Keszthely – Balatonmáriafürdő
2016.08.06; kedd
A becélzott nyolc órakor felkeltem, aztán hosszas imádkozások után levánszorgott egy met.hu. Más nem, viszont elsőre ennyi is elég volt. Azt írták, hogy délig szar idő lesz, mely utána gyorsan eltűnik, visszaengedi a nyarat. Összefutottam Péterrel, az ő meteorológus ismerőse is ugyanezt mondta, így gátlástalanul visszafeküdtünk aludni.
Tulajdonképpen elképesztően laza és jó hangulatú délelőttöt kaptunk. A szél persze fújt és valami eső csapkodott is folyamatosan, de antik bútorokból formás base camp-et építettünk az előszobában. Irgalmatlanul ráértünk. Gabi tojásrántottát sütött, nekem bőven belefért a reggeli mellé a kávé/szivar kombó. És még mindig üres óráink voltak az indulásig.
De azért délben már készen álltunk. Ekkor futott be Imre.
– Nem vagytok normálisak – közölte, amikor meglátta, hogy pakolunk.
– Miért?
– Pont a legnagyobb viharban indultok neki.
– Nekünk azt mondta a meteorológia, hogy innentől lesz szép idő.
– Hülyeség. Odakint tombol a szél.
– Majd kikerüljük. Úgyis el akarunk menni a Zala folyóhoz.
– Ti tényleg nem vagytok normálisak. Abban a sarokban van a legkutyább idő. Ott nem szélcsatorna van, hanem centrifuga. Biztosan ezt akarjátok?
– Hát, izé, nem. De a balatonkerülés így néz ki. Muszáj.
– Nem vagytok normálisak.
Volt bennünk egy kis idegesség. De elindultunk.
Durva volt. Kegyetlenül, állatiasan durva. Viharos szelet, túlméretezett hullámokat kaptunk, tökéletesen hátulról. Ez első rénézésre olyan hurrá dolog, hiszen evezni sem kell, csak egyensúlyozni, de valójában ez már nem öröm. Az erős hullám megemel és egyben meg is csavar olyan kilencven fokkal. Persze, nyomhatod a kormánypedált, de a kormányod nagy része ilyenkor a levegőben lóg, alig ér valamit. (A kisebb hullámoknál igen, de a nagy fordításokat a nagy hullámok produkálják.) Ki vagy szolgáltatva az ítéletidőnek. Csípőből ficánkolva, derékból döntve, evezővel támaszolva és ráhúzva tudsz kinlódni. A trükk az, hogy ha az első hullám befordít, és nem vagy felkészülve a következő erősre, akkor az simán beborít. Azaz ha nem tudod kivédeni az első hullám fordítását, akkor pánikszerű gyorsasággal kell irányba tenned a kajakot, hogy megküzdhess a következővel. És ezt csináltuk, több, mint egy órán keresztül. Az, hogy végig ordítva káromkodtam, semmit nem jelentett. Az, hogy végig halálfélelemben eveztem és kétszer úgy befordított a hullám, hogy azt mondtam, vége, de valahogy csak kikeveredtem belőle, szintúgy csak epizód volt. Amikor megláttam végre a Zala torkolatát, minden erőmet bedobva csak tepertem befelé. Nem érdekelt. Csak ennek legyen már vége.
Odabent a többiek kérdezgettek, de senkinek nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé. Egyszerűen az univerzumomban nem volt más személy. Én voltam benne és a túlélés.
Aztán persze összeszedtem magamat. Még mosolyogtam is. A Zala teljesen nyugodt, szélmentes volt. Csorogtunk. Beszélgettünk. Közben folyamatosan analizáltam. Miért éreztem én élet-halál harcnak az egészet, a többiek viszont miért élvezték ugyanezt fülig érő szájjal? Gyors és magától értetődő a válasz, ha összehasonlítjuk a kajakokat. Az enyémen a kormány felső forgáspontú, azaz könyebb szállítani, de kisebb része merül a víz alá. A többieké alsó forgáspontú, azaz vacakabb szállítani, de mélyebbre tud merülni. Aztán a másik két kajakon volt a kormány mellett szkeg, az enyémen nem. Szóval ezek mind tények, de szvsz nem itt rontottam el. Ez volt az első út, amikor nem neoprén cipőben eveztem, hanem szandálban. Az elején kipróbáltam, működött a kormány. Látszólag. Ugyanis szandálban csak kicsit tudtam fordítani rajta. Ez sík vizen elég is volt, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell a kormányt finomhangolnom. Pedig kellett volna. Ugyanis viharos időben ezek a kis kormánymozdítások már kevesek voltak. Azaz úgy csináltam végig ezt a nem kicsit durva terepet, hogy a kormányom használhatatlan volt, szkegem pedig nem is létezett. Nem csoda, hogy pánikoltam. (De persze jó lecke is volt, hiszen azt jelentette, hogy szkeg nélkül és forgathatatlan kormánnyal is képes vagyok átmenni egy ilyen durva terepen. Igaz, közben kifolyik az agyam a fülemen.)
No mindegy, ott jártunk, hogy béke és boldogság, csorogtunk a Zalán, etettük a hattyúkat és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat. Elmentünk a zsilipig, aztán visszafordultunk. Megint a hattyúk… és visszaértünk a folyó torkolatához. Ahol elhűltem. Konkrétan lefagytam. Sokkal nagyobbak voltak a hullámok azoknál, amelyekkel megérkeztünk. Nagyobbak voltak azoknál, melyekkel tegnap azon az utolsó 2,5 kilométeren küzdöttünk. Gyors fejszámolás: tegnap 2,5 km teljes erővel elkövetett harc ment le egy óra alatt, most viszont még hátra van 26 kilométer. Ezen a terepen.
Kész. Erre én képtelen vagyok. Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük meg tudják-e evezni. Bólintottak. A hősök. Végül abban maradtunk, hogy visszacsorgok a Zala hídig és előkészítem szállításra a felszerelésemet. Péter pedig értem jön kocsival, miután beérkeztek.
Bocs fiúk, de nekem ez nem megy. Elfáradtam agyban.
Ők nekivágtak, én pedig visszaeveztem a hídig. Kiszálltam. Felmértem a terepet, teljesen rendben volt. Rágyújtottam egy szivarra. Időmilliomos voltam. 50 perc múlva elpöcköltem a csikket és kezdtem volna átöltözni, amikor hívott Péter.
– Józsi, itt vagyunk Berényben.
– Egészségetekre.
– De a vízről hívlak,
– Tegnap még hugyozni is tudtál ilyen időben. Miért kellene meglepődnöm?
– Na figyelj. A Zala torkolata után a terep csak 500 méterig szar. Utána folyamatosan enyhül. Berénynél már annyira sima, hogy ha nem is tükör, de olyan, amilyenben tegnap elemet cseréltél a gopro-ban.
– Hmm. Elgondolkodtató. Mennyi ide Berény?
– Négy kilométer.
– Azt mondod, vágjak bele?
– Azt. Mi meg visszamegyünk érted.
– Felejtsd el. Találkozzunk a Zsé kikötőben. Szélvédett. Addig ti ebédeltek. Így nem veszítünk időt.
– Visszamegyünk érted.
– Ne gyertek vissza.
– De.
– Ne.
– Ez parancs.
– Jézus. Csináljatok, amit akartok.
– Nem értettem a választ.
– Hjaj. Parancs, értettem.
Becuccoltam a kajakba, kicsorogtam a torkolatig. Nem változott semmi. Viharos szél, elképesztő mennyiségű haragos, tarajos hullám. Asztakurva. De menni kellett.
Beleálltam szemből. Úgyis beljebb kell kerülnöm, mert az alacsony déli parton nem lehet evezni. Aztán úgy enyhe ívben haladtam. Igyekeztem a hullámokat részlegesen szemből venni, igyekeztem el is távolodni a parttól, de egyben követni is a partot. Furcsa kompromisszum volt, de működött. Csak éppen 500 méter után nem történt semmi változás. 1000 méter után sem. Sőt, három kilométer után sem. Küzdöttem, mint malac a jégen, a hullámok óriásiak voltak, a szél erős és ez egész pont olyan volt, amilyen viszonyok miatt eleve nem is akartam belemenni ebbe a terepbe. A többiek pedig sehol sem látszódtak.
Fogcsikorgatva eveztem. Persze ezerrel koncentrálva mindenre, hiszen. Fejben pedig elképzeltem, hogyan fogom kínzócölöphöz kötözni Pétert.
Aztán Berény környékén feltűntek.
– Fasza a terep – jegyeztem meg.
– Józsi, haragszol?
– Á, nem. Ugyan miért?
– Úgysem fogod elhinni. Mi még hullámot sem kaptunk.
– Igazad van. Nem hiszem el,
– El tudod képzelni, hogy direkt átbaszlak?
– Eh. Igaz. Nem.
– Na ugye. Amikor mi jöttünk itt, teljesen sima volt a víz. Meg sem fordult a fejemben, hogy fél órával később viharos lesz.
– Remek.
Aztán tepertünk. Amilyen szar volt az időjárás, túl sok beszélgetésre úgysem volt időnk. Tény, hogy Balatonberény környékén egy kicsit csillapodott a szél. De utána ismét visszadurvult. Amikor elértük Zsé kikötőjét – ez Balatonmáriafürdő és Balatonkeresztúr határán van – a szél szószerint befújt minket a kikötőbe. A legkomolyabb problémánk a lefékezés volt a stégnél.
Ekkor már délután háromra járt az idő. Dacosan és elkeseredetten néztük az időjárást a mobiltelefonon. Ugye egész nap mindenki mindenhol azt nyomta, hogy délben elül a vihar, havajdídzsi. De tényleg mindenki: windguru, windyty, met.hu… aztán a francokat. Ide, a fonyódi medencébe valahogy beszorult egy szélvihar, egy olyan, amelynek elfelejtettek szólni, hogy lassan abba kellene hagynia, a többiek már rég hazamentek.
Titokban abban bíztam, hogy az egyórás ebédszünet alatt csillapul az időjárás, de lófaszt. (Elnézést, de az adott szituációban leegyszerűsödtem.) Kisétáltam a stég végébe, megnéztem a hullámokat, majd belegondoltam abba, hogy innen még 16 kilométer Fonyód, az időpont meg 16.00, azaz 3,5 óránk van, dühöngő szembeszélben, na ezt az én tempómban tutira nem csináljuk meg. Ők, a sajátjukban talán. Meg, őszintén szólva, semmi kedvem sem volt egy újabb hősies erőfeszítéshez. Én már az első 7 kilométeren kipukkadtam agyilag. Nincs tartalék fejben.
Odaadtam Péternek a slusszkulcsot, jó szerencsét kívántam mindkettőjüknek és lerogytam egy padra. Oké, szivar. Aztán átöltözés, pakolás, kajak átcuccolása az autó parkolóba, majd a cuccok áthordása, persze, volt dolgom, de ez már mind automatikus volt. Az eszem közbem azon járt, mi lehet velük. Ránéztem a met.hu-ra, azt írták, hogy a fonyódi medencében 50 km/h-ra erősödött a szél. Ekkor röhögtem fel harsányan, mert eszembe jutott, hogy az első napokban milyen lelkesen vetettük bele magunkat a nagy hajók farvizébe: végre egy kis hullám!
A teljes – általam megtett – útvonal: 16,42 kilométer.
De a hosszú üldögélésnek is meglett az értelme. Nejjel együtt kajakflotta bővítést tervezünk, és most bejött a képbe egy váratlan kajak. Egy negyedik. Tök jó lenne, de… Aztán amíg üldögéltem, kivariáltam, hogy honnan lesz rá pénz és hol tároljuk. Jöhet.
Mondjuk, nem biztos, hogy normális vagyok. Két ilyen kajakos kirándulás után, ahelyett, hogy a fékre lépnék, még fokozom a tempót.
Péter kilenc körül érkezett meg. Éppenhogy beértek még szürkületben.
Gyorsan összepakoltunk, visszavittem a kocsijához, aztán tűz haza.
Itthon valami enyhe lefolyású buli lehetett a hétvégén, szemmel láthatóan mindenki hozott valami italt, de alig fogyott valami. Sebaj emberek, hazaérkezett a kapacitás.
Recent Comments