Search""Barcelona és környéke""

Barcelona és környéke 06/05

Egy újabb másfél éves elmaradás. Ez már olyan régi, hogy kénytelen vagyok pár mondatban összefoglalni, miről is volt szó.

  • A lányom kiment pincérkedni a Kanári szigetekre. Egy évre. Megbeszéltük, hogy valamikor februárban találkozunk, félúton, Barcelonában. Csakhogy a csajszi év végén összerúgta a port a szállodával, rájuk vágta az ajtót, hazajött. Igenám, de a repülőjegyünk már megvolt, igaz, a gépre közben elfogyott a jegy. Végül azt variáltuk ki, hogy mi hárman megyünk a Wizzair géppel az eredeti időpontban – kedd délután – a csajszi meg egy Ryanair géppel jön utánunk szerda délelőtt és Barcelonában jelképesen egyesül a család.
  • Így mi kedd este bejártuk a gótikus óvárost, melyből Dóra kimaradt. Szerda délelőtt szedtük össze a Ramblán és utána már ment a közös program.
  • Mely közös programot eredetileg úgy kérte a lányom, hogy pihenni szeretne. Én meg… hát, szerveztem valamit. (Montserrat, a sziklákkal együtt, Tibidabo, persze jórészt gyalog, Barcelona bringával, Poble Espanyol, meg ilyenek. Nem volt pihenőnap.) Lányom utólag csak hűledezett. Ha tényleg munka közben jött volna pihenni… nos, kifacsart citrom, az lett volna a végén.


Barcelona 2014.02 by jozsef-petrenyi

Barcelona és környéke 05/05

2014.03.01; szombat
Tibidabo

Nagyon fura álmom volt. Az volt a lényege, hogy kiderült, az Isten és a Sátán valójában ugyanaz a lény. Ráadásul mivel erősen pragmatikus, így inkább az utóbbi énjét használja.
Az egésznek az volt a meglepő aktualitása, hogy mára a Tibidabo bejárását terveztük. Aki esetleg nem tudná, a hely onnan kapta a nevét, hogy a legenda szerint ennek a hegynek a tetejére vitte fel az Ördög Jézust, amikor megkísértette. Álltak a hegy tetején, az Ördög pedig körbemutatott: – ‘Ezt mind neked adom!’ Ami latinul úgy hangzott, hogy ‘Tibi dabo!’.

Mondjuk, az, hogy vad dolgokat álmodtam, egyáltalán nem volt véletlen. Akkora hangzavar volt szinte egész éjjel, hogy már maga az álmodás is csodaszámba ment. Vagy a péntek, vagy a farsang, vagy csak egy egész éjszakás perpatvar… nem tudom. Azt sem, hogy az utcáról hangzott-e fel, vagy a házban zajlott az egész. De folyamatosan ordítoztak emberek, nagy nehéz tárgyakat borogattak, üvegeket törtek. Fogmosás közben át is értékeltem a napot. Újratervezés. Mármint az újratervezés újratervezése.
Amivel csak az volt a baj, hogy a netbook teljesen szétcsúszott. (Pedig nem is ő itta a borokat.) A Totalcommander lefagyott. A Google Earth kivágta a videodrivert. A Google Maps először lefagyott, majd F5 után dobott egy kékhalált. Azon a gépen, amelyiken az újraindítás negyedóra. Vért izzadtam, mire kispekuláltam a napot, jórészt az 520-ason lévő Nokia herével.

Szóval, a probléma az volt, hogy nem tudtam egyértelműen behatárolni az éjszakai balhé forrását. Márpedig ha a szomszéd lakásból jött, akkor gond van, mert ott laktak a szállásadóék. Ekkor elég kockázatos lett volna otthagyni a cuccunkat: túl sok érték volt bennük. Elismerem, nem túl polkorrekt gondolkodás, de miért adjak esélyt, ha a probléma megkerülhető? Csomagmegőrző. Szerencsére a Sants állomáson találtam is egyet, melynek kifejezetten örültem. Innen megy ugyanis a reptéri vonat, azaz pont jó helyen lesznek a csomagjaink. Az árak nem veszélyesek, a nagy fakk 5,2€/nap, a kicsi pedig 3,5. A nagyba mind a négyen beférünk (éljen a Wizzair kézipoggyász politikája), de még lehet, hogy a kicsibe is. Ráadásul kaptunk egy extra B tervet is. Eredetileg úgy terveztem, hogy a hegyről lejövet visszasétálunk a szállásig, majd a PG Gracia állomáson csípjük el a reptéri vonatot. Most viszont pont az erdő szélén, ahol visszatérünk a civilizációba, van egy metróállomás, mely bevisz a Sants állomásig. Azaz ha elfáradunk a hegyen, vagy elcsúszunk az idővel, sittysutty bent vagyunk a vasútállomáson, onnan meg sittysutty kint a repülőtéren. Egyedül azt sajnáltam, hogy ezt az egészet már nem tudtam megrajzolni Google Earth-ben, kiexportálni, átkonvertálni, majd felrakni a Garminra. Akkor teljesen nyugodt lettem volna, végig. A régi útvonal ugyan megvolt, de tegnap este az elejét rajzoltam át, ma reggel meg a végét.

Kajáltunk, összepakoltunk, bekopogtam a szomszédba. Egy szlávos arcú srác nyitott ajtót, ahonnan egy törpecirkáló kutya ugrott ki és vágtázott be az appartmanunkba, boldogan körbecsaholva mindenkit.
– Igyiszjuda, gyere vissza! – kiabált utána a srác.
– Russian doggie? – vigyorogtam.
Megjegyzem, meglepően sok cirill betűs feliratot láttunk a városban. A fene tudja, mi van.
Aztán átjött az arab srác, visszaadta a kauciót, elbúcsúztunk, hajrá. Reszkess, Tibidabo.

A túra adatai:

  • Távolság:11,2 kilométer, ebből 3,2 kilométer busz.
  • Szint: a busz miatt nem mérvadó.
  • Térkép (Endomondo).

Először persze Sants. Bóklásztunk egy adagot, mire megtaláltuk a csomagmegőrzőt, de meglett. Gyorsan behajigáltunk mindent egy nagy fakkba, meg se néztük, mi a helyzet a kicsivel. (Utólag derült ki, hogy az is jó lett volna. Elpazaroltunk fél üveg bort.) Innen metróval vissza a Catalunya térre. Onnan indult az S1, illetve S2 HÉV. Na de pontosan honnan? A jó öreg katalán szervezésben lehetett bízni. A tér alatt kifejezetten bonyolult földalatti rendszer van. Két metróvonal metszi egymást és van még két vasútállomása is, szintén a föld alatt. Természetesen a vasútállomásokat ugyanaz az ikon jelzi, csak a színük más. Ami persze nekünk nem mondott semmit. Pénzfeldobással választottuk ki az egyiket, kimentünk a metróhálózatból és amikor be kellett lépnünk a vasúthálózatba, ott volt csak kiírva, hogy igen, innen megy az S1/S2. Innentől viszont már minden sarkon kint volt a két ikon. Kösz, fiúk.
A Baixador de Vallvidrera állomáson szálltunk le és egyből hamisítatlan hegyi környezet fogadott.
– Mint a fogaskerekű – sóhajtott fel Barna.

Az első célpont még változatlan volt: Jacint Verdaguer háza. A csóka író volt, a neten annyit találtam róla, hogy egy szerény házikóban éldegélt a hegyen, mely házból halála után irodalmi múzeum lett. Ezek után elhaladtunk egy hatalmas hodály mellett, melyre azt mondtam, ez még biztosan nem az, hiszen kicsi házat kell keresnünk. Az volt. Nem tűnt nyomortanyának… de bárcsak minden író ilyen körülmények között szoronghatna.
Aztán improvizáció. Sikerült eltalálnunk Vallvidrerát.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A Collserola torony alulról. Ide nem mentünk fel.

From Barcelona 2014

A Szent Szív templom alulról. Ide viszont igen.

From Barcelona 2014

És a Montserrat, visszanézve. Látszik az apátság is.

From Barcelona 2014

A faluban viszonylag hamar megtaláltuk a buszmegállót, és nemsokára jött is a busz. Érdekes szimbiózist láttunk. Ez egy nagyon szűk falu, alig lehet parkolni. A buszmegálló előtt is két sorban parkoltak az autók. Aztán amikor menetrendszerint jönnie kellett a busznak, a sofőrök előbújtak, félreálltak valahová, benyomták a vészvillogót, majd amikor elment a busz, visszaparkoltak a megállóba.

A tervezés ördögi pontja az volt, hogy úgy érkeztünk a faluba, hogy a fogaskerekű felső végállomása előtt egy buszmegállóval hamarabb szállhassunk fel a buszra. Ugyanis szép idő volt, a Tibidabo pedig ma nyitott téli álmából. Hatalmas tömeget vizionáltam, a fenti vidámpark miatt családokkal. Így is lett. Mi még le tudtunk ülni a buszocska hátsó sorában, a következő megállóban viszont betetriszeztek egy vonatnyi embert. (És mindezt egy szar kis mobiltelefonon raktam össze. Bár a fiam ebből örökölt valamit, nemrég csavarogták be haverokkal a Benelux környéket, rendszeresen a vonaton szerveztek meg mindent két célállomás között. Mobiltelefonon, a vonat wifijével.)

Aztán végül fent. Az egész… bizarr, de megvan a szépsége. Ott van az a magas templom, tetején az artistával. Mellette egy retro vidámpark, a kiszuperált kétfedeles gép lustán köröz az állványán, az óriáskerék lomhán forog. Lentről felhallatszik a modernebb vidámparkból a sikongatás. Jobbra, immár lefelé, a Collserole torony. És az egész mögött Barcelona terül el a mélyben, mögötte pedig a tenger.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A tegnapi szél csak nem akart nyugodni, a templom bejáratáig alig bírtuk felharcolni magunkat. Maga a templom kicsi, magas, hangulatos. És egyszerű. Ritkaság.

From Barcelona 2014

Innen még kisétáltunk a vidámpark melletti teraszra, sokáig nézegettük a várost. A tegnapi bringázás során sokkal jobban összeállt a térkép mindenki fejében, most pedig szótlanul csekkoltuk a belső képet a valósággal.

Aztán jött a túra vad része. Erre a szakaszra volt jó az eredeti térkép egyedül. Itt szoptuk a legnagyobbat. Itt látszott egyedül, hogy a tervezés kiverte a családnál a biztosítékot.

Megmagyarázom.

Az egész Collserola parkra nem találtam normális térképet. Csak egy java applikáció volt, de az is bélyegnyi ablakban maszatolt. Minden, amiból építkezhettem, egy Everytrail térkép volt. Olvasd el a túra nevét: “Trail Map of Collserola and Tibidabo for Kids”. For Kids… ezek után milyen nehézségre számítasz?
Egy ideig mentünk is az aszfaltozott úton, utána viszont jött egy jobbkanyar.

From Barcelona 2014

Széles, jól járható földút, rengeteg kerékpárossal.
– Tegnap akár fel is jöhettünk volna ide bringával – viccelődött Nej.
– Igen – bólintottam – Gondoltam is rá.
Egyből lefagyott a mosoly az arcáról.

Én viszont a földút bal oldalát vizslattam. És most nézzük meg alaposan ezt a térképrészletet.

From Segédlet

Ez gyakorlatilag egy piszkosul meredek domboldal, a bal felső saroktól a jobb alsó felé lejt. A piros vonal az eredeti útvonal. Ezt átrajzoltam a Garminba is. A sárga az, amit valójában bejártunk. Láthatod, hogy rögtön a földút elején elböktük. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a meredek vízmosás balra egy ösvény lenne. Amikor biztosra vált, hogy ott le kellett volna mennünk, akkor azt mondtam, hogy semmi gond, nem sokkal később vissza tudunk menni. Ez az az éles kanyar vissza. Itt térkép szerint az út csinál egy kunkort, volt is ott valami, de pár méter után áthatolhatatlan tüskés bozótban kötöttünk ki. Ez az a fütyi, nagyjából a kép közepén. Aztán metszenünk kellett volna az eredeti utat és egy derékszögű jobbkanyarral ráfordulni. Nem volt ott az út. Ekkor már egy épphogy embernyi szélességű, alig-ösvényen jártunk. Mentünk tovább egyenesen. Fokozva a helyzet bizarrságát, egy piknikező társaságba botlottunk egy apró réten: pokróc, disztingvált fiatalok, ételek, italok. Nem tudom, ki lepődött meg jobban. Átgázoltunk rajtuk. Négy hetyke magyar turista. Ez volt az utolsó sikerélményünk. Mögöttük végre volt valami jobb oldali elágazás. Az ösvényből meredek, poros-földes ereszkedő lett, ahol már ahhoz is igen koncentrálni kellett, hogy az utat tartsuk. Hogy egyáltalán észrevegyük, melyik az út. Rajtam mindig túrabakancs van, én még elvoltam valahogy. De a többiek nem ilyen terepre öltöztek. Aztán van egy törés az eredeti – piros – útban. Ott valójában vége volt az útnak. Egy átjárhatatlan tüskés bozótban. Kábé ötven méterre a műúttól. Hogy vissza nem megyünk, abban biztos voltam. Ki kellett kitalálnom, jobbra, vagy balra. Ja, nem mondtam, ez a törés egy meredek völgy volt. Azaz mehettem a bal, illetve a jobb partján. Mindenhol volt valami, amit jóindulattal ösvényfélének lehetett nevezni, tele szúrós bozótokkal. Ezek az ösvénypótlékok mindenhol rögtön szétágaztak. (Pontosabban szétfolytak.) Nem húzom az időt, végül a harmadik próbálkozásra találtam meg a kivezető utat. Csak hogy jellemezzem a hangulatot, egy ponton megálltam, mert láttam egy kedves házikót odalent. Lefényképeztem. Majd bevártam a többieket, felhíva a szintén fotóőrült ifjúság figyelmét. Erre akkora döbbent arcok néztek vissza, mintha az életükért küzdőknek a mászási stílusukra tettem volna megjegyzéseket.

From Barcelona 2014

Pedig alapvetően szép volt a táj, ilyesmiket láttunk, amikor felnéztünk.

From Barcelona 2014

De biztos vagyok benne, hogy a többiek egyszer sem néztek fel.

Végül csak leértünk. Nyilván kaptam hideget, meleget. Na jó, csak hideget. Bokától fülig mindenkit por borított. A szép cipők elsüllyedtek volna, ha lett volna valahol tükör. Nej nadrágja kiszakadt. Ja, és innen már a repülőtérre mentünk. És azt még nem is mondtam, hogy számtalan forrás szerint ez egy barnamedvés terület.

Szótlanul baktattunk befelé a műúton. Láttunk ma egy csomó szép helyet. De biztos vagyok benne, hogy mindenki erre az ereszkedésre fog emlékezni ebből a napból. Végül is, ez is egy gyökérélmény.

A Penitentes metróállomást hamar megtaláltuk. Komolyan szóba sem került, hogy innen még gyalog menjünk végig a városon, pedig az időnkbe belefért volna. Végül abban maradtunk, hogy leszállunk eggyel korábban a metróról (Espanyol tér), majd gyalog megyünk el a Sant állomásig, úgysem ismerjük azt a környéket. Igaz, így bukunk egy metrójegyet, de volt még bőven. Így is történt. Még vettünk ajándékokat, kajáltunk valamit, majd kibumliztunk a repülőtérre. Volt vagy két óránk, ami mindenképpen veszélyes dolog egy duty-free mellett. Megúsztuk két sangriával (Nej), egy blézerrel (Dóra) és egy doboz szivarral (izé…).

A hazaút sima volt, eltekintve attól, hogy ez a gép már a szűkebb ülésközű Wizzair gép volt. Végig átkoztam a tervezőjét, pedig a 180 centimmel még nem is számítok zsiráfnak. Este tizenegy körül landoltunk, éjfél után értünk haza. Legalább addig el akartam jutni, hogy minden élményanyag (képek, videók, szövegek) egy biztos helyen legyenek, de ez is kitartott fél háromig. És hol van még a feldolgozás…

De ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Linkek

  • Fényképek
  • Slideshow
  • Videók. Azok egyrészt nagyon sokára lesznek. (19 GB nyersanyag 178 fájlban.) Másrészt nem lesznek fent a blogon. Ez most szigorúnak tűnhet, de nem annak szánom. Az utóbbi időben az eleve nem túl nagy számú megtekintés mellett jöttek diszlájkok is, olyan anyagokra, melyek nekem tetszettek. Levontam a következtetést, valószínűleg az én ízlésemmel van baj. Nem akarom senkire sem ráerőltetni ezeket a videókat, a blog színvonalát sem akarom rontani. (Mijét??) A netre kikerülnek, a családtagok, közeli ismerősök szokták is nézegetni, de itt nem fogom reklámozni. Akit tényleg érdekelnek, legfeljebb feliratozik a Youtube csatornára.

Barcelona és környéke 04/05

2014.02.28; péntek
Barcelona kerékpárral

Mert én akkora marha vagyok. Ahány városban megfordultam, ahány programot már terveztem… és eddig egyszer sem jutott eszembe az a kézenfekvő ötlet, hogy kerékpárt kellene bérelni és azzal kényelmesen bejárni a várost, egyszerre hosszú útvonalakat megtéve, de kellően sokat is látva. Sőt. Most sem magamtól kapcsoltam, szálláskeresés közben futottam bele egy bringakölcsönző linkjébe és csak nagy sokára esett le, hogy hoppá, itt van a hiányzó program. (Lányom és én harmadjára vagyunk Barcelonában, a többiek másodjára, az úgynevezett nagy látványosságokon már túlvagyunk.)

Reggel izgatott meteorológiakuksolás. A 20% esőesély megmaradt, de áttették délutánra. Patent.

Bőséges reggeli után séta a kölcsönzőbe.
– Te beszélsz, vagy én? – kérdeztem útközben a lányomat.
– Mindegy.
– Nem, mert elgondolkodtam. A kaució 50€, de lehet, hogy bringánként. Annyi készpénzünk viszont már nincs.
– A szállodánkban lehetett bankkártyával kauciót fizetni.
– Az jó. Viszont ezt már inkább spanyolul kellene, mert angolul lehet, hogy nem jönne össze.
– Oké.
– Aztán persze bármi lehet, mert a weblapjuknak van magyar verziója is.

Megérkeztünk. Bementünk. Dóra nekiállt spanyolul dumálni, a hapsi viszont. Aztán jött az útlevél átadása.

– Á! Akkor jó napot kívánok! – csillant fel a férfi szeme.
– Viszont kívánom – vigyorodtam el a többiekkel.

A többi már simán ment. A lányok kaptak kosaras, váltónélküli bringát, a fiúk egy-egy nagyobb termetű városi gépet, váltóval. Lehúzták kártyáról a 200€ kauciót, de nem érkezett visszajelzés. Mutattam, hogy én viszont megkaptam az sms-t. Ennyiben maradtunk. Kaptunk még négy masszív U lakatot is, kulcsokkal. Bedobtunk mindent a kosarakba, aztán az utcán a hapi még személyreszabta a bringákat.
– Ezt nem hittem volna – kezdtem el röhögni.
– Mit?
– Hogy Barcelonában Csepel bringákkal fogok tekeregni.
– Naná. Csepeli srác vagyok.

Elindultunk. Aztán ötven méterrel arrébb leparkoltunk. Felszereltük a bringákat a technikával.

From Barcelona 2014

Igen, ezt mind vittük. Gopro fejkamera, tartalék SD kártyával és három akksival. Egy Garmin túra GPS. Két mobiltelcsi, a Lumia 520-ason offline spanyol térkép, végszükségre. Barna 520-asán szintén. A végszükség végszükségére. Na meg szivarka. Barna pedig gorillatartóval rögzítette a kormányára a kameráját.

A túra adatai:

Már az indulás szenzációs volt. Kerékpározni jó. Barcelonában lenni jó.

From Barcelona 2014

Parallel, tengerpart, Kolumbusz szobor, kikötő, strand. A hatalmas kövezett placcon Brown-mozgásként kezdtünk spontán tekeregni egymás körül. Jó kedvünk volt.
Egy ideig nézegettük a hullámokat, majd folytattuk utunkat, végig a tengerparti sétányon.

From Barcelona 2014

Az olimpiai falu környékén adta le Nej a vészjelzéseket.
– Hahó, baj van!
– ?
– Majdnem elhagytuk a lakatkulcsokat.
– Hogyan?
– Lyukas alul a kosár.
– Huh. A lényeg az, hogy megvannak.
– Mennyi is volt?
– Négy.
– Hoppá, itt csak kettő van.
– A francba.

Átnéztük a kabátokat, nem csúsztak-e beléjük a kulcsok, de nem. Sóhaj.

– Várjatok meg itt. Visszamegyek legalább a strandig.

Reggeltől estig elbringázgattam volna a tengerparton, de nem így. Ráadásul felesleges is volt az erőfeszítés, nem lett meg egy sem.

From Barcelona 2014

Ez van. Mentünk tovább.
Lányom nagy bánatára egy idő után otthagytuk a tengerpartot, felkanyarodtunk a városba.

From Barcelona 2014

Diagonal. Tampon ház. Sagrada Familia. Aztán kórház.
Nem, nem ütött el senkit sem az autó. Van egy kórház – Szent Pál kórház (Sant Pau) – mely annyira szép épületegyüttes, hogy apránként átalakult idegenforgalmi látványossággá. Jelenleg már van benne múzeum, kulturális központ és emellett a Unesco Világörökség része. Itt egy kissé meglepődtem, a térkép alapján úgy képzeltem, hogy ez egy hatalmas park, ahol kedvünkre tologathatjuk a bringákat – ehelyett szószerint egy többszintes labirintuson kellett átverekednie magát annak, aki be akart jutni a belső parkba.
Nem jöttünk zavarba, kettes csoportokba szerveztük magunkat és két turnusban látogattuk meg a kórházat.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A fiatalok kezdtek. Barna előtt egy gyerek lekapott egy narancsot a fáról. Ezen fellelkesülve a fiam is leszedett egyet. Ekkor ért oda a biztonsági őr és csúnyákat mondott.
Aztán a kölykök még járkáltak, majd kijöttek. Mehettünk mi Nejjel. Az ajtóban csaptam a fejemre.
– Bakker, meg kellett volna kérdeznem Dórát!
– Miről?
– Arról, hogyan mondják spanyolul, hogy “Ugye ez az a narancsfa, amelyikről szabadon lehet legelni?”

A bejutás legalább olyan katalános volt, mint az R5 peron megtalálása tegnap. Aula. Folyosó balra. Zsákutca. Jellegtelen hátsó lépcső, jelzés nélkül. Felóvatoskodtunk a második emeletre. Folyosó vissza. Lépcső lefelé. Vissza az aulába, de már a kordon és az őr mögé. Az udvart folyamatosan láttuk, de kimenni még most sem lehetett. Újabb lépcső, immár az alagsorba. Óriási pincehelyiség, Nej nagy örömére WC is. Majd innen egy hosszú föld alatti úton sétáltunk ki végre az udvarra. Ahol megkaptuk, amiért jöttünk. A fenti három kép csak kóstoló, nyugodtan megszorozhatod az élményt egy csinos egész számmal.

Végül mi is kisétáltunk.
– Merre megyünk tovább? – kérdezte a lányom.
Fejemmel intettem a durván meredek emelkedő felé.
– Hogy én honnan sejtettem, hogy ez lesz? – sóhajtott a csajszi.

Nekiindultunk. A férfiak a váltós bringákkal még bírták is, de a lányok hamar kidőltek. Szolidarítottunk. Együtt toltuk fel a gépeket a cudar emelkedőn. A következő célpont a Güell park lett volna: le szerettük volna ellenőrizni, hogy mennyire fizetős? Az egész, vagy csak egy része, tényleg félórára lehet csak bemenni, vagy pusztán arról van szó, hogy a jegyvásárlástól számított félórán belül kell bemenni? Sok kérdés, és a netes kutakodások alapján sem tudtam egyértelműen eldönteni, mi is a helyzet. De az utolsó emelkedő látványa legyőzte a tudásvágyunkat.
Balkanyar, élvezkedés a lejtőn. Diadalív, Parc de la Ciutadella, katalán parlament, Cascada szökőkút. A park tele dilis fiatalokkal. Később a város is. Farsang. Innen vissza a diadalívhez, Catalunya tér, Gran Via, Espanyol tér, Parallel… és vissza a kölcsönzőhöz. Közel öt óra tekergés. Pont kellemes volt.

Tapasztalatok? Ha Budapesten csak negyedennyire lenne kiépített kerékpáros infrastruktúra, már spontán békemenetet szerveznék a főpolgármesteri hivatal elé. Rendes – érted, rendes! – kerékpárutak. Leválasztva keményen az autóúttól. De ahol nem, ott is bőséges hely, hogy akár az úton, akár a járdán is legyen a kerékpárút, ne zavarjuk egymást a többi közlekedővel. (Lásd fenti képek.) És ahol minden kötél szakad, ott még mindig simán lehet bringázni a járdán, teljesen megszokott dolog, a gyalogosokat nem zavarja. Az öt óra alatt nem volt még csak egy hangyafüttynyi stressz sem tekerés közben. Kábé egy kilométert mentünk autók között.

Oké, nem fájdítom tovább a szívemet. Kölcsönző, leadás.

– Minden rendben volt?
– Háát, majdnem. Látod itt ezt a lyukat a kosár alján? Itt potyogott ki két kulcs.
– Az baj.
– De csak egy kulcs volt a karikán, a párja csak megvan nálad?
– Persze. De a kulcsmásolás 15€.
– Akkor vonjál le 30 eurót a kaucióból.
– Na, ez lesz a baj. Neked.
– Ja.

Aztán jött a nagy kölcsönös fejvakarás. A kaució maradék összegét nem lehetett visszautalni, a bank elutasította a tranzakciót. És mivel fizetéskor nyugta sem jött, senki nem tudta biztosan, hogy tényleg megtörtént-e a levonás. Én mutogattam ugyan az sms-t, az egyenlegből látszott is, hogy rá lett terhelve, de abból, hogy a pénz nálam eltűnt, még egyáltalán nem következik az, hogy a kölcsönzőnél meg is jelenik majd, hiszen nem jött nyugta. Márpedig ha nem, akkor szépet bukik, ha nekem most készpénzben adja vissza. De nem volt más megoldás, a hapsi már ki is számolta az összeget, amikor a társa felujjongott, hogy a bank csak bevette a visszautalást. Ekkor persze nekem szűkült össze a szemem. Mi ez már? Egyáltalán, ha nincs nyugta, mi alapján próbálkozott a leányzó? Mi az, hogy egyszer sikerült, egyszer meg nem? De itt már megint nem tehettünk semmit, a kütyü szerint a visszautalás megtörtént, valamikor meg fog jelenni az összeg a számlámon. Elkértem minden papírt, amit a kézimasina kiadott, aztán elbúcsúztunk egymástól. Otthon azért alaposan átnéztem nagyítóval a két papírt és megtaláltam a magyarázatot. Nyugtát ugyan nem kaptak elsőre, de egyfajta tranzakciós naplót igen. Ezen irgalmatlan apró betűkkel ott voltak az elemi tranzakciók, mindegyik külön számmal beazonosítva. A csajszi mindenáron az első elemi tranzakció azonosító számára próbálta visszautalni a pénzt, de az még csak a kütyü beköszönése volt, nyilván a bank nem tudta a pénzrárakást értelmezni. Akkor fogadta el, amikor a leány bepróbálkozott annak az elemi tranzakciónak a számával, mely a pénz levételét jelezte. Ezt a visszautaló nyugtán külön ki is jelezte. A magam részéről innentől teljesen megnyugodtam, a pénz egyszer tényleg meg fog jelenni a számlámon.

A megírás és a publikálás közben eltelt pár nap, közben megjelent a számlámon mind a fizetés, mind a visszautalás, szóval tényleg minden rendben. Azért félelmetes, hogy egy visszaigazolás kimaradása mennyi fejtörést tud okozni.

Összességében? Ajánlott kategória. Ha esetleg korábban nem kattintottál rá: Rabbit Bike. A kerékpárok jó minőségűek, van választék, a hapsi barátságos, beszél magyarul, a szolgáltatás pedig olcsó. (Csak kiváncsiságból megnéztünk más kölcsönzőket, drágábbak voltak, rövidebb nyitvatartással. A piros bérbringa rendszert meg nem tudtuk megfejteni, igaz, nem is nagyon törtük magunkat.) Mindenesetre, ha nem tervezed, hogy a kerékpárokat otthagyod valahol, akkor inkább ne kérdd el a lakatot. Drága a kulcsmásolás. (Jut eszembe, a kölcsönzés mellett foglalkoznak szállással is. Az sem tűnik rossznak.)

Vissza a pénteki naphoz.

Hazafelé piac. Egy szatyor garnéla. Egy vödör olajbogyó. Friss bagett. Sonka. Borok. Volt két szabad óránk, kényelmesen megebédeltünk. Mely egyben vacsora is volt. Utána kötelező esti program: varázslatos szökőkút, azaz Font Mágica. Szezonon kívül csak péntek és szombat este röffentik be, 19.00-20.30 között. Holnap este viszont már nem leszünk itt.

From Barcelona 2014

Ahogy kiléptünk az utcára, látszott, hogy cifra időnk lesz. Egész nap viharos szél volt, de estére meg is lett a hatása: valami sűrű, fekete felhőt terelt be Barcelona belvárosa fölé. A Ramblán már szakadt az eső… de tényleg csak a belváros fölött. Látszott, hogy a tengerparton, illetve a Catalunya téren már sütött a nap. Nem hagytuk megfélemlíteni magunkat, átsétáltunk az Espanya térre.

Egy kis farsang útközben.

From Barcelona 2014

Jó volt a tér után a dramaturgia: a Nemzeti Múzeum felé haladva először a személyzet fogadott: csubakka-szerű fehér inasok álltak hosszú sorban, ahogy közeledtünk a fő látványosság, a terpeszkedő nagyúr felé.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Itt meglehetősen nagy volt már a tömeg, egy kicsit el is keveredtünk egymástól, aztán egymásra leltünk, nemhiába, családegyesítésre voltunk kihegyezve.

A szökőkút eleinte csak takaréklángon ketyegett.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Aztán beindult a show.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Kábé 80 percen keresztül igyekeztem moccanásmentesen tartani a kamerát. A párperces szüneteket kihasználva cseréltem akkumulátort, objektívet. Dübörgött a zene. A viharos szél szanaszét cincálta a vízkompozíciók bonyolult geometriai formáit. Szép volt, de egyben vad is. Amikor fél kilenckor vége lett, nagyon nehezen tudtunk elszakadni a kúttól. Tömény élmény volt.

Hazafelé inkább metróztunk. A többieknek már csak a levezető borozgatás volt hátra, nekem viszont egy újratervezés. Ugyanis tegnap, a Montserrat csúcsáról olyasmit láttam, ami teljesen átírta a szombati programot. Láttam a Collserola hegyet, hátulról és profilból. Oké, szép volt. És informatív. A tervezett túra az volt, hogy HÉV-vel átmegyünk a hegység alatt, majd hátulról megmásszuk, fel a Collserola toronyhoz, onnan pedig a gerincen tovább a Tibidabóhoz, majd vissza le a városba. Ez úgy fentről nézve – Google Earth/Maps – reális terv volt. A valóságban viszont kiderült, hogy nincs gerinc. A Collserola torony külön csúcson van és a Tibidabo is. A torony viszont önmagában nem akkora mutatvány, hogy megérje megmászni érte egy plusz csúcsot.
De ha kihagyjuk, akkor vagy egyből megyünk egy hegyiösvényen a Tibidabóra, vagy tartjuk magunkat az eredeti célunkhoz, felmegyünk Vallvidrera faluba, viszont – micsoda szerencse, véletlenül botlottam bele – innen már a 111-es busszal fel lehet jutni a Tibidabóra. (Ez az egyetlen busz, amelyik felmegy a hegyre és jó rá a T10 jegy.) Jól hangzik, de a netbookon végképp bekrepált a Google Earth. Anélkül meg rohadt nehéz erdei utakat keresgélni: a Google Maps nem mutat ilyesmiket.

Tervezgetés közben szürreális párbeszéd csapta meg a fülem.
– De azért csak van valami életcélod? – faggatta Nej Barnát.
– Persze. Nagyobb szivarjaim lesznek, mint apának. És nagyobb macskám.

Hoppá. Mostantól dupla adag kaját kapnak. Mármint a macskák.

Aztán csend. Mindenki elment aludni. Éjszakai szivar a balkonon. A kólaárushoz már odament valaki érdeklődni. Nemhiába, péntek este van. Nagy az élet.

Barcelona és környéke 03/05

2014.02.27; csütörtök
Montserrat

Korai ébresztő. Indulás félórás késéssel. Nem rossz, nem rossz. Különösen az előző este fényében. (Akarom mondani, fény: szűk utca, első emelet. Na, ide a nap soha az életben nem süt be.)

Durván stresszes reggel.
Saját hülyeséggel kezdve. Tervezéskor legalább negyvenszer láttam, hogy az R5 az Espanyol térről indul, a weblapot kinyomtattam, a biztonság kedvéért ráraktam a telefonomra is, mindkét helyen még negyvenszer elolvastam – mégis az ragadt be, hogy Catalunya tér. Na, ott aztán kereshettük a vonatot. (Külön szép, hogy minden weblap azt írta, hogy nem egyszerű megtalálni. Hát, tényleg nem volt az, különösen ha a Catalunya téren keressük az Espanyol helyett.)
Aztán Barna kilőtte egy táblán, hogy jé. Ekkor átmetróztunk, és innentől már nem a saját hülyeségem dominált, hanem a helyieké. Tényleg nagyon nehéz volt megtalálni a peront, a katalánok mintha külön sportot csináltak volna abból, hogy minden csomópontnál máshogyan jelölik. De meglett. Jegyvásárlás. Automaták voltak ugyan, de… a feladat nem egyszerű. Montserrat felé HÉV jár, Manresa végállomással. Konkrétan az R5 jelű és ez fontos, mert ugyanarról a sínről másfelé is mennek vonatok. Magára a hegyre kétféleképpen lehet feljutni: lanovkával vagy fogaskerekűvel. Ezek nem ugyanarról az állomásról indulnak, tehát már a jegyvásárláskor el kell döntened, mivel mész majd fel. Létezik kombinált jegy (érdemes ezt venni, mert olcsóbb), ekkor egyben veszed meg a jegyet végig a kolostorig.

From Barcelona 2014

Azaz vagy veszel egy vonatjegyet az Aeri állomásig, melyhez kombinációban veszel egy jegyet a lanovkára, vagy veszel egy vonatjegyet a Cremallera állomásig és egy jegyet a fogaskerekűre. A kettő nem csereszabatos, azaz az egyik kombináció nem érvényes a másikra. Az egyszerűség kedvéért mind a két jegy ugyanúgy néz ki, ugyanaz van ráírva, tehát ránézésre nem tudod, melyiket vetted. Na, ebből létezik retúr is. Ha még nem lenne elég bonyolult, akkor folytatom. Magától a hegy középmagasságában található monostortól még megy fel két sikló, két idegenforgalmi látványossághoz. Ezeket _szintén be lehet vonni_ a kombinált jegybe, mely így összességében még olcsóbb, ellenben végképp átláthatatlan lesz. Az automata pedig a szokásos: spanyol/katalán nyelvű, nagy monitor érintőképernyővel, plusz kis kijelző hardveres nyomógombokkal. A kiválasztható menükben pedig kilométeres szövegek vannak, de konkrét megnevezések, melyekből be lehetne azonosítani, mire vonatkoznak, azok nincsenek. Hogy teljesen átérezd, a vonat óránként megy, mi pedig ezzel a reggeli bénázással elértük, hogy csak tíz percünk maradt a jegyvásárlásra. Ilyen körülmények mellett.
Az automatánál álltak ugyan segítők, de miután a lányom konyhaspanyollal elmagyarázta, mit akarunk, elküldtek az információhoz. Ott elmondtuk, mit szeretnénk, majd néhány mulatságos félreértés után visszaküldtek az automatához. Hogy ott lehet jegyet venni, nem a pultnál. Nekem ekkor kezdett el rángatózni a szemem. Megragadtam az előző csajszit – aki korábban elhajtott a pulthoz – és meglehetősen ingerülten, a látványosan hülye emberek számára tartogatott lassú beszéddel elmondtam neki angolul, mit akarok. Miközben a szemem őrült fényben lángolt. Végig is nyomkodta az automatát, sikerült a kártyával fizetés is, igaz, megpróbált ránksózni egy siklóval kombinált drágább jegyet, de szerencsére résen voltam: emlékeztem, hogy a 19 eurós jegy a jó. (Mondjuk mostanra már 20 lett.) Végül kezünkben volt a négy kartonlap. A peronmenedzser még szívózott ugyan, de őt már a lányom le tudta kezelni spanyolul. Még maradt pár percünk a vonatindulásig, szóval tkp. minden sikerült… de nekem az összes szál hajam az összes létező irányba állt az idegességtől.
Aztán beállt a vonat, leültünk… és indulás előtt beesett negyvenötezer ember, mindnek badge lógott a nyakában. A szerelvényt egyszerűen képtelenség volt jobban telezsúfolni. Próbáltam lepuskázni, mi lehet ez, aztán meglett a megfejtés: Mobile World Congress, a Fira Gran Via meg pont ezen a vonalon van. Szerencsére nem túl messze, így hamarosan kiürült a vonat. Egy órát utaztunk, sajnos a szokásos külvárosi környezetben: zajcsökkentő falak, gyárak, logisztikai telepek. Beton és vas mindenfelé. Nem egy szép út, és a katalán tájból sem lehet sokat látni. (Vagy ha ilyen, akkor nem érdemes.) Montserrat hegye egy üde színfolt a nagy nihil közepén. Mi a lanovkás változat mellett döntöttünk. Negyedóránként jár, sittysutty fent is voltunk a 700 méteren található kolostornál.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Az eddigi írásokból tudható, hogy szeretek mindent alaposan eltervezni. Ebből itt nem sok látszódott, és nem csak az időhiány miatt. Egyszerűen a Montserrat Nemzeti Parkról alig van infó a neten. Konkrét túraútvonalat találtam az Everytrail oldalon, de csak reménykedni lehetett, hogy van valami kitáblázott ösvény. Mert térkép, az nem volt.
Nos, így utólag már okosabb vagyok. A hegyen több túraútvonal is található, ezek be vannak számozva. A legmagasabb csúcshoz (St Jeroni, 1260 méter) vezető útvonal az 1-es. Az Everytrail linken lévő is ezen indul el, majd visszafelé átvált a 3-asra (St. Joan) illetve a 3a-ra (St. Magdalena) és úgy tér meg a monostorhoz. Mondanom sem kell, ezt így valójában nem lehet bejárni, az 1-es ugyanis egyirányú és pont abban az irányban nem járható, ahogy a linken mutatják. Hivatalosan az 1-est csak úgy lehet bejárni, ha az ember siklóval megy fel a St Joan megállóig (nem azonos a kápolnával), vagy felcaplat a 3-as úton ugyaneddig és útvonalat vált. Osztottunk, szoroztunk, nézegettük a magasságokat, távolságokat és úgy döntöttünk, hogy ezt a kombinált utat nem vállaljuk be. Így lett helyette a 3a útvonal a St Magdalena kolostor helyéig. Ez is 1180 méter körül van, alig kisebb a legmagasabb csúcsnál. Tudom, megalkuvás, hiszen mindig csak a legmagasabb csúcs lehet az elfogadható, de most ez volt a reális. (Jelzem, erre is csak én mentem fel végül, a többiek sorra lemorzsolódtak az egyes alaptáborokban.)

A túra adatai:

  • Távolság: 8,5 kilométer.
  • Szint: 520 méter.
  • Térkép (Endomondo). Érdemes satellite nézetre váltani és belenagyítani, ekkor láthatók jól a sziklák.

Laza sétával (baxa) indult az út, aztán folyamatosan durvult. Egy kilátó. St Miguel kápolna. Végül ráfordultunk a fennsíkra és a látványtól leültünk. (Majdnem azt írtam, hogy megremegett a lábunk, de az akkor már a fáradtságtól remegett.)

From Barcelona 2014

Itt láttuk meg ugyanis az ujjszerűen égnek meredő sziklákat. És itt fogtuk fel, hogy az egyik kupac legmagasabb sziklájának a teteje a St Jeroni, a másik kupac legmagasabb sziklájának a teteje pedig a St Magdalena. Azaz ezekre a sziklákra valahogy fel kell mászni. Előtte még útbaejtettük a sikló felső állomását, ahol egy négyfős társaság lelkesen ommozott egy kisebb szikla tetején. Máshol furcsa lett volna, de itt, ahol minden szikla tetején állt egy-egy remetéről elnevezett kápolnarom, fel sem tűnt.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

A hangulat is érdekes volt: engem hol a Grand Canyonra, hol a Yosemite parkra emlékeztetett, bár azokon a helyeken jóval kevesebb volt a kereszt és a templom.
Aztán elágazáshoz értünk. Fura elágazás volt, mert mint kiderült, a kitáblázott út csak egy nagyobb ív levágása volt. Azt írtam volna, hogy ‘kitáblázott út’? Nos, meredek sziklaoldalban egy porló lépcsőszerűség, kapaszkodó nélkül.

From Barcelona 2014

Nej az egyik oldalsó elágazásnál le is billentette a szárnyát és levált a csapattól. (Előtte elmentem megnézni, hová vezet az oldalág és látszott, hogy a St Onofre kápolnáig, ahonnan az út visszatekereg az előző leágazásunkig.)

From Barcelona 2014

Az ifjúsággal mentünk tovább. Ez már nem volt sétaút, ágakba, gyökerekbe kapaszkodtunk, ahol valami növényzet meg tudta vetni a lábát a meredek hasadékokban. Aztán egyszer csak egy hangulatos ligetben találtuk magunkat. Itt állt valamikor a St Magdaléna kápolna és egyben apácazárda is. Ettől azért elpirultunk egy cseppet: a középkorban ide apácák sétálgattak fel-le a kolostorból… mi meg azt hittük, mekkora májerek vagyunk. A fiatalok leültek, én meg elindultam fényképezgetni.

From Barcelona 2014

Elméletileg innen már nem vezetett tovább út, de ahogy kerestem a jó pozíciókat, belebotlottam egy öregúrba, aki valahonnan _fentről_ jött lefelé és azt magyarázta, hogy milyen erős a szél a szikla tetején. Gondoltam, megnézem, milyen az út. Durva volt, és amikor kiderült, hogy tényleg járható tovább, akkor már hallótávolságon kívül kerültem a kölyköktől, visszamászni meg már nem volt kedvem. Így jutottam fel végül egyedül a szikla tetejére. És nyeltem nagyokat. Nem csak a szél miatt. Maga a Montserrat egy eszméletlen bizarr hangulatú hegy, a váratlan szikláival (mint nagyorrú trollok), a sziklákra feltekerődő váratlan útjaival… a csúcsról pedig mindent, de tényleg mindent be lehetett látni: az összes csúcsot, az összes túraútvonalat, a monostort, az odáig vezető autóutat, fél Katalóniát, Barcelonából a Tibidabót, de még a tengert is. Ahogy mondani szokás, gyökérélmény.

From Barcelona 2014

Lefelé már lazán toltuk. Nejt felszedtük a St Joan / St Onofre kápolnáknál, a monostornál automatákból kajáltunk valamit (sörből csak alkoholmentes volt, pedig hogy felcsillant a szemem), még megnéztük a templomot a Fekete Madonnával, aztán lelibegtünk, vonat haza.

From Barcelona 2014

A Ramblán ismét útbaejtettük a piacot, szerencséjük volt, tegnapelőtt óta feltöltötték a készletet, így ismét felvásároltuk a jelentős részét. Dóra végre megmutatta Nejnek, melyek azok a garnélák, amelyek mindenféle varázslás nélkül fogyaszthatók, így vettünk is egy kóstolót. Negyven dekát.
Amíg vásároltak, addig én kameráztam a rákokat, homárokat. Éltek még, de nem nagyon akartak mozogni, így a szabad kezemmel jeget kapartam és azzal dobáltam őket. Erre rámszólt az eladó, hogy nem játszunk az étellel. Hah. Mit tud ez a nő a filmművészetről?

From Barcelona 2014

A biztonság kedvéért a péknél vettünk helyi specialitásokat is: tortilla espanyolt (tortaformára sütött krumplis-hagymás rántotta), panzerottót (valami csirkés-currys buci), Barna pizzát és Duff sört (a la Homer) meg valami mittudoménmit (mintha két pizzát szembefordítottunk volna, de a tésztában volt krumpli is). Aztán a szokásos: sonka, kolbász, sajt, bagett, olajbogyó (rengeteg olajbogyó), a csajoknak garnéla, na meg bor és dumák. Komolyan mondom, az utóbbi évtizedben nem beszélgettem ilyen jóízűeket a gyerekeimmel, mint itt esténként. Már csak ezért is megérte eljönni ide. Mondjuk az eredeti cél a családegyesítés volt és bizonyos értelemben most is az van: családerősítés, csapatépítés. Csak aludni is kellene időnként valamit. Hja, az egyensúly a pihenés és az élménygyűjtés között.

Feltűnhetett a tegnapi képeken, mennyi a szemét éjjel az utcákban. Ez nem véletlen. Akkor rakják ki a népek a kukászacskókat, éjszaka pedig jön a mini kukásautó és reggelre szép tiszták az utcák. Kipróbáltuk: a garnélamaradványos zacsit levittem, ledobtam a bejárati ajtó mellé, reggelre már nem volt ott.

Aztán a harcosok elpilledtek, én pedig magamra maradtam a netbookommal. Kedvem ugyan konkrétan nulla volt, de tudtam, hogy ha ott, helyben nem írok le mindent, később már csak töredékek maradnak, az írás pedig olyan lesz, mint egy iskolai fogalmazás.

Közben egy-egy szivar a balkonon. Gondoltam, megkóstolom a helyben vásároltakat, de olyan balek voltam, hogy mindegyikhez szivarvágó kellett volna, azt meg nem hoztam. Megfogni… többször is megfogtam otthon, de berakni végül csak elfelejtettem. Az egyik olcsó Toscana duplaszivart megpróbáltam konyhakéssel elfelezni, de az eredményről jobb, ha nem számolok be. Ettől persze még elszívtam. (Amilyen fáradt voltam, akkor már a szennyes zoknit is el tudtam volna.)

Napok óta figyelgetek egy hapsit. Itt árulja az alattunk lévő sarkon minden éjszaka a zsugor kóláját. Olyan nyolc körül áll ki, kettőkor még bőven itt van. Nem láttam, hogy akár csak egy dobozzal is eladott volna. De makacsul kitart. Biztosan van hetente egy olyan este, amikor hajnalban egy részeg társaság megveszi az egész zsugort és aznap a család örül: apu keresett két eurót. Azért itt sem fenékig tejfel az élet.

Lezártam a netbook tetejét. Fogmosás. Leültem az ágy oldalára. A kispárnám kábé tíz gével vonzott, de ekkor vettem csak észre, micsoda alkotás a balkont záró faajtó. Múltbéli mesterek remekműve, mely bonyolult ugyan, de tökéletes. Masszív fa és némi vas. Zsanérok, táblák. Súlyos, mint egy indiai elefánt, de olyan kezesen engedelmeskedik, mint egy jól idomított kutya.
Ha valaki ekkor látott volna, ahogy üveges szemekkel bámulok egy faajtót… szerencsére nem látott senki.

Barcelona és környéke 02/05

2014.02.26; szerda
Családegyesítés és Poble Espanyol

Még felébredés előtt némi magyarázat. Az írások eredeti címe valami olyasmi akart lenni, hogy ‘Családegyesítés Barcelonában’. A hosszú sztori röviden annyi, hogy lányom tavaly júniusban, a vizsgaidőszak végén kiment dolgozni a Kanári-szigetekre egy szállodába. Eredetileg egy évig maradt volna. Decemberben megbeszéltük, hogy jó lenne találkoznunk valahol, majd úgy döntöttünk, hogy félúton Barcelona pont megfelel. Megvettem a jegyeket február végére. Csakhogy a leányzó karácsonykor összerúgta a port odakint a vezetőséggel, januárban hazajött. Nekünk viszont már megvolt a repülőjegyünk, nyilván nem dobtuk ki. Viszont arra a gépre már minden jegy elfogyott, szerencsére egy közeli Ryanair járatra még volt emberi áron, így az lett a vége, hogy mi kedd estére értünk ki, a csajszi meg szerda délelőttre. És egyesült a család. Igaz, hogy előtte egy hónappal már egyben volt, de azért nagyon lelkesen üdvözöltük egymást a Ramblán.

És akkor ébresztő. Nyolckor keltünk, kilenckor indultunk el Nejjel. Barna a továbbalvást választotta. Boltok felderítése. Amiről azt hittük, hogy közeli élelmiszerbolt, arról ekkor derült ki, hogy barkácsbolt. Végül az maradt, hogy van két élelmiszerbolt (arab), de csak csomagolt cuccokat tartottak. Találtunk egy még távolabbit, mely éjfélig volt nyitva, ez sem tűnt túl jónak, ellenben masszívan drágább volt az araboknál. Végül maradt a központi piac. (A József nevű. Csak úgy mondom.)

From Barcelona 2014

Na, itt minden volt, igaz, rohadt drágán. Első körben felvásároltuk a készlet felét, aztán megjött Dóra és visszamentünk a maradék készletért, végül haza reggelizni. A reggeli délig tartott. Tapasz tapasz hátán. (Tapas: bagett felkarikázva, mindenféle vackokkal katonák gyártása.)

Ezen közben elfilozofáltam. Alapvetően élményekért, kalandokért jöttünk. Korán kelés, gyors reggeli, egész nap terepen. Így is lett eltervezve.
Aztán – nemcsak most, hanem gyakorlatilag szinte mindenhol, ahol négyen voltunk – bekezdtünk egy igazi, lazulós reggelivel. Valaki felkelt (én), elment, felvásárolta a fél piacot, aztán kényelmesen nekiálltunk: bagett, vaj, sajtok, sonkák, olívabogyó, paradicsom, bor, édesség, kávé. És már dél is van. Igaz, jól éreztük magunkat, mindenki vidám volt, viccelődtünk. Egyedül én tudtam, hogy az eredeti program szerint már túl kellene lennünk toronyán-boronyán. Alapvetően persze ez nem baj, hiszen az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.
A történetben az a legfurább, hogy a jó hangulatú közös reggelihez kell az a program, melyet utána ignorálunk. Ugyanis ez a program ülteti le egyidőben egy helyre az embereket. Hiszen elvileg otthon is tudnánk így reggelizni hétvégenként, csak hát Nejjel mi korán kelünk, a kölykök meg inkább délben, esély sincs jókedvű, közös reggelizésre. Ehhez el kell jönni kétezer kilométerre, tudomásul venni, hogy a feszes program miatt mindenkinek korán kell kelnie… aztán egy gargantuai reggelivel jókedvűen túllépünk az első programon.
Szerencsére az éppen aktuális terv szerint a szerda elég laza, így nem vesztettünk sokat. Az időjárás is megszondolodott, már csak egy napra igért sok esőt. Mára. (Meg hagyott 20% esélyt péntekre. Amikorra végül a bringát tettem.)

A reggelihez való borokat a másik arab boltban vettük meg. Mind a kettő ihatatlan volt: az egyik dugós, a másik romlott. Mindkettő 4 eurós. Ledőlt egy legenda. Eddig úgy voltam, hogy Franciaországban, Spanyolországban bátran lehet négy eurós bort venni, azok már garantáltan finomak. Persze a borok valószínűleg azok is lettek volna, de nagyon nem mindegy, hogyan tárolják. Szerencsére találtunk a közelben egy borboltot, innentől már mindent ott vásároltunk. Nem is volt baj egyikkel sem.

Reggeli/ebéd utáni szivar a balkonon. Egy nő haladt el a szűk utcán, menet közben folyamatosan harcolt, veszekedett egy elképzelt lénnyel. Fura volt nézni: az indulata, a mozdulatai akár adekvátak is lehettek volna egy bizonyos élethelyzetben… csak éppen ott, akkor nem olyan volt a helyzet. Ennyin múlik, hogy valaki normális vagy futóbolond.

A séta adatai:

Az első úticél a szivarbolt volt. Nem, nem a prioritás miatt, hanem úgy esett útba. (Igen, én rajzoltam az útvonalat. És?) Bármennyire is kapkodós volt a tervezés, arra azért szakítottam időt, hogy rákerestem, hol vannak Barcelonában jó szivarboltok. (Jaj, ne gyere már állandóan ezekkel a prioritásokkal.) A legtöbbet dícsért üzlet itt is volt a közelben, nem messze a Ramblán, némileg a Catalunya tér fölött. Azt írták, hogy Barcelona szivarbarát város, a bolt pedig jó. Én meg tudtam, hogy Európába két helyről szállítanak garantáltan valódi kubai szivart, Spanyolországból és Svájcból, de az utóbbi nem EU. Szóval nagyok voltak az elvárásaim.
Ehhez képest durván pofára estem. A bolt kicsi volt és tömve. Az eladó nem beszélt angolul, árak pedig egyáltalán nem voltak kiírva. Nem is mertem sokat vásárolni, talán ha a felét annak, amit elterveztem. A pacák ugyan mondta az árat spanyolul, de én meg nagyon naív tudok lenni időnként, nem írattam le vele (tömeg volt, így is emberek feje felett kommunikáltunk), így csak odaadtam neki a bankkártyát, az a briganti meg simán levont 60 eurót. Mondanom sem kell, max negyvenet terveztem költeni. Kétszer annyi szivarra.
Nem voltam boldog.

A Catalunya térről átsétáltunk az Espanyol térre, elindultunk a lépcsőn a múzeum felé, aztán egy éles jobbkanyar, majd Poble Espanyol. Kicsit szégyenlem magam, harmadjára vagyok már a városban, de ha utazás előtt nem szólnak az ismerőseim, akkor nem is tudtam volna, hogy ez a nevezetesség létezik. Pedig nem rossz hely. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a Mont Juic oldalában egy egész nagy területet beépítettek különböző spanyol területekre jellemző épületekkel. Igen, egyfajta skanzen, csak amíg ez nálunk nádfedeles parasztházakat jelent, itt az egész egy sűrűn zsúfolt város, szűk utcákkal. A belépő helyi szinten nem drága (10€ körül), adnak egy térképet, hogy mely épületek mely területeket szimbolizálnak, aztán lehet bolyongani. Az épületekben kávézók, boltok, éttermek vannak, de olyan lehetőséget, mint egy skanzenben (azaz hogy bemész, bejárod a szobákat, a belső berendezés pedig a tájjelleget mutatja) nem találtunk. Lehet, hogy van, nem tudom. Nem erőszakoskodtunk. Így is elment a mászkálással a délután nagy része.

From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014
From Barcelona 2014

Hazafelé úgy voltunk, hogy csak úgy, az orrunk után, tökön-paszulyon keresztül átvágunk a Ciutat Vella városrészen, aztán persze kliencven fokkal eltájoltuk magunkat, de nem baj, mert így olyan részeit is láttuk a városnak, melyeket eleve nem terveztünk, a Mont Juic meg úgyis megfogott, mielőtt a tengerbe estünk volna. Ráadásul pont abban a kis utcában kötöttünk ki, ahol a bringakölcsönző volt, így legalább már előre meg tudtuk nézni, hogy szimpatikus-e. Átment a vizsgán.

Terv szerint vacsora, majd esti csavargás lett volna a gótikus negyed szűk utcáiban. Hah. A délig tartó reggelinél már csak a vacsora volt durvább. Kaja volt otthon, vettünk még vagy nyolc zacskó rágcsálnivalót (az arabnál 1 euró körül volt valami fűszeres kétszersült) meg hat üveg bort. A maradék napokra. Nos, szépen apránként megettünk mindent, a borból meg elfogyott öt üveg. Közben pedig leszállt az éjszaka.
Megint lehetne persze morogni, hogy nem ezért jöttünk… de igazából nem bántam. Nem is tudom, mikor beszélgettünk már így együtt órákig. Ráadásul jó hangulatban, egy csomót ökörködve. Előtte kajáltunk rendesen – talán túl rendesen is – a bor így senkit sem ütött meg, csak a hangulatot javította.

– Hát, én azért nem szoktam ennyit inni – jegyezte meg Nej éjfél körül.
– Én igen – kamingoutolt Barna.
Nejnek egy pillanatra felakadt a szemöldöke.
– Mit vársz? – vontam vállat – Másodéves egyetemista. Mi legalább tudjuk mit csinál. Ennyivel előrébb vagyunk a szüleinknél.
– Hamarosan például Pörgés lesz – folytatta Barna – Amit eddig meséltetek, az olyasmi, mint amilyen nektek lehetett Csehbánya.
– Na! – akadt fel az én szemöldököm is – Azért az ilyen nagy szavakkal bánjunk óvatosan!
Aztán megbeszéltük a részleteket és tényleg.

Végül takarodó, én még leültem jegyzetelgetni, majd a szokásos elalvás előtti szivar a balkonon. Holnap korai ébresztő, nem akarok fennragadni sötétben a hegyen.

« Older posts

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑