Balatonfelvidék bringával 04/04

Badacsonytomaj – Veszprém
2022.09.15; csütörtök

Távolság: 63,22 km
Szint: 531 m

A mai nap a menekülésről szólt. Reggel még a szemem sem nyílt ki rendesen, már a meteorológiát néztem. Nem változott. Azt mondta, hogy a parton 13:00-kor elindul egy szemetelő eső, 14:00-kor pedig leszakad az ég, két órán keresztül 9-10 mm eső esik le óránként. Veszprém sem marad ki, csak ott kábé fele lesz az eső intenzitása.
Hjaj. Újratervezés.
Eredetileg az volt a terv, hogy a parti kerékpárúton feldöngetek Almádiig, majd onnan egy általam még nem ismert kerékpárúton Veszprémig.
A meteorológia szerint viszont, ha minimalizálni akarom az elázást, érdemes minél hamarabb átdöngetnem a Felvidék hegyein a veszprémi platóra. Az almádi kerékpárút pedig legalább 200 méter szint. Igaz, nem tűnik túl meredeknek, de akkor is 200. Azaz ha tekintettel akarok lenni a lábamra, akkor az optimum a felsőőrsi hágó. Nagyjából 12-13 között leszek ott, azaz eső még éppen nincs. Kaptató ugyan van, nem is kicsi, sőt, kifejezetten durva, de maximum 500 méter, azaz ha nem bírja a lábam, simán feltolom a bringát és már át is értem.

Mint látható, a mai nap során az időzítés kulcsfontosságú. Nem is húztam az időt, reggeli, gyors pakolás. Indulás.
Lett volna.
Nem találod ki.
Defekt. Teljesen lapos volt az első kerék.

Nem írom le, miket mondtam. Maradjon az én titkom.
Gyorsan szétkaptam a gépet. Átnéztem a külsőt. Semmi. Felpumpáltam a belsőt, bedugtam a mosdókagylóba a víz alá. Valami eszméletlenül enyhén, de jöttek a buborékok. A ragasztás alól.
Ja, eddig nem mondtam, ez egy otthon már ragasztott gumi volt. Ugye emlékszel, ezt raktam be Szőlősnél, mint tartalék gumit. És már aznap este is hümmögtem, hogy mintha eresztene. Hát, mintha eresztett.
Ideges voltam, persze, a drága idő is ment, de egyben meg is nyugodtam. Egy rejtéllyel kevesebb, egy tanulsággal több. Ezek a mostanában divatos matrica jellegű gyors defektragasztók úgy látszik, csak ideiglenes jellegűek. Azaz defekt esetén még hazaérsz a ragasztott gumival, de otthon másnapra leereszt. Ennyit tud. Tartós ragasztásra a vulkanizálós való, feltéve, hogy nem szárad bele a ragasztó az első használat után a tubusba. Megoldás lehet még az olcsó decathlonos belső és ekkor nem ragasztgatunk semmit.

Egy meglehetősen ambivalens tapasztalat. Miután belepöffentettem a kerékbe 200-at, elkezdtem a térképen benzinkutat keresni az útvonalon. Aztán gondoltam egy merészet és belepöffentettem még 200-at. Simán belement. A gumi pedig elérte az üzemi, 3,5-4 bar nyomást. Ha ezt már az erdőben tudom két nappal ezelőtt, teljesen máshogy alakult volna a túra.
Mentségemre szóljon, hogy a pumpa adatlapján egyik boltban sem töltötték fel a gyártó adatait, azaz hiányzik az, mekkora nyomást tud. A német Amazonon találtam rá, ott azt írják, hogy 130 psi, azaz 9 bar. Nos, ez még országútihoz is jó, csak legyen kondi nyomogatni.

Na mindegy, a ragasztott gumit kidobtam, beszereltem a jónak minősített, egyszer már nem jó belsőt, Istennek ajánlottam a lelkemet és elindultam haza. Ne tudd meg, tartalékbelső nélkül milyen óvatosan, mennyire lelassítva mentem át minden bakkanón. Egy gravel bringával. Mely arra való, hogy az ember akár köves talajon is csapassa. Ha lett volna kedvem, még röhögtem is volna magamon.

Volt egy enyhe hátszelem, enni- és innivalót pakoltam, így megállnom nem kellett. Tepertem, ahogy tudtam. Akaliban ittam egy sört, ettem egy magnéziumos csokit, ennyi volt az összes pihenő. Különösebb emelkedők nem voltak, a lábam is bírta.

Balatonfürednél jött az újabb önfeláldozás. Egy helyi ismerősöm szerint a Hatlépcsősben tulajdonosváltás történt és a velős pirítós már nagyon nem olyan, mint régen. Ellenben egy közeli borházban felvették a stafétát és immár ott kell ilyesmit enni. Na, ezt akartam eredetileg megnézni. Csakhogy azzal, hogy Felsőőrsöt lőttem be, együtt járt az is, hogy Aszófőtől felváltok a panorámaútra és azon tépek Lovasig. Ebbe nem fért bele Füred belvárosa. Majd legközelebb.

A panorámaút csodás volt, mint mindig. Száznál is többször mentem már végig rajta, de nem tudom megunni. Aztán Lovasnál… hát érdekes dolgok történtek. A felsőőrsi elágazás előtt egy tábla mutatta, hogy kerékpárút balra. Megálltam. Néztem. Mi lehet ez? Végül arra jutottam, hogy biztos van a faluban egy kicsi hátsó utca, mely az elágazás után ér ki a felsőőrsi útra, azaz ez a bringatábla valószínűleg rövidít, meg alacsony forgalmú útra terel. Akkor meg miért ne mennék rajta?
Hát, nem.
A tábla ugyan nem részletezte, de erről az útról nagyon hamar kiderült, hogy montiknak való terepre vezetett. Nagyon hamar gyakorlatilag egy szűk gyalogösvény lett az útból- Én meg néztem, mint Rozi a moziban. Mi is volt a mai cél? Gyorsan (eső), aszfaltozott (defektmentes) úton, minél hamarabb Veszprémben lenni. Ez meg itt egy tök ismeretlen út, fogalmam sincs, hogy végig járható-e, hogy mekkora mászások lesznek rajta, hogy mennyire felütés- és defektmentes a talaj. Fogalmam sincs, mennyi idő után fogok kivergődni belőle és leginkább hol.
Minden ellene szólt.
Nyilván belementem. Volt másfél óra előnyöm az esőhöz képest. Felsőőrstől meg hurrikánban is becsoszogok Veszprémig.
Nos, ez a nap, de talán a túra legnagyobb meglepetése volt. Egy patakvölgy lett az útból, Molnár-völgy néven. Két legendás hágó közé ékelődött be: a Nosztori hágó és a Felsőőrsi hágó közé. Anno az utóbbin jártam rendszeresen, hét év alatt százas nagyságrendben jöttem fel rajta. Volt, hogy egy héten ötször is. Gyakorlatilag akárhányszor ugrottam le Veszprémből a Balcsira, mindig itt jöttem haza. És mindezek ellenére fogalmam sem volt róla, hogy ez a molnár-völgyi bringaút létezik. Most is egy félreértett tábla kellett hozzá.
Jó, persze, akkoriban országútival nyomtam, ez meg kifejezetten nehéz terep volt, keskeny, sáros, patakbacsúszós. Nyilván nem is kerestem az ilyen utakat.
De ez akkor is olyan, mint amikor valakinek az ezer éve lakott családi kastélyában mutatnak egy előtte ismeretlen titkos járatot.

Narancssárgával jelöltem az eredeti, a megszokott utat és lilával a molnár-völgyi kerékpárutat.

Maga az út tulajdonképpen egy gyalogösvény volt. Kerékpárosnak egy kicsit szűk, de el lehetett rajta menni. Aztán mellésodródott a patak. Onnantól romantikusabb lett, de veszélyesebb is. Végül egy vízmű védtelep után kiértünk az aszfaltra és egyben Felsőőrsre is. Na, itt jött meg az addig hiányolt szint, jó 11%-os mászás következett.

Majd egy újabb meglepi. Egy teljesen eldugott sarokban, a patakocska völgyében pihenőhely és… szabadtéri színpad, lelátóval, ülésekkel. Frankó, meg szuper, tényleg elképesztő… de minek? Tényleg van igény ebben a párházas környezetben egy szabadtéri színpadra? Ha igen, akkor le a kalappal az itt élők előtt.
Innen még egy jó 500 méter hosszú, 8%-os emelkedő vezetett ki a veszprémi főútig. A temető melletti buszmegállónál vontam mérleget. 12:45. Eső, szemerkélés egyelőre sehol. Veszprémfajsz fölött, a hegyeken túl már csúnyák a felhők, szóval Tihanytól délre már esik. Veszprém 10 kilométer, végig dedikált kerékpárút, nagyjából fél óra. Simán lehet, hogy nem csak a szemerkélést, de úgy általában az esőt is megúszom. Nem gondoltam volna.
Beleálltam a tekerésbe. Innentől már nem érdekelt a lábam. Félórányi menet, nagyjából sík terepen. Ennyit már ki kell bírnom.

Megérkeztem a parkolóba. A kocsi ott volt, senki nem borította fel, nem gyújtotta fel, nem gyalázta meg. Szuper. Bedobtam a bringát, még elsétáltam a Jutas ABC-be úti rágcsáért, meg kóláért, aztán háromnegyed kettőkor elindultam haza. Még nem értem ki Veszprémből, amikor már elkezdett csapkodni az eső.
Mission completed.

Hazafelé leginkább borult volt az ég, itt-ott esett, de nem igazán. Aztán jött Budapest. Már az M7-ről is hajmeresztő volt a látvány, ahogy a súlyos, fekete felhő rátelepedett a városra. A többi meg már történelem. Ahogy néztem az Időkép radarján, valami hasonló vándorolt végig a Balaton partján is, olyan 16:00-17:00 között. Azaz valamennyit késett az előrejelzéshez képest a vihar, de utána intenzitással bepótolta.
Mindenképpen jobb volt már otthon, az ablakon keresztül nézegetni a tombolását.

Powered by Wikiloc

Balatonfelvidék bringával 03/04

Badacsony környéki mászóka
2022.09.14; szerda

Távolság: 73,65 km
Szint: 675 m

Már abból is sejtettem, hogy jól aludtam, amikor az ébresztő előtt öt perccel magamtól keltem fel. Nyújtózkodás. Fürdőszoba.
Az egyik belső leeresztett. Anyád. Akkor ma reggel is dolgoznom kell.

Ma egyébként laza nap lesz. 60-70 kilométer, olyan 600-700 méter közötti szint. De a legfontosabb az, hogy körtúra, azaz bármelyik pontján dönthetek úgy, hogy elég volt, megyek haza. Ritkán szoktam ilyet csinálni, kis túráknál meg még ritkábban, de a tegnapi görcsölések miatt erre is figyelnem kellett.

Gargantuai reggeli. Kolbász, sajtkrém, kenyér, sör, péksüti. (Igen, tudom, ugyanaz, mint a kajakozásnál. De hát ez a magas kalóriás egyenreggeli. És egyébként is, most másféle kolbászt vettem.)

Az a gumi eresztett le, amelyiket megragasztottam. A másik, amelyik az erdőben leeresztett, de tegnap este már nem, még most is tartotta magát. Simán belefért, hogy tegnap rosszul ragasztottam, ilyen gyorstapaszos folttal próbálkoztam, elképzelhető, hogy a vizes vizsgálat után nem volt teljesen száraz, szóval új ragasztás. Mostanra száraz a gumi, az előző ragasztás miatt jól látszik a lyuk, kicsit megcsiszoltam, aztán újabb gyorsfolt. Pumpa. Fürdőszobafogas.

Meteorológia. Semmi változás. Meleg. Erős szél. Nulla eső. Alapvetően jó.

Magának a túrának két, erősen eltérő hangulatú része lesz. Először tekergek a tanúhegyek között, aztán Keszthelyi-hegység, majd hazafelé megint tekergek a tanúhegyeknél. Mindkét rész nyálcsorgatós túra, szóval jó napnak néz ki.

Nos, nem úgy indult. Éppenhogycsak felértem a Badacsony és a Gulács közötti hágóba, amikor megint begörcsölt a lábam. Négy tetves kilométer. Egy órával korábban vettem be magnéziumtablettát. Még este megálmodtam, mi minden mással is próbálok küzdeni, így vettem be fájdalomcsillapítót (Voltaren), illetve folyamatosan, erőszakkal hidratáltam. Egy kicsit át is dolgoztam az útvonalat, a Szent-György hegynél nem mentem fel a magasabb panorámaútra, inkább a lentin tekertem körbe. Na meg persze maradtak a lábkímélő áttételek. Nem voltam boldog. De azt is tudtam, hogy bármikor vissza tudok fordulni, még a nagy vaddisznó Keszthelyi-hegység előtt is.

A Badacsony és a Szent-György hegy között a tömérdek szőlőtábla. Szívet melengető látvány.

A túloldalon, már Tapolca felé újabb meglepi. A nagy áttervezésben itt maradt benne egyedül földút. (Mivel semmi tartalékbelsőm nem volt, igyekeztem aszfalton maradni.) Akárhogy is néztem, ezt a szakaszt nem lehetett megkerülni.
Aztán a helyszínen kiderült, hogy egy vadonatúj, ropogós kerékpárút hever a földúton. Még úgy is böven ez volt a legjobb minőségű szakasz, hogy egy helyen megtaláltam az ellenállás fészkét: egy helyi gazda lebontott egy melléképületet és a bontott téglákat, faanyagot mind a bringaútra tolta rá. Biatorbágy kicsiben. Szerencsére a dzsuvában meg lehetett kerülni.

Tapolcán pihenő. Nyilván a Malom-tónál. Szeretem ezt a helyet. Ettem egy magnéziumos csokit és kiittam a kulacsból a magnéziumos Pluszt. Mondtam már, hogy küzdős tipus vagyok? Egy sétánymenti árustól vettem zéró kólát, az ment a kulacsba. (Nem, nem a kalória miatt zavar a cukor, egyszerűen ragad minden utána.)

Vihar előtti csend Lesencetomajig. Azaz sima, szintmentes terep, a távoli hegyeket pedig elrejtik a fák és az épületek. Egy ideig. De aztán elővirít a Keszthelyi-hegység szélső vonulata.

Lenyűgöző, de egyben ijesztő látvány is. Általában az ekkora hegyeket nem kell komolyan venni, hiszen az út megkeresi a legalacsonyabb nyeregpontot és azon a hágón megy át. Itt viszont nem erről szólt a történet: a hágóban balra fogok fordulni és felmászok a hegy gerincére. Azaz most az egyszer tényleg akkora mászás lesz, mint maga a hegy. Ezekkel a lábakkal.
Na mindegy, menjünk.

A mászás már Lesencetomajban elkezdődött. Térképen ijesztőbb volt, mint a valóságban. Igaz, hosszú volt, de olyan 7-8%-ot emelkedett, ami pont az a határ, ahol rá lehet állni egy egyenletes tempóra és be lehet darálni a szintet.

A hágóban szép látvány fogadott: balra a tanúhegyek, középen a Balaton, jobbra a Keszthelyi-hegység immár meglehetősen közeli gerince.
Egy kis gurulás, majd rá kellett csűrni a gerincre. Előtte Vállusnál egy bosszantó mozzanat: a falu előtt egy hosszú 10%-os lejtő. Amikor tudtam, hogy a falu után nagy mászás lesz. Miért? Most pont nem hiányzott. Nem is élveztem. Azután a faluból egy hasonló erősségű 10%-os mászás kifelé. Hjaj.
Viszont ezzel a mászással vége is lett. Alig hittem a szememnek. A csúcsig persze még volt olyan 150 méter szint, de az út 2-3%-kal emelkedett, néha belelógott az 5%-ba. Ez nokedli. (Nem, ne kérdezd meg, milyen az 5%-os nokedli. Ez egy szólás.) A hajrában jött be egy 7%-os emelkedő, de ennyi. Fent is voltam.

Az volt kiírva az esőbeállóra, hogy Büdöskúti pihenő. Itthon vagyok. Végre egy hely, amelynek nem lógok ki az aurájából.

Aztán jött egy olyan lejtő, ahol adtam a bringának. Elméletileg aszfalt, de gyalázatos minőségben. Én viszont megengedtem annyira, mintha sima út lett volna. Pattogott a bringa, rendszeresen rángattam jobbra is, balra is, voltak bunnyhop-ok a gödrök felett, mindez olyan 45-50 km/h sebesség mellett. A koskormány már az első kilométeren lekókadt, onnantól a stucni mellett fogtam. Úgy mentem, mint aki elfelejtette, hogy nincs nála tartalékbelső. Eszeveszett száguldás volt. Az adrenalinnal kihajtottam minden belémszorult idegességet.

A györöki strandon már nem volt nyitva a büfé, mondjuk ez sejthető is volt, egy héttel korábban már csak lángost tartottak, így visszagurultam a mólóhoz. Olyat ettem, mint már régen: vegetáriánus spenótos nokedlit. (Nem, ne kérdezd meg, hány százalékos volt.) De volt rajta négysajtmártás, reszelt parmezán és pirított hagyma, ezek mind elnyomták a spenótot, melyet nem különösebben szeretek.

Kaja után egy sör. Üldögéltem. Ledöftem a sárkányt. Mint Szent György. Ezzel a bénázó lábbal megmásztam a tervezett dombokat. Innen már szinte semmi sincs. Az edericsi volt golfpályánál még van egy 8%-os mászás, de utána tinglitangli.
Megálltam a szigligeti elágazás előtti bringáspihenőnél. De csak azért, mert szezonban akkora tömeg van itt, hogy akkor nem érdemes, én meg kiváncsi voltam. Nos, kár volt. A legrosszabb romkocsma hagyományok: négy deci sör öt deci áráért, kézműveskedés, raklap bútorok. Egy kicsit már modoros. (Persze én könnyen beszélek. Kajakkal érkezve bármeyik strandkocsmába be tudok ülni, meg így utószezonban már bringával is.)

Így is történt. A szigligeti strand masszív kajakos pihenőhely, én pedig most kivételesen lementem a partig, megnézni, hogy tartják-e az igéretüket. (Három évvel ezelőtt az összes kocsma zárva volt már augusztus végén. Két évvel ezelőtt meg nyitva. Majd amikor megkérdeztük az új tulajt, hogy meddig fog ez tartani, azt mondta, addig, amíg ő a tulaj.)

Közben fellőtték az 1-es viharjelzést. Megnéztem a windyt és tényleg, beígérte a 40 km/h feletti széllökéseket. Csak hát ez az igéret hullámok formájában nem valósult meg, pedig a szél iránya alapján tombolnia kellett volna a víznek. Idén is, tavaly is jóval nagyobb hullámokban eveztünk, mint ez, a tavalyi akali durvulásról nem is beszélve, amikor kétszer is beborítottak a hullámok. Mindegyik viharjelzés nélküli állapot volt. Nem tűnik túl konzekvensnek a helyzet.

Badacsonyban végigmentem a Római úton. Ez is újdonság volt, mert még ha fel is mentem, a bódésorra eddig mindig lejöttem. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez a bódésor a Balaton leglenyúlósabb helye, de mégis akkora a tömegvonzása, hogy mindig becsábít egy fröccsre vagy egy sörre. Most viszont befeszültem, mentem fent tovább. Hamarosan a boltomnál is voltam. Délután négy. Mit fogok csinálni délután? Még nem tudom, de a biztonság kedvéért vegyünk kettővel több sört, mint tegnap.

A szálláson gumiellenőrzés. Az újraragasztott gumi megint leeresztett. Kuka. A másik viszont remekül tartotta magát, így azt jónak minősítettem. Azaz – fogalmam sincs, milyen varázslat révén – de lett egy tartalék gumim. Már szebb az élet.

Egy kicsit sétálgattam, majd vacsoráztam egy nagyot. Nagyon nagyot. Ez egy ilyen hülye kör. A boltban nem merek centizni, így több kaját veszek. A szálláson meg már látszik, különösen utolsó este, hogy ez sok, csakhogy kaját nem dobunk ki. Azaz jött megint egy végigzabált este.
Utána bebújtam az ágyba, felnyomtam a hasamat a plafonig, söröket kortyolgattam és Gibsont olvastam. Élni tudni kell.

Powered by Wikiloc

Balatonfelvidék bringával 02/04

Veszprém – Badacsonytomaj
2022.09.13; kedd

Távolság: 82,17 km
Szint: 926 m

Ötkor csörgött az a kurva vekker. Pontosabban kukorékolt, de ez már egyéni ferdehajlam.
Rögtön úgy indult a reggel, hogy meglepődtem. Ugyanis el kellett mennem vécére.
Ez nálam minden nomád jellegű túránál sarkalatos pont. Ugyanis két lehetőség van: vagy elintézem indulás előtt egy kulturált helyen, vagy napközben jön a bokorbaguggolás. Ha valaki azt mondja neked, hogy a két lehetőség egyenértékű, nyugodtan kacagjál a szeme közé.
A hétköznapi bioritmusom alapján 7 és 8 között szoktam túlesni ezen a dolgon, nyilván egy 5 órai kelés, 6 órai indulás az kívül volt ezen az intevallumon. Úgy voltam vele, hogy legfeljebb majd megállok valami benzinkútnál.
Nos, a váratlan momentummal nyilván jelentősen leegyszerűsödött a helyzet.
Haraptam valamit, bedobtam a bringát, bepakoltam még mindent, melyeket este álmodtam meg (megdöbbentően fontos dolgok voltak), aztán hajrá.

Illetve.

6:10-kor, amikor már indultam volna, azt mondta a telefon, hogy hé, haver, frissítenék egy androidot. Én meg csak néztem bambán. Most? Ja, most. És akkor már inkább itthon, a kövér wifin, mint valahol kint egy erdei tisztás sovány mobilnetjén. Húsz nyomorult percig tartott a frissítés, ami még nem is lett volna akkora baj, de ezzel a késéssel pont belecsúsztam a reggeli csúcsba. Majdnem egy órába telt, mire kiszabadultam az emnulla ölelő karjaiból.

De innentől már szolíd darálás volt. Veszprém előtt ugyan durván eltévedtem – ki rakta oda azt a két cseszett nagy, semmire sem jó körforgalmat a körgyűrű elé, jelentkezzen egy nagy pofonért – de végül Balatonfüred felől csak bejutottam az ébredező városba. És… nem hiszed el, megint el kellett mennem vécére. Ilyen egyszerűen nincs. Tudom, ránézésre periférikus dolgok ezek, de egy túrán nagyon is számítanak. Viccelni nem lehet velük. Így megint elhagytam Veszprémet, kimentem egy MOL kúthoz és adtam az érzésnek. Meg a kútnak.

A parkolóhelyet már otthon alaposan kinéztem magamnak. Úgy értem, hogy alaposan átnéztem gmaps-en a város parkolóhelyeit, majd legyintettem és azt mondtam, hogy megyek a parkolóhelyemre. Két évig laktam szolgálati lakásban a Stromfeld 9/F épületben, az előtt meg van egy böszme nagy parkoló, én meg úgy gondoltam, hogy mint egyszeri helybéli lakos alanyilag jogosult vagyok két napra, szóval lelkiismeret lekushad.

Még elszaladtam boltba valami reggeliért, kellett volna bankautomata is, de az megszűnt, sebaj, volt később. Előszedtem a bicót, utolsó felszerelések, felvettem az Ironman sisakot, bekapcsoltam a kamerát, és… indult a túra.

Nemesvámos felé mentem, de beleraktam egy kerülőt az egyetem előtt. Egyrészt a nosztalgia csak végigvitt a jó öreg épületek, na meg a kolesz előtt, másrészt erre nem emelkedik olyan meredeken az út, harmadrészt meg így videóra tudtam venni azt a ‘Lehet-e a kecskével?‘ című szoborkompozíciót, amelyre a kazincbarcikai videóban (hamarosan sorra kerül) hivatkoztam.

Ha most tartanám magam ahhoz, hogy már ismert dolgokról nem írok, akkor hatalmasat kellene ugranom. Hiszen Veszprémfajszig ugyanazon az úton mentem ki, amelyiken anno Nejjel és Dórával egyszer már kitekertünk, Veszprémfajsztól meg sokáig azon az úton mentem, amelyen az almádi gravel röfögésen is küzdöttem.
Ami viszont meglepett, pontosabban most tudatosult és az lepett meg, szóval az az, hogy a Veszprém – Balaton közötti terepkerékpározás viszonylatában Veszprémfajsz, ez a jellegtelen kis falucska, milyen fontos központ is valójában. Egyrészt összefogja a Veszprémből aszfaltúton, illetve a Szentkirályszabadja felől már terepen (Almádi, Litér, Székesfehérvár) érkező bringautakat. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mit nyit. Innen indul egy masszív, egészen Balatonszőlősig tartó erdő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kvázi Veszprémtől Tihanyig tudsz bringával erdei utakon csavarogni. Nem ragozom, gondolkodjál el rajta.

Veszprémfajsz után ráakaszkodtam arra a bringaútra, amelyiken az almádi túrán is mentem, igaz, akkor azért, mert eltévedtem, most viszont ez volt a cél. Mármint nem az eltévedés, hanem az út. Nagyon sokáig mentem is rajta. Nos, így, hogy nem voit derékig érő sár, nem is volt olyan kellemetlen, sőt, kifejezetten élveztem az utat. Aztán… jött egy nagy lehidalás. A korábbi túrán ugyanis volt egy meredek, csupa sár lejtő, melyen a mai napig nem tudom, hogyan tudtam taknyolás nélkül lemenni. Nos, a mostani trekk megint lemutatott erre az útra. Néztem, nézegettem, de nem volt más lehetőség. Nem gondoltam volna, de megint, másodjára is ráfordultam erre a lejtőre. Önként. Mondjuk most szerencsére nem kellett végigmennem rajta, viszonylag hamar lefordultam az útról.
Aztán innentől változatos erdei utak jöttek. Murvás. Föld. Keskeny. Széles. Egyenes. Meredek. Minden percét élveztem. Különösen a hegytetőkön szétterülő tisztások tetszettek. Ne feledd, a Balaton-felvidéken vagyunk. Ezekről a tisztásokról nem csak a közeli hegyeket, a jövendő útvonalat lehetett látni, de lent a mélyben a Balatont is, minden szépségével együtt.

Volt egy zavarbaejtő tábla, amelyik azt közölte, hogy montik balra, mindenki más jobbra, csakhogy benéztem a jobb oldali útra és nekem az is montisnak tűnt. Meg hát nekem balra kellett mennem. Szóval előléptettem a bringát montinak és hajts. Nem kellett volna. A mai napig nem tudom, mi történt, azon kívül, hogy katasztrófa. Első pillantásra semmi különös, egy szimpla defekt. Na de a részletek!

Volt nálam két tartalék belső, különösebben nem izgultam. Szétkaptam a kereket, meglehetősen felszínesen átnéztem a külsőt (határozottan meg voltam győződve arról, hogy felütéses defekt volt, nem sokkal korábban kapott az első kerék egy akkora ütést a lefelé száguldásnál, hogy a koskormány is lekonyult), aztán beraktam a belsőt, majd pumpendűzen. Nem ment bele levegő. Jó, ez egy drága és egyébként fasza zsebpumpa, csak nem mindig pumpál. Ráhúztam erőből. Akkor sem pumpált. Leszedtem. Erre kitépte a preszta szelep belsejét. Izé. Valahogy visszaműtöttem, de nem voltam nyugodt. Oké, ha a közvetlen út nem járható, kerüljük meg. Van nékem egy preszta/autószelep konverterem, azt rárakom a bringakerékre, a pumpa adapterét meg megfordítottam. Így már működött. Sikerült felpumpálnom. Igenám, csakhogy ekkor már három adapter volt egymás után dugva, nagyon óvatosan kellett szétszednem, hogy a sor végén lévő preszta ne essen szét és ne eresszen le a gumi egy pillanat alatt. Huh. Sikerült. Az adaptereket egymás mellé pottyantottam le a földre. Visszaraktam a kereket. Oké. Pakoljunk össze. Pumpaszár, adapterrel. Egyik adapter. Beleraktam a pumpába. Másik adapter.
Izé. Hol van? Ide tettem a többi mellé.
Nem részletezem. Háromnegyed órán keresztül kerestem. Négykézláb. Fejlámpával a fejemen. Egy négyzetméternyi murvás terepen kellett megtalálnom egy apró fém szart, amelynek a színe nagyjából olyan volt, mint a murváé. Végül egy gödörben leltem rá. Ordítottam a boldogságtól.
Csak, hogy értsd.
– Mivel a zsebpumpámon elromlott a preszta oldal, enélkül a kis szar filléres adapter nélkül nem tudok pumpálni. Egy picit sem.
– A zsebpumpával nem lehet az üzemi nyomást – 4 bart – belerakni a gumiba. Ehhez kompresszor kell. Benzinkút. Na, ott milyen csatlakozó van? Autós. Valami idióta elmebeteg meg kitalálta, hogy az én bringámba preszta szelep kell. Mert az 0.0005 grammal könnyebb. Azaz ha nincs adapter, akkor a benzinkútnál sem tudom felpumpálni a kereket.
– Tudod, mennyibe kerül egy ilyen adapter? Én nem tudom. Külön ugyanis nem lehet kapni. A Decathlon egy dobozban árul egy szettet, abban van mindenféle adapter, többek között ez is. Olyan pár fillér lehet.
De persze mindennek kint az erdőben, nagyjából a világ végén, teljesen más optikája van.

Szóval ott jártam, hogy meglett végre az adapter. Oké. Induljunk.

Illetve mégsem. A kerék leresztett. Azaz amíg kerestem az adaptert, a tartalékbelsős gumi is leresztett.
Mi lehet?
– Ha felütéses defekt volt, akkor nem lehet a külsőben bennemaradt tüske. Viszont a szar pumpa kitépte a szelep belsejét, az simán lehet, hogy utólag már nem tudtam jól visszarakni.
– Ha valódi defekt volt, akkor elképzelhető, hogy a felületes kereséssel nem találtam meg a jól elbújt tüskét, amely most kiszúrta a tartalékbelsőt is.

Ki tudom itt nyomozni? Ugyan már. Akkor?
– A belsőt elrakom, este majd átvizsgálom.
– Nagggyon alaposan átnézem a külsőt, nem maradt-e benne valahol valami.
– Utána berakom a másik tartalék belsőt. Figyelve arra, hogy még csak véletlenül se találkozzon a pumpa presztagyilkos oldalával.

Ezt csináltam. A külsőben találtam valamit, picike volt, lehetett kosz is, de nagy nyomáson akár lyukaszthatott is. A másik tartalékbelsővel összeraktam.
Huh. Kész.
Másfél óra.
Fájt? Igen. Nagyon.
Másfél tetvarek óra. Amikor hatkor zár Tomajon a bolt és nincs a környéken semmi más.
De ha csak ennyi lett volna. Ahogy fentebb is írtam, zsebpumpával képtelenség 4 bart belerakni a gumiba. Ha csak 2 bart pumpálok bele, akkor jelentősen megnövekszik a felütéses defekt esélye, miközben egész nap olyan utakon járok, ahol két kézzel szórják a felütéses defekteket. Ide benzinkút kell. Hol is van? Balatonfüreden. És sehol máshol.
Itt dőltem a kardomba. Nekem ugyanis mennem kellett volna Barnag felé, már várt rám egy 18%-os emelkedő, volt egy alaposan kidolgozott trekkem… most meg improvizálhatok. Végül azt találtam ki, hogy lemegyek Füredre, a vörös templom környékén van egy maszek benzinkút, reméljük, lesz kompresszora, onnan a panorámaúton Aszófő, utána fel Pécselyre, onnan egy emberes mászás Vászolyra, onnan még egy mászás Mencshelyre és ott már meglesz a trekkem.
Azaz ahelyett, hogy északról, illetve nyugatról kerültem volna meg, végig a peremén a Pécselyi-medencét, keletről mászok bele egy hágón keresztül, majd délen mászok ki belőle egy másik hágón keresztül.

Az 1-es pont a defekt helye, a kék vonal a tervezett trekk, a lila pedig a tényleges.

A bedöngetés Füredre nagy élmény, mint mindig, száguld a lejtőn a gép, lobog a hajam (na jó, ma már nem lobog, de 30 évvel ezelőtt, amikor rendszeresen jártam erre, akkor még lobogott), előttem a város, jobbra a Balaton és Tihany, lógó nyelvű gyönyörködés. A benzinkútnál volt kompresszor, sebészi alapossággal kezeltem az adaptereket, meglett a szükséges nyomás a kerékben. Lehetett végre újra normálisan bringázni. Illetve egy ideig még nem, egy ekkora szutyok defekt után még órákig kiélesedett figyelemmel vizsgálok minden jelzést a kerék felől, nem kezdett-e el megint ereszteni. (Megjegyzem, estére úgy éreztem, mintha egy picit, egy icipicit puhább lett volna a kerék. De végül legyintettem rá. Biztosan hallucinálok. Hát, nem. De nem rohanok előre.)

Nagy mászás Pécselyre. Nyilván mikor süssön ki a nap, mint amikor egy hosszú, mászós periódus jön? Vetkőzés, átöltözés. Pécselyről rápillantva a Vászoly felőli domboldalra, még mindig lélegzetelállító a látvány. Teljesen toszkán jellege van. Most pedig megcifráztam azzal, hogy a Pécsely előtti dombtetőről néztem rá, teljesen oldalba kapva. Az élvezetet némileg rontotta az a tudat, hogy most viszont fel is kell másznom arra a domboldalra. Sőt, utána még tovább is. A napocska padlóig nyomta a gázt, én pedig fellihegtem. Kábé 2-2.5 kilométer, folyamatos, makacs 10%-os emelkedő. A sivatagban. Pécselyen abszolút nem volt nyitva semmi, egy artézi kutat találtam a falu szélén, az mentett meg. Vászolyig megint elfogyott a víz és… abban a faluban is zárva volt minden. Legalábbis a főúton. A főtéren a kertészkedők otthagytak egy slagot, abból töltöttem fel a kulacsomat. Vászoly egyébként egy nagyon pofás, kompakt falucska. Eddig mindig csak átdöngettem rajta, most viszont mentem a régi trekkem felé, azaz bementem a falu eldugott részeibe is. Tetszett. Az meg különösen, hogy száz méterrel bentebb találtam egy olyan egyemberes kicsi boltot. Nyitva. Nyilván kiborítottam a vizemet és ment a helyére jéghideg nullás radler. Meg a pocakomba is.

Itt jegyzem meg, hogy a világ legnagyobb találmánya a termokulacs. Mármint a jó termokulacs. Dögmelegben kinyitod és füstöl, mint a folyékony nitrogén. 48 óra múlva is hideg van benne. (Tesztelve. A somogyi túrán ottfelejtettem induláskor a járdán, két napot állt a tűző napon. És még hűvös maradt benne a víz.)

A bolt előtt máriatúrázó hölgyek üldögéltek a padon. A tulaj kiült melléjük, megbeszélték, melyik ösvény milyen. Erősen figyeltem, mert ez engem is érintett. Kiderült, hogy az én utam Mencshely felé széles, jól járható köves út, valamikor a téesz építette ki. Ez jó. Nem kívántam extra megpróbáltatásokat, legalábbis a tervezetteken felül.
Innen még másztam egyet, volt hangulata: balra sajtmanufaktúra, jobbra magyar tarka marhák, köztük egy bálna méretű bikával. Ennek inkább kezitcsókolommal köszöntem.
Aztán hamarosan meglett a trekkem. Ennyire nem örültem még egy alig járható, vacak, gyomos útnak. Kábé 20 kilométert tévelyegtem, mire visszataláltam.
Innen jött az élvezet része a napnak. Pár kilométer múlva Mencshely, mely település a túra legmagasabb pontja. Persze, lesznek még mászások, de már nem veszélyesek.

Viszont sorra jönnek a kedvenc részeim. Elsőnek rögtön a Nivegy-völgy.

Ez Mencshelytől Zánkáig tart, tulajdonképpen egy ívelt völgy a Pécselyi és a Káli medencék között.

Nagyon szeretem, és nem csak azért, mert jófajta savanykás borok teremnek errefelé. Bringázni is kifejezetten kellemes, jobbra-balra szőlőkkel teli lankák, lent a Balaton, fent pedig már belátszik a Bakony, a Kab-heggyel az élen.
Most viszont kihagytam. Mencshelytől a panoráma bringaúton elcsorogtam Szentjakabfáig, onnan egy szédítő leszáguldás a völgybe, jobbkanyar, Balatoncsicsó, majd mászás.

Csicsó és Monoszló között van egy nem túl megerőltető hágó, utána bukunk át a Káli-medencébe, pontosabban annak egy eldugott csücskébe.

Itt még ficergünk egy kicsit a szekrényben, majd Balatonhenye után kilépünk a fényre, a Káli-medencébe.

Mondanom sem kell, hogy ezt a tájat is imádom.

1989-ben vettem az első országúti bringámat, egy Favoritot. Már Veszprémből is csalingáztam errefelé, de amikor 90-ben kiköltöztünk a Kab-hegy tövébe, értelemszerűen erre a tájra fókuszáltam. Gyakorlatilag Zánkától Almádiig bebringáztam mindent, amit akkoriban lehetett.
Tisztában vagyok vele, hogy fel kellett költöznünk Pestre… de ez a terep nagyon hiányzik.

Meglepi: leaszfaltozták a monoszlói szőlők melletti dűlőt. Ez régi hiányosság volt, ugyanis ezzel nyílt egy újabb aszfaltút a Nivegy-völgy és a Káli-medence között, azaz mostantól országútival is könnyen elérhető Nagyvázsony felől a Káli-medence. El is értem.

Balatonhenye. Nagyon szimpatikus a név, de már most szólok, hogy csalnak. Ahogy beértem, rögtön egy focipálya fogadott. Egy henye nevű településen.
Viszont ugyanolyan tiptop, egyedi hangulatú kompakt falucska, mint Vászoly. Nekem tetszett, de nem lepődnék meg, ha néhányan éreznének némi klausztrofóbiát.

Ami viszont lehervasztott, azok a sorozatos lábgörcsölések voltak. A hágónál kezdődött és onnantól csak kinlódtam. Oké, régen bringáztam és akkor sem túl erősen, de erre azért nem számítottam. Térdem, combom, vádlim. Meg a talpam. Mikor melyik. Tömtem magamba a magnéziumot, de nem segített. Végül úgy tudtam csak befejezni a napot, hogy a megszokottnál jóval kímélőbb áttételeket használtam. Nyilván ilyenkor be is lassultam (meddig is van nyitva a bolt?), de legalább beértem.

Maga a Káli-medence, különösen innen, a kicsit magasból, kifejezetten szép. Úgy általában a nagy kép is, de közben a dűlőút szőlők, présházak, pincék között tekereg, hol fel, hol le, tényleg nagyon hangulatos. Az egyik szűk dűlőúton szembejött velem egy teherautó, hát szószerint rá kellett másznom a cserjékre, hogy elférjünk. De pont ez adja az élményt. (Mármint nem a cserjékre mászás, hanem a szűk, magas falú utak.)

Aztán jöttek a Kállák, kimentem az aszfaltra, innentől már csökkent az élvezet. Persze az időközben megjelent tanúhegyek virítottak, engem viszont már kifejezetten zavart a lábam. Szerettem volna pihentetni.
Végül megérkeztem. 17:45-kor landoltam a bolt előtt, beviharzottam és vettem egy csomó konzervet (babfőzelék, rakottkáposzta, egyszer élünk), na meg sört. Sajnálom, ennyi volt a sörmentes túrázás. A mai defektmizéria, utána meg a tömeges görcsölés kiverte annyira a biztosítékot, hogy törölni akarom az agyamat. De legalábbis ellazítani.

Az éjszakai portás egyből megismert. Naná. Ugyanaz a ruha volt rajtam és mivel még ki sem mostam, ugyanazzal a szaggal, mint egy héttel ezelőtt, amikor kajakkal érkeztünk. Volt némi barátságos piszkálódás, majd ideadta a kulcsot.
– Megmutassam, melyik a háza?
– Köszönöm, felesleges. Szerintem az utóbbi tíz évben belaktam az összes faházat.
– Biztos?
– Persze. Melyik lesz? Az 5-ös vagy a 6-os?
– A 39-es.
– Ööö. Izé. Akkor legyen kedves, mutassa meg.

Nem véletlenül nem tudtam. Ez ugyanis nem faház. A rengeteg bungalló között meglapul egy téglaház is. Ezt kaptam meg. Nyeltem egy nagyot, de nem tiltakoztam. Bakker. Klíma. Indukciós tűzhely. És legfőképpen nem papírvékony a fal a szomszéd felé. Jó lesz.

A szokásos probléma: az érkezés utáni tömérdek sürgős teendő közül melyikkel kezdjem? Végül úgy vágtam át a csomót, hogy kiültem a teraszra egy sörrel. Tanulják meg a sürgős teendők, hogy mindent el lehet halasztani. Utána elpakoltam a kaját, zuhany, átöltöztem, sétáltam egy kicsit, hátha, hátha nyitva van a Félszemű, de nem volt, mindegy is, van elég söröm. Megfejtettem az indukciós tűzhelyet, megmelengettem a babkonzervet, majd olyan kádárjános stílusban kiültem a teraszon a stokedlire és csak úgy lábasból bekanalaztam. Még egy sör.
Aztán ennyi pihenés után jött a munka. Székely fonó. Át kellett vizsgálnom a pumpát és a belsőket. Mint írtam, a bringa nagyjából rendben volt, bár mintha az első gumit egy icipicit puhábbnak éreztem volna, de ez lehetett az idegeim játéka is. Ami tény, hogy a pumpa preszta oldala csak akkor hajlandó pumpálni – akkor sem mindig – ha brutál erővel csavarom rá a szelepre. Ekkor viszont lecsavaráskor kiszedi a szelep belsejét. Azaz marad az adapter. Az a drága jó adapter.

“A csavarok általában egyszerű, apró és olcsó jószágok, nagy jelentőséget nem tulajdonítanak nekik. Most azonban, ahogy Minőség-érzéked izmosodik, megérted, hogy ez az egy szem megszorult csavar sem nem egyszerű, sem nem apró, sem nem olcsó. Ez a szem csavar e pillanatban felér a motorkerékpár árával, mivelhogy a motorkerékpár értéktelen, amíg a csavart ki nem varázsoltad belőle.”
Robert Pirsig: A Zen meg a Motorkerékpárápolás Művészete

A gumiknál csak az első kör ment le. Az egyiken nem találtam víz alatt semmit, a másikon a második ellenőrzéskor ráleltem egy aprócska lyukra. Megragasztottam, aztán mindkettőt felakasztottam a fürdőszoba fogasára. Van aki törölközőt tart rajta, én kerékpárbelsőt.

Ittam még egy sört, majd szunya. Korán keltem, strapás nap volt, legfőképpen idegileg, rám fért egy jó nagy alvás.

Powered by Wikiloc

Balatonfelvidék bringával 01/04

Előkészületek

Most egy kicsit túl fog tengeni a Balaton a blogon. Miközben kerültük kajakkal a tavat, én már fél szemmel az északi part hegyeit méregettem. Ekkor ugyanis már eldöntöttem, mit eldöntöttem, meg is terveztem a következő túrát: veszprémi indulással végigbringázni a Balaton-felvidéken, utána felcsúszni a Sümeg-Ajka vonalon, onnan pedig a Déli-Bakonyon keresztül vissza Veszprémbe. Impozáns terv, tele izgalmas momentumokkal. A Balaton-felvidéken olyan utat terveztem, amely minimálisat megy aszfalton. Murva, földút. Van belőle éppen elég és ezek mennek a legszebb részeken. Sümeg, Ajka csak átvezetések, utána viszont egy jó nagy tekergés Úrkút körül, aztán fel a Kab-hegyre, majd az erdő határán be Veszprémig… nyilván szép is, de nekem emocionálisan is torokszorító, azért csak ezen a környéken telt el a házasságunk első hat éve és itt születtek a gyerekek is.
Szóval ez volt a terv. Csütörtökön indulok, szombaton érkezek haza.
Aztán jött az időjárás.
– Kedd: hűvös, szeles idő, de száraz.
– Szerda: meleg, száraz idő, nagyon szeles.
– Csütörtök: délelőtt meleg, borult, erősen szeles idő, délután megjelennek a viharok.
– Péntek: erős lehűlés, a viharokból folyamatos eső lesz.
– Szombat: még erősebb lehülés, eső.
Hát ez nem oké.
Először is, előrébb kellett hozni a túrát két nappal. Az eredeti tervem semmilyen munkámmal nem ütközött volna, a mődosított viszont igen. Megoldottam.
Csakhogy az útvonal sem stimmelt. A csütörtök ugyanis összement, fél nap lett belőle. Fél nap az érzelmileg fontos bakonyi részekre? Na ne. Fél nap a Balaton-felvidék szépségeire? No way.

Végül hétfőig vártam. Akkor mondták be a meteorológusok a frankót. Én pedig fájó szívvel, de újraterveztem mindent.

– Ekkor hoztam előre két nappal a túrát. Öngyilkos húzás volt, ugyanis a túrára való felkészüléshez _szükségem volt_ a három napra. Nemrég érkeztünk még csak haza a balatoni evezésből, sem a kocsi, sem a túrafelszerelések nem álltak még készen az új túrára. Nem ez volt a legdurvább, inkább csak a helyzet érzékeltetésére írom le: a kajakos pólókat még kilötybölni sem volt időm, úgy vittem ezeket bringás pólóként magammal. Minden napra be volt osztva, hogy mi mindent kell megszerveznem, összeraknom, megszerelnem, elpakolnom, visszapakolnom. Na, ez mind besűrűsödött egy délutánra.
– Mondanom sem kell, semmilyen terv nem volt. Addig oké, hogy végigmegyek Veszprémből Badacsonytomajig a Balaton-felvidéken, de utána mi legyen? Jó, menjünk vissza is ott. Nem rossz ötlet, de nem is jó. A visszaútra már nem tudok hasonlóan rusztikus utat tervezni, az már zömében aszfalton menne, csakhogy azt ismerem, nagyon is ismerem. Ettől még lehetne, de nem annyira izgalmas, mint amennyire nehéz.
– Végül beugrott a megoldás. Első nap: a tervezett. Alvás a tomaji kempingben. Második nap: tekergés a tanúhegyek között, illetve egy gyors kör a Keszthelyi-hegységben. Mindkettő régi elmaradás pótlása: amíg errefelé laktunk, a korábbi portyáim maximum Zánkáig terjedtek, a Keszthelyi-hegységet állandóan csak nézegettem, de soha nem jutottam el odáig. Most itt van az alkalom. Harmadik nap: a tóparti kerékpárúton amilyen gyorsan csak lehet, feltekerni Veszprémig, lehetőleg még a délutáni vihar előtt. Jó? Persze, hogy jó.

Ez lett belőle. Kicsit spoilerezek, de ennyi belefér.

A lila vonal volt a tényleges túra, a kék a tervezett. Látszik, hogy Veszprémből lementem valahogy Tomajba, de nem a tervezett útvonalon. Balatonszőlős felett a hegyekben kifogtam egy ritka aljas defektet, végül keresnem kellett egy benzinkutat, az meg csak Balatonfüreden volt. Így az északra tendáló kék vonal helyett lementem Füredre, majd az Aszófő-Pécsely-Vászoly vonalon kapaszkodtam vissza az eredeti trekkre.

Nos, éjjel tizenegyre szereltem meg mindent és pakoltam össze a felszerelést. De sikerült. Gyors alvás, hiszen ötkor már csörögni fog a vekker.

Tápiódzsuva videó

Mi nem volt még? Megvoltak a gravel bringával a rövid tesztek, elmentem kétszer is egy-egy kétnapos túrára (Tata-Velence, illetve Eger oda-vissza, bár az utóbbiról nem készült felvétel), szóval szinte minden megvolt. Szinte. Viszont nem mentem még ki egész napos terepbringázásra. Az egri úton tűnt fel, hogy a Tápióságban vannak terepkerékpáros utak, ideális választásnak tűnt. Onnan evickéltem át Csévharasztra, arrafelé is láttam érdekes helyeket. A végeredmény egy 130 kilométeres mászkálás lett, leginkább homokban, néha alig járható aljnövényzetben.