Search: “"Grúzia 0"”

Gori, Kutaisi
2016.05.16 hétfő

Valamilyen állat végigcsuklotta az éjszakát.
Nem én voltam.
Reggel próbáltuk kianalizálni, hogy vajon csacsi lehet, vagy liba, de nem tudtuk egyértelműen beazonosítani. Még a Shazam sem segített.

Egy generátor barátságosan duruzsolt valami parkoló kamionban. Az ablak alatt. Egész éjjel.

A külvárosi utcán falkákban jártak a kóbor kutyák. Volt egyfajta hangulata. Az időjárásnak még a szeme sem állt jól, kora reggel még csak szemetelt az eső, de aztán rákezdett.

Nejjel viszonylag korán keltünk, ugye amikor az egész épületre egy fürdőszoba van, akkor sejthető, hol lesz torlódás. Így is történt. A fürdőszoba folyamatosan foglalt volt, mi kiültünk kávézni a nappaliba, a folyosóra pedig, ahogy telt az idő, ütemesen hajoltak ki a szobákból a kócos fejek, mint a prérikutyák. Ellenőrizni, hogy a folyosó végén lévő fürdőszobával mi van.

Várakozás közben levettem a polcról egy orosz nyelvű grúz népmesegyűjteményt és felolvastam belőle Nejnek. Érdekes népmeséik lehetnek, a Hamupipőke például egy az egyben benne volt, egyedül a prince sharming volt egy valamivel harciasabb kiadású, mokány grúz legény.

Reggeli a másik szálláson, halvány reménykedés, hogy eláll az eső, de nem, aztán elmentünk bevásárolni a Sztálin szupermarketbe (az összes maradék pénzünket – 5 lari – Roshen csokikba öltem), majd megint busz és irány a grúz Úrkút.

Hat évig éltünk Úrkúton, egy bakonyi faluban. A település mellett mangánbánya volt, az tartotta el a népet. Aztán amikor a bánya kimerült, a falu is lepusztult.

Szószerint ugyanez játszódott le, csak jóval nagyobb léptékben, Chiaturán is. A település a Szovjetunió legnagyobb mangánlelőhelyére épült, keresztül-kasul fúrták a terepet, mely már önmagában sem volt egyszerű hely: a Kvirila folyó szűk völgyben kanyarog, a bányák – és a lakótelepek egy része – a hegytetőn található, a település pedig részben a völgyben, részben a hegyek oldalában. Hogy a bányászok gyorsan meg tudják közelíteni a bányákat, 17 drótkötélpálya épült ki, ezek kötötték össze a település részeit, illetve a bányákat. Néz ki valahogy. (A település neve is azt jelenti, hogy féregjárat.) A városnak komoly bolsevik múltja van, ez Grúziában szokatlan, errefelé a szocdem (mensevik) hozzáállás volt az elterjedtebb. A helyiek még ma is büszkék arra, hogy a helyi munkásmozgalmat az ifjú Sztálin szervezte meg. (A nyugati világban úgy is hivatkoznak a kötélpályákra, hogy Stalin Cable Car.)

Tamás ide, erre a helyre időzítette az egyik meglepetést: elővett két doboz vörös kaviárt, a burzsoázia eledelét, nálam pedig éppen volt egy üveg ukrán vodka, így a romkupac, a lepukkant bolsevik város közepén dőzsöltünk egy nagyot. Már csak a szelvénysarkak vagdosása hiányzott.

– Az a baj, hogy viszolygok tőle – jegyeztem meg, amikor megkaptuk a kaviáros tégelyt.
– Milyen íze van? – kérdeztem Nejt – Olyan halas?
– Inkább petesejtes – jegyezte meg mögöttünk Noémi.
– Tényleg, tudja valaki, hogy lehet-e már legálisan vásárolni fekete kaviárt? – kérdezte Zsolt.
– Arra a fekete golyókra gondolsz a zöld takonyban? – pontosított Szvetlána.
– Köszönöm, most már sokkal jobb – meredtem a dobozra.

A domb tetején egy elhagyott panel lakótelepet találtunk.

Illetve, nem is volt annyira elhagyatott, néhány lakásban volt élet. (Lásd műanyagablakok, parabolaantenna.) Hogy illegális foglalók lehettek, vagy egykori lakosok, a fene tudja. De megszervezték maguknak az önellátást.

Az utóbbi képen kiskacsák fürdenek fekete tóban. De az egyik udvarban láttunk tehénkét is. Szóval eléldegélnek valahogy.

A buszon Tamás elindított egy körkérdést: kinek mi volt a legnagyobb élménye, kit mi fogott meg a legjobban? Nej a grúzok létezésért vívott harcát emelte ki; azt, hogy a grúzok, habár nem gazdagok, de összevakarnak minden fontos dolgot. Példaként említette, hogy milyen nagyszerű reggeliket raktak össze, pedig mindenük, ami volt, az a tehén.
– Ó, azok a nagyszerű tehéntojások! – jegyezte meg egy gonosz hang a közelében.

Innen nem messze található Katskhi, egy monostorral és egy… oszlopszenttel. Ez utóbbi némileg félreérthető, aki Ráth-Végh könyveken nőtt fel, ma is úgy gondolhatja, hogy ezek az emberek felmásztak egy oszlop tetejére és ott szentkedtek. Az egyházi ábrázolásuk még durvább, a szent mintha egy kéményben élne, csak derékig látszik ki belőle. (Gondolj bele, felülről táplálják, alul pedig… hát, izé.)

A fenti képen, Tamás mögött látható is egy ilyen ábrázolás.
A valóság némileg más volt. Az oszlopszent keresett egy kiálló sziklát, arra mászott fel és ott éldegélt. Feltehetően valami földi szupporttal, mert anélkül meglehetősen hamar találkozhatott a Teremtőjével.

Katskhi-ban ez így nézett ki.

Mint látható, a tetőn van egy csörlő, Maxim atya – az éppen aktuális oszlopszent – ezzel tudja felhúzni az ételt, gondolom ezzel húzta fel a kisháznak való köveket is. Ha jobban megnézed, vaslétra is vezet a tetőre. A szikla tövében van egy aprócska kolostor, ők segítenek az atyának életben maradni.

Abban, hogy valaki oszlopszent, az a lényeg, hogy az illető annyira eltávolodik az emberiségtől – a társaságtól, a létfenntartásért vívott küzdelmektől – amennyire csak lehetséges, a pár négyzetméteres élettérben nincs más lehetősége, mint egész nap elmélkedni, imádkozni. Ez tulajdonképpen rendben is volna, ha nem olyan lenne a világ, amilyen. Jelenleg Katskhi kiemelt idegenforgalmi látványosság, a grúz idegenforgalmi prospektusok borítóján szerepel, Maxim atya akár csak egy szezonban is több embert láthat, mint korábbi életében, és ez a sok ember mind rá kíváncsi. Először azt hittem, csak nekem van perverz agyam, amikor megkérdeztem, nem próbálták-e még meglepni az atyát egy drónnal? De Tamás szerint ez egyáltalán nem ritka dolog, orosz dronerek rendszeresen bepróbálkoznak. Nos, ennyit a nyugodt életről a szikla tetején.

Még valami Maxim atyáról. Nem túl régen él a szikla tetején, korábban a közeli Chiaturában tevékenykedett. Mint drogdíler. Most éppen vezekel.

– Az atya valamikor Chiaturában volt drogdíler – közölte Tamás.
– Akkor tulajdonképpen megtartotta az ügyfélkörét? – kérdeztem vissza.
– Ja. Csak áttértek keményebb anyagra: isteni malaszt, meg ilyenek.

Innen már mehettünk volna egyenesen is a szállásra Kutaisziben, de még volt egy fontos kitérőnk északra: a Gelati kolostorkomplexum.

Tudom, eddig reménykedtél. Megfenyegettelek, hogy írni fogok Grúzia aranykorának királyairől, aztán már az utolsó rész vége felé járunk, eddig semmi, te pedig úgy gondoltad, hogy nem is lesz. Hah.
A Gelati kolostorkomplexum Grúzia különösen kiemelt egyházi nevezetessége. (Tudom, ezt már sok helyen írtam. Ez egy ilyen ország.) Többek között itt van eltemetve IV, azaz Építő Dávid, I. Demeter, III. György és a krónikása szerint I. Tamar is, bár ez utóbbi még nem lett megerősítve. Azaz a teljes aranykor. (És természetesen sok más király is.) A kolostoregyüttes ez alatt a négy király alatt épült ki teljesen, azaz nem különösebben eredeti ötlet, ha az épület leírását összemosom a királyok történetével.

IV. Dávid apja II. György volt és nem igazán tudott megbírkózni az oszmán, azaz szeldzsuk törökökkel. Gyakorlatilag ők uralták az országot. Dávidnak 16(!) évesen lett elege apja teszetoszaságából, 1089-ben gyakorlatilag megpuccsolta és átvette a hatalmat. Haláláig (1125) nem is engedte el. (Ez arrafelé úgy ment, hogy az öreg király társuralkodóként vette maga mellé a fiát, aztán betanította. Dávid viszont egyből a hátsó padba küldte a tanítóbácsit.) Újjászervezte a katonaságot és lassan, de biztosan hazavágta a szeldzsukokat. Lerendezte az ellenszegülő főurakat. Részt vett a keresztes háborúkban. Végül annyira megerősödött, hogy felmondta a szeldzsuk uralkodónak a hűbér fizetését, de Bizánc támogatását is elutasította. Köszi, megleszünk mi magunk is. Sőt, nekiállt rivalizálni Bizánccal. Finoman bevezette, hogy ő nem csak a nevében, de ténylegesen is rokona, leszármazotta a bibliai Dávid királynak. Rengeteg templomi ikonon, festményen játszadoznak el ezzel a kettősséggel. (Csak érdekességképpen, Dávid halálakor hogyan nézett ki Grúzia.)
Dávidot nem véletlenül nevezik Építőnek. Egyrészt átszervezte az országot, másrészt bátran mert nagy lenni. Elkezdte másolni Bizáncot, de nem mint követő fél, hanem mint egyenrangú. A grúz ortodox egyház a mai napig büszke arra, hogy nem egyezik meg sem a bizánci, sem az orosz ortodoxiával. Dávid kezdte el a Gelati komplexumot is építeni. (A felépült templomegyüttest második Jeruzsálemnek, illetve második Athosznak is emlegették.) Abban is volt tudatosság, hogy nem az országegyesítő III. Baghrat közelben álló katedrálisát bővítette tovább, hanem újba kezdett. (Ma mind a két vallási központ a Világörökség része.) Hogy a komplexum hány templomból áll és melyiknek mi az építészeti jelentősége, azt nem fogom boncolgatni, aki kíváncsi rá, úgyis megtalálja. Két épületet emelnék ki. Az egyik az egyetem.

Ezen ma mosolygunk. Egy nagy hodály, semmi katedra, az emberek ültek körben és valaki beszélt. Akár istálló is lehetett volna. De nem az volt. Dávidnak ugyanis elege lett abból, hogy országa értelmiségét Bizáncban képezték és a tudással együtt Bizánc iránti hűséget is plántáltak a fejükbe. Neki saját, grúz értelmiség kellett. Hazahívta Bizáncból az összes grúz tanítót, majd itt, Gelatiban beindult a hazai képzés. Minden akkor ismert tudományban. (Tudom, gusztustalan aktuálpolitika, de rettenetesen bosszantó, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt király pontosan tudta, mi kell az országának, nálunk meg ma pont ellentétes folyamatok játszódnak.)

A másik említésre méltó pont, a régi bejárat. Dávid ugyanis igazi hittel bíró király volt. Egyfelől királyként, azaz reálpolitikusként sokszor kellett becstelen dolgot cselekednie. Ezeket meg is cselekedte, de mai kifejezéssel élve, akkora volt fejében a kognitiv disszonancia, hogy egy idő után ki kellett engednie a gőzt. Ennek eredménye lett az öregkorában írt nyolc himnusz. Ebben mindenféle mellébeszélés nélkül megírta, mikor, milyen esetekben volt gazember. (Megint aktuálpolitika, de ha az az ember, akire gondolunk, szintén megírná ugyanezt, az nem nyolc himnusz lenne, hanem a Háború és Béke.) Dávidot a téma annyira nyomasztotta, hogy úgy végrendelkezett, a sírja legyen a Gelati komplexum főbejárata alatt. Hogy mindenki, aki bemegy, tapodja az ő sírját. Segítsen neki abban, hogy levezekelje a nagy bűneit.

Nem azért mondom, de a grúzok mintha ezt az egészet nem respektálnák annyira. Egyrészt áttették a főbejáratot egy másik oldalra, Dávid sírja így már csak egy zsákutcában található. Másfelől még egy vörös kordonnal le is kerítették, nehogy valaki rálépjen. Mi ez, ha nem a nagy király szándékának meggyalázása? Félrehúztuk a kordont és adtunk rendesen Dávidnak.

Aztán szaladjunk végig a nagy királyokon. Dávid fia, Demeter látszólag nem csinált nagy dolgokat, valójában persze igen. A szeldzsukok nem törődtek bele a status quo megváltozásába, folyamatosan emberkedtek, Demeter pedig folyamatosan leverte őket. Az országban is sok volt a lázadás, puccskísérlet, Demeter ezeket is leverte. A fia – miután társuralkodó lett – addig cseszegette a fatert, amíg az be nem állt szerzetesnek, csakhogy félévvel később a gyerek meghalt, Demeter visszajött királykodni. Legfőbb jelentősége abban állt, hogy kezelte azokat a hullámokat, melyeket Dávid törekvései keltettek.

Fia, III. György stílust váltott. Elege lett abból, hogy a szeldzsukok állandóan támadják, így ellentámadt. Sikerrel. Közben terjeszkedett Örményország felé is. Természetesen ellene is fellázadtak a főurak (Grúziában vagyunk, ugye), de leverte őket. Fia nem született, de egy bátor és határozott mozdulattal fiúvá nevezte ki egyetlen lányát, Tamarát. Aki így már király lehetett. Így is nevezik: I Tamar király. Nem királynő.

Tamarnak nem volt könnyű dolga. Az állandóan háborgó grúz főnemesség nem igazán akarta elfogadni. Nyilván a külső ellenségek is ki akarták használni a belpolitikai válságot. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni. Tamar vette az akadályokat. Ügyes reálpolitikus volt, kijátszotta egymás ellen a főurakat. Majd összeházasodott egy orosz herceggel, aki ezerrel vetette bele magát (és a hadseregét) a csetepatékba. Minden rendben is lett volna… csak éppen a hercegnek nem minden porcikája volt vasból. Magyarul elmaradt a gyermekáldás. Végül alkoholizmus és szodómia vádjával kiebrudalták az országból, majd Tamar egy hasonlóan harcos oszét herceggel lépett házasságra. A katonai erő itt is rendben volt, de az oszét herceg már az ágyban is produkált, megindult a gyermekáldás. Tamar alatt így nézett ki Grúzia, és ez bizony nem kis teljesítmény. A királyt ezért később szentté is avatták.
Aztán megjöttek a tatárok és az egészet lerombolták. De ez már egy másik történet.

Végül búcsúzóul még egy kép a Gelati főtemplomból.

Tele van freskókkal, festményekkel, mozaikokkal. Csak szólok, hogy baloldalt a sarokban, a kék esőkabátos hölgy feje fölött, az IV. Dávid korabéli ábrázolása. Honnan tudjuk, hogy korabéli? Úgy, hogy a helyi egyetemen oktatták a festmények felújítását is. És hol máshol gyakorolhattak volna a nebulók, mint a közeli katedrálisban? Így az a tömérdek festmény az 1600-1700-as évekig folyamatosan újra lett festve, az eredetivel megegyező módon. (Azóta pusztul, de azért még elég sok minden látható.)

Nos, Gelati után már nem volt más program, mentünk a szállásunkra. Kicsit vicces, de úgy látszott, az összes grúziai utakat szervező magyar társaság ide foglalt szállást, mindenesetre kifejezetten erős volt a forgalom és mindenki beszélt magyarul. Volt egy fáradt vacsora, a kaja a szokásos, sajnos erősen koriander-centrikus, a házibor bűnrossz volt (a többi társaság nem is bízta a véletlenre, palackozottat rendeltek), nem is húztam sokáig. Kaja után egy gyors szivar, aztán ágyikó. Elvégre hajnali háromkor ébresztő.

Útvonal: Gori – Kutaisi

Hazautazás
2016.05.17 kedd

Izgalmas éjszaka volt. Éjfél tájban jött egy csoport, kettő körül ment egy csoport, az ajtónk meg közvetlenül a recire nyílt. Minden bőrönd gurulását hallottuk.

Összepakoltunk. A szvan só ekkor már egy aromazáró műanyag dobozban pihent, de mit csináljunk a füstölt sajttal? Végül határozott mozdulattal bedobtam a szennyeszacskómba. Győzzön a büdösebb.

Időben kisétáltunk a hallba, volt időnk körbenézni. Érdekes, de ahogy kicsit is nagyobb lesz a tér, mindenhová beraknak egy pianínót. Ez valami kifinomultsági jelzés lehet.

Busz jött, felpakoltunk, időben ki is értünk a repülőtérre. Check-in (nincs online), security, már bent is voltunk. Gondoltam, sétálok egyet – és igencsak meglepődtem. Azt tudtuk, hogy a külső térben – ritka módon – vannak ágyak. Igen, ágyak. Itt nem akarják ravasz karfákkal megakadályozni az alvást, hanem sőt. Egy csomó helyen vannak kényelmes matracok. De most fedeztem fel, hogy ugyanilyen ágyak vannak a kínzótérben, a secu mögött is. De láttam ennél hihetetlenebbet is. Mindenhol, a világban, ha átmentél a biztonsági ellenőrzésen, akkor már zárt világba érkeztél. És itt sehol, semelyik országban nincs dohányzási lehetőség. Kivéve Grúziában. Volt egy ajtó, mely egy emeleti, külső teraszra vezetett, ahol bizony lehetett bagózni. Hihetetlen.

Aztán megjött a repülőgép, beszálltunk, itthon Barna kijött értünk… és kezdődött a munkanap. Hiszen még csak fél nyolc volt.

Linkek:

• Az összes fénykép
• Az összes fénykép (diavetítés)
• Az összes kaukázusi témájú írás a Wang Folyó blogon
• Back of Beyond (Magyar nyelvű)
• Tbilisi Guide – Tourist Routes
• Bede Grúziában
• FullExtra: Kaukázuson túli területek
• Oktoport (01) (02)
• Csurtus
• Daily Mail: Stalin Cable Cars (Nagyon jó fényképek.)

Kazbegi, Gori
2016.05.15 vasárnap

Az éjszakát nem nevezném nyugodtnak, az ablakunk előtti parkolóban meccselte le vagy tíz kóbor kutya, hogy ezen az éjszakán melyikük lesz az alfa hím. És még csak bántani sem tudom őket, mert ezen a parkolón kívül tutira nincs másik sík terep a környéken.

Európai jellegű reggeli az alagsorban. Svédasztal, tojásrántotta, virsli, hideg ételek, tea, kávé. Semmi koriander. Össze lettem zavarva.

Eredetileg mára volt tervezve a Gergeti kolostor, de hogy tegnap, az utolsó pillanatban behúztuk, így időmilliomosokká váltunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy pihenünk, Tamás előrángatott a zsákból három extra programot.

Az első volt az, hogy buszozzunk el az orosz határig. Húsz kilométer. Határállomást ugyan már mindenki látott, én anno az SFOR által üzemeltetett ideiglenes bosnyák-horvát határt is, na annál úgysem tud senki durvábbat mutatni. De mégis megérte. A hadiút természetesen folytatódik Kazbegi után is, sőt. Innen indul a Darial hágó, mely már tényleg az üveg nyaka. Eddig még el lehet jutni így, meg úgy, de innentől a Kaukázus túloldalára egyértelműen ezen a hágón kell átevickélni. (Csak hogy legyen egy kis magyar vonatkozás. Nagy Sándor idejében itt védték a birodalmat a barbároktól, bizonyos Gógtól és Magógtól. Legalábbis a bibliában így hivták őket. Kik is voltak ők valójában? Nem tudni, sok értelmezés van. Ezek közül az egyik az, hogy a hunok.) Maga a hágó elég kemény terep: a grúz oldalon folyamatosan építik, azért járhatatlan. Az orosz oldalon meg azért, mert nem építik.

A folyót még tegnap lecseréltük. Az Aragvi a hegyekből délre folyik és értelemszerűen nem mászik fel a hágóra. Kazbegiből már a Terek folyó mentén haladtunk, mely északra, Vlagyikavkaz felé folyik. (A grúz építkezések lényege, hogy erre a folyóra is vízierőművet szeretnének applikálni.)

Végül feljutottunk a határig.

Az a szélcibálta grúz zászló már a grúz határt jelenti. Elméletileg mehettünk volna közelebb is, de arrafelé az oroszok már túl sokat kiváncsiskodnak.
A határállomáson van még egy frissen épült templom is, nyilván megnéztük (templom? naná!), de labdába sem rúghatott az ezeriksz éves templokkal szemben. Valójában a templom egyedüli előnye az volt, hogy onnan volt a legszebb a kilátás a határ felé.

A következő célpont egyben a napi végcélunk is: Gori. Nem nagy távolság, a csavargásokkal együtt is csak 260 kilométer. De éppen elég programot pakoltunk bele.

A hadiúton van egy durva szerpentines rész, most megálltunk fényképezni. Előttünk a mélyben egy, a sziklákra, domboldalra fecskefészek formában épült kis falu – Kvemo Mleta – terült el. Ötven évvel ezelőtt még ezek a kis falucskák jelentették errefelé az életet, és a falusi posta volt az a központi hely, mely bekapcsolta őket a civilizációba. A nagy Sztálin, bohó fiatalként ezeket a postafiókokat fosztogatta. Hogy megteremtse a kommunista párt anyagi alapjait. Emiatt volt köztörvényes bűnöző. Aztán amikor Berija lett a grúz tótumfaktum, akkor ezek az iratok valami furcsa véletlen során megsemmisültek.
Honnan tudom? Hát, egy biztos, nem a Sztálin múzeumból. Ott valahogy ezt elfelejtették megemlíteni.

Sztálin Goriban született és a város ezért kellőképpen hálás. (Valójában Sztálin nélkül nem lenne helyben idegenforgalom.) Hatalmas, impozáns palotát fogtak be Sztálin múzeumnak, a palota előtti térre pedig odaráncigálták (szétszedték, összerakták) Sztálin szülőházát. Hogy egy Hitlerhez mérhető, embertelen hóhér volt? De grúz. És a turisták kíváncsiak rá. Nézd meg, én is mennyit írok róla.

Hogy a grúzok mennyire szeretik Sztálint, az jó kérdés. Általában nem. De a lakosság kábé 20%-a isteníti és ha belegondolsz, ez nem is kicsi szám. A Fidesz kábé ennyi támogatóval szerez folyamatosan kétharmadot.

Mondanom sem kell, Gori sem úszta meg, Sztálin és Berija ezt a várost is modernizálták, azaz leradírozták a régi belvárost. Egyedül Sztálin szülőháza úszta meg, de az is csak úgy, hogy átrakták máshová. Sőt, nem csak átrakták, de építettek is köré egy durván stílusidegen oszlopcsarnokot.

A fenti kép Sztálin halotti maszkja. Az előtte lévő képen meg, no nézd már, nem a felszabadulás szobor?

Ez pedig Sztálin dolgozószobája. Az első kérdés, ami kiszakadt belőlem, az az volt, hogy hogyan fértek el azon a kanapén ketten Berijával?

Gondolkoztunk, hogy veszünk egy Sztálin hűtőmágnest az ajándékboltban (minden volt, amit csak el tudsz képzelni), a Firenzében vásárolt hűtőmágnes mellett (a Dávid szobor központi sávja, napszemüveggel) remekül mutatott volna, de aztán hagytuk a fenébe.

Összességében érdekes múzeum, de objektív történelmi értékelést ne várjál tőle. Habár irtják, de még mindig elég sok a hamisított fénykép, a nyíltan benyaló alkotás. Én sokkal inkább úgy éreztem magam, mint aki kórházban jár, nem múzeumban.

Goritól nem messze található egy újabb egykori főváros, Uplistsikhe (szószerint Minden Erődök Ura). Időszámításunk előtt 1500-ban itt már település állt, gyakorlatilag ez tekinthető a legrégebbi grúz (kartli) városnak. A Kura folyó kanyarulatában található település lakói a könnyen alakítható sziklákba vájták a barlanglakásaikat. Fénykorában a városnak 40000 lakója volt, ami – tekintve, hogy mindenki barlangban élt – egészen elképesztő közösség lehetett.

Aztán jött az a bizonyos IV. század, a főváros szerepét átvette Mtskheta. A városnak még voltak fellángolásai a VIII-IX. században, de a mongol megszállás végleg betett neki. Jelenleg olyan Pompei stílusú kihalt város.

A túravezetőnk szerint meglepően nagy testű gyíkok randalíroznak a köveken. A turistásabb részeken nem láttunk, én hátramentem az eldugott részekhez, ott voltak is, az egyik mögé beálltam és mentem vele, ahová szaladt. Mondhatni, halálra fényképeztem. (Aztán a képet már nem raktam ki a netre, így is túl nagy lett az album. Majd bekerül a videóba.)

Vedd észre, hogy eddig még nem is voltunk templomban. Mámint olyan igazi, 1500 évvel ezelőtti templomban. (A Sztálin múzeum nem számít.)
Egy újabb Sioni templom, az Ateni Sioni jött velünk szembe.
Erről a templomról azt kell tudni, hogy nem csak maga a templom érdekes, hanem a környezet is, amelyikben található.

Völgy, melyben a Tana folyó folyik, a templomhoz tartozó hatalmas udvar, szőlőkkel, parancsnoki UAZ-zal, folyóparton bóklászó állatokkal. A templom koráról nincsenek adatok, de a formája, stílusa alapján egyidősnek tekinthető a Jvari templommal, ami nem kis teljesítmény. Érdekesség, hogy a templom fala extrém módon ki van dekorálva, a festmények mellé pedig meglepően sok szöveget írtak. 1500 évvel ezelőtti betűkkel. (A grúz tündebetúknek legalább három generációja ismert.) Kincsesbánya ez a hozzáértőknek.
A templom egyébként nem igazán látogatható, éppen felújtják (még legalább 20 évig), de Tamás itt is megtalálta azt az embert, akinél a kulcs volt, szóval bementünk, és bár tilos volt, de természetesen fényképeztünk. Leginkább állványokat.

Ezzel tulajdonképpen lezártuk a napot.
Kivételesen egy családnál szálltunk meg Goriban. A tulajdonos egy minden tekintetben túláradó hölgy volt. Kiderült, hogy a házban csak a társaság fele fér el, így a másik fele átbuszozott egy másik, hasonló családi szállásra. Mire visszaértünk, a hölgy már össze is rittyentett egy sokfogásos grúz vacsorát.

Már elég későn mentünk vissza a szállásunkra, de a napnak még nem volt vége. A családi panziónak voltak más vendégei is, köztük Vagyim a családjával. Ők egy böszme nagy terepjárót alakítottak át lakóautóvá és azzal járják a világot. Moszkvaiak. Eddig kivégezték az északi vidéket (Murmanszk és társai), pár éve zúgtak bele Grúziába (ez ugye valamivel azért melegebb) és idén tervezik meghódítani a legkeményebb grúz terepet.

A keresztes háborúk után francia lovagok egy csapata úgy döntött, hogy nem utaznak haza, hanem letelepednek Grúziában. (Miért pont ott? A grúzok komoly szövetségesei voltak a kereszteseknek, nagyon szoros, mondhatni élő volt a kapcsolatuk.) Kaptak is egy területet, fent a grúz hadiút környékén. Ezek a falvak még ma is kifejezetten elzárt területnek tekinthetők, kábé 70 kilométer, csak szamárral járható út köti őket össze a civilizációval. Na, ide terveznek kirándulást Vagyimék.

A ház mellett volt egy fészer, ez alá parkoltak be, a kocsi tetejére felhúzták a sátrat. Papa, mama, meg a gyerekek. Ahogy kell. Hová mentek, kicsinyeim? Csak ide, Murmanszkba. Meg a Kaukázusba. A fészerben volt egy nagy kerti asztal is, ide ültünk ki még este dumálni, a házigazda meg éber szemekkel vizslatta a poharakat és akié éppen nem volt teljesen tele, gyorsan jelig töltötte. Háziborral. Szerencsére ez valami egészen iható fajta volt, vörös, kicsit édes, erősen szénsavas, könnyű, rozészerű bor.
Itt élned és innod kell.

Aztán felvonultunk. Mivel az egész épületben egy fürdőszoba volt, meg sem próbálkoztam a fogmosással, beledőltem az ágyba és alvás.

Útvonal: Kazbegi – Gori.

Tbilisi, Kazbegi
2016.05.14 szombat

Nem mondhatnám, hogy tökéletes fizikai kondícióban ébredtem három óra alvás után. De nem volt rossz kedvem.
– Nem vagy másnapos? – érdeklődött Nej.
– Egyáltalán nem – vágtam rá.
– Az hogy lehet?
– Úgy, hogy még mindig be vagyok nyomva.

Reggeli, pakolás, indulás. Elsőre Grúzia vallási központjába, Mtskheta városába mentünk. (Kiejtve Mcheta, az ‘mch’ betűket egyszerre kell kimondani.)
Oké, gondolom, lassan már húzhatod a szádat, hogy megint a vallás? Nos, Grúzia erősen vallásos ország, Mtskheta pedig… az alfa. Elmesélem.
Tbiliszit 500 körül építette újra és tette fővárossá az a bizonyos Vahtang Gorgasali farkaskirály. Addig Ibéria fővárosa Mtskheta volt. (Pusztán csak a tisztázás kedvéért, itt van egy térkép. Már régen be kellett volna linkelnem, csak elfelejtkeztem róla.) Itt élt, éldegélt 300 körül III. Mirian, perzsa születésű grúz (ibériai) király. És itt élt, térítgetett bizonyos Nino nevű szerzetes hölgy. Aztán a király egyszer vadászni ment, amikoris sűrű sötétség borult az erdőre. Mirian megijedt, sorra kezdett imádkozni az isteneihez, de nem történt semmi. Gondolta, kipróbálja Nino istenét is – és megtörtént a csoda, rögtön kivilágosodott az ég. Ekkor döntötte el a király, hogy a családjával együtt felveszi a keresztséget (324) és egyben meg is teszi azt államvallásnak (327). Így történt.
Szent Nino kunyhója – az ikonikussá váló szőlőkereszttel – a város melletti magaslaton állt. Később erre a helyre építettek egy kriptát, arra egy kisebb templomot (Kis Kereszt Templom), majd még később aköré egy nagyobbat (Jvari, a Kereszt Temploma). A templom ma is fontos zarándokhely.

Nino kezdeményezésére a városban is épült egy katedrális. Nem is akárhová. Egy grúziai zsidó éppen Jeruzsálemben mászkált, amikor Jézust keresztre feszítették. Egy katonától megvásárolta Jézus köpenyét és hazahozta magával. A nővére szent áhitattal a kezébe vette… majd nem bírván elviselni a spirituális élményt, meghalt. Görcsösen belekapaszkodva a köpenybe. Nem is bírták kivenni a kezéből, így azzal együtt temették el. A sír fölött később egy hatalmas libanoni cédrus nőtt ki.
Nos, ezt a helyet nézte ki Nino az új katedrálisnak. Kinyesték a cédrust és a törzséből készítették a templom hét főoszlopát. Csakhogy az egyik oszlop nem bírt magával: a magasba emelkedett, fényt bocsájtott ki magából és betegeket gyógyított.
Innen jött a templom neve: Szveti Choveli, azaz Életadó Oszlop katedrális. Azt a bizonyos faoszlopot egy kőoszloppal körbeépítették és ma is látható az épületben.

Később a jobb védhetőség miatt az ország fővárosa Tbiliszi lett, de az egyházi központ maradt Mtskheta. Itt koronázták a királyokat és a legtöbbször itt is temették el őket. (Mtskhetában meg kísérleti atomreaktor épült, illetve nukleáris hulladéktároló.)

A város tövében torkollik északról a Kura folyóba az Aragvi. Mi az utóbbi folyóhoz csatlakoztunk, mentünk mellette fel a hegyekbe, majdnem végig a grúz hadiúton.

A fenti térképet érdemes hosszabban is nézegetni. Egyfelől nagyon szépen látszódnak Grúzia számunkra egzotikus északi szomszédai. (Ha valaki azt mondja nekem pár évvel ezelőtt, hogy én valamikor a Csecsen/Ingus határon fogok portyázni, miután előtte a cserkesz határ környékén alszom, kiröhögöm) de most koncentráljunk Észak-Oszétiára. A köztársaság fővárosa (elég nehezen olvasható a térképen) Vlagyikavkaz. Nos, ez a bizonyos grúz hadiút Vlagyikavkaz és Tbiliszi között húzódik. A térképen nyugodtan össze is kötheted egy egyenes vonallal, de a valóságban – tekintettel arra, hogy ez az út keresztülvág a Nagy-Kaukázuson – igencsak kanyargós. Maga az út már időszámításunk előtt járható volt, de hadsereg számára is használható formába a XVIII. században építették ki az oroszok. Majd hamarosan meg is szállták rajta keresztül Grúziát.
Ez utóbbi akció megér pár mondatot. Az oroszok ugyanis eredetileg nem hódítónak érkeztek. A grúzok úgy tekintettek az oroszokra, mint szövetségesekre. Őket ugyanis folyamatosan lenyomták az erős déli birodalmak. A grúz vezetőség végül úgy döntött, hogy egyedül nem bírnak ezekkel a birodalmakkal, kell egy erős szövetséges. Ez lett volna Oroszország. A hadiút kiépítése a grúzok teljes egyetértése mellett történt. Hiszen nekik is fontos volt, hogy mondjuk egy esetleges perzsa invázió esetén a felszabadító orosz seregek mennyi idő alatt vergődnek át a Kaukázuson. Csak hát… a valóságban nem ez történt. Az oroszok mindig késve érkeztek, akkor, amikor Grúzia már kivérzett. És egy kivérzett országot mindig könnyű volt elfoglalni. (Ennek fényében minimum véleményesek a hadiúton elhelyezkedő, az orosz-grúz barátságot méltató tereptárgyak.) Azt is látni kell, hogy a sok-sok megcsalatás ellenére Grúzia jelenleg billeg: ha az EU befogadja őket, akkor szívesen megszabadulnának az oroszoktól, ha nem, akkor vissza kell térniük a medve halálos ölelésébe. (Az EU befogadása viszont erősen necces: a grúzoknak ehhez el kell engedniük a két vitatott tartományukat – Abházia, Dél-Oszétia – és valahogy meg kell győzniük az EU-t, hogy megéri egy újabb frontot nyitni az oroszok ellen.)
Na mindegy, hadiút. Jelenleg éppen járható, bár az orosz határon nem terveztük, hogy átmegyünk. De addig is van épp elég látnivaló.

Kezdjük az orosz-grúz barátság emlékművével. Impozáns, mi? De legfőképpen ravasz. A grúzoknak egyszerűen építeniük kellett egy ilyen emlékművet. Miközben – nem voltak hülyék – tudták, mi van a barátság mögött. És megépítették. Pontosan. Az emlékmű kívülről nagyon erős, nagyon impozáns. Mintha tényleg valami működő, erős dolgot jelképezne. Belülről? Üres. Felfújt lufi.

A következő megálló az Ananuri erőd volt. Itt a megzabolázott természet is kitett magáért, vizierőmű, felduzzasztott víztározó keretezte az ősi várat és templomot. (Grúzia jelenlegi legnagyobb vízierőművéről beszélünk.)

Sem a várnak, sem a templomnak nincs különösebb jelentősége. Szépek. Meg szép a hátterük. De a legfontosabb jellegzetességük, hogy a parkolóban van egy minden igényt kielégítő autós pihenő, vécével, bazársorral, kajáldákkal. Itt mindenképpen meg kell állni, és ha már itt vagyunk, nézzük meg a várat is.

A következő – és szószerint lélegzetelállító – látványosság az ún. Jvari (Kereszt) hágó.

Na, itt már megmutatják a hegyek, mit tudnak, ha szabad vadulni. Elképesztően mély völgyek, kamu festményeknek tűnő hegyek – de kézzelfoghatóan valódiak – és nincs előlük menekvés: akármerre nézel, csak sziklafal, vagy sasperspektívájú völgy.

Itt található egy újabb orosz-grúz barátság emlékmű. Szívszorítóan gyönyörű. Egy mozaikból kirakott körkép.

Azt mutatja, mi _lehetett volna_ ebből a barátságból, ha a politika, a hatalmi érdekek nem szólnak bele. A két széléről külön indul a történetek kibontása, az egyik oldalról a grúz, a másik oldalról az orosz, nagyon erős képek, nagyon erős mondanivalókkal, aztán középen találkoznak, ahogy a két erős és büszke nép is találkozik. De szép is lett volna, ha így történik.

Mentünk tovább felfelé. A következő megálló a Sioni bazilika és vár volt. (Ahogy korábban is írtam, Grúzia tele van Sioni nevű templomokkal.)

Igazából semmi különös. Nehéz is lenne, hiszen az utóbbi két napban csupa főszereplő katedrálist néztünk meg, ez pedig csak egy vidéki templom a Khevi régióban. De ne is becsüljük le: a környező hegyek kórusa, a tapintható kor, a várból egyedül megmaradt torony, szemben a templommal, megadja a hangulatot.

A következő megálló már a végállomás. Kazbegi. Hivatalos grúz nevén Stepanstminda, azaz Szent István, de ezt a nevet a kutya nem használja. Kazbegi egy ritka érdekes falu, a nyugati oldalán a Kazbek hegycsúcs magasodik fölé (5047 méter), a keleti oldalon pedig a Shani (4451 méter). A falu fölött ott figyel egy Gergeti nevű kisebb település és efölött, egy sziklaormon a Gergeti kolostor.

A szállásunk a település hoteljében volt, az elvárthoz képest sokkal kellemesebb körülmények között. Mi például egy lakosztályt kaptunk, volt külön hálószobánk és nappalink, az utóbbi ráadásul dohányzó. Királyság.

Túl sokat nem ücsörögtünk, már jött is a két terepjáró. A Mitsubishi tutira ide gyártja az összes Delica terepjáróját, szinte csak ilyenek voltak, és száznál is többen. Ezekkel mentünk fel a Gergeti kolostorhoz.

A templom egyházi jelentősége nem túlságosan kiemelkedő. A XVIII. században egy ideig itt őrizték Szent Nino keresztjét. Viszont a hely, ahol van… lélegzetelállító. Az épületegyüttes egyszerre templom és kolostor, azaz a mai napig is élénk hitélet zajlik a falak között. Körülötte pedig magas hegyek és lélegzetelállító völgyek.

A fenti képen az egyébként roppant szégyenlős Kazbek hegycsúcs látható. A két nap alatt egyedül ezen alkalommal mutatkozott meg, nyilván erős szembefényben. A csúcs érdekessége, hogy habár a Kaukázus valójában egy mészkő alapú, felgyűrődött egykori tengerfenék, a Kazbek kivételesen vulkáni csúcs.

A terepjáróval visszadöcögtünk a faluba. A döcögést értsd szószerint: elképesztő földutakon autóztunk, a 4 kilométeres távolságot kábé negyven perc alatt tettük meg.

Rövid pihenő, aztán vacsora. Kazbegi egy nagy turistacsapda, ott be sem próbálkoztunk. A terepjáró sofőrje (Tamás emberének az embere) leszervezett egy vacsorát valamelyik szomszéd faluban. Hangulatos étterem, jól kinéző kaják. Rendeltünk ezt, meg azt, és csak később, az étlap olvasásánál tűnt fel, hogy volt Tolma (törököknél dolma, görököknél dolmades, húsos-rizses töltelékkel töltött savanyított szőlőlevél, imádom), de amin még jobban fennakadtam, volt kimért kvevri! Csak hogy lásd: hivatalosan a kvevrit nem forgalmazzák, mert hamar megromlik az íze. Azt helyben szokták inni. Néha van boltban is, 2014-ben Nejjel találtunk 20 lari környékén palackozottat, idén már 50 lariért adták. Itt meg kimért kvevri, literenként 8 lari. Pusztuljak meg, ha nem veszek. Szerencsére vittem magammal tolmácsként Tamást, simán lyukat dumált a hasukba, pedig a pultos sem volt kispályás, sőt. Én csak pislogtam, illetve amennyit értettem az orosz párbeszédből, már a felénél ráborítottam volna a pacákra a pultot és feltoltam volna a széklábat a… szóval feltoltam volna. De a végén bejutottunk a konyha legmélyére (ne tudd meg), ahol a pacák elővett az asztal alól egy ötliteres műanyag kannát. Hogy ez a kvevri. Egy büdös fityinget nem adtam volna érte, de ha már ennyit harcoltunk, akkor kimérettem két félliteres pille palackot. Kvevri. Az. A faszom.

Visszaértünk a szállásra… és elengedtem magam.

Eleve nehéz nap volt. Aznaposan ébredni, kiszáradva, kótyagosan. Aztán végigcsinálni a napot. (Nyilván aludhattam is volna, de nem ezért jöttünk.) Estére teljesen zombi lettem. De! Itt van egy szálloda, ahol lehet a nappaliban szivarozni, el lehet gondolkozni, mit is láttunk aznap… és van kvevri is az asztalon. Az a gagyi kvevri. Kibontottam… és meglepődtem. Nem mondom, hogy a világ legjobb bora volt, de határozottan kvevrinek tűnt. És ilyenkor már mindegy. Ilyenkor az ember nem csak a bort issza, hanem a többezer év történelmét is.
Tökéletes este.

Útvonalak:

• Tbiliszi – Kazbegi
• Gergeti kolostor

Tbilisi
2016.05.13 péntek

Tekintve, hogy ma nem mentünk sehová, gyakorlatilag a bejárandó terep kellős közepén laktunk, így egy órával később volt reggeli. Nem is akármilyen. Kitaláltuk, hogy szeretnénk a tetőteraszon reggelizni. Ez konkrétan a negyedik emelet volt. Lift csak a harmadikig járt. Mindent a földszintről kellett felcipelni. Besegítettünk a személyzetnek, de így is fejenként fordultunk vagy négyet. Bőven megérte. Éppenhogycsak hűvös volt, az a fajta, amely magában hordozza a későbbi meleg igéretét.
Tbiliszi a lábunknál hevert. (Nem, nem engedtük hogy feljebb tapogasson.)

A bőséges reggeli után kevertem egy kávét, félrevonultam, majd ketten Tamással elpöfékeltünk egy grappa ízesítésű Toscanello szivart. Kell ennél jobb reggel?

Rövid séta az óváros főutcáján, majd betértünk egy templomba. Egy olyan templomba, amelybe nem lehetett volna bemennünk. De Tamás valahogyan megdumálta a felújítást irányító művezetőt és talicskáknak épített pallókon keresztül csak bejutottunk.

A templom eleve egy fura szerzet. Mind a grúzok, mind az örmények a magukénak érzik, az egyik szerint Szent Szűzanya, a másik szerint Apostoli templom, a neve meg különösen ironikus: Norashen, azaz frissen épített. Hát, tényleg eléggé építési területnek tűnt. (Csak ironizálok, valójában ez egy felújítás alatt álló, XV. században épült templom.)

Innen a zsinagógába sétáltunk át, de éppen akkor engedtek be egy csoportot, várnunk kellett volna egy negyedórát. Nem vártunk. (Pedig már mindenki felrakta a kipát a fejére.)

Megint templom következett, nem is akármilyen. A Sioni katedrális.

Mivel a Sion, Sioni név nagyon sokszor kerül elő az országban, egy gyors magyarázat. Sion (Zion, Cion) Jeruzsálem szent hegye – gyakorlatilag erre épült a város – a név pedig magát Jeruzsálemet szimbolizálja. A grúzok pedig ezekkel a nevekkel hivatkoztak arra, hogy az ő templomaik valójában olyan ősi szelleműek, mint jeruzsálemi társaik. Úgy általában is elmondható, hogy az egész grúz keresztény identitás kicsit olyan, mint egy kisebbrendűség-komplexus kompenzációja: ahol lehet, mindenhol igyekeznek magukat a nagyokhoz mérni, velük azonos értékűnek mutatni. (Lásd pl. az Építő Dávid idején erőltetett kereszt-kultusz.)

Maga a Sioni katedrális nem csak egy templom, hanem egyfajta egyházi központ. A templomot körbevevő épületek mind az egyházhoz tartoznak, iskolák, paplakok és egyéb funkciók találhatók bennük. Valamikor a nagy Sztálin is itt tanult papnak. (Nem, ekkor még nem ismerte Beriját. Verd ki a fejedből azt a képet.)

Maga a templom nem kispályás. A korábban említett Vakhtang Gorgasali király, Tbiliszi alapítója építtette az V-VI. században. Gondolj bele: nálunk ekkor még Szépmező Szárnya birkózott Kalamónával valahol az Ural és Etelköz között. Mohamed még meg sem született. Itt meg már keresztény katedrális épült. A templom sajnos nem eredeti, többször lerombolták és újraépítették, a jelenlegi változat csak XIII. századi. Csak.

Innen egy újabb templomba mentünk át. ( – Ha így haladunk, a végén szentté avatnak – jegyezte meg Szvetlána.) Egy újabb ikonikus templom, a Metekhi katedrális következett, a Kura folyó túlpartján.

Illetve, volt közben egy híd. És a híd tövében egy, a katedrálisnál is szentebb kápolna, Szent Abo kápolnája. Éppen amikor ott voltunk, akkor láttuk, hogy a Kura folyó túlpartján megállt egy rendőrségi mikrobusz, a rendőrök kiszálltak, a kápolna felé keresztet vetettek, majd mentek tovább. Azért ez…

Nos, ki is volt ez az illető? Abo a VIII. században élő muzulmán parfümkereskedő volt, aki elkeveredett Tifliszbe. A város ekkoriban arab fennhatóság alatt élt. Abo itt megismerkedett a keresztény tanokkal, teljesen beléjük is zúgott. Olyan szinten, hogy az egyik leghatékonyabb prédikátoruk lett. Ez persze nem tetszett a hatalomnak, a vége az lett a történetnek, hogy kivégezték a folyó partján. Hogy a temetkezési helye ne legyen keresztény kegyhely, a maradványait a folyóba dobták. Nem jött be: a Metekhi szikla alatt kápolnát építettek az emlékére és ma ez az egyik legszentebb hely Grúziában.

De ezzel még nem mondtunk el mindent a hídról. A XIII. században egy perzsa hódító foglalta el a várost és úgy gondolta, egyszer és mindenkorra lerendezi ezt a kereszténység dolgot. Tbiliszi keresztény közösségét kiterelte a Kura hídjára és egyenként mindenkitől megkérdezték, hogy szeretnének-e váltani. Aki azt mondta, hogy nem, azt lefejezték és a folyóba dobták. A keresztény történelembe ez úgy vonult be, mint a százezer mártír halála, nyelvészek még vitatkoznak az eredeti feljegyzés értelmezésén (a leírt kifejezés jelenthetett tízezret, illetve pusztán csak nagyon sokat), a lényeg ettől nem változott, a híd maga szintén komoly jelentőséggel bír a helyi hitvilágban. (Később a templomi képeken több helyen is visszaköszönt a jelenet.)

Úgy általában is elmondható, hogy a város kapott éppen eleget a történelemtől. Mindig is Tbiliszi/Tiflisz volt a kaukázusi régió fővárosa (Jereván inkább egy nagy falu, Baku meg vicc), ez a város volt a legfőbb migrációs célpont (volt olyan időszak, amikor Grúzia fővárosában a grúzok éltek kisebbségben) és értelemszerűen ez a város volt a hódítók legfőbb célpontja is. Egyszerre főváros és kincses ládika.

Nos, menjünk fel végre a Metekhi templomba. Ennyi szent kegyhely után a katedrális nem is tűnik akkora nagy dobásnak. Oké, impozáns helyen van, impozáns módon néz ki. És? A katedrális trükkje nagyjából ugyanaz, mint a Sionié. Ezt a templomot is Vakhtang Gorgasali király építtette, a különbség az, hogy felhúzott mellé egy várat is és ez volt a királyi vár. Ahol élt. Mindezt ugye az V. században. (A templom előtt látható is a lovasszobra.) Aztán jöttek a tatárok a XIII. században és az egészet leradírozták. Később a helyiek apránként mindent visszaépítettek, de aztán jött a XX. században Sztálin és Berija (fúj, felejtsd el) és a templomon kívül mindent leradíroztak. Még a szikla tövében elheverő híres Tbiliszi bazárt is. Így ma a templom ugyan kiemelt templom, de a főnök a Sioni katedrális.

Továbbmentünk. Kitalálod, hová? Úgy van, templomba. Az egykori királyi vár egyik kicsi kápolnájába.

Nagyon kevés építmény maradt meg a várból, ez az egyik. Illetve van a régi királynői szállás, ahol most egy apácakolostor üzemel. Ide is felmentünk.

Aztán egy hosszú séta, vissza a folyó túloldalára. Közben be-benézegettünk az egykori örmény óvárosba.

Pihenésképpen beültünk egy “teára”. Nos, tényleg lehetett teát kapni a folyóparti étteremben, de amikor megnéztük a választékot és az árakat, a többség inkább sört kért. (Kellemes meleg időnk volt.) A muszlim negyed felé mentünk tovább, átvágva a város egyik legdurvább szégyenfoltján. A térséget ugyanis megszállta egy bűnöző csoport: koldusok, nyomoréknak álcázott figurák, markecolók, zsebtolvajok és bicskások. Elém beállt egy rokkantkocsis akrobata és nem engedett el: akármerre próbáltam ellépni mellette, odalavírozta a kocsit. Végül erősen ráordibáltam és simán fel is rúgtam volna (a jó öreg túrabakancs, ugye), ekkor engedett csak el. Meglehetősen hangulatromboló közjáték volt, különösen akkor, amikor éppen a tbiliszi toleranciát reprezentáló negyedben jártunk.
Ahogy írtam, a városnak kijutott rendesen a jóból. Rendszeresen feldúlták: hol a perzsák, hol az arabok, hol az oszmánok, hol a mongolok. Ehhez képest hogyan él a város? Köszöni, jól. Mindenféle náció, mindenféle vallást követő közösségek teljes békében élnek egymás mellett. A mai nap során voltunk eddig örmény templomban, grúz ortodox templomban (vigyázat, nem ugyanaz mint a bizánci, vagy az orosz ortodox templom), zsinagógában, de tudunk róla, hogy van a közelben egy épület, mely egykor zoroaszteriánus tűztemplom volt (Ateshgah), van a közelben egy lengyel katolikus templom (Szent Szűzanya templom), ahol oroszul miséznek… és most megyünk egy szunnita mecset felé. Egy olyan szunnita mecset felé, amelybe sííták is járnak. Azért ez… egyáltalán nem hétköznapi helyzet.

Aki esetleg nem lenne jártas az iszlámban, a sííta-szunnita ellentét a Mohamed utáni hatalomöröklésben gyökerezik. A két irányzat képviselői azóta kvázi halálos ellenségei egymásnak.

Ezt még elmesélem. Tbilisziben valamikor volt külön sííta és szunnita mecset. Csak aztán jött egymást kézenfogva Sztálin és Berija (fúj), majd egy határozott városrendezéssel lerombolták a Metekhi híd melletti sííta mecsetet. Így maradt csak egy.

A fenti kép még nem a mecset, ez csak a fürdő. A mecsetről nem készült felvétel, sőt, be sem néztünk, mert mire odaértünk, odaért a komplett gengszterbanda is egy másik úton. Ugye, jól láthatóan turistacsoportnak néztünk ki, könnyű prédának. Gyakorlatilag elállták a lefelé vezető utat. Némi tépelődés után felfelé menekültünk, tettünk egy jó nagy kerülőt a Narikala vár kapujáig, utána a túloldalon ereszkedtünk vissza a városba. Nem jöttek utánunk.

Innen a betlehemi negyedbe mentünk. A név ugyanazt a logikát követi, mint a Sion vonulat. Hangulatos kis utcák, hangulatos házak.

És persze templomok. A fenti kép már a kis betlehemi templom hátsó bejárata. A rózsák alatt elhaladva egy nagyon hangulatos, és igencsak élettel teli udvarra jutunk. A helyi pap imád gyerekekkel foglalkozni és ez az udvar a játszóterük.

Ez a felső, azaz a kicsi Betlehem templom. Az eddigiek fényében semmi különös kunsztot nem tud, egyszerűen csak egy szép környezetben lévő szép templom. ha nem lenne itt, akkor is érdemes lenne erre elsétálni.
A templombejárat ad egy különleges látványt is. (A fénykép a 2014-es kiránduláson készült.)

Van ott egy óriáscsaj a hegy tetején. Ő Grúzia Anyácska. Aki ismerős az orosz/szovjet viszonyokban, az most csak bólogat: igen, ez teljesen analóg a kijevi Ukrajna Anyácskával, a jereváni Örmény Anyácskával, undsoweiter. Igenám, de nézzük meg alaposabban: ez a nő nem is annyira harcias. Illetve nem egyértelműen az. A jobb kezében ugyan kard van, de a bal kezében borospohár. Ezzel jelképezi, hogy ha rossz szándékkal jössz, akkor felkoncollak, de ha barátként, akkor szívesen látott vendég vagy. Vesd ezt össze a többi, egyértelműen és kizárólagosan harcias anyácskával.

Még valami: a szobor neve Kartlis Deda. A ‘kartli” kifejezést már ismerjük, ez ugye a kert, azaz az ősi Grúzia, Ibéria. De Deda!? Az mindenféle szláv nyelven annyit tesz, mint Apa. Akkor… ezmiez? Nos, a grúzoknál valami furcsa csavar folytán felcserélődtek a szavak. A ‘deda’ jelenti az anyát. Emlékszel a sofőrünk nevére? Egy középkorú, pocakos, határozott grúz férfi. Olyan névvel, hogy Mamuka. Nos, ez pedig jelenti az apát. Fura, mi?

Írtam, hogy felső betlehemi templom. Gondolom, könnyen ki lehetett logikázni, hogy lesz alsó betlehemi templom is. Naná, hogy ezt is megnéztük.

Mielőtt arra gondolnál, hogy valami templommániákusok lennénk, azért volt más is, csak menetközben kifelejtettem. Voltunk például a Filmművészet terén, ahol Szergej Parajanov egy igen érdekes szobrát olvasztották bele a repkénybe.. Illetve volt egy annyira, de annyira jellegzetes grúz szobor: a Tamada. Ez egy VII. századbéli(!) régészeti lelet felnagyított mása: egy férfi, amint éppen egy boros ivószarvval a kezében tósztot mond. Azt hiszem ez az, amihez nem szabad kommentet fűzni.
És ha már szobrok, van még egy.

Ez a szobor a Berikaoba, magyarul a ‘bulivan’ szobor. (A Berikaoba egy grúz nemzeti ünnep, amikor… buli van.)

Vissza a túrához. A betlehemi negyed meredek utcáin leereszkedve visszatértünk az óvárosba. Egy végtelenségig lepusztult örmény templom romjain keresztül remek kilátás nyílt Grúzia Anyácskára és a kisebbik betlehemi templomra.

Az óvárosnak ez a része rettenetesen lepusztult. Sokáig úgy is nézett ki, hogy teljesen hagyják összedőlni, aztán a dózer majd teszi a dolgát. Örömteli, hogy mégis úgy döntöttek, megmentik. Csakhogy a házak már annyira legatyásodtak, hogy nem külön-külön a házakat, hanem komplett utcákat kellett támfalazni. Így néznek ki.

Mit lehet erre mondani? Hajrá. Azaz gamarjoba.

A következő, számunkra torokszorítóan nosztalgikus pont, az óváros parkja volt. Imádtunk ide kijárni. Rendszeresen úgy, hogy vittük magunkkal pillepalackban az álcázott bort. Ültünk, üldögéltünk, néztük az embereket, néztük az életre-halálra dominózó nyugdíjasokat. Most nem voltak kint, csak az ostábla szekció jeleskedett.

Nos, ez itt egy cégtábla.

Találós kérdés. Ki tudja megmondani, mi a cégtábla magyar vonatkozása?
…
…
…
Nos?
…
…
Oké, elmondom. A cégtáblán lévő képet egy bizonyos Niko Pirosmani nevű festő alkotta. Az illető egy üde színfolt a grúz képzőművészetben. Egyszer csak lesétált Tbiliszibe a hegyekből – ahol pásztorként élt – és telefestette a várost álomszerű, naív festményekkel. (Nem túl nagy sikerrel, állítólag éhenhalt.) Róla mesélnek egy romantikus történetet. Egyszer beleszeretett egy francia színésznőbe, aki a városban turnézott. Az érzelmei annyira felhevültek, hogy hirtelen felindulásból eladta a házát, az összes pénzen rózsát vett és beborította velük a teret, ahol a színésznő szállodája állt. (Szóljon, aki már kapisgálja.) A sztori annyira megtetszett egy litván lett szerzőpárosnak, hogy egy lett énekesnő (Alja Kukule) számára írtak egy dalt, “Dāvāja Māriņa meitenei mūžiņu” címmel.
Imhol.

Aztán a dalt felfedezte egy bizonyos Alla Pugacsova nevű világsztár és innentől kezdve nem volt megállás. Csongrádi Kata még csak hagyján, de perverzek számára itt van néhány érdekesség: vietnámi, illetbe koreai verziók. (Az utóbbi – amelyből filmzene lett – annyira nem is rossz.)

Oké, séta tovább. A következő célpont – nem hiszed el – egy templom. Az én személyes kedvenc katedrálisom Tbilisziben. Az ancsiszkáti.

De pont olyan irányból érkeztünk, hogy előtte még belefutottunk a híres bábszinházba. Nem, ne húzd a szád, ez _nem_ olyan bábszínház. Ez kifejezetten felnőtteknek szól és véresen komoly. Az egyik legismertebb tbiliszi szinháznak számít.
Persze adtak a külsőségekre.

Ez itt egy óratorony a bábszínház előtt és _természetesen_ minden egész órakor bábok jönnek elő a toronyból és kunsztokat mutatnak be. (A bábszínház mögött pedig egy meglehetősen híres babamúzeum van, de én ilyen helyekre nem járok. Nagyjából annyira viszolygok a babáktól, mint a bohócoktól.)

Oké, VI. század, ancsiszkáti katedrális. A hűvös történelem. A templom története tulajdonképpen sablonos, pár évtizeddel a nagy tbiliszi templomok után építették, természetesen a történelem ezt sem kímélte, elpusztult, újraépítették. Nem is itt van a különbség, hanem a hangulatában.

Kisebb, otthonosabb, istenközelibb. Ebben a templomban úgy éreztem magam, mint aki a hit pulzusát méri. (Még akkor is, ha belecsúsztak olyan bakik, mint a lenti képen.)

Innentől elváltak útjaink. A többiek végigsétáltak a Kurával párhuzamos utcán, mi Nejjel elugrottunk a legnagyobb belvárosi bevásárlóközpontba, vettünk valami kaját, na meg borokat. Végre, iható finom grúz borokat. (Meg Nemiroff vodkát.) Még beléptem a tegnapi dohányboltba, szomorúan konstatáltam, hogy a grappa ízesítésű Toscanello elfogyott, kértem egy kávésat, ezzel az is elfogyott. Szóval szeretnék figyelmeztetni minden Toscano rajongót, hogy ne utazzon arra, amerre én is járok. Barit is leraboltam, most pedig Tbiliszit is.

Este vacsora ugyanabban az étteremben. Most nem voltak éneklő szvan leányzók, tudtunk az étkezésre koncentrálni. Sajnálatos módon a vacsora csúcspontja, a khinkali, tömény korianderbomba volt.

Khinkali: ugyanaz a műfaj, mint az ukrán pelmenyi, illetve a lengyel pirogi. Kicsi tésztacsomagocskákba belepakolnak valamit – legtöbbször valami húsos cuccot – majd kifőzik.

Persze éhen nem maradtam, az édes vörös borral is megbarátkoztam valamelyest.
Utána vissza a szállásra, Nejjel – és néhány üveg borral – egyből fel is vonultunk a tetőre, hamarosan jöttek is a többiek. Hajnalig tartó beszélgetés alakult ki. Olyan kettő körül kettesben maradtunk Tamással. Meg mindenféle maradék italokkal. Fél ötig dumáltunk, lepucolva az asztalt. Csak hogy tudjatok róla, azóta a világ meg lett váltva.

Hajnalban még találkoztam a Hős Anyával. Illetve a Hős Feleséggel, de ilyen kitüntetés tudtommal nem létezett. Az történt, hogy amikor fél ötkor letámolyogtam a lépcsőkön, hirtelen beugrott, hogy hogyan fogok én bejutni a szobánkba? Az ajtó kártyával nyílt, ilyenből egyet kaptunk és azt Nej elvitte, mert ez adott áramot is a szobában. Bátortalanul kopogtattam egyet… és az ajtó egyből kinyílott. A Kedves ugyanis használta az agyát, rájött, hogy engem még be kell engednie és nem aludt el, csak olyan féligmeddig. Egyből meghallotta a kopogást. Ilyenkor szoktam behúzni egy strigulát a ‘jól választottam’ oszlopba.

Útvonal: Tbiliszi séta.

Mestia, Tbilisi
2016.05.12 csütörtök

Éjszaka rendszeresen kavitált a vécében egy cső. Tutira nem ismeri a fizikát: ilyen hidegben nem létezik olyan alacsony nyomás, hogy a víz felforrjon.

Megint hamarabb mentünk le, de most már ravaszul megvártam, amíg felforralták a vizet. Addig küzdöttünk a wifi Access Point-tal. Odáig sikerült eljutnunk, hogy az a kis bigyó a tévé előtt, az a távkapcsolója. De az istennek sem tudtuk vele bekapcsolni. Aztán kijött egy helyi ember és bedugta a kettőhúszba. A távkapcsolót. Kiderült, hogy az volt az AP. Lett internet. A Kaukázus tövében. Ezerhatszáz méter magasan. El tudom olvasni a céges leveleimet. Kaján vigyorral. Én itt vagyok, te ott maradsz, isten veled, te kis malac.

Reggeli után még egy egészségügyi kávészivar az erkélyen. A táj… hát, otthon sem panaszkodhatok, de amit itt látok a reggeli rutin közben, az nem mindennapi. A völgy, a hegyek, a katedrális, a Shkhara… és a felhők. Jött egy falánk felhő a hegycsúcs felől és elkezdte felfalni a túloldali domboldalt. Nem volt könnyű dolga, mert közben a vizet is biztosítania kellett a szakadó esőnek.
Ahogy Nej megjegyezte, ideális idő egy tízórás buszozáshoz.
Aztán a felhő ugyanolyan tempóban visszavonult a völgyből. Érdekes módon az eső maradt.

Összepakoltunk, beraktuk a csomagjainkat a buszba. A lefelé vezető út továbbra is borzalmas, inkább lesétáltunk.
– Miért nem csinálják meg? – méltatlankodott Szvetlána – Néhányan összefognának és kész.
– Összefogni ebben kultúrában? – kérdezett vissza Nej – Ahol azért építettek a szomszédok húsz méterenként háromemeletes kőtornyokat, hogy háborúzhassanak egymással?

A felhők végül úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Szvaneti völgyet.

Útmenti falu. Kóbor malacon kereszt. Oké, régi keresztény ország, de azért… ez egy kicsit túlzásnak tűnt. Aztán később elmagyarázták, hogy ez azért van, ne tudjon átbújni a kerítésen.

Innen már csak órák kérdése volt, mire lejutottunk Kutaiszibe, Grúzia második legnagyobb városába. Valahogy ez a szerencsétlen város nem kapta meg tőlünk azt a figyelmet, melyet megérdemelt volna. Mindig csak átrohantunk rajta, megemlítve, hogy az utolsó napon, ha lesz rá időnk, akkor megnézzük a Bagrati székesegyházat, melyet az egységes Grúzia első királya, III. Bagrat király építtetett.

SPOILER: Nem néztük meg.

Viszont Mamuka – a sofőr – bejelentette, hogy el kell vinnie a buszt egy gyorsszervízre, istenbizony, maximum egy óra.
Addig piac. Mert az itt jó hely.

Mit is írjak róla? Szép, nagy piac, van minden, ami ehető. Meg ami nem annyira. Legalábbis számunkra. Vettünk egy guriga sajtot, persze fogalmunk sem volt róla, mennyibe kerül, aztán amikor kifizettük (7 lari), akkor villant be, hogy ennyiért többet is vehettünk volna, de miután megszagoltuk, abban maradtunk, hogy épp elég lesz ennek az egy gurigának is megoldani a szállítását.

Aztán szobroztunk közel egy órát a piac mellett, mert Mamuka más találkozási pontra emlékezett, így persze ugrott Goriban a Sztálin múzeum (jelzem, eleve marhaság volt betervezni, semmiképpen sem fért volna bele az időbe), de még Tbiliszibe is jókora késéssel érkeztünk meg.

De még nem vagyunk ott.

Megálltunk egy útszéli kávézónál. Mert errefelé híresen jó kávé terem. Aztán kaptunk egy tálca neszkafét. Viszont láthattunk ritka flegma teheneket. Az egyik leoldalazott a meredélyen is. Gondolom, egy ritka fűcsomóért.

Ez pedig a szurami vár. A Kőműves Kelemen mondakör helyi megfelelője. A legenda arról szól, hogy az istennek sem sikerült felépíteni a szurami várat, márpedig az országnak nagyon nagy szüksége lett volna rá, végül egy jós megmondta a frankót: kell az anyagba egy ifjú katona teste is. És az egyik katona önként jelentkezett…

A fővárosba egy óra késéssel érkeztünk meg. Nem is mentünk a szálláshoz, hanem egyből az étterembe, ahol különtermünk volt foglalva. És ahol három aranyos szvan leányzó várt minket előmelegített dombrákkal, lantokkal. Ekkor már jó órája.

Próbáld meg elképzelni. Végigautóztuk az egész napot. Reggeliztünk ugyan, én bekaptam a kutaiszi piacon egy hacsapurit, de ennyi. Este nyolcra pontosan illettünk a grúz eredetmondákhoz: éhesek voltunk, mint a farkasfejű farkas. A lányoknak viszont már bizsergett az ujjuk, így ahogy letelepedtünk és kezdtek érkezni az első tálak, belevágtak. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mert egyszerre kellett volna belapátolni a kaját, figyelni, ahogy a lányok énekelnek és zenélnek, neadjisten kamerával rögzíteni is az élményt. Ebből persze az lett, hogy egyik szememmel a kamerát figyeltem, a másikkal meg azt, hogy melyik tálból fogy jobban az étel. A fülemmel meg citeráztam.

Megjegyzés: Nyers videót most nem mellékelek, ha elkészül az utazást feldolgozó film, abban biztosan szerepelni fognak a lányok. Hogy mikor? Ember, közel 300 nyers videófelvétel készült.

És akkor még meg sem említettem, hogy a zene szüneteiben egyszerre akartunk enni és beszélgetni. Őrülten kaotikus lett, de az első pillanattól az utolsóig frenetikus volt. A lányok szenzációsak voltak, a kaja is (bár nekem ekkor már bőrkiütéseim voltak a koriandertől, szóval az ételek 70%-a tabu volt, de jóllaktam a maradékkal), a bor olyan elmegy (édes vörös bor, na), a társaság remek, a káosz pedig bársonyosan kényelmes.

Mondjuk, nem mindenki élvezhette végig az estét. Mint kiderült, a szállásunk kútba esett. A helyi Sheraton (Tamás szerint csak maffia pénzmosóhely) úgy döntött, hogy nem látja biztosnak az érkezésünket, így délután törölte a kétnapos foglalásunkat. Újat foglalni meg nem lehetett, mert tele voltak. Ennek némileg ellentmondott, hogy a szálloda összes ablaka sötétben árválkodott. De lényeg a lényeg, szállásunk nem volt. Tbiliszi bemutatkozott. Szerencsére Tamás jóban volt az étterem tulajdonosával (szvan étterem Tbiliszi óvárosában, ugye megint mennyire fontos az ember), így rokon/haver kapcsolaton keresztül találtunk egy pont ránk szabott miniszállodát, szintén az óvárosban. Elképesztően kedves személyzettel, minden igényt kielégítő szobákkal. És a non plus ultra: az épület tetején egy szabadon használható terasz, asztalokkal és székekkel. Na meg jó idő. (A borús, esős, szeles időt fenthagytuk a Szvaneti-völgyben.)

Így a vacsora végén átbuszoztunk a szállásra (gyalog hamarabb ment volna), berendezkedtünk. Én rosszkor voltam rossz helyen, a feketébe öltözött helyi tótumfaktum csajszi úgy döntött, hogy megtósztoltat minket, így Tamással, Andrással, Nejjel, na meg a vendéglátó hölggyel hamar becsókoltunk vagy két liter bort, felköszöntésekkel fűszerezve. Ja, a bor kifejezetten finom volt.
– Nem lesz baj abból, hogy itt elpusztult ennyi bor? – kérdezte Tamás.
– Semmi probléma – vigyorgott a csajszi – Ez a főnök repi bora.
Erre ittunk.

Utána szabad program. Nejjel kisétáltunk, kicsi nosztalgia, kicsi csavargás, kicsi borvásárlás. Magunk között szólva, meg akartam mutatni Tamásnak, hogy vannak jó borok is, na meg lehet kapni kvevrit is boltban.

Kvevri: nem akarok megint doktorit írni a témáról, röviden annyit kell tudni róla, hogy ez a bor eredeti formája. Sokezer évvel ezelőtt a bort agyagedényben érlelték, a rómaiak csak később jelentkeztek be a fahordóikkal, a modern saválló acél tartályokról nem is beszélve. Szóval kvevri: a bor eredeti, sokezer éves változata.
És ha már ennyire belemelegedtünk, említsük meg Szent Nino nevét. Grúzia ennek a hölgynek köszönheti, hogy olyan korán keresztény állam lehetett. Nos, ő a keresztnek egy teljesen speciális, helyi változatát használta: szólőágakból kötözött össze saját hajával egy keresztet, melynek olyan meglehetősen lekonyuló ágai lettek. Mert Grúziában a IV. században éppen a szőlőtőke volt kéznél. Ez az ősi grúz kereszt: szőlőágból.

Tulajdonképpen találtunk is borboltot, de olyan áron adták a kvevrit (50 lari), hogy ijedten kihátráltam. Mást sem vettünk, gondoltuk, majd holnap feltöltjük a borkészletet a Carrefour-ból.
De még így is sikerült nagyot vadászni: egy icipici dohányboltban volt Toscanello szivar. Itt, kábé 3000 kilométerre Olaszországtól. A kedvenc szivarom. Melyet sajnálatosan nem tudtam magammal vinni, mert éppen kifogytam belőle. Igaz, elég durván mérték, de akkor is. Nyilván vettem egy dobozzal.

A zsákmánnyal felszerelkezve éjfél után felmentünk a szállás tetőterére. Rágyújtottam egy szivarra, a korlátnál megálltam, színpadiasan széttártam a kezemet és belekiáltottam az éjszakába, hogy nesze, te büdös Tbiliszi, itt vagyok megint és bekaphatod.

Aztán még beszélgettünk kettőig, majd ágybaájulás.

Ütvonal: Mesztia – Tbiliszi