Search""Az aranykupolák városa""

Az aranykupolák városa: Kijev (5/5)

Sokat kellett várni, de eljött ez a nap is. Le lett cserélve a gépem, valamelyest megtanultam a Premiere-t, kitapasztaltam, milyen metódusokon keresztül lehet eljutni még weben keresztül is élvezhető, elviselhető méretű videófájlokig.
Érdekes összeállítás sült ki belőle. Belekerült a Zil daruskocsi találkozása az esküvői limuzinnal egy koccanás miatt leszűkített útkereszteződésben, belekerült a sárga golyók távgyaloglása a botanikai parkban, a népművészeti gruppok hétvégi nótázásai a lezárt főutcán, szóval van benne anyag. Hangulatában sajnos nem adja vissza teljesen az eltöltött napokat, mert a meglátogatott műemlékek nagy részében tilos volt mindenféle képrögzítés. Ettől függetlenül a szerzetesek barlangjában megrizikóztam pár másodpercet, pedig ott voltak a legmarconább őrök. (Nem mintha a templomokban kisérőként mellénk szegődő öregasszonyok kevésbé lettek volna ijesztőek.)


 

Az aranykupolák városa: Kijev (4/5)

2013.03.18; hétfő

Habár a repülőgép csak délután egykor indul, de ezt a fél napot már a reptéri transzferre szántuk. Eredetileg úgy terveztem, hogy a recepción rendelünk egy shuttle-t, az 120 hrivnyáért (3500 forint) kivisz minket a 20 kilométerre lévő reptérre. De aztán győzött a kalandvágy. Még az első nap vásároltunk egy helyi kisokost az újságosnál, abban volt olyan rovat is, hogy repülőterek. Látszólag nem volt bonyolult a feladat: az Universytet metróállomáson kell megkeresni az 568-as marsrutkát vagy valamelyik másikon az 575-öst. C tervként ott volt ez a blogbejegyzés, miszerint a Shuliavska állomáson el lehet kapni a 22-es trolit.

Kezdtük az egyetemi metróállomással. Ez gyakorlatilag sétatávolságra volt, igaz, végig hegynek fel. Megtaláltuk a metróállomást – és kezdődtek a problémák. A marsrutkáknak ugyanis nincs számmal jelzett megállójuk. Ezek jönnek, valahol megállnak – a helyiek persze már tudják, hogy hol – aztán lemegy az utascsere és a kis sárga dög már megy is tovább. Értelemszerűen semmi kiírás sincs, nem is férne el az a rengeteg járatszám egy táblán. Angolul senki sem beszél, a legtöbb ember még az angol szöveget sem tudja elolvasni, azaz hiába mutogattuk nekik a helyi kisokost. Annyit tudok oroszul, hogy a kérdést fel tudtam tenni, de a válaszokat nyilván nem értettem. Pusztán a hangsúlyból lehetett sejteni, hogy az embereknek fogalmuk sincs a válaszról. Nem is csodálom, egy ilyen mikroszinten töredezett tömegközlekedésben honnan is tudnák, mivel lehet eljutni egy általuk sohasem használt fapados repülőtérre? (A városnak két repülőtere van, mi a kisebbiket kerestük.) Elméletileg ebből a megállóból jó lehetett volna a 9-es troli is (kisokos), de ilyesmi közel-távolból nem indult. (Csak 8-as és 5-ös.) Közel félórát szobroztunk, hátha feltűnik valahol egy 568-as mikrobusz, de nem volt. Ekkor dobtam ki a francba a kisokost, a B tervvel már meg se próbálkoztunk. Miért pont az lenne korrekt egy megbízhatatlan füzetben?
Metróval elmentünk a Shuliavskára. (Mondtam már, hogy a metró zsetonos és a klasszikus szivarvágó készülék között kellett átmenni?) Itt a várható probléma az volt, hogyan találjuk meg a trolimegállót. Azt írta a srác, hogy a csomópont hídja után a déli oldalon. Átmentünk a híd alatt és tényleg ott volt párszáz méterre a trolimegálló. Miközben közeledtünk, ott motoszkált bennem, hogy ez túl könnyű volt, lesz még itt csavar. Volt is, a kiírás szerint csak az 5-ös troli állt meg itt. Meg egy csomó marsrutka. Gondoltam, az irány már jó, majd fellépkedek rájuk, aztán megkérdezem a sofőröket, útbaejtik-e a repteret. Erre vagy azt mondják, hogy “da”, vagy azt, hogy “nyet” – ezt már tudjuk értelmezni. De ez a terv sem vált be, akkora tömeg volt, hogy esély sem volt eljutni a sofőrig. (Ez az az állapot, amikor az emberek a jegy árát egymásnak passzolva juttatják el a vezetőig, az meg visszaküldi a láncon a visszajárót.) Fejvakarás. Ekkor vettem észre egy taxit, amelyikben ott vakarózott a sofőr.
– Nézdd csak, lehet, hogy ott ül a D tervünk, csak még nem tud róla – szóltam Nejnek.

De azért nézelődtünk tovább. Ekkor vettem észre, hogy járnak erre más trolibuszok is, csak éppen még a híd előtt elkanyarodnak. Visszasétáltunk, megkerestük a megállójukat. Ott sem volt 22-es. Dóra levadászott egy barna bőrű, raszta hajú leányzót, mondván, biztosan tud angolul. Tudott is, de fogalma sem volt arról, hogy Kijevnek van repülőtere. Oké, D terv.
Bekopogtam a taxisofőrhöz.
– Taxi?
– Da, taxi.
– Zuljany airport?
Na, ezt már nem értette. Elkezdett valamit magyarázni a repülőterekről, de azt meg én nem értettem. Végül nagy sokára leesett a tantusz: nem tudta beazonosítani, melyik repülőtérre szeretnénk menni, ugyanis a miénket ők Zsuljany-nak mondják. Innentől már sima volt, becuccoltunk. Taxiórát nem láttam, ilyenkor alap dolog, hogy még indulás előtt tisztázzuk a viteldíjat.
– Szkólka?
– Százötven.
A morva életbe. De túl sok játékterünk nem volt, a kijevi dugók legendásak, a repülőgépet meg nem akartuk lekésni. Nos, a dugókat volt szerencsénk élőben is látni, tényleg döbbenet. Szerencsére az emberünk jellegzetes képviselője volt a szakmájának, úgy furakodott az állóra fagyott forgalomban, a minden irányból keresztbeálló járművek között, mintha vazelinnel kente volna be az autója oldalát. Végül teljesen váratlanul ott voltunk a terminálnál és csak ekkor realizáltam, hogy ha még meg is találtuk volna akár a 22-es trolit, akár a megfelelő marsrutkát, szinte biztos, hogy elpuskázzuk a leszállást, ugyanis a főútról alig lehetett észrevenni a repülőtér épületét.
A hosszú úton a sofőr próbálkozott oldani a hangulatot.
– Honnan jöttek?
Nem válaszoltam elsőre, így tippelt:
– Italiano?
Nejből kifakadt a röhögés. (Nem sokkal korábban egy ismerőse ránézésre lebölcsészezett, így a csajszi a repülőtéren már csak bölcsészmaffiózónak volt hajlandó szólítani.)
– Hungarian.
A sofőr nem értette.
– Ungarn – próbáltam korrigálni.
– Vengerszki – jött hátulról a megoldás.
A hapi egyből felderült. Lelkesen elmagyarázta, hogy volt már Magyarországon, igaz, akkor fegyverrel.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem sikerült oldania a hangulatot. (Nem mintha egy baka tehetett volna bármiről is, anno katonaként még barátkoztunk is velük, de akkor sem kellemes emlék.)

Ja, miközben taxiztunk, egyből átláttam, hol rontottuk el. Kilencven fokot tévesztettünk: a csomópontnak a keleti oldalán jöttünk ki és balszerencsénkre ott is volt egy trolimegálló. Mi a tanulság: ha Kijevben jársz, mindig legyen nálad iránytű.

Viszont így bőven időben voltunk kint a repülőtéren, és ez volt a lényeg. A csomagomat természetesen megint darabokra szedték, pedig most már előrelátóan a kézigránátot áttettem a zsebembe, a töltény mellé. Utána, immár nyugodtan mentünk befelé a zöld kapu mellett, ahol egy őszes halántékú, disztingvált tábornok álldogállt egy aprócska pult mögött. Dóra mutatta neki az útlevelét, de a pacák csak legyintett. Nagyobb vadra ment: engem hívott oda magához. Elkérte az útlevelet, majd harsányan nekiállt ukránul hőbörögni. Bepróbálkoztam minden nyelven, de az istennek sem értette, csak az útlevelemben mutogatott valamire. Fogalmam sincs, mire, mert az nem mutatta meg. Végül belefáradtam és minden alkalommal, amikor levegőt vett, közöltem vele, hogy nye ponyemaju. Aztán egy idő után keményen a szemembe nézett, én a klasszikus bociszemmel vissza. Én nyertem.

Aki lemaradt volna a bociszemről: egy, kettő, az összes.

Utána lecuccoltunk a kapunál, ahonnan később átmentünk egy másikhoz, mert megint voltak késések, így átkavarták az indulásokat. Sétálgatás közben meglepő dologra leltem: közvetlenül a kapuk mellett volt egy dohányzó szoba is. Nem egy megszokott dolog. Vettem is egy nagy adag amerikai kávét és beültem egy szivarral. Ez sem megszokott dolog.
A csajok is találtak érdekességet: a duty free üzletben lehetett vodkát kapni. Méghozzá durván jó áron. A Besszarabszka téren lévő Billában 90 hrivnya körül volt hét deci prémium Nemiroff, itt 60 hrivnya egy liter – és ezt már fel lehetett vinni a repülőgépre. Súlyos hibát követtünk el, nem vettünk egyből három üveggel, pedig lett volna elszórandó hrivnyánk bőven. (Pesten elég vacak árfolyamon váltják vissza.) De egy üveg azért még belefért a táskába. (Ferihegyen a zöld folyosón még csak vámőrt sem láttunk.)

A repülőgépen persze megint elrontottam a helyfoglalást. Olyan, ez, mint amit korábban a pénzügyi dolgainkról írtam. Én igyekszem felkészülni, elolvasok egy csomó mindent, kalkulálok, végül összerakom a legvalószínűbb forgatókönyvet, aztán jön valami tőlem független dolog és felborítja az egészet. Szerettem volna a magasból kamerával felvenni a város látványosságait. Emlékeztem, hogy idefelé a jobb oldalon ültünk és végig láttuk az egészet, csak Dóra – aki az ablak mellett ült – a darabos leszállás során rosszul lett és nem sikerült túl jól a felvétel. Logikusan visszafelé akkor a bal oldalra kell ülnünk és talán most sikerül. Nem sikerült, a gép másik légifolyósón repült, megint a jobb oldalon ülők láthatták a várost, nekünk csak egy gusztustalan panel lakótelep jutott.

Végül megérkeztünk.

From Kijev 2013

Ha láttál már nyomorult, vacak megérkezést, ez az volt. Kijevből szikrázó napsütésben indultunk, hétfőre már a viharos szél is elállt. A repülés során végig tiszta volt az idő, a Kárpátokat is gyönyörűen láttuk. Aztán Pesthez közeledve vastag felhőréteg vette körül a gépet, itthon pedig ólomszürke takony, erős szél és havaseső fogadott.
Feladhatná már végre a tél az erőlködést, úgyis veszíteni fog.

Linkek:

Ps.
Matekban erős olvasók számára: tudok számolni, tisztában vagyok vele, hogy ez még csak a negyedik írás. Lesz ötödik bejegyzés is: a videófelvétel. Majd.

Az aranykupolák városa: Kijev (3/5)

2013.01.17; vasárnap

Nej – akinek már diplomája is van arról, hogy evett csörgőkígyót – megint megmutatta, hogy nem retten meg a helyi specialitásoktól. Korán reggel kezdte azzal, hogy meghúzta a tejet. Romlott volt. Utána lecsúsztatta a torkán a nyers halat. Később tejet keresett, talált is valamit a hűtőben, de miután meghúzta, akkor derült ki, hogy tejszín. Végül megbontotta és megkóstolta a nekünk hagyott gyümölcslevet, de az meg buggyant volt. Így maradt végül a tegnap már bevált olajbogyóknál.
Dóra felkelt és vodka mellett benyelte a nyers halat. Legalábbis a felét. A többi ottmaradt a hűtőben a takarítóknak.
Én ennél sokkal egyszerűbb lélek voltam, reggelire ittam egy Rogán sört és kész. Ja, meg megszereltem a vécé víztartályát. Csak, hogy ki ne essek a gyakorlatból.

Aztán normális reggeli az önkiszolgálóban és hajrá. Némileg átterveztem a napot: kimaradt a háromórás metrótúra. Habár a metróállomások fényképen tényleg impozánsak, de a valóságban, amikor a tömeg toszogatja az embert és a megvilágítás valahogy mégsem olyan étvágygerjesztő, mint a reklámfotókon, szóval valahogy az eddig látott valós metróállomások egyáltalán nem hozták magukkal az elvárt nyálcsorgató hatást. Szépek, sokkal szebbek, mint a magyar társaik, de annyira azért nem szépek, hogy állomásról állomásra végigbumlizzuk mind a három fővonalat. Abban az eszetlen nagy tömegben. (Pedig lett volna érdekesség: ebben a városban van a legmélyebb metróállomás és a leghosszabb mozgólépcső a világon. De a Vokzalna mozgólépcsőjén már voltunk, a legmélyebb állomásból – Arsenal – meg úgysem észleltünk volna semmit a föld alatt.)
Ehelyett inkább lementünk egy olyan városrészbe, mely egyáltalán nem szerepelt a látogatnivalók listáján, de ráéreztünk, hogy mégis lesz értelme arrafelé csavarogni. Lett is.

Ugyanarra indultunk, mint tegnap. De most már figyeltem, nehogy csak úgy elmenjünk a Lenin szobor mellett. Nos, most nehéz is lett volna, ugyanis kommunista tüntetés zajlott, erőteljes rendőri biztosítással. Értem ez alatt azt, hogy a nyolc tüntetőre tizenöt rendőr jutott. De azért volt minden, ahogy kell: vörös zászló, sarló és kalapács, no meg Lenin.
– Nem atavisztikus ez egy kicsit? – kérdezte Nej.
– Egy olyan városban, ahol még van szobra Liszenkónak(1)? Nem.

(1) Ugye az megvan, hogy ott, akkor még nem tudtam, hogy ez egy másik Liszenkó.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Ez utóbbi kép különösen szimbolikus. Bal oldalon egy erősen túlkozmetikázott női arc jelképezi a plakáton a kapitalizmust, a jobb oldalon pedig Lenin ágál ellene. A kettő között pedig tüntetők téblábolnak.

A botanikus kert előtt érdekes jelenségre figyeltem fel.
– Nézzétek már, a sétányon csak úgy görög felénk egy csomó sárga golyó!
De meg sem vártam a választ, zsebemben a kamerával már rohantam is bele a tömegbe. Mit mondjak, félelmetes élmény volt. Közel száz ember, egyforma élénksárga felsőben, távgyalogolt. Ez az a bizonyos versenygyaloglás. Én pedig mentem velük szemben, a szembeáramló tömeg körbefolyt, a kamera sunyi módon a tenyeremben, az emberek boldogan vigyorogtak rám, én ugyanolyan boldogan vigyorogtam vissza, a zene szólt, a hangulat az eget verte. Pár perc múlva értem ki a tömegből, ránéztem a kamerára és realizáltam, hogy már az első másodpercben lefagyott, nem vett semmit. Tényleg nagyon praktikus, hogy az ukránok nem értenek magyarul, így a közelemben lévők is megúszták lelki sérülések nélkül a káromkodásözönt.

From Kijev 2013

Kezdhettem előlről, de a pillanat már elment, az a tömény lelkesedés, az az életöröm, ami akkor jött szembe velem, amikor a tömeg elstartolt, még egyszer már nem mutatkozott. Végül rögzítettem persze valamit, de ennek köze nem volt az első eseményhez.

From Kijev 2013

A következő célpont a rosszemlékű Vlagyimír székesegyház. Továbbra is ugyanazt a félénk szépséget hozta, elrejtőzve a fák mögé, belebújva a mögötte zölden pompázó házak színharmóniájába. Bementünk és nem bántuk meg: éppen vasárnapi mise volt.

From Kijev 2013

A szertartás nem fogott meg, de a tömeg, az igen. Ezek az emberek vagy komolyan vallásosak, vagy nagyon erősen kondicionáltak. Vagy mindkettő. De amennyi hit sugárzott bennük, azzal már atomerőművet lehetett volna táplálni.

From Kijev 2013

Elsétáltunk az Operaház mellett, aztán körberohangásztam nappal is az Arany Kaput. Többször is. Megkomponáltam, hogyan kellene mozognom a kamerával, aztán az első felvétel után derült ki, hogy megint lefagyott, rögtön az első másodpercben. Á, nem dühöngtem.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Az első képen azt látjuk, ahogy az ellenség láthatta a kaput kivülről. A másodikon pedig azt, amit az ellenség látott, miután elfoglalta az erődítményt.

From Kijev 2013

Ezután jött a Szent Zsófia székesegyház. A leírásunk szerint ez valami olyasmi templom, mint a Hagia Sophia. Nos, igen is, meg nem is. Stílusban tényleg hasonlóak (belülről), de a kijeviből hiányzik valami: a monumentalitás. De ez nem feltétlenül hátrány: ha ugyanolyan próbált volna lenni, csak kisebb méretben, akkor veszített volna. De amikor tudomásul vette, hogy kisebb, és inkább megpróbált emberarcúbb lenni, akkor megnyerte a csatát. A faliképek olyan primitívek voltak, hogy én jobbat tudtam volna festeni a lábujjaim közé vett ecsettel. De pont ez a primitívség adott egy ősi erőt a vizualitásnak. Ráadásul csak később realizáltuk – néhány félig helyreállított festmény esetén – hogy a móricka képek nem azért mórickák, mert ennyire egyszerű lélek volt a festő, hanem azért, mert az idő ennyit radírozott le a képekről. Azaz volt egy réteg a megdöbbentően primitív rajzokból és volt egy réteg a felújított, meglepően hatásos festményekből és tudtuk, hogy a primitívek csak vázlatok és ha nekiugranának a restaurátorok, akkor azokból is meglepően jó képek lennének. De közben tudtuk azt is, hogy a restaurátorok jobb, ha nem ugranak neki, hiszen így, egy ilyen kevert világban egyszerre érezzük a művészetet, a szándékot és az eltelt többszáz évet.

From Kijev 2013

Természetesen se fényképezni, se kamerázni nem lehetett, zöld köpenyes hölgyek figyeltek komondor erőszakossággal. Habár eszembe sem jutott fényképezni, de már pusztán az a tény, hogy volt egy masszív fotóstáska a vállamon, egyből dedikált nekünk egy állandó kísérőt.

Az udvarra történő belépéskor a biztonsági őr:
– Ponyemaju poruszki?
– Nyet.
Ekkor szánakozóan széttárta a kezét. Hogy ilyen feltételek mellett bele sem kezd annak elmagyarázásába, hogy mikor, melyik vonalkódot kell lehúznunk a későbbiekben az egyes kapuknál.
Tiszta szerencse, hogy ösztönösen eltaláltuk mindet.

Utána séta az udvaron, különös figyelemmel a klotyira. Nos, egy ilyen erősen deikus sugárzású hely bemutatása után lehet, hogy túl profán lesz, de ejtenék néhány szót a csavargások technikai problémáiról. A férfiember ugye pisil egyet reggel, aztán egyet este, közben pedig minden rendben, még ha nyomja is a kávékat és a söröket. A lányok, ők mások. Nekik óránként pisilniük kell. De a fiúk sem lehetnek olyan nagy legények, ha egy városban kétóránként betolnak egy-egy borscsot. Igen, olyan káposztás, babos, tejfölös cuccot. Mindez egy normális városban nem okozna problémát, de Kijevben – a szálláshelyünktől eltekintve – soha, sehol nem találtunk európai klotyit. Pedig rengeteg helyen próbálkoztunk, de mindenhol csak a besüllyesztett henger és a két kapaszkodó a falon. Szóval, ha arrafelé jársz, ezt mindenképpen kalkuláld be.

From Kijev 2013

Innen átsétáltunk Kijev patrónusának, Mihály arkangyalnak a templomához. Ez egy üde színű monostor, az eddig megszokott zöld/fehér kombináció helyett lila/fehér. (Magyar fociszurkolók kíméljenek.)

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Bejártuk mind a templomot, mind az udvarát, majd lesétáltunk a Szent András templom mellett.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Ez volt az ún. ráadás, mert eredetileg a túránk bejeződött volna a monostornál. Ehelyett már maga a templom is lenyűgöző látvány volt (ebben lehetett egyedül fényképezni), utána – iiletve már közben – jött a kedvencem, a városi zsibvásár: a monostortól egy girbegurba, durván kövezett utca tekereg le a Dnyeper partjára, ide pakoltak ki az árusok mindent, amiből bőven volt a készleten: gázálarc, Lenin fejes vörös zászlók, vörös csillagból szinte minden. Volt persze klasszikus gagyi is, de ez is kell a hangulathoz. Beszereztük az adekvát hűtőmágnest.

From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013

Odalent sétáltunk egy kicsit. Volt egy nagy tér, azt körbejártuk. Aztán találtunk egy Puzata Chata önkiszolgálót, mely étteremláncot korábban már megszerettünk. Gondoltuk, beugrunk melegedni, egy borscs kíséretében. Nem gondoltuk rosszul, csak sajnos velünk együtt többszáz ember is így kalkulált. Tömeg. Sorok. Helyezkedés a sorokban. A levesre várók beelőzhetik a tortákra várókat. Én közben kiléptem, lekamerázni a roppant hangulatos éttermet. Elsőre lefagyott a kamera. Másodikra.. szintén. Harmadikra… az meg nem volt, mert odajött egy biztonsági őr és közölte, hogy megeteti velem a kamerát, ha még egyszer bekapcsolom. Így még resetelni sem bírtam, emiatt a lefagyott kamera vagy 20 percig izzott a zsebemben.
Ekkor azért már voltam olyan hangulatban, hogy legszívesebben győzelmi táncot jártam volna a földhözvágott kamera roncsain. Ettől egyedül az tartott vissza, hogy a készüléken még csak gyári firmware van, márpedig arról kizárólag rémtörténetek keringenek a neten.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Innen elsétáltunk a siklóhoz, azzal pedig visszakeveregtünk a Szent Mihály monostorig.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Séta a parkban, udvarias ejhák a Dnyeper láttán. Nem szép. De van benne valami izgalmas. Érdekes tény, hogy Kijev hagyományosan csak a Dnyeper jobb oldalán terült el, a bal oldalt a XX. században kezdték beépíteni. Ez látszik is rajta: a part gyk. üres, a távolban lakótelepek és gyárak látszanak.

From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013

Aztán vissza a belvárosba. Meglepő módon belefutottunk egy keresztény templomba. (Szent Sándor.) Olyan síri – és most nem viccelek, szóval olyan eszeveszett – csend volt a templomban, hogy azt elmondani nem lehet. Nem is bírtuk sokáig, kimenekültünk. Még nem vagyunk megérve erre a komoly meditációra.

Természetesen a Majdan téren lyukadtunk ki. Errefelé minden út ide vezet.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Kivételesen most a föld alatt haladtunk át – két szint tömény bevásárlóközpont – és már a forgalomtól lezárt nyolcsávos Kresjatyik úton is voltunk. Míg a csajok a divatboltokat tolták, rájöttem, mi váltja ki a kamera lefagyását. Innentől már sikerült minden kép. Mondanom sem kell, megint nyomtam a felvételeket a jókedvű mamókákról.

Ahogy sétáltunk hazafelé, gyorsan konszenzusra jutottunk. Habár a bevásárlás csak egy óra pluszt jelentene, de ez szinte mindenki számára gondokat okozna. Sőt, a csajok már azt is nehezen viselték, hogy az összes népdalénekest lekameráztam előlről-hátulról a sétálóúton. Végül hazajöttünk és az európai klotyi mindenkiből boldog embert varázsolt.

Közben szólnék pár szót a szállásról. Tudom, már egy csomószor leírtam, de akkor sem értem: mit esznek az emberek a szállodákon? Mi, itt ebben a vendégházban, egy négycsillagos szállodai szoba árának a töredékéért kaptunk egy teljes lakást a város egyik legjobb helyén: hálószobával, nappalival, fürdőszobával, konyhával és étkezővel. Tökéletes felszerelés, igényes bútorok, tágas, nagy terek. (Ha van kedved, nézegesd meg a hivatalos fényképeket. Nem túloznak.) A wifi ingyen volt – bár az is igaz, hogy elég vérszegény sávszélességgel. Ehhez képest a szűk hotelszobában van ágy, van fürdőszoba és van valami fotel. Ennyi. A wifi általában fizetős, emellett se konyha, se étkező, de még csak egy nyomorult hűtő sem, a brutál árú minibárról meg ne is beszéljünk. Tényleg nem értem.
Apró nüansz: a nappali falai new-yorki képekkel voltak tele, kicsiktől egészen az óriásposzterig. Jól végig is beszélgettük Manhattant. Aztán csak a második napon esett le, hogy a hálószobánkban milyen képek vannak: muffok. Néhol erotikus képek, néhol pedig már egy kicsit többek is. Valószínűleg ez már a sztriptízbár udvarszomszédból szivárgott fel.

Aztán estefelé spontán vacsora a boltból, gyk. ugyanazok a cuccok, mint a tegnapi nagy sikerű ebédnél. Utána még kiraboltuk a lakásunk alatti Roshen csokiüzletet: borzasztó finom csoki, gyakorlatilag fabatkáért, és ezt haza lehet vinni a repülőgépen, ellentétben a vodkával. Aztán egy elbóbiskolásba hajló esti beszélgetés, vodka és sör mellett. Ez is egy fárasztó nap volt, de pont ilyenekért járunk a világ végére.

Link:

Az aranykupolák városa: Kijev (2/5)

2013.03.16; szombat

Botor dolog volt. Azt mondtam a családnak, hogy reggel nem sietünk, ráérünk tízkor is elindulni. Ebből csak az első felét jegyezték meg, így nekem kellett fél tíz körül túl hangosan tennem-vennem. Hogy legalább felébredjenek.

A reggeli gyógyszerek sörrel. A fene sem bízik a csapvízben.

Végül jó nagy késéssel elindultunk.
Meteorológia. Mára azt mondták, hogy 20% valószínűséggel eső. Nem találták el. Havazott. A tegnapi, napsütéses, bár szeles Kijev helyett kaptunk egy zimankós, havas, viszont erősen szeles várost. Mintha Budapesten lettünk volna.

Gyors reggeli a közeli föld alatti üzletházban (Kijev belvárosa tele van velük), aztán rögtön kaptatómászás. Az ismeretlen katona emlékmű és környéke félelmetes volt: minden szürke, az ég is, a fák is, de még a hó is… szürke az emlékmű, szürke a Dnyeper, szürkék az autók… és ebben a borzalmasan egyhangú, mély szürkeségben tűnik fel a háttérben a Pecserszka Lavra, a mai úticélünk: fehér házfalak, zöld tetők, aranyszínű hagymakupolák.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Maga a lavra szó a monostor egyfajta fokozása. Már a monostor is szent helyet takar az ortodoxok szemében, a lavra kifejezetten szent helyet jelöl (négy van belőlük az országban), a Pecserszka Lavra pedig a legszentebb hely Ukrajnában. Ennek meg is van a ruházkodási vonzata, de erről majd később.
A domboldalban a XI. században kezdtek el barlangokat ásni maguknak a szerzetesek. Fogalmam sincs, honnan érezték meg, hogy a föld alatt milyen remek a mikroklíma, de bejött nekik. A telep egyre csak gyarapodott. Persze nem maradtak meg pusztán a föld alatt – habár állítólag a barlangrendszer száz kilométernél is hosszabb – hanem a föld felett is egyre gyarapodtak a templomok. A lavra ma is aktív: amellett, hogy kiemelten fontos vallási központ a keleti ortodoxok számára, egyben a Unesco Világörökség része is, azaz idegenforgalmi szempontból is jelentős.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

A bejutással megharcoltunk. Az internetes források szerint teljesen ingyenes, mindössze az egykori barlangokba kell venni egy hrivnyáért gyertyát. Ekkor meg lehet nézni a templomokat, aztán ennyi, minden más fizetős. Viszont úgysem akartunk múzeumokba menni, a vezetett túrák sem érdekeltek annyira, szóval nem igazán terveztük az 50 hrivnyás kombinált jegy megvásárlását. Ehhez képest a kiírás kissé gyanús volt: habár a lényeges részek csak ukránul voltak kint, de nagyon úgy nézett ki, hogy a minimum a drága jegy, az extrákért még pluszban kell fizetni. Próbáltam infókat kicsikarni a kasszás emberekből, de a háromból kettő egyáltalán nem beszélt angolul, a harmadik meg csak hitte magáról, hogy igen. Ugyanígy jártunk a bejáratnál őrködő fiatal jegyszedő csajszival is. Végül fogcsikorgatva megvettem a jegyeket, bementünk. Aholis a fogcsikorgatás folytatódott.

From Kijev 2013

Egyrészt, mert nagyon hideg szél fújta a ruhánk alá az apró szemű porhót, másrészt azért, mert semmi nem volt kiírva értelmes nyelven, és kérdezősködni sem lehetett. Itt vagyunk Ukrajna legszentebb területén, egy jó nagy monostorban, ahol akár a világ összes csodája is el lehetne dugva különböző ajtók mögé, de információk nélkül semmit nem fogunk látni belőlük. A dormitóriumban például csak egy vacak oldalhajóba tudtunk bejutni. Találtam egy ajtót, benyitottam és ott volt mögötte a gyönyörű templom belső tere. Odaszaladtam a csajokhoz, hogy megmutassam nekik is, de mire visszaértünk, addigra egy szigorú tekintetű szakállas-szoknyás krapek odetett az ajtó elé egy kordont. Én meg úgy voltam, hogy ha már kifizettünk 4500 forintot a belépőjegyért, akkor ne már csak ilyen szutykos melléképületeket mutogassanak nekünk.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Oké, ez indulatból elkövetett túlzás volt: mint ahogy a fenti képek is mutatják, a templomok oldalhelyiségei is kellően szépek és megkapóak voltak. Sőt, kellően szentek is, legalábbis a helyiek erősen szórták a kereszteket. Nyilván nekem is jobb kedvem lett volna, ha legalább az időjárás nem lett volna ilyen deltafőcímes, mert az udvarok maguk is hangulatosak lettek volna… ha 5 percnél tovább is mertünk volna odakint nézelődni. Pusztán melegedési céllal léptünk be egy csomó múzeumba, ami felettébb vicces volt, mert rendszerint rajtunk kívül sehol nem volt senki, a helyi bárisnya pedig örült, hogy végre leellenőrizheti valakinek a jegyét (már az udvarra sem tudtunk volna bejönni jegy nélkül, szóval a szobánkénti ellenőrzés elég hülyén nézett ki), aztán értő szemmel “végigolvastuk” a tömérdek cirillbetűs szöveget és látszólag gondolatainkba mélyedve elhagytuk a szűk szobákat.
Aztán eluntuk és elkezdtük keresni a szerzetesek barlangjait. Mondanom sem kell, hogy sehol sem találtuk. Térképen se, útjelző táblán se. Pedig már tudtam a barlang szót ukránul: pecserszk. Végül egy oldalsó bejáratnál volt egy kasszás mámi, mellette térkép.
– Excuse me, do you speak English? – fordultam hozzá.
Zavart mentegetőzés.
– Deutsch? – kérdezett vissza.
– Vielleicht. Wir suchen die… – kezdtem bele, de nem tudtam befejezni.
– Ah, caves! – kiáltott fel. És elmagyarázta, hol vannak a barlangok. Ukránul.
De szerencsére közben mutogatta is a térképen, így végül csak odataláltunk.

Beléptünk egy szűk helyiségbe, ahol mintha lett volna még egy pénztár. Ezt nagyon nem értettem, mert a jegyünk elméletileg ide is érvényes. De nem volt időm tisztázni, mert öt másodperccel később bezuhant az apró előtérbe egy negyvenfős csoport, elárasztottak mindent: az asztalt, a helyiséget, a táblákat és a kijáratokat. Ott álltunk, a falhoz tapasztva, és nem tudtuk, mi van. Végül kivártuk, míg mind a negyven ember vesz magának gyertyát, ugyanis csak azzal lehet lemenni a pincékbe. Ne erőlködj, ha viszel fejlámpát, akkor is venned kell gyertyát. Ugyanis a gyertyaárus néni egyben az illemcsősz is. Velem levetette a sapkát, Nejjel meg felvetette. Aztán kihajolt és megnézte mindkettőjük – Nej és Dóra – lábát. Morgott egy kicsit a hosszú nadrágok láttán, de aztán beengedett. Mint írtam, ez egy működő lavra és a fura, ősi szabály szerint nők csak fedett fejjel és hosszú szoknyában léphetnek be. Én erre készültem, úgy voltam vele, hogy ha kekeckednek, akkor a zimá, sznyeg és gyedmaróz szavakkal próbálom felhívni a figyelmüket, hogy odakint farkasordító hideg van.
Bementünk. Meggyújtottuk a gyertyáinkat. Udvariasan megnéztük a hullákat. Egy elágazónál balra volt a kijárat, jobbra még lehetett tekeregni. Mentünk volna, de egy szigorú szakállas-szoknyás hapi elállta az utat és a csajokat nem engedte be. Az a bizonyos farmernadrág. Sajnos eddigre az én harci kedvem is alábbhagyott, ugyanis az itéletidő dacára az összes ukrán nő szoknyában volt. Egyet láttam nadrágban, de az meg téliszalámi méretű gyertyával kompenzált. Így végül csak én mentem be az elzárt részre.
– Volt ott valami? – kérdezték, amikor kijöttem.
– Semmi különös. Csak egy csomó újabb hulla.
Ettől megnyugodtak. Ez az egész ‘mumifikálódott szerzetes’ dolog is csak addig izgalmas, amíg nem látsz egyet. Mindegyik test bele van csavarva egy rongyba, így igazából semmi sem látszik ki belőlük. (Kettőnek láttuk a kézfejét.) A barlangok szűkek voltak, a tömeg nagy, így nem is sokat tébláboltunk odabent.
Utána egy ideig még sétálgattunk az udvarokon.

From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013

Megnéztük messziről a magas csajszit.

From Kijev 2013

Ez a Haza Anyácska emlékmű, valahol a park végében, ahová már nem mentünk el ebben a cudar időben.

A végén beugrottunk még a miniatűrmúzeumba. Ez egy ilyen izé, egy nagyon sok szabadidővel bíró ember mindenféle nagyon apró dolgot rakott össze: kettévágott mákszem két felébe képeket, bolhára patkót, meg ilyenek. Én a kettévágott körtemagra vízfestékkel(!) festett Hemingway portrénál dobtam el az agyam.
Persze ide sem mehettünk be csak úgy, előtte le kellett kefélnünk egymásról a havat, miközben egy szigorú bárizsnya inspektált minket. Ukránul. (Ne tudd meg, hogyan pislogtunk egymásra, amíg megértettük, miért lengeti olyan vadul a ruhakeféjét.)

Utána hazaindultunk. Itt lett volna egy videó, a következő címmel: A Zil Daruskocsi És Az esküvői Limuzin Találkozása A Karambol Miatt Leszűkített Útkereszteződésben. Amint tudok videót vágni, kikerül. (Ez úgy általában is igaz: elég sok videófelvétel készült, de nyers anyagot nem akarok ideborogatni.)

Innen egy jó nagy sétával terveztük a hazautat, de még ennél is nagyobb lett, ugyanis benéztem egy kereszteződést, így jó nagy kerülővel jutottunk vissza majdnem oda, ahonnan elindultunk.
– Itt már jártunk! – kiáltott fel a lányom.
– Kizárt dolog – védekeztem.
– De, ez nekem is ismerős – erősködött Nej.
– Majd pont te – legyintettem.
Aztán ekkor vettem észre nem messze a szomorú, szürke obeliszket.
– Izé… –

Benéztem. De legalább ettünk pirogot.

From Kijev 2013

Aztán mentsük a menthetőt, egy jó nagy kanyarral a Majdan téren lyukadtunk ki, ahol éppen állt a bál. Dórát megkergette egy begerjedt koalamaci, később egy barnamedve is, én pedig sorra kameráztam le népviseletbe öltözött éneklő óvodásokat és kicsit arrébb hasonló matrónákat. (Az utóbbiakat még csak-csak érteném: ilyen hidegben én sem állnék ki ennyi ember elé vodka nélkül énekelni – de a kis kölyköket mi fűtötte?)

Bolt. A húsospultnál láttam mindenféle halakat. Sikerült is felpaprikáznom a csajokat, hogy vegyenek belőle. És csak mikor a kezükbe fogták, akkor sápadtak el: egyáltalán nem az a szárított hal volt, hanem puha és nedves. Még azt sem tudtuk, hogy füstölt-e és hogy meg lehet-e nyersen enni, vagy sütni kell.
– Szóljatok, ha nekiláttok – tüsténkedtem.
– Miért, elmenekülsz?
– Nem. Fel akarom venni, ahogy szopogatjátok.

Otthon kaja (vodka, feta sajttal töltött erős paprika, olívabogyó, nagyon finom fekete kenyér, masnis sajt, házi kolbász, mákos péksüti), aztán csendespihenő. A csajok aludtak, én meg irkáltam. Fél hét körül mégiscsak le akartam dőlni, de ekkor meg ők keltek fel. Vodka. Aztán vacsorára egy borscs odakint, utána pedig esti séta. Ahogy a naptáramban tervezve szerepelt: esti séta a vad tömegben.

Alig volt valaki a Kresjatyik utcán. Pedig még mindig le volt zárva a sétálóutcának mind a nyolc sávja.

From Kijev 2013

Felsétáltunk a Vlagyimir katedrálishoz. Teljesen lehangoló volt.
– Ha ezen a sarkon sem lesz katedrális, akkor eltévedtünk – közöltem.
Első ránézésre nem is volt. Később láttuk csak meg a fák között az épület sötét tömbjét.
– Azért igazán kivilágíthatták volna – morogtam.
– Nem kell minden épületet kivilágítani.
– De pont ezt nem? Hát ebben vannak ideiglenesen Szent Barbara ereklyéi! – sikoltottam.
– Lenyugszik a beteg. Mi az, hogy ideiglenesen?
– Kölcsönadták nekik. Az esti sétánk fénypontjának terveztem ezt a katedrálist – morogtam.

Séta tovább. Operaház.

From Kijev 2013

És a döbbenet.

From Kijev 2013

Igen, ez egy Liszenkó szobor. Ha valaki nem lenne otthon a közelmúlt történetében, akkor mesélek. Az ukrán származású Liszenkó volt a tipikus zakkant, a tényeket tudomásul nem vévő “tudós”. Olyan Matolcsy-féle biológus volt a Szovjetunióban. Ugyanolyan unortodox is volt: nem fogadta el Darwin elméletét, nem fogadta el a genetikát és úgy általában a gének létezését sem, ellenben jól feküdt a politikában. Többszáz(!) tudóstársát likvidáltatta – nem is egyet fizikailag is. Idézet a wikipédiáról:

Tanai szerint ahogy az embert nevelni lehet, úgy a növényvilágot is a kommunizmus eszméire lehet szoktatni. A liszenkóizmus a szovjet tudomány kegyetlen, megtorló jellegű ága lett, akiknek ellenvéleménye volt, azok könnyen a Gulagon végezhették.

Érdemes az egész cikket végigolvasni. Nevéhez fűződik többek között a nagy szovjet éhínség. Van magyar vonatkozása is: külföldön egyedül nálunk járt, rögtön ki is találta, hogy termesszünk narancsot és gyapotot. Az eredmény ismert.

Aztán mentünk tovább, immár ismerős terepen.: Szent Zsófia székesegyház, kis utca a legjobb nevű étteremmel (Le Borscs), onnan pedig le a Majdan térre. Hogy belevessük magunkat a vad tömegbe. Tanulság: bármennyire is fura, de itt, a városközpontban, szombaton nappal sokkal nagyobb élet van, mint este. (Pedig nem akárhol laktunk, egy sztriptízbárral osztoztunk a belső udvaron, és a kapubejárót – melyen keresztül a recepcióra is bejutottunk – nem a guesthouse hangulatához illesztették.)

From Kijev 2013

Itthon még egy Rogán sör. (Igen, durva, de mit csináljak, ha így hívják, ráadásul még finom is.)

From Kijev 2013

Ja, délután meg ittunk Sampanszkojét. Itt ugyanannyiért dobálták utánunk, mint otthon az orosz pezsgőnek titulált Igrisztojét, pedig a különbséget zongorázni lehetne.

Linkek:

[Update]

Hoppá. Ezt benéztem. Már itthon nyomoztam utána és itt derült ki, hogy ez a Liszenkó nem az a Liszenkó. A név azonos, de a szobor egy jónevű ukrán zenészt, zeneszerzőt ábrázol.

Az aranykupolák városa: Kijev (1/5)

2013.03.15; péntek

Eljött ez is. Repjegy megvéve, szállás lefoglalva és igaz az utolsó pillanatban, de sikerült a városból is felkészülnöm.

Éjszaka, már az utolsó utáni pillanatban még telibetalálta egy windows update csomag a netbookot. A repülőtéren meg egy java update. Kész szerencse, hogy a repülőgép 70 perc késéssel indult, így a free wifin keresztül még itthon megcsináltam. A fene tudja, mi lesz Kijevben.

Budapest hihetetlenül békés. Se autó, se emberek. Csak hó és szélvihar. A buszmegállóhoz a Halomi út közepén sétáltam. Normál napokon átmenni is alig tudok.

Busz. Az előttem ülő nőnek már a fülén látszik, hogy az egész nő ronda.

Ferihegyen itéletidő. Pár percet kellett csak ácsorognom a szabadban, de a füleimet lefújta a metsző szél. És ez most nem költői hasonlat, egész konkrétan volt metszőollója is.

Security check. Az utolsó szögig szétszedték a csomagomat és a kabátomat. A fene sem gondolta volna, hogy ennyire érzékenyek a tojásgránát alakú öngyújtómra és a töltény alakú szivarlyukasztómra.

Durva késéssel, de meglepően simán elindultunk. A sztyuvik gyors ellenőrzése: övek becsatolva, tárolók bezárva, adekvát bömbölő kisgyerekek egyenletesen elosztva az utastérben. Volt néhány marhaság: a mobiltelefont például egész úton ki kellett kapcsolni. Nem csak a fel- és leszállásnál és nem volt elég a flight mode. Ehhez képest nekem már menetközben jutott eszembe, hogy az egyik telcsim a hátizsákban maradt, bekapcsolva. Úgy járt.
A repülőút sokáig teljesen unalmas volt – aztán megérkeztünk Kijev fölé. A városban – és felette – akkora szélvihar volt, hogy ihaj. Átéltem már néhány rögös leszállást, de mindegyik közül ez volt a legkeményebb. A repülőgép részeg emberként dűlöngélt fel-alá, Nej az előző üléshez szorította a fejét, Dóra pedig konkrétan hányingerrel küzdött. Annyira szar volt, hogy még azt is megígértem a családnak, hogy legközelebb mind a két mobiltelefont ki fogom kapcsolni, ne legyen ilyen nehéz dolga a pilótának.

A szél persze nem véletlenül fújt ennyire. Mára +9 fokot mondott a meteorológia, igaz, esővel, de ez szerencsére elmaradt, sőt, hétágra sütött a nap (bakker, mintha Szibériából érkeztünk volna Nápolyba), de holnapra már -4-et jósoltak, borús idővel, sok felhővel – hát, ember, azokat a felhőket valakinek ide is kell fújnia.

De ne szaladjunk előre. Ott álltunk a terminál előtt. Annyit tudtam, hogy erről a repülőtérről csak a 22-es trolival – vagy sokkal bizonytalanabb járművel – lehet bejutni a városba. A troli a B terminál elől indul, ergo nem lett volna hülyeség megtudni, melyik terminál dobott ki bennünket. Nem tudtuk meg. Abban a pillanatban, ahogy megálltunk, taxis hiénák tömkelege csapott ránk.
– Vazze, ha nem találok meg egy trolivonalat a felsővezeték alapján, akkor jobb, ha egyből felszállunk a visszainduló járatra – morogtam, és kimentünk, és megláttam a távolban a felsővezetéket. Hamarosan a megállóban is voltunk. A kiirás szerint 13-22 perc közötti a járatsűrűség, nem vészes.
Ekkor állt be a megállóba egy marsrutka. Amiben már a tervezés elején biztos voltam, az az volt, hogy Kijevben marsrutkával egész biztosan nem fogunk utazni. Az a helyiek sportja: utazni egy privát(?) mikrobusszal(1), mely ott áll meg, ahol éppen akar, ott lehet leszállni róla, ahol az utas nekiáll óbégatni, ahol már a jegyvásárlás is egy kultúrsokk… kösz, nem.

(1) Azt írtam, hogy mikrobusz, de ezt csak jobb híján tettem. Olyan roncs jószágokat képzelj el, melyeket fél évvel ezelőtt Odesszában pusztán elrettentésképpen fényképezgettem.

From Kijev 2013

Szóval beállt elénk egy ilyen marsrutka és kinyílt az ajtaja. Villámgyorsan próbáltam bármit, akármit is megérteni a ráfirkált dolgokból, de egy ismerős szót sem találtam. Totál hazárdírozás lett volna felszállni rá.
– Akkor csapjunk bele! – szóltam oda a családnak, és felléptünk a csotrogányra. Majd csak elvisz. Valahová.
A csajok elmentek hátra leülni, én pedig megküzdöttem a sofőrrel.
– Tri – közöltem vele határozottan.
– Oöööprossldknhlsghscsenszkodxghséghjmsráhmnsáhmnráphn. Szoverssztvennoje – válaszolta.
– Tri – ragaszkodtam az elképzelésemhez.
– Tri csilovek? – adta fel végül.
– Tri – bólintottam.
Így vettem jegyeket. Valahová. Egy tizest adtam a sofőrnek, visszakaptam 2,5 hrivnyát, gyorsan ránéztem a tarifatáblázatra, azt mondja, a 2,5-es ár Kijevig érvényes. Remek. Pont oda megyünk.
A buszon próbáltam kapcsolatba lépni a helyiekkel. Némileg érdekelt, hol találunk majd metróállomást. A kapcsolatbalépés remekült ment.
– Pazsalujsztya, ggye metro? – fordultam a mellettem állóhoz.
– Oöööprossldknhlsghscsenszkodxghséghjmsráhmnsáhmnráphn. Szoverssztvennoje – válaszolta ő.
Ezt eljátszottam három különböző emberrel. Ugyan egyiknek a válaszát sem értettem, de bíztam benne, hogy eddigre már az egész marsrutkának leesett, hogy én vagyok az az ember, aki nem tudja, hol van a metróállomás, de nagyon szeretné tudni. Úgy okoskodtam, hogy ezek után ha lesz egy nyamvadt metróállomás valahol, a busz egy emberként fog rámutatni.
Nem így történt. A kisbusz egyszer csak beért valami sűrű, büdös balkáni bazárba, majd belefúrta az orrát egy ruhabálába. Szemmel láthatóan ez volt a végállomás.
– Pazsalujsztya, ggye metro? – támadtam be utoljára a sofőrt. Aki végre nem kezdett el barokkos körmondatokban válaszolni, hanem egész konkrét útbaigazításokat mondott. Még én is megértettem.
– Szpaszíva! – bólintottam és leszálltunk.
– Azt ne mondd, hogy értetted! – kötekedett Nej.
– Nem mindent – vontam vállat – de a lényeg az volt, hogy gyalogjárásnyi távolságra magyarázta a metróállomást, márpedig ha itt van valahol, akkor elég csak egy négyzetkilométert átfésülni.

From Kijev 2013

Így is lett. Habár sűrű négyzetkilométer volt – vasúti főpályaudvar – de csak megtaláltuk a metróállomást, onnan meg már simán jött a szállás is.

Melyet nem tudtunk elfoglalni, mert az előttünk lévő német csoport későn adta át. Így csak bejelentkeztünk, aztán elmentünk csavarogni a környéken. Találtunk boltokat, éttermeket és Roshen csokiboltot is. Közvetlenül a szállás mellett. Ez övön aluli ütés volt. Vodkát ugyanis nem lehet hazavinni, de csokit, azt igen. Aztán találtunk egy bónusz piacot is. A repülőgépen jutott eszembe, hogy elfelejtettem kinyomozni, merre van piac. (Valamiért szeretek piacokon csavarogni.) Aztán erre itt, közvetlenül a lakásunk mellett, a Besszarabszka téren ott figyel egy. De amilyen nagy volt az öröm a belépéskor, annyira gyors is volt a kiábrándulás: hiába volt a piacon minden földi jó, szét se tudtunk nézni, mert a kofák pirányaként nyomultak ránk, mi pedig kimenekültünk.

Végül estefelé mentünk vissza az apartmanunkba, és bár a takarítók még erősen szorgoskodtak, de mi már le tudtunk ülni a konyhában és elvodkázgattunk addig, amíg végleg megkaptuk a lakást. Ekkor már este hét volt. Magamban vigyorogtam, mert eszembe jutott, hogy mára esti sétát terveztem és egy nappal ezelőtt még az volt a bajom, hogyan húzzuk ki estig a délutánt. Hát, nem kellett: ez a klienc óra csak úgy, huss, elrepült.

Aztán vacsora egy közeli önkiszolgálóban (Puzata Chata), utána egy kellemes éjszakai séta: Kresjatyik, Majdan tér, St. Mihály monostor, St. Zsófia székesegyház végül Kijev Arany Kapuja. Igen, ez az a bizonyos kapu, melyről Muszorgszkij is megemlékezett. Egész pontosan ez a címe az Egy Kiállítás Képei utolsó tételének. A kapu régen a városfal része volt (a Szent Zsófia székesegyházban van egy régi makett, érdemes alaposan áttanulmányozni), aztán a tatárok eltakarították. A mostani már a sokadjára rekonstruált változat.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Akkor pár szó a többi helyszínről is. A Kresjatyik egyfajta helyi főút. Nyolc sáv, gyönyörű épületek, pazar fények, nyugati üzletek. Minden késő éjszakáig nyitva, még hétvégén is. Ráadásul hétvégén az utat lezárják az autós forgalom elől, ilyenkor sétálóút lesz belőle, mindenféle attrakciókkal.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

A Majdan tér bejáratánál régi barátunk, a hetman fogadott. Igaz, Kamenyec-Podolszkban még menyasszonyi ruhát és kilós fülbevalókat viselt, de úgy látszik a korral ő is megkomolyodott.

From Kijev 2013

A tér maga lélegzetállító látványosság. Óriási. Pazar. Van rajta minden… de beszéljenek inkább a képek.

From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013
From Kijev 2013

Egyben ez a tér az éjszakai élet központja is, egyes számú randihely. Ahogy néztem, az ifjúság is a téren nyelte be az alapozó italokat, mielőtt mentek volna valahová. Külön érdekesség, hogy a hosszúkás tér mindkét vége dombtetőn van, ahová ugyan tüdőt próbáló a feljutás, de megéri. Feltéve, ha nem fújja le az embert a jeges szél a kereszthídról.

From Kijev 2013

A túloldali dombtető megint egy kiemelt helyszín: itt vannak a vén csontok, azaz az ősrégi műemlékek. Szent Zsófia székesegyház, előtte egy nagy téren Bogdan Hmelnyickij lovasszobra, innen nem messze pedig a Szent Mihály katedrális.

From Kijev 2013
From Kijev 2013

Ennyi volt a gyors, ismerkedő jellegű séta. Hamarosan alaposabban is körbejárjuk az épületeket. Végül még volt egy éjszakai bevásárlás, rövid, de intenzív vodkázás, aztán ágybadőltünk.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑