Search""Drezda #0""

Drezda #05/05

2009.10.30; péntek

Reggelre páncél fagyott a kocsira. Igen didergős hideg volt, amíg levakartam a jeget és elrendeztem a parkolócédulát. De. Kemény hideg és szikrázó napsütés. E kettő pedig azt jelenti, hogy a felhők elhúztak a vérbe.
Sajnos mi is azt fogjuk, mert ma délelőtt utazunk haza.

Hacsak.

Reggeli közben dobtam be, hogy nincs-e kedvük ötödjére is végiggyalogolni az utcákat? Immár a változatosság kedvéért szikrázó napsütésben? Naná, hogy volt.
Reggeli, pakolás, lecuccolás a kocsihoz. 9.15. Tömérdek időnk van. Prága még várhat.

Hát, mit mondjak: ég és föld. Az emberben jókedv ficánkol, nem pedig az a búvalbaszott melankólia. Gyakorlatilag a jól ismert terepet jártuk körbe, szöveg így nem is nagyon lesz – kép annál több.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Majd vége. 11-kor kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk haza.
Innentől csak idegeskedésről, káromkodásról és frusztrációról fog szólni a történet. Ha csak a szép dolgok érdekelnek, nyugodtan lapozzál.

A sort a PNA nyitotta meg. Összedugtam, betápláltam a célpontot, elindultunk. Amíg a parkolóban tekeregtem, nem is vártam, hogy megmoccanjon – de amikor kiértünk a normális útra, akkor azért már vártam volna egy kis aktivitást az iGO-tól. De nem. Lefagyott. Csontra. Semmi taperolásra nem reagált. Drezda pedig nem az a város, ahol félre lehet állni pár percre. Az egészet odadobtam Nejnek, én pedig mentem az orrom és a táblák után. Reset, újraprogramozás – és már ment is. Egy gond volt vele: az akksija annyira tré, hogy amint kihúzom a szivargyújtó-csatlakozót, leáll. A tokjába viszont nem tudom bedugott csatlakozóval berakni. Így Nej tartotta a kezében, amíg kivergődtünk a városból. A sztrádán aztán már sikerült rendezni a sorokat. Figyeltél? A sztrádán. Ahol már semmi szükség sem volt rá.

Usti nad Labennél megint hisztizett egy sort, amiért arra mentem, amerre a táblák mutatták, és amerre a tömeg is ment. Kilométereken keresztül nem is mutatott semmi mást, csak azt, hogy forduljak vissza. Nem is tudom, hogyan mentem volna át a városon, ha nem lett volna a táblák és a forgalom alapján egyértelmű, merre is van a jó irány.

De az igazi tökönszúrás Prágában ért. Nekem az olyan egyértelmű dolognak tűnt, hogy bemegyünk az E55, azaz 8-as úton, majd a túloldalon kijövünk az E55, azaz 8-as úton. Közben megállunk a kongresszusi központnál, ebédelünk, csavargunk egy sort, majd megyünk tovább.
Hát, nem. Ugyanis az E55-ös és a 8-as út együtt mennek be, de menetközben szétválnak. A 8-as az, amely átvezet a viadukton, az E55-ös meg egy ilyen kamiontranzit úton eloson a kertek alatt, végül a városon kívül újból találkoznak.
Naná, az iGO az E55-re próbált ráterelni. Mentünk, mentünk… aztán meglepve tapasztaltam, hogy a térképen a zöld csík levisz arról az útról, amelyen én érzés alapján egyenesen mentem volna, ráadásul tényleg ott volt egy tábla, melyre kétcentis betűkkel felírták fél Csehország összes települését és habár én nem láttam köztük Brno-t, de Nej letette a nagyesküt, hogy ő igen. Volt pár másodpercem, hogy eldöntsem: az eddig betliző iGO-nak higyjek, vagy inkább a megérzéseimnek. Végül az elsőt választottam, lementem valahol jobbra, addig tekeregtem, amíg vissza nem tudtam menni a főútra, majd innen hajtottam le a kereszteződésnél.
Nem jól döntöttem.
Ez ugyanis az E55-ös kamionút volt, mely egyrészt be volt állva, mint a rajzszög, másrészt teljesen kikerülte a belvárost, ahol mi spec ebédelni szerettünk volna.
Araszoltunk egy ideig, majd egy idő után dacosan jobbra fordultam az első centrum táblánál. Innentől persze az iGO-t elfelejthettem, makacsul vissza akart fordítani minden sarkon. Mentem abszolút az érzéseim szerint, mert táblák sem voltak minden bokornál. Óriási szerencse, hogy hétfőn kifelé menet is eltévedtünk és ráismertem egy részre, hogy itt már voltunk eltévedve egyszer és akkor innentől balra kell törekedni. Majd amikor rátaláltunk egy újabb atombiztosan beállt útra, akkor már tudtam, hogy jó helyen vagyunk, ez csak a 8-as út lehet.
Elmondhatom, hogy mi voltunk azok, akik egy tranzitút során egyszerre vettek részt a várost elkerülő és a várost átszelő dugóban is. Szándékosan sem csinálhattuk volna rosszabbul.

Kongresszusi központ. Habár csak fél szemmel kaptam el, de elkaptam: parkolás egy órára 50 kcs, egy napra 500. Aztamorva. Azért ez elég kemény lett, korábban nem ilyen árszintre emlékeztem.

Metróval be a Venczel térre. Amíg a szerelvényen utaztunk, azon törtem a fejemet, hogyan jussak pénzhez. Van nálam 300 korona, kell max 200 a parkolásra, 200 metrójegyekre, kábé 800 az ebédre. Az annyi, mint 900 korona. Kivehetném automatából is, de a bank a külföldi pénzkivételt helyből 1500 forinttal bünteti. Viszont van nálam euró, lehet egyszerűbb váltani. A Venczel tér úgyis tele van pénzváltóval. Igaz, papírban csak egy 50 eurós bankjegyem van, az azért sok lesz… de majd itthon visszaváltjuk a maradék párszáz koronát.
Hah.
Bementem a váltóhoz. Váltottam. Első körben csak annyit néztem meg, hogy van-e 900 korona. Annyi volt. Számolni csak később kezdtem.
A francba. Átvágtak. Nem is kicsit.
Az eurót szinte végig 25-27 korona körül váltották. Ehhez képest a pénzváltóban nekem 20 koronát számoltak. De ez se volt elég a brigantinak, még rászámolt 10%(!) átváltási költséget, azaz a kiadott pénzből még levont 102 koronát. Ez testvérek között is 350 koronás lenyúlás, ami olyan 3800 forint. Egy 13500 forint értékű ügyletnél. Ehhez képest a bankom egy jólfésült úriember.
Roppant sajnálatosan ekkor már messze jártunk, időnk sem volt sok, nem mentem vissza reklamálni. Nem mintha esélyem lett volna. Az ügyintézők ilyenkor szoktak elfelejteni minden világnyelvet.

Ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Prágát sokáig szerettem, elnéztem neki a cigánykodást. Hogy a Kandúrban felszámoltak 100 korona fogalmamsincsmit a számlában, melyet utólag vettünk csak észre otthon. Hogy az U Fleku-ban egy teljesen világos 200 koronás számla helyett miért kaptunk 250-et. Hogy vannak közismert lenyúlóhelyek, ahová nem szabad menni.
De ez a mai nagyon övön alul talált. Egész egyszerűen külföldön, ha nem beszéled az ország nyelvét, valamilyen szinten meg kell bíznod a helyi emberekben. Mert nem ismered a szokásokat, nem ismered az árakat. Ha ez nincs meg, tehát úgy mész oda, hogy nem bízhatok senkiben, hogy mindennek utána kell számolnod, mindig arra kell készülnöd, hogy átbasznak – akkor inkább ne is menjél oda.

Meglehetősen mogorván ballagtam a családdal. Valahogy nem élveztem annyira várost.
Elmentünk az Aresthez, mert azt egy korrekt vendéglőnek ismertük meg. Valószínűleg ezért volt bedeszkázva az ajtaja. Kész, megszűnt. Nem kicsit álltunk hülyén. A megszokott éttermeink egyrészt messze voltak, másrészt kora péntek délután biztosan tömve is. Most kezdjünk el új étteremmel próbálkozni? Most?
Pedig más lehetőségünk nem volt. Visszasétáltunk a Legionáriusok hídján és benéztünk a Medvébe. Éppen volt hely is, így nem bolyongtunk tovább. Ettünk valamit. Kicsit vicces volt, hogy mindenki fokhagymalevest evett, csapolt barna sört ivott és szinte ugyanaz volt a második is. Pedig nem beszéltünk össze. Aztán szóltam, hogy fizetnék. A pincér kijött, osztott, szorzott egy papíron, mondott egy árat, majd amikor fizettem, a blokkot hanyag mozdulattal gyűrte a zsebébe.
Így fogalmam sem lehetett, hogy jól számolt-e. Bár Nej szerint saccra reális volt az érték.

A parkolóban természetesen 4 órát kellett fizetnem, pedig szerintem csak 3 volt – de most álljak le vitatkozni a szemlátomást egy tuskóból faragott mogorva, öreg parkolóőrrel? Úgysem tudnék mit kezdeni otthon 50 koronával.

Agyő, Prága.
A magam részéről lehúztam a kirándulások céljából szóbajöhető városok listájáról.

A város azért nem engedett ilyen könnyen: kifelé óriási dugóba keveredtünk. A három sáv hosszú kilométereken keresztül masszívan beblokkolt. A bűnös két sávelhúzás volt – és persze a péntek délutáni forgalom. Ezt egyébként borzasztóan nem értettem. Nej szerint természetes, hogy péntek délután megindulnak az emberek. Oké. De itt hová? Nincs Balaton, ahová megindul a főváros. Ez a Brno-ba vezető sztráda, márpedig Brno az minden, csak nem egy üdülőváros. Akkor miért megy erre mindenki?
Mert arra mentek. 195 kilométer múlva, Brno-nál egyszerűen vége lett az őrület futamának. Onnantól normális éjszakai vezetésre váltottunk, 120/140-es tempóval.

Ja, iGO. Brno előtt egyszercsak átváltott nappali módba, pár másodperc múlva visszaváltott éjszakaiba, majd amikor az autót jelképező háromszög elért a kép széléig, lefagyott a térképmegjelenítő modulja. A sebességet jelezte, a gombokra reagált – de a térkép nem változott. Nej nyilván aludt, így Brno-nál is úgy jöttem végig a körgyűrűn, hogy csak a táblákra hagyatkoztam. Aztán Nej felébredt, lekezelte a PNA-t és az újból működött. A sztrádán. Ahol – ugye – már semmi szükség nincs rá. Kösz, Csoki.

Este 11 körül értünk haza. Nem volt akkora nagy a távolság, mint amikor a Peljesacról szoktunk hazajönni, de az idegrendszerem majdnem annyira zilált volt. Nem is ment egyből az alvás, megittam két pohár bort, elkezdtem nézegetni a fényképeket – és eközben ütött meg az álmosság, de olyan durván, hogy hirtelen összemosódtak előttem a fényképek. Gyors alvás.

Összességében:

  • Drezda gyönyörű. Kedvem lenne jobban is becsavarogni a környéket. Türingia be is került a célkeresztbe.
  • Prága tré. Elegem lett.
  • Meglepően sokat költöttünk parkolásra. Végülis 5 napról van szó, ha mindent ugyanarra a valutára számolok át, akkor 50 euró jött ki, azaz 13500 forint. Napi 2700.

Linkek:

Drezda #04/05

2009.10.29; csütörtök

Azért itt sem tökéletes minden. Barna mandulás kenyeret kért reggelire. A hajnali pénzbedobás után kértem is egyet a pékségben. Nincs. De ott van – mutattam a kirakatra. Igen, de az a kirakat, onnan nem lehet beszedni… több meg nincs. Aha. Kein problem, majd veszek a boltban.

A szabadtéri kukák fedetlen betonhengerek. Reggelre a varjak szanaszét cincálják a tartalmukat, kora reggel olyan a parkoló, mint egy budapesti aluljáró.

Akkor a mai program. Alapvetően 3 blokkot terveztünk:

  • Grünes Gewölbe, még egyszer.
  • Gyönyörű helyen vagyunk. De ahhoz, hogy teljes valójában láthassuk, milyen gyönyörű is ez a hely, el kell menni egy kevésbé gyönyörű helyre, hogy onnan visszapillantva, kívülről lássuk, milyen gyönyörű helyen is voltunk. Ezért megyünk át az Elba túlsó partjára – no meg arrafelé is akadnak látnivalók.
  • A városi park (Grösser Garten) és környéke.

Ja, hogy hol maradt a beharangozott vasút? Senki nem mondta, hogy ténylegesen is lesz vasút. Csak azt írtam, ötleteket kaptam. Egyébként Drezda környékén két kisvasútvonal található. (Cikk.)

  • Radebeul – Radeburg vonal, azaz Lössnitzgrundbahn. Szép és jó, egy gond van vele: Moritzburgba, illetve a környékére jár ki, ahol tegnapelőtt már voltunk. (Pedig Radebeulban van a Karl May múzeum is. 30 évvel ezelőtt ki nem hagytuk volna.)
  • Freital – Kipsdorf vonal, azaz Weisseritztalbahn. Ránézésre ez is izgató, csak sajnos menetközben derült ki, hogy a 2002-es árvíz után még nem lett teljesen helyreállítva, csak Dippoldiswalde-ig jár… ott meg nincs semmi érdekes. Különösen ilyen szar esős időben.

Van viszont kisvasút magában a városban is, a Parkvasút. És ez adta a lökést ahhoz, hogy szánjunk egy fél napot a városi parkra, meg a környékére. Lesz ott látnivaló bőven.

A reggel kilenc a Grünes Gewölbe pénztáránál talált minket. Rajtunk kívül alig volt valaki, és most már minden világosan ki is volt írva a kivetítőkre. Sajnos az árak is. Kedvezmény nincs, egy jegy 10 euró. Ezen azért fennakadtunk. 40 euró egy múzeumra elég durván hangzik. Oké, hogy ez egy kincstár, tényleg hihetetlen értékes tárgyakkal… de akkor is sok egy cseppet. Végül mindenki rámnézett.
– Te már voltál bent – tette fel a kérdést Nej – Milyen?
– Harminc évvel ezelőtti élményre kérdeztél rá – helyeztem képbe – Egyébként pedig fogalmam sincs. De tényleg.
– Semmi?
– Ja, de. Annyi megmaradt, hogy csak néztem a nagy dög drágaköveket és azt mondtam magamban, tisztára mintha üvegből lennének.
Ez hatott. Egy emberként indultunk kifelé. 40 eurót értelmesebb dolgokra is el tudunk költeni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Átsétáltunk az Újvárosba. Állítólag itt is van egy barokk városnegyed. Tulajdonképpen kellemes séta volt szép környezetben, de nyoma sem volt annak az “összeszarom magam, annyira gyönyörű” érzésnek, ami az Elba túlsó partjára jellemző. A japán palota környéke már igen tetszett, utána a séta az Elba partján szintén, de az is főleg a túlsó part látványa miatt. Canaletto View(1), ahogy a profik mondják.

Nagyítás

Nagyítás

(1) Canaletto (Bernardo Bellotto) egy ideig itt élt és festett egy szekérderék képet a városról. Néhány kép esetében azokat a pontokat, ahol a festő dolgozott, megjelölték: egy kő jelzi a pontot, piros vaskeret a kép kereteit. Mi három ilyen helyet vadásztunk le.

(2) Vicces hajónév az Auguszt híd mellett: Kahnaletto.

Innen beszagoltunk egy kicsit a szocialista Drezdába (a Pirnai tértől keletre) – kocka lakótelepi házak, nagy terek, beton mindenfelé. De az erkélyek szinesek.

Nagyítás Nagyítás

Aztán rögtön a kapitalista Drezdába: Volkswagen üveg gyárrészleg. Elsőre elböktük, pont azt a hosszú falat nem néztük meg, ahol látszik is valami a gyártásból.
Végül hagytuk az egész gazdaságpolitikát a fenébe és bementünk az erdőbe. A nagyba. (Grösser Garten)

Nagyítás Nagyítás

Első körben Barna szívét fájdítottuk meg a Parkvasút főpályaudvarával, illetve később a parkban húzódó nyomvonalával. A srác, mint évekig gyakorló gyerekvasutas – most már ifi – gyakorlatilag otthon is érezhette volna magát a drezdai testvérszervezetük kebelében – ha azok nyitva lettek volna. A vasút ugyanis október 4-én zárt, utána még pár alkalommal kinyitott egy-egy hétvégére, aztán téli álmot aluszik. Utoljára október 24-25-én volt nyitva. Mi 26-án érkeztünk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A park ettől függetlenül szép. Szép nagy. Megnéztük középen a kastélyt meg a tavat, aztán becsűrtünk a kis ösvényeken jobbra, becélozva az állatkertet. Tulajdonképpen meg is találtuk – de a park felőli bejáratot már bezárták. Addig is folyamatosan azon poénkodtunk – felkapva a moritzburgi szálat – hogy itt, a parkban is mindent csomagolnak össze, raknak el télire… de egy idő után azért mindenkiben felhorgadt a kisördög, hogy ez lehet, nem is annyira poén. Ott álltunk a zárt kapu előtt, a főbejárathoz meg kellett volna kerülnünk az egész hóbelevancot, a belépőjegy meg 20 euró. Végül tentatívan elindultunk a kerítés mellett és azt láttuk, hogy az állatok nagy részét már elcsomagolták télire, így ide sem mentünk be.

Nagyítás

Szép hosszú séta haza, a kutyák már éppen eléggé ugattak, a grillsütősnél egy újabb gyenge adag kaja, fent két sörrel bekísérve. (Ha arra számítasz, hogy a reklámfotón látható tarjás szendvics csak manipulált dekoráció, akkor nagyon meg fogsz lepődni, amikor a hölgy levág két darab, egy-egy centi vastagságú sült tarját a vekni kenyér méretű buciról és bedobja a zsemlébe. Simán felér egy teljes méretű ebéddel.)

Egy óra csendespihenő. Ebéd, sör, alvás, internet, kávé. Aztán a család Nej vezérletével úgy döntött, hogy csavarognak még Drezda utcáin.
– Az utóbbi négy napban háromszor jártunk be minden utcát – jegyeztem meg – Mit akartok még megnézni?
– Ugyanezt. Még nem vagyunk teljesen eltelve vele – válaszolt Nej – Meg akarjuk nézni negyedszer is.

Végül abban maradtunk, hogy most elmennek vezetés nélkül (ez gyakorlatilag egy teljesen új látásmódot is jelent: abszolút más, ha az embernek megmondják merre menjen, illetve oda megy, ahová akar) én pedig elmentem nosztalgiázni.

Schiller Platz.

Ugyan nem pont ott laktunk 30 éve, de az volt a szállásunkhoz legközelebbi külvárosi városközpont. Nagyjából ott kellett átszállnunk buszról villamosra és fordítva. (Nagyjából. A buszmegálló az Elba északi partján volt, a villamosmegálló meg a déli parton. A kettő között meg a Kék Norvég Blaues Wunder. Ha akkor tudom, hogy ilyen szép neve lesz valamikor, lehet, máshogy nézek rá, amikor napi négyszer sétáltunk át rajta.)

A villamosjegy megszerzése pilótavizsgás volt, végül a sok előtanulmány után megnyomtam azt a gombot, amelyhez az volt írva, hogy simple. Bátor dolog volt, de bejött. A villamoson ugyanis jött egy ellenőr, de szó nélkül elfogadta a jegyet.

A VW üveggyár titka: el kell menni a baromi hosszú épület végébe és ott már látni a szerelősort. Bár igazából a látvány sötétben markáns, mert akkor belülről is ki van világítva a gyár és kintről remekül látszik minden.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A Schiller platz-on jöttem rá, hogy én ezt nagyon elböktem. Ez nem csak egy kereszteződés a híd előtt, hanem egy kisebb városközpont, rengeteg emlékkel, rengeteg izgalmas helyszínnel. Mindez úgy, hogy volt rá kábé 15 percem, mert utána sötétedett. Hát, nagyot futottam. Közben meg lőttem a fényképezőgéppel, mint egy kommandós. Egyedül a vetődések maradtak el.

Ráadásul itt volt a lehetőség a törlesztésre: egy csomószor csorgattuk itt a nyálunkat, hogy de jó lenne siklóval/függővasúttal felmenni a hegyre… csak éppen nagyon drága volt. Hát, most már talán megengedhetem magamnak.

Nagyítás Nagyítás

Fel is mentem. El is böktem. Ugyanis meglehetősen közel egymáshoz két hegyipálya is van. Most már tisztán emlékszem, de amikor ma délután ott voltam, az egyik kiesett a fejemből, így a legközelebbin mentem fel. Ez a sikló, mely egy viszonylag zárt, kilátási pontokkal nem rendelkező pályán visz fel egy házakkal sűrűn beépített részre, ahonnét szintén nincs kilátás. Amikor visszajöttem, akkor sétáltam tovább száz métert és a kanyar mögött ott volt a másik jármű, a függővasút. Erről végig gyönyörű lett volna a kilátás, ez eleve egy kilátási ponthoz visz fel – csak éppen mire ideértem, már koromsötét volt.
Így jártam.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innentől már nem kellett sietnem, a sötét ugye már nem sötétedik tovább. Próbáltam lefényképezni az ismerős részeket – bár értelme túl sok nem volt, hiszen 30 évvel ezelőtt csak világosban jártunk erre, a sötétben készült képek nem fognak megmozgatni semmilyen érzelmeket sem.

Azért csavarogtam még egy kicsit, majd irány haza. A család már várt. Bolt (útravaló sörök), estére dörner kebab (nálam csak sajtos sörkorcsolya – pedig pár nappal ezelőtt úgy terveztem, hogy ma is csülök lesz, de az ebédre evett tarja ütközésig tolta a kalóriaszintet), utána békés netezgetés, blogolás.

Holnap összepakolunk és 10 körül indulunk. Eredetileg terveztünk olyanokat, hogy még sétálunk itt egy utolsót, de ezt áthelyeztük Prágába.

Drezda #03/05

2009.10.28; szerda

Hajnal ötkor ébresztő. Pirítós kenyér, tea. A kölykök még aludtak, amikor Nej társaságában megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Melyek leginkább akörül forogtak, hogy kell-e nekünk ez a mai napi kirándulás. A célpont Wartburg vára lett volna Eisenach mellett, egy jó nagy weimari megállással. A helyszínekkel nem is lett volna gond… a távolsággal annál inkább. Tegnapelőtt jöttünk 700 kilométert, tegnap is autókáztunk rendesen (ha sokat nem is, de szinte végig városokban tekeregtünk, egyirányú utcácskákban, parkolóhelyek után nyomulva), szóval egyáltalán nem biztos, hogy nekem most jól fog esni 300 kilométer vezetés, erdőn, hegyen, falvakon keresztül. Oda. Meg ugyanannyi később vissza. Tegnap szóba került még Berlin is, de a helyzet ugyanaz: 220 kilométer oda, igaz, sztrádán, de utána bemenni egy nagyvárosba, aztán kijönni, na meg a drezdai közlekedés sem túl egyszerű egy kivülállónak… ráadásul Berlinre nem is készültem, nincsenek célpontok, nincsenek Google Earth alapján kinézett parkolóhelyek, nincs semmi elképzelésünk azon kívül, hogy Alexanderplatz, Unter dem Linden meg Brandenburger Tor.
Végül addig filózgattam itt a tea mellett, hogy Nejt visszaküldtem aludni. Nem igaz, hogy nem tudok kitalálni Drezdában plusz egy napnyi programot. Mi a francnak autóznánk el 300 kilométert, amikor itt lakunk 300 méterre a Zwingertől? Hát ennyire hülyék lennénk?

Költői kérdés volt.

Internet van, be is írtam, hogy ‘Drezda, vasút'(1) – és máris volt egy csomó ötlet.

(1) Ne röhögj, a múzeumokat fejből tudom.

Baromi furcsa, hogy reggelizel (kávét iszol, olvasod a feed-eket) és mozgást látsz magad előtt: az üvegasztalon tükröződik az ablak előtt forgó toronydaru képe.

Kinézek a konyhaablakból és még csak a fejemet sem kell elforgatnom, látom a Rathaus, a Kreuzkirche, a Frauenkirche és a Hofkirche tornyait. Meg azt, hogy még mindig szakad az eső. Árulja már el valaki, ennyi kib@szott eső mellett, hogyan tudott kiszáradni a moritzburgi tó?

Mindenesetre ma jön az, amit csütörtökre terveztünk. Csütörtökön meg… majd meglátjuk.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Azaz ma majdnem ugyanaz, mint tegnapelőtt, csak most világosban és úgy, hogy mindenhová bementünk. Ratskeller: zárva. Kreuzkirche: belülről fröcskölt beton. Pedig valamikor szép volt a belseje is – lásd itt és itt – de aztán lebombázták, az újjáépítésnél viszont már nem dolgozták ki annyira a belsejét. Most körülötte zajlanak őrült nagy építkezések: szálloda fogja elzárni az öreg piactértől.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Megint körbejártuk a Frauenkirche-t. Félelmetesek ezek a vonzások, taszítások az építészetben. Régen, amikor egy sivár betonplacc volt itt a templom romjaival, teljesen illett hozzá a környező sivár, szocialista jellegű lakótelep. Most, hogy a templom fel lett újítva, így megkivánta, hogy ő legyen valami nagyszerűnek a központja. Emiatt lebontották a panelházat és egy kicsi Brugge-t álmodtak köré: szép házak, rengeteg kiülős terasz, szobrok, díszburkolat, konflisok, turisták. Öröm a környéken sétálni. Miközben persze igyekszünk vakfoltra navigálni a környező építkezéseket és a kultúrcentrumot.
Természetesen a templomba is bementünk. Maradjunk annyiban, hogy kívülről impozánsabb. Odabent egy kicsit… hellokitty-s.

Nagyítás

A következő célpont az új zsinagóga volt. Ez nem csak eszmerendszerben más, hanem hangulatban is. Maradjunk annyiban, hogy elképzelésem sincs, a zsidók miért éppen a ‘két cipősdoboz’ formát találták adekvátnak istenhitük kifejezésére Drezda barokk belvárosának szélén. Talán dacból?
De hagyjuk, ez már messzire vezet.
Miközben nem lehet nem észrevenni, hogy az ablakok formája, színe olyan hatást kelt a falakon, mint ahogy a Frauenkirche-t pöttyözik a régi romokból átemelt, gyújtóbombáktól megfeketedett öreg kövek.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Innen felsétáltunk Brühl gróf kertjébe (Brühlischer Garten), majd ugyanennek a grófnak a teraszára. Európa terasza… írják a bedekkerek – és fogalmam sincs, miért. Valamikor valamilyen marketinges kitalálta, a többi lilaagyú meg ismételgeti. Félre ne értsd, imádom a helyet. A nap egyetlen veszekedése(2) pont azért zajlott itt, mert én még álltam volna és gyönyörködtem volna, miközben a család már határozottan továbbindult. Hiába értem utól őket és hiába nyomatékosítottam, ma ki a főnök… a gyönyörű helyről már eljöttünk.
De Európa terasza… értelmetlen f@szság.

(2) Mely azért már elő lett készítve, ugyanis éppen lecsesztem a lányomat amiatt, hogy pont belelépett egy soha vissza nem térő kompozícióba, erre odajött egy német faszi és elkezdett kioktatni, hogy így nem bánunk egy lánnyal, majd pár perc múlva megint mellém sodródott és egy elbai fürdést kockáztatva folytatta a prédikációt, hogy így tényleg nem bánunk egy nővel, miközben csak annyit mondtam a csajszinak, hogy basszus, beleléptél a képbe, igaz, ezt elég indulatosan.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Az istálló zárva volt, így visszasétáltunk a Frauenkirche-hez és becsűrtünk a közlekedési múzeumba. Az interaktív elemektől és a hajózási részlegtől eltekintve tök ugyanaz volt, mint 30 évvel ezelőtt. Nekem akkor is tetszett, a kölyköknek most is. Jó választás volt.

Nagyítás

Ráadásul az ablakból meg tudtuk nézni az egyébként lezárt Stallhof-ot is.

A következő elem a Grünes Gewölbe (Zöld Kincstár) lett volna, de időt kértünk. Ekkor már délután kettő felé járt, éhesek voltunk és fáradtak. Maximálisan kihasználtuk, hogy a belvárosban lakunk, 5 perc alatt hazasétáltunk, a grillsütősnél vettünk sült tarjákat, kolbászokat, fent bekaptuk, ittunk hozzá sört, teát, vizet, pihentünk egy fél órát, ittunk egy kávét – és folytattuk.

Volna. A Grünes Gewölbe óriási csalódás volt. Délután 3-kor már nem volt jegy. Megkérdeztem az információnál, hogy holnap nyitva lesznek-e. Igen volt a válasz. De valahogy nem állt össze a dolog. Nem igazán értettük, miért nem adtak jegyet, mikor lehet bemenni és egyáltalán, hogyan is van ez. Kiírva nem volt semmi – pedig a lehetőség meg lett volna rá, hiszen kint lógott négy nagy lcd tévé a váróban. Végül egy órával később visszamentünk, álcázásképpen most Dóra próbált meg információt kiszedni az I betű mögött ülő hölgytől, aki persze angolul nem tudott. Végül egy lelkes – és angolul valamit gagyogó – helybéli segítségével derítette ki a csajszi, hogy reggel kilencre kell menni, akkor adják a jegyeket, ezek viszont konkrét időpontra szólnak. (Nyilván érkezési sorrendben lehet válogatni.) Aztán ha elfogytak a jegyek, akkor elfogytak.
Hangsúlyozom, erről a rendszerről sehol sem volt kirakva írott anyag, az egyetlen információs pult mögött ülő nő nem beszélt angolul és hiába volt tanuja annak, hogy hová akartam jegyet váltani, a későbbi nyitvatartási kérdésemre csak annyit válaszolt, hogy igen, nyitva lesz holnap. Magát a rendszert magától már nem mondta el, ahhoz a lányomnak kellett odamennie és konkrétan rákérdeznie.
Innentől persze már más a helyzet, ha holnap reggel nem tudunk egyből bemenni, akkor hanyagoljuk. Nem fogjuk az egész napot erre a gyüjteményre várva tölteni.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Átsétáltunk szembe, a Zwingerbe. Köröztünk néhányat, megnéztük a kedvenc eldugott medencés sarkomat, aztán bementünk a fegyvertárba.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Lovagok, páncélok, egykezes és kétkezes kardok, nyílpuskák, lándzsák, pisztolyok és muskéták. (A helyszínen lányos zavaromban simán muskotályoknak neveztem őket.) Ez a barangolás sem volt rossz.

Nagyítás

Kezdett sötétedni, így adta magát, hogy korzózzunk egyet a sétálóutcán. Prága utca, a főpályaudvarig. Ez is sokat fejlődött: az én időmben még csak unalmas beton/üveg/aluminiumtenger volt, szökőkutak… na és persze a Centrum áruház. Mára a kapitalizmus ide is betette díszpapírba csomagolt szőrös lábát, gyakorlatilag pláza lett az utcából. A csajok láncszemekként fűzték fel az egyes üzleteket, míg mi Barnával fontos dolgokról beszélgettünk az utcán. (És persze gondosan őrizgettem a nálam lévő összes pénzt.)

Meglehetősen sötétben értünk haza, persze előtte beléptünk a boltba (sörért, meg tormáért, mert anélkül a csülök csak félkarú óriás), aztán a grillezős, ahol Nej végre megkapta az egész nap vágyva remegett csülkét, mi többiek inkább a csirke mellett döntöttünk. Fent vacsi, sörrel bőven megöntözve(3).

(3) Eszméletlen, mi van itt sör terén. Csak kisérletezéssel el tudnék tölteni heteket. A porter sör mellett szakmányban nyomom a mindenféle schwarz, dunkel, bock, urbock, dunkel bock söröket, hol simán, hol egy kevés gyümölccsel megbolondítva – és egyik jobb, mint a másik(4). Legszivesebben mindegyikből vinnék haza egy-egy rekesszel. Árak? A legdrágább is 0,75 euró, az annyi, mint 200 forint. Csak gondolj bele, ennyiért mit kapsz otthon. A Wernesgrüner is ennyi, de nem veszek, hiába 450 otthon – annyi itt az ismeretlen és nagyon finom sör, hogy nem nyerészkedni akarok, hanem tobzódni az élvezetekben.

(4) Illetve mégsem. Ma este belefutottam olyan ismeretlen kisvárosi sörökbe, melyek azért nem jöttek be annyira. De ilyen a kisérletezés(5).

(5)Apropó, kisérletezés. Gondoltam, veszek valami egzotikus rágcsálnivalót a sör mellé. Elsőre leemeltem egy zacskó wasabis mogyorót. Khm. Talán túl egzotikus. Másodikra kezembe akadt egy zacskó szalonnás földimogyoró. Izé. Oké, németek, meg kalóriamámor… de azt hiszem, maradok a goldfislinél.

Este itthon már semmi érdekes. Kaja után óriási punnyadás, képnézegetés, olvasgatás.
No meg blogolás, sör mellett.

Drezda #02/05

2009.10.27; kedd

Reggel az építkezés nézegetése a konyhából. A toronydarukezelők kabinja itt forog, az ablak előtt. Lehet, hogy nem egy szál pendelyben kellene a konyhában álldogálnom?

Hajnali pénzbedobás. Németországban valószínűleg még a leesett esőnek is parkolási díjat kell fizetnie.
Moritzburg mellett jártunk az erdőben, ott láttunk egy eldugott erdei betonplaccot. Parkolóórával.
Nyilván Drezdában is fizetni kell érte. Óránként 1,5 euró, de vehetek egész napra (8.00-20.00), ekkor 6 euró. Tegnap 15.45-kor érkeztünk meg, ha utánaszámolsz, még ekkor is megérte egész napot fizetni. Sőt, ma egész nap távol leszünk – de még így is jobban járunk, ha kifizetjük a teljes napos parkolást.
Így lettem megint én a reggeli ember, aki fél nyolc körül lemegy megetetni az automatát. Meg ha már lent van, megveszi a friss reggeli péksütiket.

Köd. Mindenfelé ködöt mondanak. Legszivesebben nem mennénk sehova. Külön felb@szta az agyamat az előrejelzés péntekre vonatkozó része: köd, köd, köd… aztán péntektől ezerrel tűző nap.
Pénteken megyünk haza.

Végül nagy nehezen megmozdultunk. Szerencsére. Köd ugyanis sehol sem volt. Többször szarrá áztunk ugyan, órákat gyalogoltunk bokáig érő sárban… de köd, az nem volt. (Ez most idétlenkedésnek tűnhet, de nem az. Tényleg a köd az, ami megöl mindent. A többi körülménnyel lehet mit kezdeni.)

Első állomás: Meissen porcelánmanufaktúra és múzeum. Azért döntöttünk először a gyár mellett, mert elég vacak idő volt: gondoltuk, bemegyünk a fedél alá és adunk egy esélyt az időjárásnak, hogy megjavuljon.
Mire másfél óra múlva kijöttünk, sokkal szarabb idő fogadott.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A gyár egyébként érdekes volt, az áraik viszont embertől és istentől elrugaszkodtak. Festetlen, alul dombormintás tányér 950 euró. Úgy vigyáztunk a fényképezőgépek táskájára, mint soha máskor: nehogy leverjünk bármit is. Egy helyen volt némi csúsztatás: azt mondta a fejhallgatóba bújt idegenvezető, hogy Európában egyedül náluk van handmade porcelán – én meg jártam azért már a herendi gyárban is. Dehát, marketing.
A gyár után bejártuk a környéket. Fel a dómhoz, le a dómtól.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

(Ez utóbbi képhez ajánlom figyelmedbe ezt az ezeréves rajzot. Hát, igen. Repül az idő.)

Kicsi, de gyönyörű az óváros: nincs sok utcája, de egyik hangulatosabb, mint a másik.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nejnek nosztalgia: a tömérdek jazz lemez. Nekem ugyanez a szivarokkal.
Mára mindketten impotensek lettünk.

Sztori: 87-ben voltam egy 3 hetes szakmai gyakorlaton Németországban. Nej – aki akkor még csak várományosi státuszban volt – a lelkemre kötötte, hogy hozzak jazz lemezeket, hiszen a németeknél rengeteg van, bagóért. Veszélyes szófordulat volt. Lemezt ugyanis alig hoztam, bagót viszont annál többet. Tudni kell, hogy Magyarországon akkortájt használható szivart egész egyszerűen nem lehetett kapni. Nem hogy kevés lett volna belőle – nem volt. (A Csongor és Java szivarokat mellőzzük és kérem, a Corvinát se nevezze senki szivarkának. Köszönöm.) Odakint pedig szivarboltok voltak, brazil, argentín és kubai szivarokkal. Megfizethető árakkal. Egy fémdobozos Dannemann került kint 16 márkába, ez olyan 110 forint körül mozgott. A Sophie volt nálunk huszonvalamennyi, a Corvina pedig 40 forint körül. Érzed, ugye?
A jazzlemez szintén 16 márka volt.
Aztán ma már hiába van majdnem egy évre elég jazz zenei anyag itthon, Nejnek nincs ideje zenét hallgatni – én pedig nem dohányzok.

Nagyítás Nagyítás

Aztán amilyen vacak volt az idő, olyan gyorsan el is húzott. Amikor lefelé sétáltunk egy elvadult lépcsőn a várból, már majdnem azt mondtam, hogy elfogadható időnk van.

14.00 körül kocsiba ültünk, irány Moritzburg.
Mondanom sem kell, ólomszürke ég és szakadó eső fogadott. Nej meg is jegyezte, hogy valószínűleg újra a nekünk kiszabott területen vagyunk.

Nagyítás

A kastély egyértelmű csalódás volt. A tó eltűnt, az épületet tatarozták, az udvarát szintén. A kölykök jegyezték meg találóan, amikor láttak egy gyeptéglázó manust: a tavat lezacskózták, a kastélyt udvarral együtt lezárták, a gyepszőnyeget most tekerik fel, holnap meg fogják, és összecsomagolják a kastélyt és elteszik télire.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Tiszta szerencse, hogy úgy döntöttünk, dzsuvázunk egyet. Anélkül úgysem igazi egy kirándulás. Egy hevenyészett térkép alapján nekiindultunk megkeresni a Fácános Kiskastélyt. Pár perc múlva az eső virgoncan rákezdett és innentől kezdve csak egy-két percre csendesedett el. Szinezte a hangulatot, hogy már eleve későn indultunk el, ennyire északon pedig korán sötétedik. Hivatalosan 16:30 körül, de ilyen borult, esős időben jóval korábban is. Fejlámpa meg ugye nincs, erdei túra nem volt bekalkulálva.
Csak mentünk, csak mentünk. Időnként belesüllyedtünk a sárba, időnként belecsúsztunk a lószarba… jól éreztük magunkat. Aztán egyszer megláttuk valahol a horizonton a vadászkastélyt.

– Akkor én innen már csak a teleobjektívvel mennék tovább – támasztottam be magam egy fához.
– Ne légy már hülye – korholt meg Nej – eljössz a világ végére és akkor pár száz métert már nem tudsz megtenni?
– Jó az pár kilométernek is – morogtam. De igaza volt.

Apró hangulati elem, de innentől olyan negyven méteren választhattunk, hogy vagy a bokáig érő sárban, vagy a vizes, bokáig süppedő zsámbékban megyünk tovább. Az eső pedig pont itt erősített még egy kicsit bele.

– Otthon mindenki már az előszobában leveszi a cipőjét – figyelmeztettem a családot – vagy ami maradt még belőle!

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Végül meglett a kastély – és természetesen kár lett volna kihagyni. Igaz, hogy eddigre már egy kontingens papírzsebkendőt használtam el objektívtörölgetésre, de nagyon hangulatos volt a hely. A kastély pici, de arányos és szép, a környezet – még ilyen tré időben is – vonzó, a világítótorony meg az abszolút bónusz. Különösen, ha hozzávesszük, hogy egy akkora tó mellé építették, melyet Barnával kábé 4 perc alatt eveznénk körbe kajakban.

Visszafelé más úton jöttünk, melynek megvolt az a vonzereje, hogy térkép senkinél sem volt, ezzel szemben harcoltunk az idővel, hogy ne sötétedjen ránk egy ismeretlen helyen. Győztünk.

Intimitás, persze, megint végig az egész napon. Gyakorlatilag emberrel alig találkoztunk. A dzsuvában sokkal inkább vaddisznóra számítottam, mint kétlábúra.

Jócskán sötétben értünk haza – és ma nem is mentünk sehova. Pihenni kell.

Illetve – pihenésképpen – elszaladtunk boltba. Felvásároltam a sörkészlet jelentős részét(1), utána pedig csülökre.

(1) Porter sör, barátom, porter! Eddig át kellett hajóznom érte az óceánt, most meg itt van a sarki közértben. Ráadásul málna és cseresznye ízben is – így az egész család ezt issza.

A csülök meg még közelebb lakik: itt van a lakásunk alatt. Mi ugyanis egy modern lakóépület ötödik emeletén lakunk, a földszinten üzletsorok húzódnak végig. Nekünk pont egy grillsütős jutott. Odamentem az ablakhoz, kértem egy fél grill csirkét (2)(3) – és két adag csülköt.

(2) Istenem, a lányom már csak ilyen nyúlbéla. Nejnek meg gyümölcsnapja volt.

(3) Halb/viertel hänchen. Ugye, mindenki emlékszik, aki a hetvenes/nyolcvanas években az NDK-t járta? Gyakorlatilag ennek az egy éteknek köszönheti sok ezer honfitársam a túlélést a nagy árubeszerző körutakon. Meg a wurst+brötchen kombinációnak.

Nem lacafacázott a néni, benyúlt, fogóval kiemelt két, emberes darabot, zacskóba dobta és már vihettük is. Odafent szépen kitettük az asztalra, bontottam hozzá porter sört – és mi voltunk a királyok. Nej nem, neki csak a szeme gúvadt és a nyála csorgott. Ismerve a diéta sorrendjét, ő holnap lesz király. De már alig várja.

Nagyítás

– Mit szöszmötölsz vele annyit? – érdeklődött látványosan – máskor nem szoktad így elhúzni a vacsorát!
– Nézd, a csülök eleve bonyolult kaja, finoman kell lehántani a csontról a húst. Ráadásul nehéz kaja is, illik lassan, óvatosan enni, sok rágással. Harmadrészt meg mit piszkálsz egy vírusos hasmenésben szenvedő, epeproblémás gyomorbeteget?

Nagyítás

Aztán a csülök után már sok élet nem volt. Olvasgattunk, netezgettünk, én írtam a blogot.

Jut eszembe, a boltban olyasmit csináltak, mint már ezer éve nem. A pénztáros megnézte a bankkártyámat, majd megcsóválta a fejét. A kártyán ugye egy tíz évvel korábbi kép van, kerek fejű, oldalra fésült frizurájú, tömött bajszú, szakálltalan alak képe. Nem hasonlít. Megvizsgálta a számlára írt szignómat és összenézte a kártyán lévő, szintén tíz éves aláírással. Nem hasonlított. Hogy is hasonlított volna: az ember tíz év alatt bőven változik annyit, hogy változzon az aláírása is. Sűrű fejcsóválások. Végül elkérte az útlevelemet, abból nézte össze az adatokat a bankkártyával, illetve a külalakommal.
Elsőre baromi kelemetlen volt… de hamar megbékéltem. Így kellene ennek történnie mindenhol. Nem mondom, hogy egy csapásra megszűnnének a bankkártyás visszaélések, de az egyszerűbb trükközők ki lennének szűrve.

Estefelé viszont már tényleg pihentünk. A csülök is igényelte a vízszintes pozíciót, no meg holnap nagyot megyünk, korai lesz az ébredés.

Drezda #01/05

2009.10.26; hétfő

Két órányi alvás után betonkemény ébredés. Éjfélre pakoltunk össze mindent, hajnal négyre húztam az órát – csak éppen a macskát nem kalkuláltam bele. Nej az utóbbi időben az IVAR polc tetején tartja a pehelypaplanokat. Nyilván kiszúrta ezt Picúr is és oda rendezte be a főhadiszállását. Onnét szokott Tarzanként belevetődni az ágyba az esti simogatásokért. Annyira tetszett neki a hely, hogy éjféltől hajnali kettőig egyfolytában fennt dorombolt. Nem tudom, akusztikailag mi rezonált abban a sarokban, de a dorombolás annyira felerősödött, hogy képtelen voltam tőle elaludni. Hozzávágtam a macskához mindent, ami a kezem ügyébe esett. Behoztam a folyosóról a padláslétra egy méteres rúdra szerelt kampóját. Annak már a látványától is fél, többször lett vele kipiszkálva mindenféle sarkokból. Most rá se bagózott, hogy böködtem vele: csak dorombolt rendületlenül. Végül kettő körül könyörült meg, de ahogy elaludtam, egyből csörgött is az óra.

Kezdjük ott, hogy a mosonmagyaróvári MOL kút és a Lajta pihenő az két külön dolog, bármennyire is közel vannak egymáshoz. Másfelől viszont azért lehet bízni a kapitalizmusban. Akármilyen bénácska is, de működik: a mosonmagyaróvári MOL kútnál volt mind pénzváltó, mind matricaárusító bódé.(1)

(1) Nej védekezése: De akkor sem a kút szolgáltatása.

Ez mondjuk, meg is látszott. Se kártyát, se eurót nem fogadtak el. (Egy pénzváltóban! Amikor a Marche-ban simán fizethetek a kolbászért euróval.) Nálam meg forint nem volt. Végül Nejt rángattam elő a klotyiról, nála ugyan volt, de kevés. Így koronát csak annyit váltottam, hogy parkolni tudjak, az ebédhez meg majd veszek ki az automatából.

A szlovákokon gyorsan átrohantunk. Brno-nál ránkszakadt az ég, mindez borzasztó ködben. Eddig sem volt túl jó kedvem, de újból beleszaladni egy átláthatatlan ködbe egy újabb kiránduláson… rángott egy kicsit a szemem sarka. (Egyébként is, gáz van. Én sokszor szoktam érezni, hogy minden baj ellenére jó lesz az a fránya kirándulás. Nyilván ez egy oda-visszaható dolog, a kirándulás nem azért lesz jó, mert megjelenik a jó tündér a varázspálcájával, hanem azért mert van bennem életerő, energia – és kiröhögöm a körülményeket, megpróbálom kihozni a maximumot a csavargásból. Ez most hiányzik. Szellemileg kicsavart citrom vagyok, testileg meg… a többnapos hasmenés után inkább ne is beszéljünk kicsavarásról.)

Prágában váratlanul felszállt a köd, elállt az eső, kisütött a nap. Hoppá. Akkor itt ebédelünk.
Parkolás a belvárosban. Azért nem voltam nyugodt. Volt nálam 1-1 ECMC bankkártya/hitelkártya, 11 kcs fémben, 200 kcs papírban, egy valag euró… de hogy ebből tudok is valamivel esetleg fizetni az automatánál… nem egyszerű. Végül azt találtam ki, hogy amennyiben semmivel nem tudok fizetni, akkor bedobom a 11 kcs-t, az talán elég 10 percre, majd elszaladok, felváltom valahol a papírpénzt… aztán jók vagyunk. Természetesen hitelkártyával nem lehetett fizetni, papírpénzzel nem lehetett fizetni, és amikor már készültem a nagy rohanásra, akkor vettem csak észre, hogy a stilizált ábrán a bedobható pénzek között szerepel az egy, illetve két eurós érme is. Meg voltunk mentve.
Mondjuk annyira azért nem, mert jött a következő feladat: a max parkolásijegy két óra, ez alatt kell leérnünk valamelyik kedvenc éttermünkbe, megkajálnunk, majd vissza is érnünk.

A Jindriska Vezében nem volt üres asztal. És ekkor már eltelt 40 perc. Átszaladtunk a Pinkászba. Ott viszont volt. De minek. Az egykor olyan jó hely borzalmasan megdrágult. Egy hermelin 89 kcs, egy tízcentis sült kolbász tormával, mustárral 99 kcs, egy fokhagymaleves 69 kcs… Úgy, hogy mindenki előételt vagy csak levest evett, plusz fejenként egy háromdecis alkoholmentes sör, így fizettünk 500 koronát. (5500 forint) Azt hiszem, megvolt az utolsó pinkászos látogatásunk. (Ja, jogosan kérdezheted, hogy én, aki akkor már három napja üres pirítóson és főtt krumplin élt, aki alig evett, annál többet fosott, végül melyiket is ettem a listáról? Nos a fűszeres sült kolbászt tormával, mustárral. Egész egyszerűen elegem lett, besokkaltam. Azt mondtam, hogy ha minden benzinkútnál is meg kell állnom és közelharcot vívnom a vécékulcsért, akkor is eszek végre valami normálisat.)

Prágából kifelé eltévedtünk, az utat később elterelték, böszme sok kamionok… idegileg zokni voltam, mire megérkeztünk végre Drezdába. A szállás meglepően jó. A weblap és a Google Earth alapján ez egy négyemeletes panelház tetőtere lehet. Hát, én, legalábbis hallomásból, ismerem valamennyire az NDK panelházakat – van, amelyikben fűtés sincs. De nagyon közel volt a belvároshoz és azt akartam, hogy olyan közelségben legyen az óváros, mint nekünk volt Nápolyban. Az éjszaka hirtelen jött spontán csavargások legfontosabb alkotóeleme ez. Végül kellemes csalódás: itt valahogy a panellakások is mások. Legalábbis az új építésűek.
Drezda gyönyörű. Én ismertem – és szerettem – a régi arcát, de ez a mostani túltesz minden várakozáson. A panelházak folyamatosan tűnnek el, már alig látható belőlük néhány hagyományos, úgynevezett ótvar. Kívülről kapnak valamilyen felújítást – gondolom, belülről is – aztán máris vidám színfoltjai a városnak. Ami különösen tetszett, hogy az itteni építészek tudják, hogy a város nem csak épületekből áll, hanem legalább annyira fontosak a közöttük lévő terek is. (Márpedig Drezdában térből aztán van bőven.) Kiülős teraszok, aprókockás terek, nem is kicsi zöld szigetek. Még a lakótelepi részen is kellemes volt sétálgatni.
Elsőre lehet, hogy zavaró a nagy túrás-fúrás, szinte mindenhol. Én örültem neki. A város él és építi önmagát. Beszéltük is a családdal, hogy pár év múlva visszajövünk és megnézzük, mi nőtt ki azokon a részeken, ahol most a toronydaruk forgolódtak. (Pl. az ablakunk előtt.)

A tulaj megmutatott mindent. Határozottan élvezem, hogy végre alig van nyelvi problémánk külföldön. Nem azt mondom, hogy folyékonyan beszélgetünk, de itt már simán felhívom a tulajt, ha kérdezni akarok tőle valamit.
Felcuccoltunk, a meglepetés bonbont pillanatok alatt széttéptük, egy kis pihenés(2) és irány a város.

(2) A pihenést én kértem, mert egész egyszerűen nem hittem el, hogy az ebédre bevágott sültkolbász még nem óhajtott távozni. Lehet, hogy tényleg megjelent a jótündér a varázspálcával és akaratom ellenére is halálraboldogít?

Pontosabban, először bevásárlás, hazacuccolás – és csak utána. Igaz, a túra neve addigra Drezda by Night-ra változott… de sebaj.

Kereszttemplom (Kreuzkirche), Polgármesteri Hivatal (Rathaus)(3), Asszonyok Temploma (Frauenkirche), Fejedelmek Vonulása, Brühl gróf terasza (Brühlische Terasse), Katedrális (Hofkirche), Királyi Palota (Residenzschloss), Semper Opera (Semperoper), Zwinger. Mindez éjszaka, itt-ott esőben, gyönyörűen kivilágítva. Erősen kezdtünk.

(3) Nem, nem patkányház – vigyorogtam Nej megjegyzésén – még ha nálunk elég sok helyre igaz is.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nej megjegyzése: nappal biztosan szebb lesz. Hülyeség. Nappal majd máshogyan lesz szép.

Intimitás: sötétben, zuhogó esőben, hidegben mászkáltunk. A kutya nem járt a máskor turistákkal zsúfolt tereken. Olyan hangulata volt az egész sétának, melyet nem lehet szavakkal könnyen visszaadni. Amikor van egy körülrajongott ember, akinek a szabad perceiért riporterek vívnak élet-halálharcot… aztán egyszer csak egy hajótörés után a nagy emberrel találod magad egy lakatlan szigeten, ahol kiderül, hogy a nagy ember egyfelől tényleg nagy lélek, másfelől pedig lehántva róla a külvilág sallangját egy közvetlen, szerethető ember. Így jártunk ma este a kihalt Drezdával. Az összes szépségét nekünk és csak nekünk mutatta. Méghozzá soha nem tapasztalt intimitással. A Zwingerbe egy eldugott hátsó ösvényen mentünk fel, onnan villant meg az a jól ismert udvar a kapukkal – mindez úgy, hogy sehol nem volt senki. Az egész épületegyüttes csont üres volt – és teljesen bejárható. El tudod képzelni? Nem hiszem. Még én se nagyon dolgoztam fel az élményt.

Nagyítás

Nagyítás

Ráadásul az intimitás nemcsak ennyiből állt. A Frauenkirchétől nem messze egy passzázsból zeneszó szűrődött ki. Naná, hogy bementünk. A földszinten egy bőgős/csellós és egy gitáros nyomott egy spontánnak tűnő dzsessz előadást, a tömeg pedig, két emelet magasságig feltekeredve a lépcsőre, felhőtlenül élvezte. Csak úgy.

Nagyítás

Nagyítás

Az első átszerelésig mi is maradtunk, aztán mentünk vissza a barokk épületek közé.

Nagyítás

Nagyítás

Most vettem észre, mi figyel a radiátoron: egy digitális költségmegosztó. Atyavilág. De rég volt, amikor még kapilláris csövekkel szórakoztam a veszprémi Hőforgnál. Szószerint egy másik világ.

Éjjel fél tizenkettő. Nagyon tömény nap. Drezda, mint soha máskor még nem. Szar idő persze, de elmúlt a gyomorbaj.
Lehet, hogy mégis jó kis kirándulás lesz?

ps.
A PDA töltőt otthon felejtettem. Marad a fejben blogolás.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑