Search: “"Alsó-Ausztria bringával 0"”

Jobb híján haza
2022.08.06; szombat

Tulajdonképpen mindegy volt, mikor kelünk. Ezzel tulajdonképpen el is árultam a lényeget: a szombati napot lehúztuk a listáról.

Mi lett volna eredetileg? Táborbontás után átkocogunk a klosterneuburgi kempingbe, tábort verünk. Bevásárolunk. Utána délután jött volna egy 25-30 kilométeres bringázás. Nem túl nagy, de annál szintesebb: 300 méter szint, gyakorlatilag a Nussberget kerültük volna meg. Leesett? Igen, a bécsi borvidék lett volna a célpont. Klosterneuburgból a hegy megkerülése után Grinzing, Heiligenstadt és Nussdorf, majd kifutunk a Duna partjára. Az útvonalon 18 heuriger koordinátáját rögzítettem, de ezenkívül volt még vagy 25 a Google Maps-ben. Elégnek tűnt. De ha mégsem lett volna elég, a végére még bedobtuk egyik kultikus helyünket, Karin bringás találkozóhelyét, ahol – szombat lévén – tutira ott lett volna Séf bácsi és sütötte volna a wurstokat. Ne mondd, hogy nem folyt össze a nyál a szádban. Tökéletes záróprogram lett volna. Kevés bringa, sok buli.

Akkor mégis, miért engedtük el?
– Elromlott az idő. Este esett az eső, reggel vastag, szürke felhők fogadtak. A Windy szerint egész Kelet-Ausztriában ez lesz, sok esővel. Igaza lett.
– Mindenki fáradt volt. Az eddigiek szépek voltak, jók voltak, de jól esett volna már egy kis pihenés. A szerpentines mászós terep nem hiányzott senkinek.
– Nem volt hűtőnk, azaz összeomlott az étel-ital ellátás.
– Nem volt túragps, amely alapján vezettem volna a túrát, kerestem volna a heurigereket.
– Habár csábító volt a program, de egy napért kellett volna pluszban tábort építenünk, pluszban tábort bontanunk és nekem ekkor már az összes hócipőm tele volt ezzel az egésszel.
– Ha Krems-ből hazamegyünk, akkor hazazúgunk a sztrádán és otthon vagyunk, ahol a hűtőtömítés azt csinál, amit akar. Ha nekiállunk tekeregni Krems és Klosterneuburg között mindenféle kis utakon, majd másnap átbumlizunk Bécsen, megnő az esélye annak, hogy a hűtő feladja.

Szóval így. Még variálgattunk azzal, hogy nem verünk tábort, letesszük a közelben valahol a kocsit, elsétálunk legalább Nussdorfba, utána meg Karinhoz, végül Barna, aki feláldozta volna magát, hazavezetett volna, de ez a terv is sok sebből vérzett, leginkább abból, hogy ez egy olyan környék, ahol a sok főút és vasútvonal miatt nem lehet csak úgy letenni a kocsit, utána meg sétálgatni.

Megreggeliztünk, komótosan összepakoltunk. Délig kellett elhagynunk a kempinget, nem siettünk. Időnként odajött valami ideges faszi, hogy mikor megyünk már el, de csak a vállunkat vonogattuk. Ez egy bonyolult világ, ugyan ki tudhat itt bármit is biztosan?

Elkövettünk egy súlyos hibát is. Hazafelé rá kellett volna tolatnunk a mellettünk lévő Hoferre és venni vagy 10-20 üveg bort. Oké, wachau-i nem volt köztük, de sem a Kremstal, sem a Kamptal nem rossz bortermő helyek, elfértek volna a boraik a borhűtőben. Elgombáztuk.

Végül meglódultunk. Az útról semmi érdekes nem jut eszembe, gyakorlatilag végig sztráda volt. Ausztriában szürke, esős idő, aztán ahogy átléptünk Magyarországra, ragyogva kivirított az a rohadék nap.

Itthon megint legallyazta az Elmü a hársfákat. Gyakorlatilag tövig. A legnagyobb szárazságban. Persze tulajdonképpen mindegy is, a Pilisi Erdőgazdaság megkapta a lehetőséget kiirtani a teljes Halomi erdőt, ahogy ismerem őket, egy percig sem fognak tétovázni, akkor meg mit sírok itt a három hársfa után.

Kiteregettem a sátrakat száradni… és eddig jutottam a pakolással. Egy hete nincs nappalink, mert még mindig itt vannak a sátrak. Még első este írtam egy 35 tételes cetlit. Ezen csak a legsürgősebb teendők vannak rajta, mint hogy autó szervízbe (utángyártott hűtő 150e, munkadíj 100e), új túragps, mert anélkül csak fél ember vagyok (160e, már ha van, mert jelenleg éppen nincs), új hős hűtőtáska (50e), a bringámon is kritikusra nyúlt a lánc, csere, na meg tömérdek aprómunka, javítások, takarítások és bár egy hirtelen mozdulattal lenulláztam az augusztusi nagy megmozdulásokat, de a szeptemberieket már el kellene kezdeni szervezni… aztán az egészet elsöpörte hétfőn az a bizonyos ideges multi, simán elvitte a hét első felét, de reggeltől estig. Meg mi van a katával, a partner még mindig nem nyilatkozott, csak húzza az időt, amiből most cefetül kevés van, komolyan, a legszívesebben kint maradtam volna a sátorral az erdőben hajléktalannak.

Hogy ne ezekkel a negatív gondolatokkal fejezzem be, jöjjön egy gyors értékelés.

• A csapattal maximálisan meg voltam elégedve. Ahhoz képest, hogy Rékának még nem volt semmilyen kerékpártúrázós előélete, szó – és legfőképpen morgás – nélkül csinálta végig az egészet. Le a kalappal. Szerencsétlen Nejnek vacak volt a fékje, sík terepen még úgy, ahogy működött, de a lejtőkön már hiába húzta be teljes erővel, nem fogtak jobban. (Szervíz.) Ennek ellenére a csajszi lejött minden nyaktörő lejtőn és túl is élte. Taps. A két velociraptor kölyökről nem is tudom, mit mondjak, villogtak, száguldoztak, tényleg teljesen más dimenzióban éltek.
• Nekem pedig kifejezetten tanulságos volt a túra. Soha nem vezettem még ekkora csapatot, fogalmam sem volt arról, mekkora tempót jelent az, ha szeretném, hogy mindenki komfortosan érezze magát. Nem tudtam, milyen tempóval kell kalkulálni normál körülmények között, hegyek között, izzó melegben, vagy hosszú távon. Hogy a pihenőknek dinamikájuk van és ügyesen szervezve időt lehet velük nyerni. Ez mind jó tudás és hasznos. Például azért, hogy legközelebb már ne legyenek ennyire feszítettek a túrák.
• Egy konkrétabb elemzés. Nem a tempóval volt baj, a mozgóátlag ugyanúgy 18-20 km/h között volt, mint általában a bringatúráinkon szokott lenni. A megállások száma és hossza dobta meg a menetidőt. Mint írtam, 30-35 fok közötti melegben tekertünk és nagyjából 90%-ban a tűző napon. Kifejezetten ritka volt az árnyék. Ez nyilván megnövelte a megállások számát. Emellett nem a sportteljesítményre gyúrtunk, jólesett az árnyékban üldögélni, illetve ha elindult egy beszélgetés, akkor azt rendesen be is fejeztük. Ehhez hozzájárult, hogy még a bringáskocsmákban is pincérek szolgáltak ki, ez megint plusz időt jelentett. Persze, nyilván voltak rövidebb, útszéli megállások is (pl amikor rendszeresen küzdöttem a technikával, illetve bárkinek meg kellett igazítania valamit), de ezekből is nehéz volt újraindulni, visszamenni a napra. Az óra meg ketyegett közben. Ja, és a legdurvább hiba: nem szabad a szóló túrázás időarányaival számolni csoportos túrázásnál. Meredeken hangzik, de a mostani példa is mutatja: triplázódik a fajlagos, azaz száz kilométerre vetített passzív idő.
• Ami egész biztosan szervezési hiba volt, az a pihenés hiánya és a zsúfolt program. Sokkal jobb lett volna ugyanezt az élményanyagot 11 napra kihúzni. Az Ybbs-völgy után kellett volna egy plusz pihenőnap Kremsben, mondjuk beiktatva egy könnyed gyalogtúrát a dürsteini fellegvárhoz. Csak hát ki a fene gondolta volna, hogy pont a legurulós túrán fogunk a legjobban kifáradni? Klosterneuburgba is kellett volna egy plusz nap – mondjuk egy bécsi csavargással – mert egy napért tényleg nem volt érdemes felállítani, majd lebontani a cigánykaravánt. Oké, tudom, utólag persze könnyű okosnak lenni. Csak rögzítettem.
• Nos, igen, egy csomó minden tönkrement. De jobban belegondolva, ezek a hibák már benne voltak a rendszerben, itthon is bekövetkeztek volna. Az már egyedi balszerencse, hogy az összes Ausztriában, egy egyébként is bonyolult nyaralás során történt meg.
  Pihenni kell, egy idő után meg úgyis a kellemes emlékek kerülnek túlsúlyba.
  Illetve azt is érdemes megemlíteni, hogy mik _nem_ következtek be. Én például már előre paráztam azon, hogy az öt kerékpár az ötszörös hibaforrás, bármelyikkel történhetett volna bármilyen, akár komolyabb meghibásodás is, volt már rá példa éppen elég, konkrétan errefelé is. Ehhez képest egy defekttel megúsztuk. Ugyanígy paráztam azon, hogy öt ember, az ötszörös esély arra, hogy bárkinek legyen valami egészségügyi problémája. Ezt is megúsztuk mindösszesen egy darázscsípéssel.
  Azaz nem is olyan rossz az a mérleg.

[PS]
Hazaértünk, letisztáztam és megírtam a blogbejegyzéseket.
Ekkorát aludtam utána.

Végül a fényképek.

2022-07-30-08h13m08-Pepe

Image 1 of 38

Ybbs-völgy, kerékpártúra lefelé
2022.08.04; csütörtök

Akkorát aludtam, hogy a sportórám nem győzte szórni reggel a dicséreteket.
– Minden meg van bocsátva! – duruzsolta a fülembe.
Lesétáltunk a társalgóba. Nagyon kényelmes reggeli, nyilván sörrel. Nyaralunk.
Mindenki nyugodt volt. Kisimult arcok mosolyogtak. Egyedül nálam ordibált odabent hangosan valaki.
– Baj van! Baj van! Nem esett még le, hogy baj van?
Dehogyisnem esett le. Csak az utóbbi napokban annyiszor volt már baj, hogy belefásultam.
Nézzük megint az időzítéseket. Mondjuk elindulunk kilenckor. Oké, gurulás lesz, viszont nem végig és 110 kilométer. A fene tudja, ez mennyi idő. Számoljunk visszafelé. A krems-i kempingben hivatalosan fél nyolcig van recepció (utána zárják a kemping nagy kapuját), de a nő sokszor már hétkor elmegy. Pakolás, átutazás másfél óra, bolt minimum félóra. Azaz legkésőbb délután ötre le kell érnünk a kocsihoz. Tehát maradt a túrára nyolc óránk. Sportos tempóban bőven beleférnénk, bulitempóban viszont 11 óra lenne, persze nagyjából lejt, akkor legyen 9-10 óra. Látod már? Vagy nem kilenckor kell indulnunk (ez a vonat már elment), vagy tepernünk kell, mint az állat (de ekkor nem fogjuk élvezni), vagy nem érjük el a kempinget. És akkor arról nem is beszéltem, hogy ma akarunk még mostheurigereket is vadászni Amstetten környékén.
Houston, baj van.
A csapat ráadásul induláskor fellázadt. Mi az, hogy egyből nekiindulunk a bringaútnak? Itt vagyunk Lunzban és még csak rá sem nézünk a tóra?
– Jó, menjetek. Addig én elintézem a checkout-ot.
– Hol találkozunk?
– A tónál. Ott is rá lehet csatlakozni a kerékpárútra.
– De akkor te alig fogod látni a tavat?
– Nagyon gyorsan tudok tavat nézni.

Aztán már itthon esett le, térképnézegetéskor, hogy az a nagy hegy, amelyikre ráláttunk a falucskából, az a régi ismerősünk, a Großer Ötscher. Azaz gyakorlatilag feljöttünk annak a távolból csodált nagy hegynek, az osztrák Fujinak a tövébe. Vov.

Nézzünk időjárást. Melegszik. Amint kiérünk a hegyek közül, 30 fok fog ránk szakadni. Nem hiányzott.

Meglehetősen feszült voltam induláskor. Ami ritka nagy marhaság volt, hiszen most jött az az élmény, amelyért ezt az egész nyaralást elkezdtem szervezni.
Most nézd meg a tájat.

Ez csak röpke ízelítő, én nem is fényképeztem, már a videóra gyúrtam. A kölykök viszont megtanultak bringáról fényképezni.
Aztán Kogelsbachnál, nagyjából 16 kilométer után, megint szembejött velünk egy bringáskocsma, mi pedig megint nem kockáztattunk. Igen, túl korán volt, de nem lehetett tudni, mikor lesz a következő. Leültünk, kértünk sört. Már az utolsó kortyoknál jártunk, amikor valaki ellapozott az itallap végére.
– Nézzétek már! Cider!
– Bolti. Nagy ügy.
– Nem, azt írják, hogy helyi termelőtől van.
– Nem mondod?
És igen. Amit napok óta kerestünk, azt itt fent, az Ybbs völgyében, húsz kilométerre a nagy Ötschertől találtuk meg. Helyi termelőtől házi cider. Nyilván korsóval kértünk, nehogy már úgy járjunk, mint egy évvel azelőtt a Parlamentben.

Na, innentől kezdett kisimulni a homlokom. Igen, baj van. De a táj szép, találtunk cidert és a kocsmában el is lazultam. Aztán a St Georgen am Reith nevű falucskában, négy kilométerrel arrébb, találtunk egy végletekig lepusztult fatehenet, volt mellette toi-toi, a lányok rá is mozdultak, de vagy fizetni kellett érte, vagy fogyasztani, Nejjel feláldoztuk magunkat, hát, a továbbiakban nem sok kellett ahhoz, hogy énekeljek is, de rögtön utána lefagyott a gopró, szóval hamar visszaálltam a megszokott fogcsikorgató üzemmódba.

Haladtunk lejjebb. Melegedett az idő. Nem kicsit. Valahogy azt képzeltem, hogy a szűk völgyben ha nagy, sötét erdők nem is, de a közeli hegyek révén legalább valamiféle árnyék azért lesz, de nem így történt. Gyakorlatilag kint mentünk a tűző napon, mint ahogy a fentebbi fényképeken is látszik. Egyre inkább irigykedve néztük, hogy az Ybbs folyóban gyakorlatilag végig fürödtek az emberek. (Fogalmam sincs, hogy ez mindig ilyen sekély, kavicsos folyó-e, vagy most csak a szárazság miatt volt ilyen, de gyakorlatilag egy maximum derékig érő, kavicsos strand volt az egész.)

Ez a fénykép már jócskán lentebb készült (Waidhofenben), itt már nem volt annyira sekély a víz, de azért még ez sem volt veszélyes.

Szóval mentünk lefelé. Nekem folyamatosan kattogott a kilométerszámláló és az óra a fejemben. Meglesz? Ekkor még úgy nézett ki, hogy meg lehet. Lejtőn mentünk, egy kicsit hajtottam is a társaságot, nem volt ritka a 25-27 km/h közötti tempó.
Waidhofenben volt a következő pihenő, itt ebédeltünk is. Boltból, persze.
Aztán vége lett a jóvilágnak. Ha ránézel a szintgörbére, akkor láthatod, hogy eddig lejtett monoton az út, a városban, illetve utána már megjelentek a mászásokra utaló huplik. Nem nagyok, de alattomosak. Hirtelen felszaladtunk húsz métert az Ybbs fölé. Aztán jött egy kellemetlen mászás, forgalomban, tűző napon. Félreérthető jelzések miatti eltévedések. Majd Bruckbachnál egy igen kellemetlen 16%-os mászás, nyilván ez is a napon. Nem hülyéskedek, az úton az illesztések közül kifolyt a bitumen, alig győztük kerülgetni. Az autók meg minket. Vacak volt.
Aztán valamelyik településen (Hausmening?), passz, fogalmam sincs melyiken, egyszerűen itt már az egész összefolyt, mint az izzadság a szememben, szóval egyszer csak hárman maradtunk, a két utolsó leszakadt. Telefon. Van valami baj? Van. Defekt.
Kész. Ez volt a kegyelemdöfés. Eddig küzdöttünk ugyan, de a meleg és a kellemetlen terep miatt folyamatosan csúsztunk kifelé az időből, tulajdonképpen már nem is voltunk benne, talán a végén egy huszáros hajrával még meg lehetett volna, de ez a defekt kilőtte az összes reményünket.
– Huh – támasztottam le a bringát – Operatív törzset játszunk. Barna, te tartod velük a kapcsolatot és idetereled őket.
– Oké.
– Dóra, te külön feladatot kapsz.
– Tudom. Tekerjek előre, ahogy tudok.
– Azzal mit érnénk?
– Hát… passz. De jól hangzott.
– A megosztott naptáramban benne van a kemping linkje. Rámész, levadászod a recepció telefonszámát. Felhívod. Egy kifejezetten nehézfejű nő fogja felvenni. Emlékeim szerint beszél valamit angolul. Közöld vele, hogy van a nevemen egy parcellafoglalás, de vis maior van és nem érünk oda időben. Kérdezd meg, milyen lehetőségünk lesz késő este bejutni autóval a kempingbe és melyik a parcellánk?
– Oké.
– Na ott jönnek. Én meg defektet fogok szerelni.
Majd felhúztam a fehér gumikesztyűmet.

Egyszerűen érthetetlen, hogy miért kezd el mindenki egyből röhögni, amikor szereléshez előveszem a fehér gumikesztyűmet. Ember. Az OBI-ban egy ilyen vacak kesztyű nincs 1000 forint. Simán begyömöszölhető a szerszámtáskába. És baromira nem mindegy, hogy miután felraktad a láncot, megszerelted a defektet, úgy mész-e tovább, mint egy olajban dagonyázott disznó, vagy tisztán.

Aztán végre szerencsénk volt. Lelki szemeim előtt folyamatosan egy rohadt aljas defekt képe lebegett, egy olyané, ahol nem lehet megtalálni sem a lyukat, sem az okozóját, de egyből kilyukasztja az új belsőt… sajnos vannak ilyen rohadékok, de ez szerencsére nem ilyen volt, egy három milliméter átmérőjű, másfél centi hosszú faszilánk fúródott át a gumin, ez azért több volt, mint enyhe célzás.
Mire befejeztem, Dóra is végzett. Sikerrel. A nő szerinte teljesen kedves és rugalmas volt, tökéletesen beszélt angolul (itt is cseréltek volna?), sikerült megegyeznie vele, nem zárja kulcsra a kaput és kiragaszt rá egy térképet, hogy hol van a parcellánk.

Huh. Houston, megoldódott a problémánk. Tulajdonképpen felszabadultunk. Én mindenképpen. Innentől tökmindegy, akár éjfélkor is érkezhetünk. Oké, tudom, este nyolc után nem illik kempingben sátrat állítani, de itt megint elmegy egy főút a kemping mellett, nem a mi cövekkocogtatásunk lesz a legnagyobb zajterhelés.

Nem is nagyon igyekeztünk, mondjuk a zsebpumpával felfújt országútival nem is nagyon lehetett. Amstettenben találtunk benzinkutat, ott pöffentettük fel kompresszorral. Én pedig tankoltam, 10 perc alatt betoltam két liter lötyit. Mondtam már, hogy rohadt meleg volt?

Ja, és a nap végi nagy emelkedő még hátra volt. (Lásd szintábra.) Nem igazán hiányzott, de ez az emelkedőt egyáltalán nem zavarta. Ugyanúgy elkezdtük messziről keresgetni, melyik lehet az, amikor nekem nagyon gyanús lett a környék.
– Emberek, ezen az úton tegnapelőtt már jártunk!
És így is volt, a következő táblán már egyszerre szerepeltek a Mostbaron radweg és az Ybbstalradweg nevek.
Dóra kapcsolt a leghamarabb.
– Várjatok, akkor az a nagy emelkedő nem az lesz, amikor a szűk völgyben hirtelen jött egy meredek oldalsó kiágazás?
– Igazad van, az lesz az! És annak a tetején lesz a mostheuriger!
Na, ez volt az, ami most már senkit sem hozott lázba. A mostheuriger akár fel is fordulhatott.
Aztán közeledtünk. A két ifjú hegyititán elkezdett sprintelni, ahogy minden emelkedő előtt, nyilván lendületet gyűjtöttek, ott, ahol még nem volt nehéz, aztán csatlakozott hozzájuk Réka is, én meg kocogtam, öregesen, tartva a kapcsolatot a hátulmaradókkal (most csak Nejjel), amikor észrevettem, hogy balhé van, az Ybbstalradweg ugyan szintén hegyet mászik, csak nem azt, amelyiket a Mostbaron, azaz ugyanabban a kereszteződésben egy másik úton kell mennünk, nem mászunk fel a heurigerhez.
– Hát,reméljük lesz tábla, ők meg észreveszik – motyogtam.
Így is történt, ott tanakodtak az elágazásban.
– Nem megyünk fel – közöltem.
Sóhaj.
– De a másik út is ugyanolyan meredek lesz.
Úgy is lett. Ezen az emelkedőn is befigyelt középen a 15%. Dóra nem bánta, neki ez a nyaralás eleve egy jó edzés volt a Mapei Zalakaros maratonra.
Az emelkedő tetején viszont nagyon kellemes látvány fogadott. Messze be lehetett látni a tájat, egészen a Dunáig és a partján ott feküdt a távolban Ybbs városa. És nem volt útközben már semmilyen emelkedő, sőt, tulajdonképpen egy jó nagy gurulás várt ránk, majd olyan félórányi sík terep és kész.

Este hét előtt gurultunk el a város szélénél terpeszkedő bevásárlóközpont mellett.
– Várjatok, megnézem, meddig van nyitva a Spar.
– Miért?
– Mert egyszerűbb lesz itt bevásárolni, mint Krems-ben.
Nem nyert. 19.30. Ide már nem érünk vissza autóval.
– Nézzétek már meg, a kemping melletti Hofer mikor zár?
– Este nyolckor.
– Bakker. Azt se fogjuk elérni. Megszívtuk.
– Milyen messze van ide az autó? – kérdezte Barna.
– Három kilométer.
– Ne már. Odáig a hónom alatt is elviszek egy tálca sört.
– Ebben van valami.

Végül pontosan ugyanazzal a technikával, ahogy tegnap este elcipeltük bringával a fél boltot Lunzban a szállásig, most is elcipeltünk egy tekintélyes kontingenst az autóig. Mit mondjak, a sörök és a kaják mellé befért még egy literes házi cider is.

Fél nyolckor értünk az autóhoz. Azaz 10,5 óra volt a lejövetel, de ebben benne volt a defekt és a bevásárlás is. Nem rossz, de jó volt az induló saccolásom is, semmiképpen sem fértünk volna bele a napba. Kellett az a telefonbeszélgetés a recepcióssal.

Persze még csak a túrának volt vége, nem a napnak. Pakolás ki az autóból, a bringák betechnikázása, kemény a keményhez, aztán pakolás vissza az autóba, elzötyögtünk Krems-ig, a kemping ajtaja nem volt kulcsra zárva, hurrá, melyik a parcellánk, izé. Nincs. Amit a nő szállásként bejelölt, az egy terület volt a szabadsátras placcon. Ráadásul már rátelepült egy lakóautó. WTF?
Jobb híján kerestünk mellette egy szabad területet és oda állítottuk fel a sátrakat.
Sör. Ekkor már lehetett. Gátlástalanul. Amikor jelig töltötted magadat, amikor már kibukik a sör a szádból, de annyira hiányzik valami hideg, hogy csak iszod. Na, ez volt: egész napos kánikula, egész napos idegeskedés, de a végére minden kiegyenesedett, ki lehetett engedni a gőzt.

Mondjuk voltak azért sorják, kellemetlen surlódások. A csajszi telefonban azt mondta, hogy lesz mellettünk áram, normál konnektoros, de csak lakóautós volt, ahhoz meg megint adapter kellett volna.
– Nincs nekünk ilyen adapterünk? – érdeklődött Nej.
– Nincs. De otthon hamarosan lesz. [Lett.]

Szerencsére a helyismeret megvolt, tudtuk, hogy van társalgó, ahol van közös hűtő, ezt a kempingben szemmel láthatóan kevesen tudták, mert a hűtő kvázi üres volt, egy egész polcot el tudtunk foglalni. Este 11-re álltak a sátrak. Ekkor mentek el a csajok vacsorát főzni. Na nem narancsos kacsát, összemelegítettek két nagy doboz konzervet, aztán annyi, én maradtam a hideg kaja plusz sörnél, valahogy még mindig nem volt rendben a gyomrom. Ilyen későn már üresek voltak a közösségi terek, kiültünk egy nagy asztalhoz, elvoltunk.

Éjfél után feküdtünk le.

Amin külön meglepődtem, az a sportórám értékelése volt. Szerinte ez a nap volt a legmegterhelőbb, ezen a napon égettem el a legtöbb kalóriát. Miközben egész nap csak ‘gurultunk’. De nem csak a sportóra állította ezt, én is cefettül fáradtnak éreztem magamat. El is kezdtem agyalni egy programváltoztatáson. Hogy holnap senki nem fog jó kedvvel felkelni hétkor és bringára pattanni kilenckor, az tuti. Igazából jó lenne egy pihenőnap, az utolsó napot nyugodtan el is hagyhatnánk, csakhogy ekkor szombaton járnánk körbe a Wachau-t, pont amikor tömeg van, az se jó.
Végül abban maradtunk, hogy alszunk rá egyet, egy nagyot, kilenckor ébredünk, aztán addig majd megálmodjuk, mi lesz.

Erlauf-völgy, kerékpártúra felfelé
2022.08.03; szerda

Jogosan kérdezheted, hogy kedves Józsi, mi a fészkes fenéért idegeskedtél előző este, hiszen eddig nagyjából minden rendben ment?
Nos, a ‘nagyjából’ kifejezés elég nagyvonalú általánosítás, de nem is ez a lényeg, hanem az ‘eddig’ kifejezés.

Most jön a nagy kavirc a történetben.

Az egész kirándulás ötlete az Ybbs-völgyi bringatúrából indult ki. Ez volt az alap. Az egész heti program erre épült rá. Annyi jót hallottam már az Ybbstalradweg-ről, hogy azt mondtam, ezt mindenképpen meg kell csinálni. Magasból indul, egy kicsit már az Alpokból, egy megszüntetett kisvasút nyomvonalán halad (alagút, hidak, a vasút ugye nem tud 2%-nál meredekebb emelkedőkkel megbirkózni), leköveti az Ybbs folyót, azaz jó 110 kilométernyi enyhe gurulás, gyönyörű környezetben.

A fejtörést a logisztika okozta. A bringaút a Lunzi tótól indul, oda márpedig fel kell jutni. Ahogy írtam, létezik kisbuszos transzport, láttuk is lefelé jövet, kora reggel felviszi az elpuhult sporikat, akik estére visszagurulnak Ybbs városába. A magam részéről úgy vélem, annál jobban örülünk bárminek is, minél nagyobbat küzdünk érte, így ez a megoldás szóba sem jöhetett. Különösen azért nem, mert létezett egy másik bringaút, felfelé az Erlauf folyó völgyében, mely pont a Lunzi tóig vitt fel. (Érdekes az útvonal régi neve is: Ötscherland-radroute.) Ráadásul a Lunzi tónál van kemping, azaz tudunk sátrazni. Mi kell még? Minden meg van oldva.

Hát… nem.

Lehetne itt érvelgetni egyrészt/másrészt érvekkel, de a legdurvább, megkerülhetetlen akadály az autó mérete volt. Öten leszünk, azaz a hátsó ülésre nem tudunk pakolni. Ha fel akarjuk vinni a három sátrat a tóhoz, akkor az öt bringából háromnak trekking bringának kell lennie. Na most ennyi kerékpár még éppenhogy befért volna az autóba, de melléjük már nem tudtam volna pakolni semmit.
Ellenben ha meg tudjuk oldani fent a szállást sátor nélkül, akkor minden kiegyenesedik. Rajtam kívül jöhet mindenki cucc nélküli országútival. (Az én bringámban elfér mindenkinek a csillagtúrás cucca, de később kiderült, hogy még erre sem volt szükség.) Elmondhatatlan könnyebbség ez, különösen a felfelé mászásoknál, még különösebben a Lunzi tóhoz való feljutásnál. Repülni fognak a bringák. Meg nyilván elférünk az autóban. A nagy mászás után nem kell tábort állítanunk, másnap reggel, amikor eleve időzavarban leszünk, nem kell tábort bontanunk. Nem mindegy.
Nem ragozom tovább, a kirándulás szükséges feltétele lett Lunzban szállást találni.

Nem volt egyszerű. Pontosabban, az volt, mert airbnb nincs, a booking.com meg ugyanannak a cégnek a két apartmanházát ajánlotta csak fel. (Igen, láttam, vannak más szállások is, de a megadott dátumra csak ez a kettő jött fel.) A problémát az árak okozták. A legolcsóbb ajánlat – egy éjszakára – 300 euró volt. Erre azért kellett aludnom pár napot, mire beláttam, hogy sajnos ezt muszáj lenyelnem, enélkül kútba esne az egész nyaralás. Vagy kihagynánk az Ybbs völgyét, ami persze szóba sem jöhetett.

Azaz nagy vonalakban a túra: szerda reggel összepakolunk Greinben, átgurulunk egy vasútállomáshoz Ybbs városától nem messze, ott letesszük a kocsit, a Duna partján eltekerünk az Erlauf folyó torkolatáig, a bringaúton felmegyünk Lunzig, másnap pedig az Ybbs folyó völgyében lejövünk Ybbs városáig, becuccolunk a kocsiba, majd elautókázunk Kremsig, ahol tábort verünk. Ambíciózus terv. És legfőképpen feszített.

Például nézzük a mai napot. Reggeli, táborbontás, legkésőbb 10-kor elindulás. Utazás, utána a szokásos szopatós ki/bepakolás. Bringára pattanás legkésőbb 11-kor. Az Erlaufradweg 60 kilométer, a parkolóból Pöchlarn, ahol a Dunába folyik az Erlauf, még 16 kilométer, azaz összesen 76, a végén egy ránézésre nagyon csúnya emelkedővel. (Nézz rá a linken a szintábrára. Elég jól látszik, hol kezdünk mászni az Alpokba.) Ha feltételezzük, hogy mindenki felteker az emelkedőn, akkor is 7-8 óra alatt leszünk fent, de nagyon valószínű, hogy legalább ketten tolni fogják a bicót, az 6 kilométeren plusz egy óra. Azaz valamikor este 18-20 között érkezünk meg. Ez ugyan még világos, csakhogy a hotelben 18-ig van recepció. Feszített.

Ezt így szépen el is mondtam a reggelinél. A társaság vette a lapot. Kicsit megpörgettük a pakolást, 9-kor már elindultunk, 10-kor menetkészen álltunk a vasútállomásnál. Ezzel 17-19 közé csúszott a várható érkezési intervallum, ami azért sokkal barátságosabbnak tűnt.

Pöchlarnig a dunaparti 16 kilométert egy lendülettel toltuk le. Ott egy újabb Steckerlfisch kocsma, kivételesen most pörgött is a nyárson a hal.

Sör. Pihenés. Erőgyűjtés. Bár itt még túl sok szükség nem volt rá, ha megnézted a szintábrát, láthattad, hogy habár végig emelkedni fog az út, de nem jelentősen. A valóságban Gamingig észre sem vettük.

Ami persze nem jelentette azt, hogy a táj nem volt látványos. Illedelmesen néztük a nagy hegyeket és bíztunk a fizikában, hogy a folyó nem a hegyek tetején fog kanyarogni.

Scheibbs-ben ebédeltünk (klasszikusan, boltból), Gamingban még pihentünk egyet a Sparnál. (Ekkorra már csak Nej tartott ki a sör mellett. Komoly mászás előtt nem szeretek sört inni, de a többiek is inkább a cukros löttyöket választották. Barna egyenesen Redbullt ivott, mert szárnyakkal könnyebb.)
A mászás a gamingi monostor előtt indult be.
Annyira, de annyira klasszikus volt, hogy tanítani lehetne.
1. Para. Már az emelkedő előtti egy órában beindul a hangya az agyban. Nagy lesz. Szenvedni fogok. Édesistenem, kellett ez nekem?
2. Morituri te salutant. Ott vagyunk az emelkedő lábánál. Gyerünk. Csináljuk.
3. Kiábrándulás. Ettől a kis szartól féltem annyira? Ez csak 6%. Annyi meg van otthon a szomszéd dűlőn is. Félgőzzel felmegyek.
4. Visszakézből. Hö. Nézd már, ez elkezdett emelkedni.
5. Asztakurva. 9%. Nem is, már 10. 11. Gyorsabban emelkedik, mint a kenyér ára.
6. Levegőt! Még addig a kanyarig. Na még a következőig. A metafizika szerint egyszer minden emelkedőnek vége lesz.
7. Ííííííí! Mindjárt eldőlök. Ilyen lassan nem is lehet menni. Az előbb nem egy csiga repesztett el mellettem?
8. Hhhhhhhhhh! Ez… höhhh… a… hhh… teteje. Basszameg!
9. Optimistán. Na, ez is megvolt. Jöhet a következő!

A hágó némileg fura volt, ugyanis az erdei útnak megvolt ugyan az inflexiós pontja, de indult róla másik út felfelé, ráadásul úgy, hogy érkezéskor azt lehetett hinni, azon megyünk tovább. Itt azért nyeltem egy nagyot, de aztán megláttam a folytatást, meg azt, hogy a két hegyimenő gyerek ott hűsöl az árnyékban. Oké. Pihi.
Nem sokáig. Negyed hat volt. Innen még 10 kilométer a szállás, de szerencsére nagyjából lefelé. Kábé húsz perc. Csakhogy ketten, akik tolták, pontosabban valamennyit toltak belőle, még nem látszódtak. Gyors döntés: szétválunk. Szerencsére az erdei út egyenesen levisz Lunzba, megmutattam nekik térképen, hol van a szállás, egyébként sem nagy a település, aztán elindultam szállást foglalni. Ahogy számítottam rá, 17:40-kor meg is érkeztem. Oké. Recepció. Nincs. Úgy értem, fizikailag sincs. Ez egy többszintes apartmanszálló, mindenféle személyzet nélkül. Éppen cuccolt be egy család, megkérdeztem tőlük, mit tudnak a recepcióról. Ja, az a cég másik apartmanházában van. Abban, amelyik mellett beérkezéskor elmentem. JQA. Tekerés vissza. Színezte a helyzetet, hogy a két szállás között volt egy rövid, de 15%-os emelkedő. Nem hiányzott. 17:55-kor estem be a recire. Elintéztük a papírmunkát, megkaptam a két kulcsot, köszi-köszi, akkor találkozunk a reggelinél, velem ugyan nem, nem látod, hogy kelet-európai vagyok?
Hol lehetnek a többiek?
A hágónál abban maradtunk, hogy belépnek a boltba bevásárolni. Ha van egy kis szerencsénk, akkor még ott vannak. Ebben az esetben ugyanis én is be tudok szállni a cipekedésbe. Így is lett. Nem kicsit lepődtek meg, amikor rájuk köszöntem, de tényleg kellettem, dacára annak, hogy Barna egy egészen nagy hátizsákot hozott magával. (Hja, a sörök.)

Aztán elkocogtunk a szállásig. A 15%-os emelkedő közönségsikert aratott. A szállás… hát, vegyes. A szobák tágasak, kényelmesek, de semmi extra. Oké, voltak székek és asztalok is, sőt Barnáék szobájában még négyszemélyes tárgyaló is. A wellness-fitness részleg viszont óriási parasztvakítás volt. Wellness helyett csak spa figyelt a teremben (nekem is fent magyarázták el a csajok a különbséget, a lényeg, hogy az egész ‘medence’ egy lábáztató méretű kádból állt), a fitness meg kimerült annyiban, hogy egy szobát telepakoltak fitness gépekkel. Volt köztük szobabicikli is. Tényleg készültem rá, de amikor megláttam, mi van, kifejezetten örültem, hogy az autóban felejtettem az úszónadrágomat. (Az olyan apróságról nem is beszélve, hogy a wellness helyiség 19:00-kor bezárt.)
Ami viszont istenkirálycsászár volt, az egyrészt a zárható bringatároló, másrészt meg az óriási társalgó/étkező/konyha részleg. Ez egy sokemeletes, sokszobás épület volt, nagyjából tele, de az összes vendég lement a másik épület éttermébe vacsorázni, meg utána sörözgetni. Egyedül mi voltunk azok, akik mindent a boltban vettek meg, összeütöttek valami gyors kaját a konyhában, majd megittak utána kábé egy tálca sört a társalgóban. Nagyon kellemes este volt.