengett, a mérleg 101 kilót mutat, azaz 14 kiló visszajött. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a kajakhoz kaptam ajándékba egy ábrát. Ez egy diagram arról, hogyan változik a súllyal a kajak stabilitása. Maga a kajak 80 kilós versenyzőre lett méretezve. 100 kilós ember esetén a stabilitása nagyjából portya erősségű. Azaz a tengeri hullámzásban Nej virgoncan evezett a 80 kiló alatti testsúlyával, én viszont paráztam a 100 kiló feletti súlyommal. Nyilván a megoldás sem az – legalábbis rövidtávon nem – hogy megszokom ilyen körülmények között, hanem az, hogy ismét visszamegyek 90 kiló alá.
Ja, még valami. Eddig is tudtam, csak valahogy kiesett a fejemből. A kajakomon a zárófedelek nem igazán zárnak. Ha átcsapnak felettük a hullámok, neadjisten beborul a kajak, akkor a tárolókba befolyik a víz. Nem is kevés. Ezzel nem csak az a baj, hogy minden cuccot vízhatlanba kell csomagolnom, hanem az is, hogy ha a kajakban szabadon lötyögő víz van, az rendesen rontja a stabilitását.

A dugónak is vége lett egyszer. Utána hipp-hopp már itthon is voltunk. Nyitottam a bejárati ajtót, és… vízcsobogás. Asztakurva! Berongyoltam. A konyhában dőlt a víz a mosogató csapjából. Mi a fene?! Mi történt itt? Mert ha egy héten keresztül egyfolytában folyt a víz a csapból, akkor rakhatom is félre az egyhavi fizetésemet a következő vízdíjra.
A ‘mi történt?’ kérdésre egyszerű volt a válasz. Kábé féléve szarakodik a konyhai csap. A hideg vizes oldal hol működik, hol nem. Azaz megnyitom és 90%-ban nem jön víz, 10%-ban meg igen. Valaki megnyitotta, nem jött a víz, úgy felejtette, aztán amíg távol voltunk a csap valahogyan megjavult és beindult.
Mikor történhetett? Szerencsére az utazás előtt megkértük Barnát, hogy a hétvégén jöjjön át, etesse meg a macskát, meg vigye el a leveleit. Vasárnap volt itt, akkor még nem folyt a víz. Azaz maximum 3 nap. Nem, ez sem öröm, de már csak egy fél államkincstárnyi pénz.
Afrikában meg szomjanhalnak.

Utána pakolás. Meg pakolás. És pakolás. Két napon keresztül. A digitális tartalmak összeszedése és rendezése három napig tartott. Drón, gopro, milc kamera, három mobiltelefon, köztük egy iPhone az idióta *.heic formátumával, melyhez a konverter már fizetős és rohadjak meg, ha egy petákot is fizetek bármilyen Apple termékért. Szerencsére online is lehet konvertálni, de a lányom 102 képével azért elvoltam egy ideig. (Nem beszélve arról, hogy ezzel elromlik a fájlok dátuma, azaz nem tudom a nyersanyagot sorbarakni a válogatáshoz.) Aztán a válogatás, 200 képre Lightroom, újabb válogatás, majd a válogatásból válogatás a blogra. Segédábrák elkészítése. Jegyzeteket két helyen is követtem el, a mobilon és a laptopon, ezeket össze kellett fésülnöm. Trekkeket mind az órám, mind a túragps készített, sőt, a túragps még screenshotot is gyártott, ezeket is össze kellett terelnem a Basecamp-be, aztán most az egyszer úgy döntöttem, hogy nem teszek ki trekket a blogba, mert ezek nem voltak olyan nagy túrák. De a Relive-ba feltöltöttem, hiszen a videóba majd kell. És még csak ezután jött a szintézis, azaz a párszavas feljegyzésekből meg kellett írnom a blog posztjait, belekomponálva mind az addigra letisztult fényképanyagot, mind a segédábrákat. Minderre volt pár napom, mert hétfőtől meló, melódia. Meg vettem egy újabb sportórát, azt is tesztelnem kell. (Mint jeleztem, meg fogom írni.) A kert a macskával együtt sikoltozott, amikor meglátott. Ha nem nyúlok hozzá, mármint a kerthez, akkor az egyik fele meghal, a másik meg elburjánzik és elfoglalja a halott területeket. Meg persze lehet felkészülni a tető zsindelyezésére, mert az is itt van a nyakunkon.

Hát, így. Hazajöttünk.

Hasznos link rovat
– Fotóalbum

Murter hegymászás, Betina
2021.06.29; kedd

Az utolsó nap. Tudomásul vettük, hogy egy csomó tervezett program elmaradt. De ezt nem így kell nézni, hanem úgy, hógy mi valósult meg, hogyan éreztük magunkat. Én a kajakkal konkrétan szarul, de ez az én bajom.

Ma már nem is terveztünk nagyobb evezést. Kora délutánra erős szelet ígértek, lehet, hogy bemegyünk ide a strandra ökörködni. Már ha sikerül a beszállás a hullámverésben, a magas, aprókavicsos partról.

A turnus szombattól szombatig tart. (Mi az oltás miatt jöttünk szerdától szerdáig.) Fizikailag is érzékelhető, hogy a mostani turnus, azaz az előszezon utolsó hete, már jóval erősebb, mint az előző. Egyre többen vannak a strandon, már reggel is. Az apartmanház is kezd megtelni, az élet pedig már kora hajnalban pörög. A halasbácsinál megjelent a választékban a polip és a… mittudomén milyen hal. Laposan terült szét, a szeme a vörös blob tetején volt, elsőre rájára tippeltem, de az alakja nem stimmelt. Laposhal sem lehetett, az hal formájú és oldalt van a szeme.
Szóval olyan tengeri izé.

Mint írtam, a kajakozás ma kihagyva. A listánkon még egy gyaloglás, illetve egy nagyobb bringázás szerepelt. A gyaloglást választottuk. (A bringatúra a Pirovac beach lett volna és a La Spuz kocsma.) Így viszont felmászunk a Murter melletti kereszthez, majd lejőve körbesétáljuk a félszigetet, utána pedig Betina óvárosát, mert az eddig valahogy mindig kimaradt.

Elindultunk. Felmásztunk. A piros kecske túrajelzés mentén.

A legjobb mászásunk volt. Azt a terepet láttuk be a maga teljességében, amellyel először szembesültünk Barnával, amikor a környéken történő első nagyobb evezésünkkor, 2007-ben kifordultunk a betinai csatornából és elevickéltünk a murteri öböl széléhez. Gyönyörű. Kicsit balra szigetek, sok, nagyon balra a Kornati vonulata, egyenesen szigetek, jobbra kisebb hegyek, mögöttük a fenséges Velebitek. Lélegzetelállító látvány. A vízről is, de így, a hegytetőről is.

Sokáig ücsörögtünk. Én nekiküldtem a technikát, drón, gopro, milc, 200-as objektívvel. Meg mobiltelefon, persze, hogy legyen kép a Straván is. (A drónnal sajnos nem értem rá túl sokat játszani, a szél is erős volt, meg az interferencia is. A horvátok minden nagyobb hegycsúcsra antennákat, átjátszókat, erősítőket telepítenek, itt is volt egy köteg, a Mavic Mini pedig erősen panaszkodott, hogy alig érzi a jelet.)
Séta hazafelé. Még benéztünk Betina óvárosába. 2006-ban írtam, azóta is tartom, Betinának van a szigeten a legszebb óvárosa. Ehhez képest még nem csavarogtunk benne, pedig itt lakunk mellette. Holnap reggel meg már megyünk haza.
Fel. Le. Mint az egész szigeten úgy általában.

Na, eddig volt jó.

A szálláson kifújtuk magunkat, majd a csajok kimentek a gigaúszógumival sörözni, én meg elbringáztam boltba. Valami elképesztően felnyomták az agyamat. Az egyébként is szűk boltban két helyen is árufeltöltöttek, kerekes kosárból, hogy biztosan ne lehesssen elmenni mellettük, nem sokkal később bejött négy HP (a gyengébbek kedvéért HülyePicsa, azaz középkorú nő, akinek fogalma sincs, hol van és mit csinál, ebből kifolyólag mindig a legszűkebb részeken áll le csacsogni a másik HP-val), nekem meg a csajok kifejezetten egzotikus cetlit írtak, mindenféle marhasággal, pedig én csak sört szerettem volna venni. Aztán a pénztárnál tumultus, a kerekes kosarat nem tolhattam ki a boltból, a táskák a bringán voltak, kézben nyilván nem tudtam kivinni mindent, volt némi balhé, mire kijutottam. A betinai útszűkületbe beszorult egy hajószállító kisteherautó, ott is lett egy jófajta tumultus. Mire hazaértem, azt hittem, felrobbanok. Nem akartam semmi mást, mint klímát, egy sört és ebédelni valamit, lévén ekkor már negyed kettő volt, én pedig hatkor keltem. Nej viszont ekkor találta ki, hogy bemegy a hullámokba emberkedni a kajakjával, ami azt jelentette, hogy nekem is mennem kell, segíteni beszállni, figyelni, amíg birkózik, aztán segíteni kiszállni, én viszont nem voltam hajlandó, éhes voltam, nyűgös, ezután kimentek Dórával, de az nem volt az igazi, a beszálláson sem jutottak túl, én ebéd után kiindultam, de akkor már jöttek vissza, majd Nej ivott egy sörnyi bátorságot, ekkor kimentünk újra és végre tudott menni egy kört a hullámokban.

Egyébként tényleg rendes hullámok voltak, Nej úszógumiját korábban simán elragadták, esélyük sem volt utolérni.
Ráadásul mire befejeztem az ebédet, beállt a belső parkolóba egy harmadik autó, végképp kizárva a lehetőséget, hogy meg tudjak fordulni az udvarban és orral ki tudjak menni a szűk kijárati folyosón. (Eredetileg úgy terveztem, hogy ebéd után megfordulok. Tényleg nem értem, mi a fasz problémája volt az univerzumnak az ebédemmel, de elég rendesen büntetett érte.) Miután visszajöttünk, még tettem egy próbát, de sikerült úgy beragadnom az autóval (pár centi kellett volna, de nem volt), hogy a szorult helyzetből csak úgy tudtam visszaforogni, hogy a kerítésnél meghúztam a kocsi elejét. Elég szépen. Fasza. Nyilván sokat dobott az egyébként is idegbeteg kedvemen.
Ja, utána munkaidő nyilvántartás. Mert hogy a hazaérkezés után otthon eszembe sem fog jutni, az biztos. Külön élvezet lesz ezen a neten. Gyakorlatilag mint a mesében, hol volt, hol nem volt, leginkább az utóbbi.
És akkor ma még pakolás: a kerékpárok bekötése a kocsiba, kajakok felrakása, lekötése és elkezdeni az aprócuccok összerakását. És így, ilyen feszülten, idegesen jön a kellemes, hangulatos utolsó vacsora, étteremben. Azt hiszem, a mai nap után félrészegre kell innom magamat, hogy legalább mosolyogjak.

Alakul.

Délután ötkor elmentünk étterembe pizzázni (a pizza egyébként jó volt) , figyelve arra, hogy hatra otthon legyünk. Mégis csak más a német-angol meccsel a háttérben pakolászni, mint anélkül. Meg persze bontottunk bort is, naná. Valószínűleg a holnapi egész napos vezetésen nem fogom annyira jól érezni magam, mint ahogy most alakul, de majd csak lesz valahogy. Legfeljebb otthon utánatöltök.

Hát, Árpád, annyit sajnos nem ittam, hogy ez a meccs tessen. Valószínűleg annyit nem is lehet.

Laza evezés, Slanica bringatúra
2021.06.28; hétfő

Menetrendszerűen. Jó ilyesmit mondani, amikor jó dolgokról van szó. Hat óra tízkor elkezdett perzselni a nap, igen, redőnyön keresztül, egy klímás lakásban, felhúztam az úszónacimat, kisétáltam, körbeúsztam a strandot, a kinti zuhanynál lemostam magamról a sós vizet, a lakásban átöltöztem, elsétáltam a pékségbe, megvettem a reggelit. Eddigre mindenki megébredt, reggeli, a napot beindító sör, utána olvasgatás a neten, programtervezés, majd újabb átöltözés, kajakok kicipelése a partra, vízreszállás, 40 perc evezés a Jezera Village kempingbe, bolt, sör (a kocsma ilyen korán még nincs nyitva), a sört a játszótéren ittuk meg, egy árnyas fa alatt, egy másik pár társaságában, akik szintén ideszorultak sört inni, majd vissza Betinába, ami már sokkal kalandosabb volt, feltámadt a szél, megszaporodtak a miniyachtok, táncolt a víz és a kajak, a kiszállás megint agyfelbaszó, de ilyen az, amikor váratlanul tele van a gyerekrészleg, bár úgy általában is meglepő volt, milyen sok helyen milyen sokan vannak, ahhoz képest, hogy hétfő van, na mindegy, én leültem a konyhában sört inni, Dóra és Nej kimentek a strandra a sörivós úszógumijaikkal, amit én fel akartam venni drónnal (ís, mert gopróval már tegnap felvettem), de nem jött össze, sokan voltak a strandon, én meg azért csak full illegálban nyomom, sebaj, holnap hátha sikerül, legfeljebb kihajtom őket hajnal hatkor, a kameráért mindent. Visszajöttem a lakásba, bedőltem az ágyba olvasgatni, naná, hogy végigaludtam a teljes csendespihenőt, négy óra körül kezdtem éledezni. Bringaprogram. Irány Slanica, a sziget legnépszerűbb strandja.

Az egész út kábé 10-15 kilométer, de kalandos. Nagyrészt a tengerparton kanyarog, kifejezetten hangulatos, csakhogy utána haza is kell jönni, keresztül a sziget hegygerincén, ami 500 méter hosszan 13%-os emelkedő, ötezer fokban. Az andalgás után nem esett túl jól. Otthon pedig megintcsak rutin, sör, nekem téliszalámis szendvics, Dóra halat sütött maguknak, utána bor, nekem blog, Nej nekiállt dolgozni. Közben néha ránéztünk a horvát-spanyol meccsre és nagyokat csodálkoztunk. A kisvárosokban valószínűleg ingajáratban jár a rohammentő.
Utána még egy pohár bor, alvás.
Tényleg semmi extra, mondhatni rutinos nap. Nem volt egésznapos túra, nem volt nagy megerőltetés. Mintha nyaralnánk.

Néhány apró életkép.

Az udvaron rozmaringból van a sövény. Miközben én évek óta azért küzdök, hogy a teraszon legalább egy megmaradjon a 4 tőből. (Kettő már elpusztult.) Ezt jobban írigylem tőlük, mint a leandert vagy a citromfát.

A bringás kiránduláson megint belefutottunk a kerékpárút sajátos, dalmát értelmezésébe. Konkrétan a Slanica és Cigrada közötti parti út végéről van szó. Kerékpárút. Talán montival. Talán. Mi toltuk.

Ronda nagy bogár csimpaszkodik egy levélen a teraszunk mellett.
– Nagyon higgadt – motyogtam, kamerával a szemem előtt.
– Az előbb más pozícióban volt – jegyezte meg Nej.
– Biztos? Akkor óvatosan fényképezem. Szárnya is van és amilyen rosszarcú, leköp valami méreggel és meghalok.

– Nézd, milyen bátor voltam!
– Te hős!
– Figyeljetek, ez már döglött – jött közelebb Dóra.
– Ne hülyéskedj, él ez. Csak higgadt.
– Háát…
– Már nevet is adtunk neki. Béla.
– Ez egy kabóca.
– Tulajdonképpen lehet. Béla a kabóca.
– De ha megnézitek közelebbről…
– Én nem hajolnék ennyire közel hozzá.
– Mondom, ha megnézitek közelebbről, láthatnátok, hogy ki van szakadva a háta és belülről teljesen üres.
– Fúj. Tényleg.
– Na ugye.
– Akkor ez Béla, a kabócaálca.

Laza evezés, Tribunj bringatúra
2021.06.27; vasárnap

Kora reggeli úszás, pékség, burek.

Reggel burek, este burek,
Ettől leszünk mozgéburek!
– Családi csatakiáltás –

Akkor bontsuk ki ezt a kajakos dolgot.

Az első hiba: nem tudatosult eléggé, hogy nem túrázni jövünk. Első reflexből otthon még túrákat terveztem. Ezt el kellett engednünk. Megtettük, de sajnáltuk. Hiszen a tengeren túrázni is jó, nem csak kajakos technikákat gyakorolni. Erre kaptunk egy olyan tengert, amelyen a jelenlegi tudásunkkal, ezekkel a kajakokkal nem igazán merünk elmenni túrázni. Végül úgy döntöttünk, hogy délelőtt, amikor még csak közepesen szar a víz, akkor evezünk másfél órát (ez egyben túrázás is, meg gyakorlás is), majd délután, amikor már nagyon szar, akkor bringázunk. Igen, fáj a szívem, hiszen itt van az orrunk előtt egy számunkra éppen nehezen kezelhető tenger, itt lenne az alkalom, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tanuljunk… de nagyon zűrös a beszállás, nekem pedig lassan gyógyul a sebem. (A lepedőm úgy néz ki, mint egy mészárszék.) Evezni a part mellett evezünk. Ha borulás van, legfeljebb kiúszunk.
A második hiba: jelen állapotunkban túl kockázatos volt csak ezeket a kajakokat lehozni. Rá is faragtunk: egy szerencsétlen sérülés rögtön az elején keresztülhúzta a terveinket. Valószínűleg jobban jártunk volna, ha a polietilén kajakokat hozzuk és ebben a ramaty szélben túrázunk vadul. Otthon pedig keressük a necces szituációkat az új kajakokkal.
(Igen, én is érzem, hogy nem minden stimmel. Dolgozni fogunk még rajta.)

Szóval reggeli evezés. Ha végig partközelben szeretnénk maradni, akkor nem nagyon van más lehetőségünk, mint a megszokott Lovisca öböl. (Elméletileg mehetnénk tovább Tisnóba, utána pedig Jezerába, de ekkor már a visszafelé út lenne nagyon cifra. A szél ugyanis nem enged ennyi időt.)

Visszajöttünk. Odafelé nem volt semmi gond, sima víz, kevés motorcsónak. Visszafelé már annál inkább. Feltámadt a szél, de valahogy úgy, hogy ő sem tudta, merről fújjon. A windy szerint ebben az időszakban kellett váltania északiról délnyugatira, ehhez képest átváltott egy kicsit nyugatira, majd visszaállt északira és felerősödött. Mi meg hol erre táncoltunk, hol arra. Miközben a délnyugati széltől védettek lettünk volna.
Az apartmanhoz közeledve még éppen elslisszantunk egy induló jetski mellett, aztán strand. A sziklák miatt a gyerekrészleg. Csak hát vasárnap 11-kor a gyerekrészleg is tele van fogalmatlan aprókölykökkel és hasonlóan bamba szülőkkel. Megáll… és csak néz. Nem esik le neki, hogy elállja az utat és arra várok, hogy lépjen már vagy jobbra, vagy balra… csak áll és nézi a nagy hullámokban táncoló kajakot. És ehhez add hozzá azt a vacak futóhomokszerű aprókavicsos partot. Benavigáltam magam párhuzamosan mellé, kiléptem az egyik lábammal, besüllyedtem bokáig, léptem volna a másikkal, de egy hullám elvitte a kajakot, a kint lévő lábammal meg nem tudtam erőt kifejteni, hiszen ha megpróbáltam, csak jobban besüllyedtem, végül kénytelen voltam kifordulni térdre a kajakból. Az aprókavicsra. A nem igazán begyógyult sebemre. Sós vízben.
Volt némi káromkodás.

Becipekedtünk. Befészkeltük magunkat Klíma anyuci ölébe, sör, ebéd, sör. Utána kinéztem az ablakon. Délután fél egy és odakint tombol a szél. Azaz megint jól döntöttünk, hogy megelégedtünk ennyi evezéssel.

Ebéd után alvást terveztem, de a csajok bementek a vízbe, a nagy úszógumikkal, melyekbe beleülve sörözni lehet, nyilván én is bementem utánuk, víz alatt úszva, gopróval a fejemen.
Az úszkálás után viszont tényleg szunyóka.
Előtte még megoldottam a melegvizes problémát. Az előszobában van egy kapcsolótábla, nekünk teljesen szokatlan kapcsolókkal. Olyasmi, mint egy biztosítéktábla, de azok általában vagy valahol rejtve, vagy magasan vannak. Ez viszont elérhető magasságban figyel. Természetesen a kapcsolók már régen felkeltették a figyelmemet. Az egyikről kiderült, hogy váltókapcsoló, a fürdőszoba világítását kapcsolja, váltva a fürdőszobai nagy kapcsolóval. Jó. Értelme nem sok van, de jó. A másik kettőről nem derült ki semmi. Aztán egyik este Nej panaszkodott, hogy hiába kapcsolta be a villanybojlert, nem csinál meleg vizet. Nekem pedig reggel eszembe jutott, hogy van két darab ismeretlen rendeltetésű kapcsoló az előszobában. Nyilván eljátszottam velük és tadamm, az egyik a bojler központi kapcsolója volt. Innentől kezdve kaptunk melegvízet. A harmadik kapcsolóról a mai napig nem tudok semmit. Lehet, hogy az indította be a bitcoingyártó gépsort a fészerben, csak éppen nem tudtunk róla.

A csendespihenő után bringázást terveztünk. Az ilyesmi nagyon elvi hibás. Alszol. A klímával kényelmesen temperált, elsötétített szobában. Odakint közben beleolvad a villanyoszlop a már korábban felolvadt aszfaltba. A magam részéről legszívesebben ki sem bújtam volna az ágyból reggelig, pontosabban hajnalig, mert akkor van jó idő. Végül a csajok dumáltak meg, hogy menjünk.

Nem bántuk meg. Habár tényleg piszkosul meleg volt és az úton sem hemzsegtek az árnyékos részek, de szép tájakon jártunk.

Tisno, áttekertünk a szárazföldre, majd az EuroVelo8-as úton a lokvicai strandig, jó volt, mint eddig mindig, utána a parti úton Tribunj, szemtelenül bepofátlankodtunk a kis utcákba, a horvát családok vacsorájába, a férfiak esti kocsmázásába, majd visszafelé leültünk mi is egy strandkocsmába, csapolt Karlovacko, fiatalság, bulihangulat. Jó volt.

Otthon újabb halsütés.

– Meg tudnám szokni, hogy minden este halat eszek – jegyezte meg Nej.
– Nekem azért már hiányzik a csirke rizzsel- mélázott el a lányom.
– Valahol nekem is a főzelékek – ismerte be Nej.
– Bakker, ez már stockholm szindróma – húztam el a számat.

Persze megint egy nagy tál garnéla, a csajok nem bírnak betelni ezzel az apró bogárral. Ma este lecsósra vették a figurát.
Én borra és sajttálra szavaztam. Ezen a környéken ez sem rossz.
Illetve… az első körben az volt a rendezőelv, hogy mindenféle plavacsokat veszek, 30-40 kuna között. (Az egyszerűség kedvéért számoljunk 50-es szorzóval.) Már csak a szálláson jutott eszembe, hogy itt van a mobilon a csodálatos Vivino applikáció, akkor legalább utólag nézzük vissza, mit vettünk. Borzalmas lett az eredmény. Eddig itthon a legrosszabb borom 2,8-as átlagú volt, itt meg repkedtek a 2,4-es értékek. A 2,8 már jónak számított.
Kedves bortermelő emberek, horvát felebarátaim, hát mi a fasz van veletek? És nem, nem kisboltokban vásároltunk, hanem a sziget legnagyobb boltjában, fent a dombtetőn. Akárhogy is nézzük, ezek 1500-2000 forint közötti borok, nálunk ebben az árkategóriában már nehéz mellényúlni. Itt meg a nyolcból hat 2,3-2,8 közötti értéket hozott.
Na jó, volt közöttük egy 3,4-es is. Egy.

Nagy drónozós gyalogtúra
2021.06.26; szombat

Mára 22-45 km/h közötti, igen kellemetlen irányú szelet jósolt a windy levelibékája. Nem szállunk vízre, inkább gyalogtúrázunk.

És ha még csak a szél játszana. A másik baj a tereppel az, hogy nagyon elszaporodtak a motorcsónakok, yachtok. Hat évvel ezelőtt még láttam embert, aki átúszott Betinából a világítótoronyhoz, azaz keresztül a csatornán. Ma a yachtok miatt életveszélyes lenne a mutatvány. Még kajakkal is bátorság kell hozzá. Ráadásul itt egy természetes csatorna van a sziget és a szárazföld között, nem is túl széles, kábé 500 méter, így egy-egy hajó hullámzása hosszú ideig pattog a két part között. Persze nem egy hajó megy el, hanem folyamatosan jönnek, olykor hármasával.

A murteri csatornában láttunk olyat, hogy kilenc yacht futott össze. Egy csatornában, lassítás nélkül. Na, itt nem ültem volna kajakban. Pedig azzal is ezen a csatornán kell átmennünk.

A gyalogtúra első állomása a Plitka Vala kemping melletti hegy. A kemping weboldalán ugyanis szerepel egy fénykép valahonnan fentről. Ami azt jelenti, hogy oda, arra a fentre valahogyan fel lehet mászni. És mivel semmilyen jelzett út nem vezet fel, valószínűleg rajtunk kívül semmilyen elmebeteg sem lesz fent. Azaz szabadon lehet drónozni.

Pásztorkunyhó a hegy tetején. Másodikra megtaláltam.

Hát, bakker, ez maximum a kutyájáé lehetett. Bár annak meg nagy. De azon a bejáraton maximum egy mikropásztor fért be, négykézláb.
Sebes lábbal, védelem nélkül meg sem próbáltam az éles köveken.

A horvátoknál vicces növények vannak. Minden részük kemény és rúg, csíp, mar, harap. Elindulsz egy erdőben, magyar tapasztalattal olyan kellemes aljnövényzetnek tűnik, valójában ezer apró fűrész és köszörű. De nem ez a legdurvább, hanem az, hogy kő, kő, mindenhol. Ami úgy néz ki, hogy egy gyepes tisztás, az valójában egy kőomlás, melyet egy méter magasan benőtt a fű. Belépsz és pillanatok alatt orra esel, mert nem látod, hová lépsz és óhatatlanul becsúszol két nagyobb kő közé. Amikor pedig elesel, magához ölel a Smirgli Brigád.

Pokoli a meleg, ehhez képest kellemetlen dombokat mászunk. Miközben itt csobog mellettünk a hideg tenger. Tényleg nem vagyunk normálisak.

Tisnóból felsétáltunk a Karavaja templomhoz. Ez az a templom, amely mellé amfiteátrumot építettek. Így lesz a kis templomból nagy hitközösség.

A drónfelvétel sajnos nem lett igazán jó, a Mavic Mini odafent nekiállt sikoltozni, hogy túl nagy a szél és vagy én hozom le, vagy magától jön le. A templom mögötti hegy csúcsán már elő sem vettem.

A templomhoz kétféleképpen lehet feljutni. Gyalog egy hosszú-hosszú lépcsőn, autóval egy keskeny aszfaltozott úton. A vicces rész utána jön, ugyanis a templomtól tovább már csak földút megy Jezera felé, de ez minden térképen kerékpárútként szerepel.

Nézd meg. A windy – egyébként kifejezetten jó – térképe kerékpárútnak jelzi, a bikemap.net tervez rá bringaútvonalat. Csak éppen ez egy lépcsőkkel sűrűn telepakolt földút. Még montival se könnyen lehet rajta lemenni, szinte végig ugratni kell. Ezer mákunk volt, amikor úgy döntöttünk, hogy előbb gyalog járjuk be.

Jezera. Kiléptünk a vadonból és egyből egy bolt. Van, akinek víz, van akinek gyümölcs, van, akinek sör.

A falucska közepe, kikötő. Egy normális étterem van. Pizza, az nincs. Csak hal.

Ami annyiból vicces, hogy én nem szeretem, Nej és Dóra meg minden este mindenféle tengeri mütyűröket, halakat sütnek maguknak, hol tűzhelyen, hol grillen. Egyik nap már elkaptam egy olyan megjegyzést is, hogy talán jó lenne már egy csirke. Erre beestünk egy halétterembe, a halkedvelők mekkájába.
Én csevapot ettem.

A saccolás bejött. Odafelé séta közben még csak-csak evezhetőnek tűnt a tenger, de hazafelé már csak hűledeztünk a hullámok láttán. Attól tartok, át fogjuk értékelni a kajakozást.

Hazafelé már kiszáradás. Otthon egyből három doboz nullás radler. Izotonikusan.

Vacsora és fél kilenckor mindenki eldőlt. Az a sok friss levegő, tutira az volt.