Veszprém – Badacsonytomaj
2022.09.13; kedd
Távolság: 82,17 km
Szint: 926 m
Ötkor csörgött az a kurva vekker. Pontosabban kukorékolt, de ez már egyéni ferdehajlam.
Rögtön úgy indult a reggel, hogy meglepődtem. Ugyanis el kellett mennem vécére.
Ez nálam minden nomád jellegű túránál sarkalatos pont. Ugyanis két lehetőség van: vagy elintézem indulás előtt egy kulturált helyen, vagy napközben jön a bokorbaguggolás. Ha valaki azt mondja neked, hogy a két lehetőség egyenértékű, nyugodtan kacagjál a szeme közé.
A hétköznapi bioritmusom alapján 7 és 8 között szoktam túlesni ezen a dolgon, nyilván egy 5 órai kelés, 6 órai indulás az kívül volt ezen az intevallumon. Úgy voltam vele, hogy legfeljebb majd megállok valami benzinkútnál.
Nos, a váratlan momentummal nyilván jelentősen leegyszerűsödött a helyzet.
Haraptam valamit, bedobtam a bringát, bepakoltam még mindent, melyeket este álmodtam meg (megdöbbentően fontos dolgok voltak), aztán hajrá.
Illetve.
6:10-kor, amikor már indultam volna, azt mondta a telefon, hogy hé, haver, frissítenék egy androidot. Én meg csak néztem bambán. Most? Ja, most. És akkor már inkább itthon, a kövér wifin, mint valahol kint egy erdei tisztás sovány mobilnetjén. Húsz nyomorult percig tartott a frissítés, ami még nem is lett volna akkora baj, de ezzel a késéssel pont belecsúsztam a reggeli csúcsba. Majdnem egy órába telt, mire kiszabadultam az emnulla ölelő karjaiból.
De innentől már szolíd darálás volt. Veszprém előtt ugyan durván eltévedtem – ki rakta oda azt a két cseszett nagy, semmire sem jó körforgalmat a körgyűrű elé, jelentkezzen egy nagy pofonért – de végül Balatonfüred felől csak bejutottam az ébredező városba. És… nem hiszed el, megint el kellett mennem vécére. Ilyen egyszerűen nincs. Tudom, ránézésre periférikus dolgok ezek, de egy túrán nagyon is számítanak. Viccelni nem lehet velük. Így megint elhagytam Veszprémet, kimentem egy MOL kúthoz és adtam az érzésnek. Meg a kútnak.
A parkolóhelyet már otthon alaposan kinéztem magamnak. Úgy értem, hogy alaposan átnéztem gmaps-en a város parkolóhelyeit, majd legyintettem és azt mondtam, hogy megyek a parkolóhelyemre. Két évig laktam szolgálati lakásban a Stromfeld 9/F épületben, az előtt meg van egy böszme nagy parkoló, én meg úgy gondoltam, hogy mint egyszeri helybéli lakos alanyilag jogosult vagyok két napra, szóval lelkiismeret lekushad.
Még elszaladtam boltba valami reggeliért, kellett volna bankautomata is, de az megszűnt, sebaj, volt később. Előszedtem a bicót, utolsó felszerelések, felvettem az Ironman sisakot, bekapcsoltam a kamerát, és… indult a túra.
Nemesvámos felé mentem, de beleraktam egy kerülőt az egyetem előtt. Egyrészt a nosztalgia csak végigvitt a jó öreg épületek, na meg a kolesz előtt, másrészt erre nem emelkedik olyan meredeken az út, harmadrészt meg így videóra tudtam venni azt a ‘Lehet-e a kecskével?‘ című szoborkompozíciót, amelyre a kazincbarcikai videóban (hamarosan sorra kerül) hivatkoztam.
Ha most tartanám magam ahhoz, hogy már ismert dolgokról nem írok, akkor hatalmasat kellene ugranom. Hiszen Veszprémfajszig ugyanazon az úton mentem ki, amelyiken anno Nejjel és Dórával egyszer már kitekertünk, Veszprémfajsztól meg sokáig azon az úton mentem, amelyen az almádi gravel röfögésen is küzdöttem.
Ami viszont meglepett, pontosabban most tudatosult és az lepett meg, szóval az az, hogy a Veszprém – Balaton közötti terepkerékpározás viszonylatában Veszprémfajsz, ez a jellegtelen kis falucska, milyen fontos központ is valójában. Egyrészt összefogja a Veszprémből aszfaltúton, illetve a Szentkirályszabadja felől már terepen (Almádi, Litér, Székesfehérvár) érkező bringautakat. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mit nyit. Innen indul egy masszív, egészen Balatonszőlősig tartó erdő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kvázi Veszprémtől Tihanyig tudsz bringával erdei utakon csavarogni. Nem ragozom, gondolkodjál el rajta.
Veszprémfajsz után ráakaszkodtam arra a bringaútra, amelyiken az almádi túrán is mentem, igaz, akkor azért, mert eltévedtem, most viszont ez volt a cél. Mármint nem az eltévedés, hanem az út. Nagyon sokáig mentem is rajta. Nos, így, hogy nem voit derékig érő sár, nem is volt olyan kellemetlen, sőt, kifejezetten élveztem az utat. Aztán… jött egy nagy lehidalás. A korábbi túrán ugyanis volt egy meredek, csupa sár lejtő, melyen a mai napig nem tudom, hogyan tudtam taknyolás nélkül lemenni. Nos, a mostani trekk megint lemutatott erre az útra. Néztem, nézegettem, de nem volt más lehetőség. Nem gondoltam volna, de megint, másodjára is ráfordultam erre a lejtőre. Önként. Mondjuk most szerencsére nem kellett végigmennem rajta, viszonylag hamar lefordultam az útról.
Aztán innentől változatos erdei utak jöttek. Murvás. Föld. Keskeny. Széles. Egyenes. Meredek. Minden percét élveztem. Különösen a hegytetőkön szétterülő tisztások tetszettek. Ne feledd, a Balaton-felvidéken vagyunk. Ezekről a tisztásokról nem csak a közeli hegyeket, a jövendő útvonalat lehetett látni, de lent a mélyben a Balatont is, minden szépségével együtt.
Volt egy zavarbaejtő tábla, amelyik azt közölte, hogy montik balra, mindenki más jobbra, csakhogy benéztem a jobb oldali útra és nekem az is montisnak tűnt. Meg hát nekem balra kellett mennem. Szóval előléptettem a bringát montinak és hajts. Nem kellett volna. A mai napig nem tudom, mi történt, azon kívül, hogy katasztrófa. Első pillantásra semmi különös, egy szimpla defekt. Na de a részletek!
Volt nálam két tartalék belső, különösebben nem izgultam. Szétkaptam a kereket, meglehetősen felszínesen átnéztem a külsőt (határozottan meg voltam győződve arról, hogy felütéses defekt volt, nem sokkal korábban kapott az első kerék egy akkora ütést a lefelé száguldásnál, hogy a koskormány is lekonyult), aztán beraktam a belsőt, majd pumpendűzen. Nem ment bele levegő. Jó, ez egy drága és egyébként fasza zsebpumpa, csak nem mindig pumpál. Ráhúztam erőből. Akkor sem pumpált. Leszedtem. Erre kitépte a preszta szelep belsejét. Izé. Valahogy visszaműtöttem, de nem voltam nyugodt. Oké, ha a közvetlen út nem járható, kerüljük meg. Van nékem egy preszta/autószelep konverterem, azt rárakom a bringakerékre, a pumpa adapterét meg megfordítottam. Így már működött. Sikerült felpumpálnom. Igenám, csakhogy ekkor már három adapter volt egymás után dugva, nagyon óvatosan kellett szétszednem, hogy a sor végén lévő preszta ne essen szét és ne eresszen le a gumi egy pillanat alatt. Huh. Sikerült. Az adaptereket egymás mellé pottyantottam le a földre. Visszaraktam a kereket. Oké. Pakoljunk össze. Pumpaszár, adapterrel. Egyik adapter. Beleraktam a pumpába. Másik adapter.
Izé. Hol van? Ide tettem a többi mellé.
Nem részletezem. Háromnegyed órán keresztül kerestem. Négykézláb. Fejlámpával a fejemen. Egy négyzetméternyi murvás terepen kellett megtalálnom egy apró fém szart, amelynek a színe nagyjából olyan volt, mint a murváé. Végül egy gödörben leltem rá. Ordítottam a boldogságtól.
Csak, hogy értsd.
– Mivel a zsebpumpámon elromlott a preszta oldal, enélkül a kis szar filléres adapter nélkül nem tudok pumpálni. Egy picit sem.
– A zsebpumpával nem lehet az üzemi nyomást – 4 bart – belerakni a gumiba. Ehhez kompresszor kell. Benzinkút. Na, ott milyen csatlakozó van? Autós. Valami idióta elmebeteg meg kitalálta, hogy az én bringámba preszta szelep kell. Mert az 0.0005 grammal könnyebb. Azaz ha nincs adapter, akkor a benzinkútnál sem tudom felpumpálni a kereket.
– Tudod, mennyibe kerül egy ilyen adapter? Én nem tudom. Külön ugyanis nem lehet kapni. A Decathlon egy dobozban árul egy szettet, abban van mindenféle adapter, többek között ez is. Olyan pár fillér lehet.
De persze mindennek kint az erdőben, nagyjából a világ végén, teljesen más optikája van.
Szóval ott jártam, hogy meglett végre az adapter. Oké. Induljunk.
Illetve mégsem. A kerék leresztett. Azaz amíg kerestem az adaptert, a tartalékbelsős gumi is leresztett.
Mi lehet?
– Ha felütéses defekt volt, akkor nem lehet a külsőben bennemaradt tüske. Viszont a szar pumpa kitépte a szelep belsejét, az simán lehet, hogy utólag már nem tudtam jól visszarakni.
– Ha valódi defekt volt, akkor elképzelhető, hogy a felületes kereséssel nem találtam meg a jól elbújt tüskét, amely most kiszúrta a tartalékbelsőt is.
Ki tudom itt nyomozni? Ugyan már. Akkor?
– A belsőt elrakom, este majd átvizsgálom.
– Nagggyon alaposan átnézem a külsőt, nem maradt-e benne valahol valami.
– Utána berakom a másik tartalék belsőt. Figyelve arra, hogy még csak véletlenül se találkozzon a pumpa presztagyilkos oldalával.
Ezt csináltam. A külsőben találtam valamit, picike volt, lehetett kosz is, de nagy nyomáson akár lyukaszthatott is. A másik tartalékbelsővel összeraktam.
Huh. Kész.
Másfél óra.
Fájt? Igen. Nagyon.
Másfél tetvarek óra. Amikor hatkor zár Tomajon a bolt és nincs a környéken semmi más.
De ha csak ennyi lett volna. Ahogy fentebb is írtam, zsebpumpával képtelenség 4 bart belerakni a gumiba. Ha csak 2 bart pumpálok bele, akkor jelentősen megnövekszik a felütéses defekt esélye, miközben egész nap olyan utakon járok, ahol két kézzel szórják a felütéses defekteket. Ide benzinkút kell. Hol is van? Balatonfüreden. És sehol máshol.
Itt dőltem a kardomba. Nekem ugyanis mennem kellett volna Barnag felé, már várt rám egy 18%-os emelkedő, volt egy alaposan kidolgozott trekkem… most meg improvizálhatok. Végül azt találtam ki, hogy lemegyek Füredre, a vörös templom környékén van egy maszek benzinkút, reméljük, lesz kompresszora, onnan a panorámaúton Aszófő, utána fel Pécselyre, onnan egy emberes mászás Vászolyra, onnan még egy mászás Mencshelyre és ott már meglesz a trekkem.
Azaz ahelyett, hogy északról, illetve nyugatról kerültem volna meg, végig a peremén a Pécselyi-medencét, keletről mászok bele egy hágón keresztül, majd délen mászok ki belőle egy másik hágón keresztül.
Az 1-es pont a defekt helye, a kék vonal a tervezett trekk, a lila pedig a tényleges.
A bedöngetés Füredre nagy élmény, mint mindig, száguld a lejtőn a gép, lobog a hajam (na jó, ma már nem lobog, de 30 évvel ezelőtt, amikor rendszeresen jártam erre, akkor még lobogott), előttem a város, jobbra a Balaton és Tihany, lógó nyelvű gyönyörködés. A benzinkútnál volt kompresszor, sebészi alapossággal kezeltem az adaptereket, meglett a szükséges nyomás a kerékben. Lehetett végre újra normálisan bringázni. Illetve egy ideig még nem, egy ekkora szutyok defekt után még órákig kiélesedett figyelemmel vizsgálok minden jelzést a kerék felől, nem kezdett-e el megint ereszteni. (Megjegyzem, estére úgy éreztem, mintha egy picit, egy icipicit puhább lett volna a kerék. De végül legyintettem rá. Biztosan hallucinálok. Hát, nem. De nem rohanok előre.)
Nagy mászás Pécselyre. Nyilván mikor süssön ki a nap, mint amikor egy hosszú, mászós periódus jön? Vetkőzés, átöltözés. Pécselyről rápillantva a Vászoly felőli domboldalra, még mindig lélegzetelállító a látvány. Teljesen toszkán jellege van. Most pedig megcifráztam azzal, hogy a Pécsely előtti dombtetőről néztem rá, teljesen oldalba kapva. Az élvezetet némileg rontotta az a tudat, hogy most viszont fel is kell másznom arra a domboldalra. Sőt, utána még tovább is. A napocska padlóig nyomta a gázt, én pedig fellihegtem. Kábé 2-2.5 kilométer, folyamatos, makacs 10%-os emelkedő. A sivatagban. Pécselyen abszolút nem volt nyitva semmi, egy artézi kutat találtam a falu szélén, az mentett meg. Vászolyig megint elfogyott a víz és… abban a faluban is zárva volt minden. Legalábbis a főúton. A főtéren a kertészkedők otthagytak egy slagot, abból töltöttem fel a kulacsomat. Vászoly egyébként egy nagyon pofás, kompakt falucska. Eddig mindig csak átdöngettem rajta, most viszont mentem a régi trekkem felé, azaz bementem a falu eldugott részeibe is. Tetszett. Az meg különösen, hogy száz méterrel bentebb találtam egy olyan egyemberes kicsi boltot. Nyitva. Nyilván kiborítottam a vizemet és ment a helyére jéghideg nullás radler. Meg a pocakomba is.
Itt jegyzem meg, hogy a világ legnagyobb találmánya a termokulacs. Mármint a jó termokulacs. Dögmelegben kinyitod és füstöl, mint a folyékony nitrogén. 48 óra múlva is hideg van benne. (Tesztelve. A somogyi túrán ottfelejtettem induláskor a járdán, két napot állt a tűző napon. És még hűvös maradt benne a víz.)
A bolt előtt máriatúrázó hölgyek üldögéltek a padon. A tulaj kiült melléjük, megbeszélték, melyik ösvény milyen. Erősen figyeltem, mert ez engem is érintett. Kiderült, hogy az én utam Mencshely felé széles, jól járható köves út, valamikor a téesz építette ki. Ez jó. Nem kívántam extra megpróbáltatásokat, legalábbis a tervezetteken felül.
Innen még másztam egyet, volt hangulata: balra sajtmanufaktúra, jobbra magyar tarka marhák, köztük egy bálna méretű bikával. Ennek inkább kezitcsókolommal köszöntem.
Aztán hamarosan meglett a trekkem. Ennyire nem örültem még egy alig járható, vacak, gyomos útnak. Kábé 20 kilométert tévelyegtem, mire visszataláltam.
Innen jött az élvezet része a napnak. Pár kilométer múlva Mencshely, mely település a túra legmagasabb pontja. Persze, lesznek még mászások, de már nem veszélyesek.
Viszont sorra jönnek a kedvenc részeim. Elsőnek rögtön a Nivegy-völgy.
Ez Mencshelytől Zánkáig tart, tulajdonképpen egy ívelt völgy a Pécselyi és a Káli medencék között.
Nagyon szeretem, és nem csak azért, mert jófajta savanykás borok teremnek errefelé. Bringázni is kifejezetten kellemes, jobbra-balra szőlőkkel teli lankák, lent a Balaton, fent pedig már belátszik a Bakony, a Kab-heggyel az élen.
Most viszont kihagytam. Mencshelytől a panoráma bringaúton elcsorogtam Szentjakabfáig, onnan egy szédítő leszáguldás a völgybe, jobbkanyar, Balatoncsicsó, majd mászás.
Csicsó és Monoszló között van egy nem túl megerőltető hágó, utána bukunk át a Káli-medencébe, pontosabban annak egy eldugott csücskébe.
Itt még ficergünk egy kicsit a szekrényben, majd Balatonhenye után kilépünk a fényre, a Káli-medencébe.
Mondanom sem kell, hogy ezt a tájat is imádom.
1989-ben vettem az első országúti bringámat, egy Favoritot. Már Veszprémből is csalingáztam errefelé, de amikor 90-ben kiköltöztünk a Kab-hegy tövébe, értelemszerűen erre a tájra fókuszáltam. Gyakorlatilag Zánkától Almádiig bebringáztam mindent, amit akkoriban lehetett.
Tisztában vagyok vele, hogy fel kellett költöznünk Pestre… de ez a terep nagyon hiányzik.
Meglepi: leaszfaltozták a monoszlói szőlők melletti dűlőt. Ez régi hiányosság volt, ugyanis ezzel nyílt egy újabb aszfaltút a Nivegy-völgy és a Káli-medence között, azaz mostantól országútival is könnyen elérhető Nagyvázsony felől a Káli-medence. El is értem.
Balatonhenye. Nagyon szimpatikus a név, de már most szólok, hogy csalnak. Ahogy beértem, rögtön egy focipálya fogadott. Egy henye nevű településen.
Viszont ugyanolyan tiptop, egyedi hangulatú kompakt falucska, mint Vászoly. Nekem tetszett, de nem lepődnék meg, ha néhányan éreznének némi klausztrofóbiát.
Ami viszont lehervasztott, azok a sorozatos lábgörcsölések voltak. A hágónál kezdődött és onnantól csak kinlódtam. Oké, régen bringáztam és akkor sem túl erősen, de erre azért nem számítottam. Térdem, combom, vádlim. Meg a talpam. Mikor melyik. Tömtem magamba a magnéziumot, de nem segített. Végül úgy tudtam csak befejezni a napot, hogy a megszokottnál jóval kímélőbb áttételeket használtam. Nyilván ilyenkor be is lassultam (meddig is van nyitva a bolt?), de legalább beértem.
Maga a Káli-medence, különösen innen, a kicsit magasból, kifejezetten szép. Úgy általában a nagy kép is, de közben a dűlőút szőlők, présházak, pincék között tekereg, hol fel, hol le, tényleg nagyon hangulatos. Az egyik szűk dűlőúton szembejött velem egy teherautó, hát szószerint rá kellett másznom a cserjékre, hogy elférjünk. De pont ez adja az élményt. (Mármint nem a cserjékre mászás, hanem a szűk, magas falú utak.)
Aztán jöttek a Kállák, kimentem az aszfaltra, innentől már csökkent az élvezet. Persze az időközben megjelent tanúhegyek virítottak, engem viszont már kifejezetten zavart a lábam. Szerettem volna pihentetni.
Végül megérkeztem. 17:45-kor landoltam a bolt előtt, beviharzottam és vettem egy csomó konzervet (babfőzelék, rakottkáposzta, egyszer élünk), na meg sört. Sajnálom, ennyi volt a sörmentes túrázás. A mai defektmizéria, utána meg a tömeges görcsölés kiverte annyira a biztosítékot, hogy törölni akarom az agyamat. De legalábbis ellazítani.
Az éjszakai portás egyből megismert. Naná. Ugyanaz a ruha volt rajtam és mivel még ki sem mostam, ugyanazzal a szaggal, mint egy héttel ezelőtt, amikor kajakkal érkeztünk. Volt némi barátságos piszkálódás, majd ideadta a kulcsot.
– Megmutassam, melyik a háza?
– Köszönöm, felesleges. Szerintem az utóbbi tíz évben belaktam az összes faházat.
– Biztos?
– Persze. Melyik lesz? Az 5-ös vagy a 6-os?
– A 39-es.
– Ööö. Izé. Akkor legyen kedves, mutassa meg.
Nem véletlenül nem tudtam. Ez ugyanis nem faház. A rengeteg bungalló között meglapul egy téglaház is. Ezt kaptam meg. Nyeltem egy nagyot, de nem tiltakoztam. Bakker. Klíma. Indukciós tűzhely. És legfőképpen nem papírvékony a fal a szomszéd felé. Jó lesz.
A szokásos probléma: az érkezés utáni tömérdek sürgős teendő közül melyikkel kezdjem? Végül úgy vágtam át a csomót, hogy kiültem a teraszra egy sörrel. Tanulják meg a sürgős teendők, hogy mindent el lehet halasztani. Utána elpakoltam a kaját, zuhany, átöltöztem, sétáltam egy kicsit, hátha, hátha nyitva van a Félszemű, de nem volt, mindegy is, van elég söröm. Megfejtettem az indukciós tűzhelyet, megmelengettem a babkonzervet, majd olyan kádárjános stílusban kiültem a teraszon a stokedlire és csak úgy lábasból bekanalaztam. Még egy sör.
Aztán ennyi pihenés után jött a munka. Székely fonó. Át kellett vizsgálnom a pumpát és a belsőket. Mint írtam, a bringa nagyjából rendben volt, bár mintha az első gumit egy icipicit puhábbnak éreztem volna, de ez lehetett az idegeim játéka is. Ami tény, hogy a pumpa preszta oldala csak akkor hajlandó pumpálni – akkor sem mindig – ha brutál erővel csavarom rá a szelepre. Ekkor viszont lecsavaráskor kiszedi a szelep belsejét. Azaz marad az adapter. Az a drága jó adapter.
“A csavarok általában egyszerű, apró és olcsó jószágok, nagy jelentőséget nem tulajdonítanak nekik. Most azonban, ahogy Minőség-érzéked izmosodik, megérted, hogy ez az egy szem megszorult csavar sem nem egyszerű, sem nem apró, sem nem olcsó. Ez a szem csavar e pillanatban felér a motorkerékpár árával, mivelhogy a motorkerékpár értéktelen, amíg a csavart ki nem varázsoltad belőle.”
– Robert Pirsig: A Zen meg a Motorkerékpárápolás Művészete –
A gumiknál csak az első kör ment le. Az egyiken nem találtam víz alatt semmit, a másikon a második ellenőrzéskor ráleltem egy aprócska lyukra. Megragasztottam, aztán mindkettőt felakasztottam a fürdőszoba fogasára. Van aki törölközőt tart rajta, én kerékpárbelsőt.
Ittam még egy sört, majd szunya. Korán keltem, strapás nap volt, legfőképpen idegileg, rám fért egy jó nagy alvás.
Recent Comments