A Szentendrei-sziget megkerülése
2018.10.08; hétfő
Na, ez az igazi nagyvad, nem a mamut. 70 kilométer evezés, ennek a fele igazi hegymenet, kemény ellensodrásban. Nem, ha nem próbáltad, el sem tudod képzelni. Amikor minden mozdulat számít, mert tíz másodperc alatt is megpördülhetsz, visszacsúszhatsz métereket, ha nem figyelsz.
Egyszer már nekivágtam, de egy elképesztően banális hibán buktam el. Beütöttem a GPS-be a beszállás helyét – Piroska utca – a kütyü meg a Rozgonyi Piroska utcához navigált. Én csak vártam, vártam a többieket, hétre volt megbeszélve az indulás, már negyed nyolc, sehol senki, aztán rámcsörögtek, hogy hol a francba vagyok. Nyilván buktam az egészet, ilyenkor ősszel már minden perc számít, mire átmentem volna és vízreszállok, minimum egy háromnegyed óra, annyit nem tudtak várni.
Így utólag azt tudom mondani, hogy valószínűleg jobban jártam. Kodiakkal, a hat évvel korábbi tudásommal, erőnlétemmel nem biztos, hogy sikerült volna. Vagy ha végig is megyek, a végén már mentőautó várt volna a parton.
De ez a múlt. Idén elég jól összekaptam magamat, az MP07 nagyságrenddel gyorsabb, mozgékonyabb kajak, én pedig már megtanultam kezelni. Mikor, ha nem most?
Hát például egy-két héttel korábban. Amióta a Pyrus kajakos társaságon belül vannak ilyen szigetkerülések, soha nem csináltuk ennyire későn. Általában megvolt szeptember végén. Most viszont akkor éppen novemberi időjárás volt, nem vágtunk bele.
Aztán most a víz is rendkívül alacsony volt. Sőt, igazából ez túl gyenge kifejezés is: elképesztően brutálisan alacsony volt a vízszint.
Na most ha összerakod, hogy nagyon alacsony vízszint, durván erős áramlás… nagyjából megkapod, milyen terepen küzdöttük fel magunkat. Ahogy Péter fogalmazott, sokszor ment már fel, de olyat ő sem látott, hogy egy kilométert 37 perc alatt tudjunk le.
Szóval ez.
Vasárnap este még borozgattunk, pöfékeltünk a teraszon. Nem túl sokáig.
Hajnali ötkor ébresztő, 5.30-kor már a kocsiban ültünk. Muszáj volt. Korán sötétedik, már a hajnali derengésben vízen kellett lennünk. Nagy úr a matek.
Még sötétben szerszámoztuk fel a kajakokat (első kép), de amikor beleültünk (második kép), már rendesen világosodott.
6.45. Tökéletes munka.
Mások még csak most indultak munkába.
Másokat még csak most vert ki ágyukból az ébresztőóra.
Mégis… nem cseréltünk volna velük.
– Nincs is annál jobb, mint hétköznap, munkaidőben egy ilyen extrém túrát tolni – jegyeztem meg.
– Ja.
– Illetve egy haverom szerint van.
– Nocsak. Mi?
– Munkaidőben, cégautóban a céges titkárnőt kefélni.
– Határeset.
Áthúztunk a Megyeri-híd alatt. Fura volt belegondolni, milyen érzés lesz 70 kilométer múlva ismét átbújni alatta. Sötétben, fázva, de diadalmasan.
Sokat segített, hogy indulás előtt kaptunk egy track-et egy tapasztalt szigetkerülő havertól. Arról, hogy legutóbb milyen útvonalon ment. Az viszont már kevésbé volt felemelő, hogy kaptunk mellé egy tekintélyes listát, miszerint hány helyen rontotta el, és úgy egyáltalán, ilyen alacsony vízszintnél nincsenek technikák, nincsenek best practice-ek, csak szívás van.
Rakkoltunk. Szélre kihúzódva. Elment mellettünk egy hajnali edző fazon, K1-ben.
– Figyeled, Józsi? – kérdezte Péter.
– Mit?
– Mennyire közel megy a parthoz?
– Hát, logikus.
– Nem, annál több.
– Mármint?
– Tudod, mi az a limány?
– Ja, angolul Eddy.
– Nem a nyelvtudásodra vagyok kíváncsi.
– Oké. Mondjad.
– Ha vannak a parton kicsi öblök, a folyó pedig erősen folyik, akkor ezekben az öblökben visszakavarodik a víz. Ez a limány. A kezdők félnek tőle, mert össze-vissza rángatja a kajakot, de ha ügyes vagy, ki tudod használni.
– Kimész a szélére?
– Pontosan. Ott ugyanis felfelé folyik a víz.
– Áramlással szemben?
– Úgy van. Azaz dönget lefelé a folyó, te viszont pár méterrel arrébb nem hogy áramlással szemben evezel, de még tol is a víz.
– Azannya.
Valójában persze ez nem univerzális megoldás, hiszen nem minden öbölben kavarog vissza a víz, de amikor ilyen terepen mész felfelé, minden apróság, minden centiméter megspórolása játszik. Azaz limányoltunk, ahol csak tudtunk.
Eltelt az első másfél óra. Kezdett vágni a kajak derékban. Eléggé megijedtem, mert ilyesmi csak két óra után szokott történni. Nekem pedig az egyetlen komoly félelmem az volt az úton, hogy ebben a kajakban – melyet a tervezője versenyekre tervezett, nem egész napos túrákra – előbb-utóbb megadja magát a testem, betörik a derekam, begörcsöl a lábam, elviselhetetlenül megfájdulnak az izmok… hát, úgy a seggem környékén. Nem beszélek mellé, ezek sajnos tapasztalatok.
Szentendrénél van egy erős szűkület, nehezen evezhető. Előtte inkább beiktattunk egy ötperces kiszállást. Nyújtózkodás, séta, kicsi gimnasztika.
Rengeteget jelentett. Gyakorlatilag újraindult a másfél óra. Vigyorogva húztunk át a szűkületen.
És ami nagyon jó, hogy felfelé szinte végig van valahol sóderes part, azaz öt percre bárhol ki lehet szállni. Ezzel el is lett fújva a legfőbb aggódásom.
A következő pihenő Leányfaluban esett meg. Habár itt van a kerülések legendás palacsintázója, megegyeztünk, hogy kihagyjuk. Egyrészt vacak. Én bringázások alatt teszteltem, Péter evezések során, messze nagyobb a híre, mint a minősége. Másrészt nem akartuk húzni az időt. Harmadrészt meg vittünk magunkkal kaját. Én a korábban említett brutális proteincsokikat meg sört, Péter, mint a klasszikus iskola híve, szalonnát, kolbászt, kenyeret meg diákcsemegét. És sört.
Jól elvoltunk.
Aztán Leányfalu után jött a rockandroll. A haver útmutatásából tudtuk, hogy a Tahi hídnál indul be a szívás.
Beindult.
Nem is tudom, mit írjak.
Küzdöttünk. Pontosabban, küszködtünk. És amikor azt hittük, túl vagyunk a nehezén, akkor kaptuk tüdőre a legretkesebb szakaszt.
Látod, milyen sekély a víz?
Gyakorlatilag folyamatosan lapátoltuk a levegőbe a sódert. Az, hogy egyáltalán be tudtam kapcsolni a goprót egy videó, illetve egy fénykép erejéig, az nekem húsz méter visszacsúszást jelentett. Péter vacsiúj fakajakjának az alja is igen durva karistolásokat kapott.
Csak, hogy értsd. Egy kajak esetében kiemelten kritikus, hogy mennyire egyenletesen sima a fala. Ezért mennek sokkal gyorsabban az üvegszálas, illetve a mindenféle karbon kajakok, mert a polietilén kajakoknak durva a felülete, nem gördül rajtuk annyira a víz. Na most, ha egy sima felületű kajak összeszed néhány karcolást, rögtön el is veszítette az anyagából fakadó előnyöket.
Hát, lapátoltunk. Jobbat nem tudtunk. És igyekeztünk nem nézni a partot. Nagyon megalázó lett volna látni, milyen tetű lassan haladunk el egy-egy bokor mellett.
De minden szívásnak vége lesz egyszer. Ezen a részen is áthámoztuk magunkat. Sőt. Dunabogdány után, a lankás öblökben mintha nem is folyt volna a folyó. Amikor pedig arra számítottunk, hogy a Duna befolyása környékén lesznek a legdurvább viszonyok, nos, ott eveztünk a legkönnyedebben.
Persze hátravolt még a befolyás átvágása. Mert a szigetcsúcson ki kell kötni. Hiszen ez az igazi csúcs-csoki. Péter szerint ez mindig is durva munka volt.
Most viszont átnéztük a haver track-jét. Aki egy nagyon egyszerű trükkel vágta át a gordiuszi csomót. Felevezett a part mellett a nagy Dunán, aztán beleállt a sodrásba, majd kisodródott a csúcsra. Egyszerűen kihagyta a Szentendrei ágban az átvágást.
Hmm. Így is lehet.
Pontosan így is csináltuk.
A legnagyobb problémánk az volt, hogy egyszerűen nem láttuk, hol van a sziget csúcsa.
Oké, persze, alapvetően könnyű. Ott, ahol véget ér a fasor.
Na most, itt a fasortól többszáz méter távolságra még sóderpad húzódott.
Olyannyira nem találtuk el a csúcsot, hogy szégyenszemre zátonyra futottunk. Az utolsó 50 méteren kézzel húztuk ki a kajakokat a sekély vízből.
– Ilyen nincs – morfondírozott Péter – Ennyire alacsony vízet még sohasem láttam errefelé.
– Várjál, csináljunk fényképeket egymásról a mobilokkal. Azok belerakják a képbe a GPS koordinátákat. Aztán mutogathatjuk, hogy bent álltunk a Duna közepén.
Megcsináltuk.
Innen lefelé… az egy más világ volt. Nem, nem azért mert már nem kellett eveznünk. Dehogyisnem. 15.30-kor indultunk el. Hátravolt még 37 kilométer. Durván öt óra evezés, beleszámolva a pihenőket is. Számold ki. A Dunán sötétben nem akkora élmény evezni.
Azaz nem nagyon pihentünk, lefelé is húztuk, ugyanúgy, mint felfelé. Ráadásul ha beállsz a Duna közepére, nem is érzed, mennyivel mész. Lehet, hogy tépsz 14 km/h sebességgel. De nem érzed. Csak azt tudod, felidézve a térképet, hogy Úristen, milyen messze vagyok még.
Aztán ott vannak a hajók. Böszme nagy hajók. Ezek szemérmetlen módon ott járnak a Dunán, ahol a legnagyobb a sodrás. Ahol mi is járnánk. Mármint, ha lehetne. Mert tilos. De azért ott megyünk. Fülelve minden rezdülésre. Apró szimatokkal levegőt mérve. Piros és zöld bójákat folyamatosan figyelve. (Folyásirányban zöld balra, piros jobbra. Ez a hajózási út. Ide nem szabad bemenni. Aha.)
– Lefelé már jó lesz – közölte Péter.
– Biztosan.
– Amilyen alacsony a víz, nem járnak a szállodahajók. Sem az uszályok.
– Akkor mehetünk végig a hajózási útvonalban?
– Tulajdonképpen igen. Egyedül a szárnyashajókra kell figyelnünk.
Természetesen végig rossz passzban voltunk. Természetesen jártak a szállodahajók és az uszályok. Természetesen akkor találkoztunk velük, amikor sarkantyúk is cifrázták a helyzetet.
Sarkantyú
A sarkantyúkat a folyón főleg kanyarokban építik fel. A sarkantyú a kanyarral bizonyos szöget (45-90 fok) bezáró főleg kövekből épített műtárgy, ami a folyóba lóg bele, így a megfelelő irányba tereli a folyót, megakadályozva azt, hogy a folyó romboló és építő munkájával alakíthassa medrét. Főleg éles kanyarban esetenként egymás után több sarkantyú is lehet.
A sarkantyúk mögött erős limány, nagy vízhozamú, nagy sodrású folyóknál a sarkantyú mellett elhaladva hullámnyelvre, esetleg örvényre kell számítani. Emiatt érdemes kissé beljebb elhaladni a sarkantyú mellett.
Árvíz esetén a sarkantyú gátként viselkedhet, alatta életveszélyes vízhenger lehet.
– Link –
Ez minket annyiból érintett, hogy a sarkantyúk környékén rendesen meg lett cifrázva a hajózási útvonal. Gyakorlatilag egy S alakú kanyar épült bele. Na most, nekünk a hajózási útvonalon kívül kellene haladnunk, de ha bejön egy ilyen, teljes medret kitöltő S kanyar, csak úgy tudunk szabályosan áthaladni rajta, ha kétszer is metsszük az útvonalat. Ez oké is akkor, ha éppen nincs benne egy böszme nagy hajó. De ha van, akkor jön a matek. Merre menjek, hogy vagy előtte, vagy utána menjek át az útvonalon? Milyen gyors is vagyok? Milyen gyors is a hajó? És egyáltalán, mi a fenét is keresek itt?
Vác környékén ilyesmikkel szórakoztunk. Volt böven sarkantyú is, hajó is.
Ahogy túljutottunk ezen a szakaszon, kiálltunk pihenni. Itt készült két kép a nap hőseiről.
Nem rólunk. A kajakokról.
Aztán eveztünk egy csomót. A kedvenc gödi kocsmámat kihagytuk. Igazából már nem kívántunk mást, csak hazaérni. Göd alatt utolsó pihenő. Beöltöztünk a fináléra. Egy plusz polár. Leraktam a fejkamerát, fejlámpa került a helyére. Meg a lélekbeni felkészülés. Non passarant.
Aztán nekiindultunk. Már erősen szürkületben.
Nem kicsit paráztam. Még legalább másfél óra az út, azaz tök sötétben fogunk befutni. Állítólag a Megyeri-híd gyönyörű sötétben. De nekem erről mindig az jutott az eszembe, hogy egy uszály, vagy egy szárnyashajó meg baromi ronda. És baromi veszélyes.
Eleinte minden rendben volt. Besötétedett. Minden csendes volt. Idilli. Túlságosan idilli. Csend. Még a lapátot is máshogyan merítettem, hogy ne törjem meg.
Feltűnt a nagyon távolban a Megyeri-híd. Budapest fényszennyezése halvány narancssárgával világította meg a vízet. Nem kellett fejlámpa, éppen eleget láttunk.
– Péter, ez gyönyörű – jegyeztem meg halkan.
– Igen.
– Nem is tudom, mit szeretnék? Haladni feléje, vagy sokáig ebben a környezetben evezgetni?
– Meglesz mind a kettő.
És tényleg. A horányi komp egy kicsit bezavart, pont kereszteztük az útját, de utána megint minden elcsitult. Az első teherhajóig. Na, ott balek voltam. Ugyanis időben bekapcsoltam a fejlámpámat, de a leggyengébb fokozatra. Amikor ráébredtem a hibámra, már késő volt. Jöttek a durva nagy hullámok. Sötétben. Tudod milyen nehéz kivédeni egy hullámot, ha nem látod? Kettő kis híján beborított. Kapaszkodtam, kalimpáltam, aztán valahogy megmaradtam. Na, innentől full fényerővel mentem. Mit spóroljak, van benne elég szufla.
Nem akarom fényezni magamat, végig paráztam. Emlékeztem, mit mesélt a haver. Hogy már majdnem zárta a kört, amikor elzúgott mellette egy szárnyashajó és életében nem szarta úgy össze magát, mint akkor. Nekem ehhez már egy szállodahajó is elég lett volna. Bármennyire is a végén jártunk, én bizony belehajráztam.
És mennyire igazam volt. Éppen kivonszoltuk a hajókat, amikor valami bazi nagy hullámok csaptak föl a parton.
– Ez meg mi a fasz volt? – jegyeztem meg könnyed társalgási stílusban.
– Egy szállodahajó. Nem láttad?
– Szerencsére nem.
De végre szárazföld volt a lábunk alatt. Úgy értem, hogy az a szárazföld, ahol éppen az autó is parkolt. Gyorsan felszórtuk rá a cuccot, lejelentkeztünk az asszonypajtásoknál, hazatéptünk. Itthon kiültünk a teraszra szivarral, borral, de először Péter aludt el szivarral a szájában, utána nem sokkal nekem bukott le a fejem, igaz szivar nélkül.
Elpilledtünk, na.
Útvonal
Ugyanez három dimenzióban.
Recent Comments