Search: “"Csepel-karika 0"”

We found 3 results for your search.

Csepel-karika 03/03

Hideg, meleg
2020.07.25; vasárnap

Elméletileg ezen az éjszakán kellett volna kipihennem magamat. Elméletileg. A sportórám reggel kínjában röhögött. Meg én is itthon, amikor átnéztem részletesen. (Meg fogom írni.)

Este jött egy társaság, éjszakai fürdőzni. Ez még rendben is volt, igaz, dumálgattak, de nem túl hangosan, meg nem is voltak sokáig.
Na de utána! Olyan 23 körül kijött egy 5-6 fős női banda. Horgászfeleségek. Ritka büdös parasztok voltak, már ahogy beszéltek, az is elég sokat elárult róluk, ráadásul padló részegek voltak. Másfél órán keresztül ordibáltak, rikácsoltak, sikoltoztak. Hoztak ki whiskyt, időnként fürödtek, ilyenkor a vízben lévők természetesen ordítva beszélgettek a parton lévőkkel. A legvégén jöttek ki hapsik is, aztán egy csomóan összevesztek, nyilván rikácsolva, végül olyan 1 óra tájban vitte el őket az ördög.

Alvás.

Hajnal ötkor ébredtem meg arra, hogy megdördült az ég. Nem mozdultam. Reménykedtem, hogy csak egy repülőgép. Nem az volt. Hamarosan jött a második dörgés. Kifejezetten vihar jellegű. Windy. Ez jött.

Ez a kép már azt mutatja, amikor a vihar a fejünk felett tombolt. Mi vagyunk a kék/fehér pötty.

A második dördülésnél hallottam, hogy Péter forgolódik.
– Helló! Ébresztő! – kiabáltam ki.
– Miva…?
– Kurva nagy vihar jön! Kábé tíz percünk van.

Soványmalacvágtában pakoltunk össze. Péternek volt teli spricója, én a kocsiban hagytam, így az én kajakomat a lezárások után hasra fordítottuk. Gyorsan magamhoz vettem a kajásszatyrot és mentünk a kocsmába. Annak van fedett terasza. Igaz, zárva volt, de a kerítés fél méter magas, átléptük. Vészhelyzet van.

Az a nyomorult vihar másfél órán keresztül tombolt a fejünk fölött. A terasz valamennyire jó volt, de az erős szél oldalról is befújta az esőt. Tegnap még kiröhögtem Pétert, hogy melegítőt is hozott. Ma meg már irigykedtem rá. Úgy készültem, hogy két kánikulai nap lesz, gyakorlatilag alig pakoltam ruhát. A zsákomban volt egy törcsi, egy póló és egy száraz rövidnadrág. Semmi melegítő, semmi esőkabát, de még egy nyomorult zokni sem. Lábbelinek is csak egy laza szandált dobtam be. A teraszon konkrétan megvett az Isten hidege. Kocogtak a fogaim. Szenvedtem. Elképzelni sem tudtam, hogy ezen a napon még cudarul melegem lesz.
A kajászsákban volt pogácsa, azt rágcsáltuk. Amilyen hülyék voltunk, egyikünk sem hozott ki sört, a kajakokhoz meg a szakadó esőben már esélytelen volt kimenni. Jól esett volna egy kis pálinka is, de meglepő módon Péter most nem hozott. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Ez annyira durva hiba volt, mint az, hogy nem dobtam be az extra kicsire hajtogatható kajakos dzsekimet.

Aztán minden jó véget ér egyszer, szerencsére a rossz is, hét óra körül elállt az eső. Kicsomagoltuk a lezárt kajakokat, kipakoltunk, bepakoltunk. Nyilván bontottunk egy sört.
Aztán azok a dolgok, melyekről az emberek nem szoktak beszélni. Klotyi.
A felderítő körúton szúrtam ki, hogy a Tassig tartó partszakasz tulajdonképpen végig számozott horgászparcellákból áll, párszáz méterenként zöld fabudikkal. Ez több, mint elég. De ha valamiért nem lenne jó, a reggeli indulást kilencre terveztük, akkor már van kocsma, a reggeli sör mellett lehet használni a hely vécéjét is.
Hát, mindebből semmi sem lett. A horgászok úgy telepedtek le, hogy telepként vették körbe sátraikkal a budikat, kisajátítva ezeket maguknak. A vihar meg elrendezte, hogy ne legyen érdemes kilencig várnunk. Jobb híján maradt az erdő a töltés túloldalán. Elég hülye helyzet. A kocsmában nem engedik be a horgászokat és a pereputtyukat a vécére, csak ha fogyasztanak. (Gondolom, nincs csatorna, a szippantósautót meg nem akarják sűrűn kihívni.) A horgászok viszont kisajátítják a pottyantós budikat. Azaz az üzemeltető hiába próbálta megoldani a helyzetet, ha nincs kocsma, a strandolóknak csak az erdő maradt.

Nyolc körül rúgtuk el magunkat a parttól. Gyakorlatilag ugyanolyan mosott szar állapotban voltam, mint előző reggel. Finoman szólva sem regenerálódtam sokat a rövid, de annál zajosabb éjszaka során.

A terep alapvetően barátságosabb ma, mint tegnap. A nagy Dunán a 60 kilométeren van összesen két kocsma, de ott sem tudtunk hosszabban megpihenni, mert igyekeznünk kellett a tassi zsiliphez. Ma már nincs időkorlát. A tavalyi tempóból kiindulva kábé tíz óra lesz a feljutás, beleszámítva a kikötéseket is, azaz bőven világosban érünk fel Dunaharasztiba. Meg tudunk állni az összes jó helyen.

Csakhogy. Ma este mindketten vezetni fogunk, azaz a sörivásnál figyelni kell a 2-3 órás korlátra. Ennyi idő alatt tűnik el egy sör a szervezetből. Azaz vagy nem állunk meg mindenhol, vagy egyes helyeken nullás radlereket kell innunk. Az élet szigorú és igazságtalan.

Dömsödi strand. Mert kellett a sör, de leginkább a vécé.
A pultnál panaszkodó yachtos. Hogy borzasztó ez a sebességkorlátozás a vízen. Hogy nem tud törvényesen padlógázzal száguldozni. Hogy egyem a szívét. Mert egyébként száguldoznak. A kutya nem szól rájuk.

Kora reggel vízgereblyéző hapsik a strandon. Szedik ki a kósza vízinövényeket. Szemmel láthatóan élvezik a munkájukat, egész nap strandolnak és még pénzt is kapnak érte.

Rengeteg a motorcsónak, yacht, tengeri yacht. Összesen talán négy fékezett, amikor elment mellettünk. A többi paraszt leszarta a szabályokat. Persze a tegnapi piros tolóhajóhoz képest mindegyik lepkefing volt, de ha a Narancssárga kajakommal lettem volna, végigparáztam volna az utat. És ne felejtsük el, ezen a vízen kifejezetten sok a K1-es kajakos is.

Ráckeve. Megint a gyilkos gyros tál. Mint kiderült, Péternél is quamatel az altató, neki is veszélyesen ég a gyomra. Ehhez képest mindketten úgy kértük a gyrost, hogy mehet rá minden, sőt, lehet több a hagyma is, meg a csípős is.

– Néha meg szokták kérdezni, hogy ha ennyire vacak a gyomrom, hogyan merek ilyen durván kajálni? – jegyeztem meg.
– És?
– Azt szoktam válaszolni, amit Bruce Banner a Bosszúállókban. Az én titkom az, hogy mindentől ugyanolyan erősen ég a gyomrom.

Szigetszentmárton. A kölcsönzőnél négy ember pumpálta egymás mellett a SUP-ját. Távolról úgy nézett ki, mint egy sornégyes motor működés közben.

Szigetcsép felé az egyik helyen megbeszéltük, hogy melyik spiccet célozzuk be. Aztán nem tudtam keresztülmenni az RSD-n, annyi motorcsónak jött folyamatosan. Végig kellett eveznem a hosszú és rosszabb íven.

Szigetcsépen óriási tömeg. Hát, ja. Kánikula, vasárnap és egy jó szabadstrand. Kikötni sem volt egyszerű, de érdekes módon az útban lévő kiskölyök észrevett. Arrébb mondjuk nem ment, de jól elbeszélgettünk arról, hogy mi is ez, amiben ülök. A Kodiakból meg gond nélkül kiszállok a mélyebb vízben is.

Szigethalomnál benéztünk a múltkor is említett baráti családhoz, itt már nyilván szigorúan nullás radlert kortyolgattunk a kellemes beszélgetés közben.

Szigetszentmiklósnál, amikor már összeszűkült az RSD, volt egy szakasz, amikor hosszú percekig nem volt sehol motorcsónak. Nem látszódott, nem hallatszódott egy sem.
– Mennyire békés és megkapó a táj! – lelkendezett Péter.
– Ja.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen is lehet!
– Ja.
– Szerinted nem?
– Ember. 15 éve járom ezt a vizet. A motorcsónakok csak az utóbbi 3 évben szaporodtak el ennyire. Előtt szinte mindig ilyen csendes és békés volt, mint ebben a váratlan 5 percben.

Aztán már fel is zúgott előttünk egy hajómotor.

Végül megérkeztünk. Nem mondanám, hogy üdén és frissen, de alapvetően meg voltam elégedve magammal. Ez azért nem kis teljesítmény volt.
Kipakolás, bepakolás, felpakolás. Hazakocogtunk. Itthon átpakolás, bepakolás. Kicsit már monoton robotstílusban.
Elbúcsúztunk Pétertől.

Utána egy háromcentes Nejjel. Megünneplendő, hogy érmekkel jött haza az evezős OB-ról. Meg megünneplendő, hogy hazajöttem. Még egy sörnyi beszélgetés, majd mindenki ágybaszédült.
Hétfő reggel, amikor már úgy éreztem, csak pihentem valamennyit, jó pihepuha ágyikóban, ránéztem a sportórára, láttam, hogy lófasztmama, még mindig kifacsart zokni vagyok szerinte. De úgyis megírom.

Csepel-karika 02/03

Célozzuk be a spiccet!
2020.07.24; szombat

Istenbizony nem vagyok normális. Tudtam, hogy ma fogjuk a nagyobbat evezni, rá kellett volna pihennem, erre tegnap egész nap eszeveszett pakolás, mellé elfröccsöztem egy üveg bort, estefelé megérkezett Péter, kiültünk a tűzrakó hely mellé, sütöttünk kolbászt nyárson, beszélgettünk, iszogattunk, nálam elfogyott még egy üveg bor, végül éjfélkor jöttünk be.
Hajnali négyharminckor meg ébresztő.
Muszáj volt, mert a zsilipelések miatt nagyon feszített az időzítés. De attól még, hogy muszáj volt, nem lett elviselhetőbb. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Oda-vissza.

Hétfő reggel megnéztem, hogyan értékelte a sportórám a produkciót. Annyira kiakadt, hogy ezt külön meg fogom írni.

És akkor még várt ránk, csak ma 78 kilométer evezés.

Beszéljünk erről egy kicsit. Ha olyan embernek mondom, aki nem szokott kajakozni, hogy 120 kilométer evezés, az illető nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ha megtudja, hogy a fele időben lefelé mentünk a nagy Dunán, akkor meg legyint. Pedig ilyen egyszerűen nem lehet elintézni. Ha nincs semmilyen áramlás, akkor 6-6.5 km/h között szoktam evezni. Ez a megszokott, haladós tempóm. Most is kábé így toltuk, csak hát rájöttek a sodrási viszonyok. Ebből lett az, hogy lefelé 10-11 km/h sebességgel mentünk, azaz a sodrás besegített kábé négyet, felfelé viszont elvett 1.5-2 km/h-t. Azaz összességében kaptunk némi segítséget, de messze nem annyit, mint ahogy az ember gondolná. Márpedig azt az időt, melyet evezéssel töltöttünk, azt rendesen 6-6.5 km/h sebességnek megfelelő erővel eveztük. A tiszta evezési idő első nap 9 óra 45 perc volt, a másodikon 7 óra 14 perc. Ez annyi, mint 17 óra. A 6-6.5 közötti tempónkkal számolva a sodrás nélküli táv 102-110 kilométer között lett volna.
Ez sem semmi.

A tempóhoz. Van ugye a Narancssárga kajakom, mely ennél némileg gyorsabb. Adta volna magát, hogy egy ilyen hosszú túrára azt vigyem, csak hát… most éppen pont annyi a súlyom, hogy abba már nem tudok felszerelést pakolni, mert nagyon lecsökkenne a stabilitása. Meg be is áznak a tárolói, szóval maradt a valamivel lassabb, de igénytelen igavonó barom, a Kodiak.

Még valami, aztán már nem rugózom a témán. Beszélgettünk Péterrel arról, melyik lehet fárasztóbb: a futás, vagy a kajakozás? Ha a sebességet nézem, akkor a kajakozás olyan enyhe kocogásnak felel meg. Laikusként azt mondanám, hogy egy átlagos embernek mondjuk olyan 3 kilométerig a futás a könnyebb, afölött már inkább a kajakozás. Nem laikusként viszont már más a véleményem. 120 kilométert kábé egy hónap alatt tudnék lefutni, apró részletekben. A kajak meg ugye meglett két nap alatt. Viszont tavaly lementünk öcsémmel és a sógornőmmel kajakozni Tiszafüredre. Mindketten képesek félmaratonokat futni, rendszeresen edzenek 10+ kilométeres távokkal. Nos, ők egy tíz kilométeres kajaktúrán úgy kipurcantak, hogy nem is akarnak többet kajakba ülni. Azaz a válasz a kérdésre: attól függ. Ki melyik sportban van otthon. Nekem a félmaraton van elérhetetlen távolságban, nekik a 100+ kilométeres kajakozás.

Oké, vissza a túrába. Ott jártam, hogy döcögtünk lefelé Dunaharaszti felé, én pedig azon morfondíroztam a kormánykerék tekergetése közben, hogy mi a fenét keresek itt. Szerencsére a csónakház nincs messze, onnantól pedig már jött a gépszíj, nem volt idő lamentálgatni, kajak be, kajak ki, felszerelni az igáslovakat, bepakolni előre/hátra, beöltözni, végül az utolsó kultúrált vécé… és elrúgtuk magunkat a stégtől.

Innentől már nincs visszaút. Teperni kell az első zsiliphez, utána a másodikhoz, ez utóbbihoz gyakorlatilag egész nap, hiszen ha sikerül elkapnunk, onnan már csak 3 kilométer a tervezett szállás.

A Kvassay zsilipig mondhatni eseménytelenül telt az idő. A terepet jól ismertem, kábé 15 éve kajakozok, ezen a szakaszon kezdtem, az első években a Hullám csónakházban lakott a kajakunk, bejártuk rendesen a legfelső szakaszt, az alatta lévőt pedig azóta, amióta Dunaharasztiban tárolom a kajakot. Tulajdonképpen ez az egyik edzőtávom, azaz tényleg megy, még behunyott szemmel is. Az élvezet kedvéért bementünk a romantikus csatornába, na nem mintha lett volna bármilyen titkos szándékom Péterrel, de a csatornában nincs sodrás és minden ilyen lehetőséget meg kell becsülni felfelé menet. Hajnalban még nem volt jelentős a forgalom (azért egy tengeri miniyacht így is megvolt), sajnálatos módon kocsma sem, pedig a Guszti bezárt kerthelyiségénél csorgattuk a nyálunkat.

Végül negyed tizenegykor értünk fel a zsiliphez, bőven határidőn belül. Nem is fent várakoztunk az erős sodrásban, hanem visszacsorogtunk a Kikötni Tilos! felírattal jelzett stéghez. Itt kikötöttünk, megpihentünk. Ittunk egy sört a kajakból.
Felhívtam a zsilipet, bejelentkeztem.

10:50-re felkocogtunk. 11:10-kor már túl is voltunk az egészen. Rajtunk kívül nem volt senki, egyik irányból sem.

Aztán, aztán… olyasmi történt, amitől egyből éveket öregedtem.
Kifordultunk a nagy Dunára.
Félre ne értsd, eveztem már a Dunán, nem is egyszer, sőt, kifejezetten sokszor, köztük kétszer december végén is. Eveztem már a mostani Kodiaknál instabilabb Narancssárgával is.
Csak éppen a megáradt Dunán nem eveztem még soha.
Már ott, ahol az RSD becsatlakozik a Dunába, ott elkaptak az örvények, limányok és forgattak, mint a ringlispil. Csak kapkodtam az evezőt jobbra és balra. Szerencsére a kormány pont le volt engedve, az sokat segített. Erős déli szél volt, az megtetézte az egészet emberes szembehullámokkal. Legalább tíz perc volt, mire sikerült stabilizálnom a kajakot és hozzászoknom ehhez a rángatózó vízhez. Huh.
És ebből még lesz hatvan kilométer. Finom.

Itt még sodort a víz. 12-13 km/h sebességgel száguldottunk lefelé, már amikor nem pörögtünk. A kikötött uszályok között még ennél is gyorsabban. Egy idő után már vigyorogtam: tényleg megszoktam a helyzetet és tetszett, hogy hamarabb le fogunk érni, mint ahogy számoltam. De az M0 híd után valahogy kifogyott a szufla a folyóból. Beálltunk 10 körülre, illetve ha beevickéltünk a hajózási útvonalra, akkor 11-re.
Emlékszem, régebben kis naívként simán húztam be a Duna közepére, álltam be a nagy hajók mögé. Fogalmam sem volt, mit jelentenek a zöld, meg a piros bóják. Boldog tudatlanság. Na, akkor lehetett teperni. Amióta tudom, azóta meg már nem annyira.
Ezen a túrán meg mégannyira sem. Elképesztő mennyiségű nagyvas haladt a Dunán, felfelé is, lefelé is. Tolóhajók bárkákkal, uszályok, tömegesen, volt, hogy fentről is, lentről is egyszerre. Kaptunk szárnyashajót is. Na, az olyan, mint a Lola T, mindent visz.
Bár a legdurvább nem is ez volt. Jött hátulről egy nagy dög piros tolóhajó, tolatmány nélkül. Sietett, mint az állat, a sofőr nyomta a gázt. Na most, ha tolt volna hajókat, akkor azok lecsillapítják a hullámait és béke van. Viszonylagosan. Most viszont nem volt előtte semmi más, csak a Duna. És azt tolta. Meg mivel egyedül volt, piszok gyorsan is ment, azaz hátul is eszetlen nagy hullámokat csinált. Hátra-hátrapillantva nézegettük és szívtuk a fogunkat. Ez pörgős tánc lesz. Az is lett. Én pár éve abban a hitben evezek, hogy a Kodiakban már nem történhet semmi olyasmi, amitől összeszarnám magamat. Aztán most megtörtént. Borulás nem lett belőle, de utána volt némi levegőkapkodás. Még finoman megemlékeztem a tolóhajó anyukájáról, aztán ennyi.
Illetve mégsem.
Olyan 5 kilométerrel lejjebb a piros tolóhajó kikötött, mi pedig közeledtünk feléje. Akkor most mi legyen? Ha leelőzzük, az pedig lefelé megy tovább, akkor jiscsoráz, azaz még egyszer átéljük azt a táncot. Nem hiányzott. Ha megvárjuk… de meddig várjunk? Tassnál el kell érnünk az utolsó zsilipelést. Aztán ahogy közeledtünk, láttuk, hogy rakományt akasztanak rá. Ráadásul felfelé áll. Huh. Majd elengedte a rakományt és elindult lefelé. Fék. A picsába. Döntse már el, mit akar! Aztán valami félelmeteset láttunk. Amikor a tolóhajó elengedte a bárkát és elindult, az orrával lökött egyet rajta. Pont akkorát, és pont olyan irányba, hogy a bárka, azon a zavaros, zúgó árvízen lassan, kényelmesen fordult 180 fokot, majd becsúszott egy másik bárka mögé, de úgy, hogy a rajtuk szaladgáló emberek minden korrekció nélkül össze is tudták azokat kapcsolni. Ezt nevezem profizmusnak. Utána a tolóhajó rájuk állt, szerencsére megint felfelé, bár itt már gyakorlatilag mindegy is volt, ha van rajta két bárka, akkor már ez sem veszélyes.

Innentől, pontosabban már idáig is, pároskeringőztünk. Figyeltük, hogyan terelik a bólyák a hajókat, mi pedig igyekeztünk minél távolabb kerülni tőlük, azaz a hajózó útvonaltól. Persze ez az útvonal volt a leggyorsabb, néha be is mentünk, de olyan sok volt a hajó, hogy ritkán vagánykodtunk. Épp elég volt kilométerekről megsaccolnunk, hogy az a picike távoli pont az most piros, vagy zöld bólya és melyik part felé tereli azt a böszme nagy hajót. Mert akkor nekünk a másik partot kell megcéloznunk. Úgy, hogy közben ne keresztezzük más hajók útvonalát. Ez így nem tűnik bonyolultnak, pedig az volt. Tekintve, hogy ezen hajók nagy része radarral megy, az meg nem lát minket, így ennek a szlalomozásnak volt némi veszélye is. Ha elrontjuk, akkor a hajó átmegy rajtunk.

A bólyák színeiről. Ha a folyás irányában nézzük, akkor a piros bólya azt jelenti, hogy a hajóknak a bólya bal oldalán kell elhaladniuk. A zöld bólyát jobbról kell kerülniük. Folyással szemben nyilván fordítva.

A Duna elég kacifántos folyó, van, amikor a hajókat folyamatosan cikáztatják a két part között. Na, ezt találd el, úgy, hogy lehetőleg ne menjél át a hajók útvonalán. Innen is jött a nap szólása, ugyanis úgy navigáltunk, hogy mindig kinéztünk egy-egy jó irányban lévő beszögellést és arra adtuk ki a parancsot: célozzuk be a spiccet!

A tököli révnél összekapaszkodtunk és ittunk egy sört a kajakban. A révkocsma sajnos valamikor elpusztult. Utána jött a csodálatos battai panoráma, majd keringőzés a nagy hajókkal. A szigetújfalui révnél már kiszálltunk. (Ugye fel lett térképezve, hogy itt már van kocsma.)

Ez itt nem zongora. Csobogó. Nekem egyből eszembe jutott a vicc a párizsi anarchista orosz művészekről, ebből a nézőpontból ez egy kifejezetten punk zongora.

Már a klotyinál sejtettem, hogy baj lesz. Hátul egy húszfős társaság szülinapozott, a teraszon egy tizenfős társaság várt egyre türelmetlenebbül az ebédjére, én pedig botor fejjel rendeltem egy hambit. Nyilván nem készült el időre. Végül szóltam a pultos csajnak, hogy sztornó, erre felvetette, hogy ha most gyorsan megcsinálják, akkor elviszem-e becsomagolva? Rábólintottam. Aztán amíg a kajaknál pakolászgattunk, bekaptam. Drága is volt, nem is túl nagy, meg odafent, sör mellett jobb lett volna, de ne legyünk telhetetlenek.

Tepertünk tovább. Innen elméletileg már nincs megállás. (Pontosabban, ha látjuk, hogy nem érünk Tassra időben, akkor Lórévnél is megállhattunk volna aludni. Vagy a tassi zsilip előtt, bár ott a meredek parton kifejezetten nehéz szárazföldre evickélni ezekkel a dögnehéz kajakokkal.)
De ilyesmiről szó sem volt, sőt, annyira jól álltunk idővel, hogy Lórévnél is belefért egy félórás, egysörös pihenő. Amelyből két sör és plusz húsz perc lett, mely megcsúszásra majdnem ráfaragtunk. Emlékeim szerint innen még 10 kilométer Tass, azaz kábé egy óra, de nem annyi volt, hanem 12, azaz olyan 72-75 perc. Volt rá másfél óránk, azaz elméletileg belefértünk, de vannak mindenféle szabályok, melyek szerint időben ott kell lennünk, jól látható helyen… most meg úgy nézett ki, hogy csikorgó kajakkal fogjuk bevenni az utolsó kanyart és fékezés nélkül fogunk átszáguldani a zsilipen, ami kellően vagány, de nem túl szabályos.
Mit mondjak? 18:50-re értünk a zsilip elé. Még jó, hogy a bejelentkezést elintéztük a lórévi kocsmából. Lentről megint csak mi voltunk, de fentről már jöttek kisebb-nagyobb motorcsónakok.
Nincs túl nagy véleményem a horgászokról, de itt egy különösen durván agyhalott példányhoz volt szerencsénk. A kertje vége közvetlenül a zsilip mögött volt, onnan horgászgatott a csóka. Mi meg eveztünk ki a zsilip kijáratán. Maga a zsilip négy méter széles, a kijárata kábé hat.
– Menjenek beljebb! Menjenek beljebb! – ordította.
– Hová a retkes picsába? – kérdeztem vissza, a lehetőséghez képest kulturáltan – Nem látja, hogy ott a hajók jönnek?
– Nem mehetnek egyszerre! Meg kell várniuk egymást!
– És ezzel mit basszak? Nem maradhatunk bent a zsiliptérben!
Aztán ezzel vége is lett a magvas eszmecserének, mert elhaladtunk mellette.

Oké. 19:15. Megcsináltuk. Hol aludjunk? Hivatalosan a nap 20:30-kor megy le, de még 21:00-kor is elég világos van, azaz másfél órát még simán tudnánk evezni. A makádi Ezüstpart strand 3-4 kilométer, az olyan 50 perc. A strandon vadkempingeznénk, aminek nyilván vannak veszélyei. Önkormányzati terület, a fene se tudja, lehet-e. De sokkal nagyobb veszély, hogy a közelben rengeteg horgász van, ráadásul kocsma is, ilyenkor egy strand az éjszakai fürdőzés lehetőségével kifejezetten vonzó a részeg állatoknak.
Felmerült, hogy ha ilyen jól állunk, miért ne eveznénk fel két kilométert a tavalyi szállásunkhoz? Az ötlet meg is tetszett mindkettőnknek. Jó, fizetni kell érte, de nem sokat. Nem kell sátrat állítani. Kapunk hideg csapolt sört. Van vécé és tusoló. Reggel nem kell sátrat bontani. Próbáljuk meg. Telefon.
– Jó estét. Van még szabad szobájuk ma estére?
– Nincs. Teltház van.
– Aha. És olyat lehetne, hogy felverjük a sátrat a hátsó udvaron?
– Ja, akkor maga a Neptunról beszél. Az most nincs nyitva, éppen felújítjuk. A másik helyen meg nincs hátsó udvar.
– Szomorú. Köszönöm.
– Szívesen.

Ez elúszott. Maradt az Ezüstpart. Kikötés. Az első csalódás. Azon a terepszakaszon, melyet a felderítéskor sátorhelynek néztem ki, két autó parkolt. Horgászok. Egyelőre csak parkoltak, gondolom később cuccolnak ki. Hát, ez van. Majd kitalálunk valamit. Egyelőre tépés a kocsmához. Hivatalosan fél nyolckor zár, most meg nyolc van, de hát él az a bizonyos reményhal, talán lesz még valami. Volt.

Ittunk is egy korsó sört, kifújtuk magunkat. Aztán vissza a partra, mert a szállást meg kell oldanunk, lehetőleg még világosban. Addigra megérkeztek a horgászok is. (Mint kiderült, ott söröztek a kocsmában a mellettünk lévő asztalnál.)
Odamentünk hozzájuk.
– Jó estét uraim!
– Jó estét!
– Egyeztessünk. Maguk merre szeretnének horgászni? Mert akkor úgy állítjuk fel a sátrakat.
– De jó, hogy jöttek! A kajakok pont útban vannak.
– Akkor arrébb visszük. Ott a fa alatt jó lesz?
– Tökéletes.
– Akkor itt lesz egy sátor, ott meg egy függőágy. Zavarja Önöket?
– Egyáltalán nem. Viszont van nálunk pálinka. Zavarja Önöket?
– Határozottan. El kell pusztítani.
– Úgy is van.

Még dumáltunk egy kicsit, teljesen jó arcok voltak, aztán tényleg mentünk berendezkedni. Péter végül úgy döntött, hogy még csak a függőágyat sem rakja ki, ellesz az egyik szabadtéri padon. Rádobta a matracot, magára húzta a hálózsákját és már aludt is.

Én szintén nem vacakoltam sokat, csak a belső sátort raktam össze. Álmos vagyok, fáradt is, elég lesz ennyi. Úgysem lesz éjjel eső.

Csepel-karika 01/03

Na jó, hazudtam. Még volt túra abban a zsákban. Ugyan nem egyhetes, de azért elég kemény.
Mentségemre szóljon, billegett a léc. Négyen terveztük körbeevezni a Csepel-szigetet, ebből az egyik résztvevő rögtön az elején közölte, hogy kábé 10% az esélye, hogy ráér. Aztán lemorzsolódtak a többiek, viszont Mr. 10% váratlanul ráért. Így ketten ugrottunk neki.

Felderítés
2021.07.20; kedd

Maga a túra 120 kilométer, ránézésre ijesztő, de valójában nem annyira az. A nagy Dunán elég rendes áramlás van, azt az oldalt le lehet tolni hat óra alatt. Azaz nagy vonalakban úgy fog kinézni, hogy az első nap 13 km az RSD-n fel, utána 61 km a Dunán le, majd 3 km megint fel az RSD-n, összesen 77 km, 10 óra tiszta evezés. Az RSD-n szemből jön az áramlás, de bőven nincs akkora, mint odakint lefelé, kényelmesen fel lehet cammogni, ez 42 km, kábé 9 óra tisztán. (A szőrszálhasogató matematikusoknak üzenem, hogy a töredék kilométerekből jön össze a 120.)
Viszont van egy kardinális probléma: konkrétan az, hogy mi újság a Futrinka utcában?

  • A legkomolyabb gondot a zsilipek jelentik. Nyáron alul is, felül is négy alkalommal van zsilipelés: 7.00, 11.00, 15.00, 19.00. Már emiatt is kell matekozni szépen, de vannak egyéb feltételek is. Bizonyos vízállás felett, illetve bizonyos vízállás alatt nincs felső zsilipelés. Másik vízállás alatt, illetve másik vízállás felett nincs alsó zsilipelés. Bizonyos vízállás alatt az alsó zsilipet csak kétszer nyitják ki. Akit érdekelnek a részletek, itt mindent megtalál. A német áradások árhulláma viszont nagyjából most vonul le a Dunán, azaz sasolni kell erősen a vízszintet, hogy egyáltalán elinduljunk-e? Szerencsére csütörtökön tetőzik 570 körül, utána apad, a legalsó felső limit meg 600, szóval mind a két zsilip működni fog.
  • Ettől persze a Dunára figyelni kell. Mer’ a Duna az jön. Azaz meg kell valahogy győződni, hogy a tervezett pihenőknél milyen a kiszállás. Meg kell nézni a szóbajöhető szálláshelyeket is, mennyire vannak víz alatt. (Szóbajöhetőt írtam, mert a túra teljesen rugalmas. Sok múlik azon, mennyivel visz majd a Duna, elérjük-e időben a felső, utána meg az alsó zsilipet. Ezek mind más forgatókönyvek.)
  • És akkor itt van még a covid. Most ugyan éppen csak lappang, de ettől még hazavágott néhány kocsmát, amikor tombolt. Azaz meg kell nézni, a tervezett frissítő helyek közül melyik nyitott ki, melyik maradt zárva.

Ez mind-mind azt sugallta, hogy menni kell egy kört bringával a Csepel-szigeten. Szerencsére keddre pont kerestem egy jó túraötletet. Meglett.

Ha megnézed a trekket, láthatod, mennyivel könnyebb a vízen mozogni, mint a szárazföldön. Vannak ugyanis trükközések. Szigethalom és Szigetcsép között pár kilométer van csak, de út nincs, keresztül kell menni a szigeten Tökölig, majd vissza. Aztán ugyanez van szimmetrikusan Lórév és Szigetújfalu között, csak ott Ráckevéig kell keresztülmenni, majd vissza. Pontosabban van valami út, az egyik helyen terepjáróval járható földút, a másikon földutas töltés. Pár kilométeres szakaszok, de szétrázzák az országúti bringát. (Ettől függetlenül szoktam arra járni, de most a többnapos esők után nem akartam dagonyázni.)
Annyira persze nem volt baj, szép volt az idő, éppen kellemes meleg, jólesett bringázni. Még az enyhén viharos szél is belefért.

Azért mennyire gáz már. Most jött pár olyan nap, amilyen régen a normális nyár volt és mennyire élvezzük már ezt a ritka áldást. Mert mindjárt jön a következő extrém hőhullám, vagy a mindent elsöprő vihar.

A Szigetújfalu révnél lévő étterem. Erről nem is tudtam. Sajnos délután egykor nyitott, nem tudtam letesztelni. Viszont pont jó hely lesz a nagy Dunán megpihenni. A túra olyan hülyén adja ki magát, hogy ezen a hosszú napon csak ez az egy pihenőnk lesz.

A makádi Ezüstpart. Biztos pont. Csak a nyitvatartását kellett megtudnom. Az egyik forgatókönyv szerint emellett alszunk.

A lórévi kocsma. Pár héttel ezelőtt még zárva volt. Ha nem terv szerint alakulnak a dolgaink, akkor itt is aludhatunk. De ebben az esetben csúnya második napunk lesz.

Ez pedig itt a homokos Lórév Beach. Annyira fent volt a Duna, hogy alig látszik belőle valami.

Aztán hazafelé még felfűztem Ráckevét, Szigetszentmártont, Szigetcsépet, itt ebédeltem is, belestem a Mi Kis Büfénkhez, beugrottam egy közelben lakó baráti családhoz, szóval rendesen kitöltöttem a napot. De nem mellékesen összeállt a túra terve, beleértve a B és a C terveket is. Mehetünk.