Egerből a gorálokhoz

Egy újabb félúton feladott túra, nyilván megint műszaki hiba miatt.

Pedig milyen jól indult…

Írtam korábban, hogy tetszik, tetszeget ez az új rásegítéses bringa, de egyszer meg kellene hajtani egy hosszabb túrán. Ennek jött el az ideje augusztus közepén. Az eredmény… kiábrándító. Nem tudom. A Valóság nagybácsi mintha megérezné, hogy kinek mi a titkos félelme és jól pofánnyomja vele. Elkezdtem egy videót, ahol elvittem egy próbaútra a bicót, és közben beszéltem mindenféléről. például arról, mik a félelmeim egy ilyen elektromos rásegítésű bringával kapcsolatban és beszéltem arról is, hogy ez a szuperbringa hogyan segített legyőzni a félelmeimet, hiszen ezzel egyáltalán nem kerülhetek megoldhatatlan szituációba. Aztán nesze, négy nap után mégis az lett.

De először lássuk azt a négy napot, hiszen ezek a napok nagyon rendben voltak.

Leutazás Egerbe
2025.08.09 szombat

Ez mindig veszélyes műfaj. Öcsémék pénteken érkeztek haza Horvátországból, a hűtő pukkadásig volt Ozujskóval, ráadásul kerti sütögetést terveztek a szomszéddal, adtunk az érzésnek. Mindezt egy hét napra tervezett, 600 kilométeres és 8000 méter szintet tartalmazó túra előtt közvetlenül. Oké, hogy rásegítéses bringával megyek, de ez az első nagyobb túrám vele, fogalmam sincs, mennyit kell tekernem és mennyit segít be. Pontosabban, terveim szerint a legminimálisabb rásegítést szándékozom csak igénybe venni, hiszen alapvetően szeretek bringázni, ez a bicaj csak azért kell, hogy időnként átsegítsen a nehéz pillanatokon.

Eger – Rozsnyó
2025.08.10 vasárnap

Reggel üdén és frissen ébredtem. Na jó, nem. De ittam egy sört reggelire és már pörögtek is a lábaim. Csak rá kellett tenni a bringára és már mentem is.
A mai napra ez volt az útvonal: Szilvásvárad, Ózd, Tornalja, Pelsőcz, Rozsnyó. Nem túl veszélyes, Szilvásváradig masszív, de enyhe emelkedő, Ózd előtt, Farkaslyuknál van egy nagyobb mászás, utána végig megint hosszú, de enyhe emelkedő. 105 kilométer, 6-700 méter szint. Teljesen ideális, ugyanis szerettem volna nyugodtan kipróbálni, mennyi is a hatótávolsága a bringának. A weboldalán lévő kalkulátor azt mondta, hogy 120 kilóra 150/100/40 km a hatótávolság, tereptől függően. Csak éppen nem részletezte, mit tekint közepes, illetve magas emelkedőnek. Nem mindegy. Úgy terveztem, hogy igyekszem spórolni: ahol lehet, kikapcsolom a rásegítést, aztán meglátom, mennyi szufla marad a végén az aksiban.
Rögtön az elején történt egy baleset: Bélapátfalva-bányatelepen már kilenc előtt nyitva volt a kocsma, és Kőbányait csapoltak. Osztottam, szoroztam, pokoli kánikulát jósoltak mára, talán még Ózdon tudnék sört inni, ott meg azért nem szivesen, utána viszont már nem nagyon érdemes, jön a meleg. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni. Szilvásváradon utánaküldtem két rétest, így megvolt egész napra a kaja is, meg a pia is.
Tempósan haladtam, a farkaslyuki emelkedőt igazából meg sem éreztem, utána meg már nem volt több. Bánrévén ittam egy zéró radlert, aztán meg már Szlovákiában voltam. Tornalján szomjaztam meg legközelebb, de a teszkóba nem volt kedvem bemenni (ismerem a helyet, a közbiztonság… mondhatni hiányos), aztán megláttam egy szolgáltatóházat, benne egy cukrászdával, amely előtt egy nagypapa üldögélt a kisunokájával. A nagypapi sört kortyolgatott. Na, abba a cukrászdába én is benéztem és gazdagabb lettem egy 12 fokos Kozellel. Még csak nem is láttam addig ilyet. Innentől monoton tekerés a perzselő napon. Pelsőcznél kapott el a következő kisértés. Találtam egy kellemesen lepusztult krcsmát, árnyékos padokkal. Bezörrentem. A csapos kisasszony rögtön az elején megvett, amikor a korsót a fagyasztóból kapta ki.
Felmerülhet, hogy én általában nem tartom praktikusnak kánikulában a sörfogyasztást. Ez így is van, de úgy látszik, az elektromos bringánál belefér. Ez ugyanis nem késztet annyira intenzív mozgásra, mint a hagyományos bringa, emiatt nem is hevít fel annyira a sör. Nyilván túlzásba sem szabad vinni, de egy-két korsó belefér. Különösen Szlovákiában.
Iszonyat korán érkeztem meg Rozsnyóba. Ez egy általános tapasztalat volt a túrán, mindenhová több órával hamarabb érkeztem meg a tervezettnél. Azaz alaposan újra kell gondolnom az elektromos bicóval történő túrákat, ha szeretném, hogy ezzel is délután 5-6 között érkezzek meg, a jelenlegi túrán megtapasztalt 12:30-15:00 helyett.

Na mindegy, 17:00-ra jelentettem le magam, 14:30-kor már ott voltam. A recepció csak 15:00-től élt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy először átveszem a szállást, majd onnan sétálok át az 500 méterre lévő Kauflandba bevásárolni, de a jelenlegi helyzetben praktikusabbnak tűnt érkezés előtt bevásárolni. Hát, Árpád… nem volt az. Úgy kezdődött, hogy már a bevásárlókocsiknál koldult egy idősebb cigány, mindenkinek odaszólt, nekem is, a bejáratnál meg egy 5-6 fős cigánycsapat ordítozott, veszekedett. Gondolhatod. Nekem meg a bejárat mellett kellett hagynom egy, a felszereléssel együtt többmillió forint értékű bringát. Ilyen gyorsan sem vásároltam még be. Ennek meg is lett a következménye, nem volt időm normális hideg sört keresgélnem, így egy kézműves sörfőzde hűtőjéből kaptam ki pár sört. Mint kiderült, mind extra keserű IPA volt. A svédcsepp ezekhez képest labdába sem rúghatott. Mire kiértem, már állt a bál, a cigányokat biztonsági őrök vették körül, igyekeztek eltávolítani őket az ajtótól, persze ők sem hagyták magukat, ment az ordibálás. De a bringám megvolt, gyorsan elpakoltam, aztán mentem a dolgomra.

A korai érkezés okozott némi gondot, de megoldottuk. A szállás ultra szuper volt, a túra legjobb szállását itt fogtam ki. Pakolásztam, töltögettem, aztán nagy pihenés. Határozottan furcsa érzés volt, hogy ennyire ráérek. Ezt később sem bírtam megszokni. Ha jól van szervezve a túra, akkor az ember nem érkezik meg túl korán. Az ugyanúgy nem jó, mint a túl késő.

Rozsnyó – Szlovák Paradicsom
2025.08.11 hétfő

Éjszaka elméletileg hidegfront érkezett, meg a mai nap hegyitúra lesz, 20-23 fok közötti hőmérsékletet jósolt egész napra a a meteorológia app, én pedig elégedetten bólogattam. Egyébként ez be is jött, egyedül akkor szaladt fel a hőmérséklet 35 fok fölé, amikor kint hagytam a bringát a napon, miközben ebédeltem.

Dobsináig nem történt semmi érdekes. Így is terveztem. De utána… na, ott indult be a gyönyör. Poprád, Lőcse és persze Podlesok/Káposztafalva egy 600 méter magasan lévő fennsíkon vannak. Ide fel kell menni, úgy, hogy közben meg kell mászni egy 900 méteres hegyet, és ez a mászás Dobsinánál kezdődik. Már az országút is hatalmasat szerpentinezik, de én bevállalósabb voltam. A Komoot jelezte, hogy van erdei bringaút is, én meg úgy voltam, hogy ez valójában egy e-monti, miért ne próbálnám ki, mit tud terepen? Szokták mondani, hogy a legizgalmasabb túrák alapja a tudatlanság, nos, ez most is tökéletesen fejezte ki a helyzetet. Lendületből felszenvedtem magam egy 13%-os köves, kőtörmelékes úton, boldogan tekertem is pár kilométert, mire rájöttem, hogy rögtön az elején eltévedtem, visszagurultam a startmezőre, majd újból megmásztam a hegyet, immár a jó úton, szerencsére ez már csak 10%-osan emelkedett, persze kőtörmelék, az volt, mintha fizettem volna érte. De végül fent voltam. Kibírtuk. Én is, a bringa is.
A sztratenai kocsmában terveztem sört, de fertőtlenítés miatt zárva volt. Végül csak a célban, a podlesoki túraközpontban tudtam egyet inni, gondolhatod, mennyire porzott a vesém. Viszont megint durván korán érkeztem. Itt már módosított érkezést adtam le tegnap, a korábbi 17:00 helyett 15:00 órát… és 12:30-kor már ott voltam. 65 kilométer, 1050 méter szint, a szint nagy része kőtörmelékes, köves ösvényen. És mégis. Oké, elmentem ebédelni, egy olyan étterembe, amelybe májusban többször is megpróbáltunk eljutni, de sohasem volt nyitva. De még így is… csak délután kettőig, amikor kinyitott a kempingbolt, addig is másfél órát kellett kihúznom az étteremben, ami nem is egyszerű feladat, feltéve, ha az ember nem akar csacsira becsípni. Egy korty sör mellett üldögélni egy órát… eléggé frusztráló. Aztán gyorsan bevásároltam, utána átvettem a szállást, becuccoltam, mindent felraktam töltőre, kialakítottam a körletrendet, lezuhanyoztam… és ekkor volt fél négy. Feküdtem az ágyban, néztem a plafont és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal.

Pár szó a szállásról. A Szlovák Paradicsom iszonyúan felkapott hely. Szezonban többszáz méteres sorok állnak minden létra előtt. Egyszerűen ilyenkor fullon van. Mind a terep, mind a parkolók… és mind a szállások. De nem csak Podlesokban, hanem bent Káposztafalván is. Én végül őrült nagy szerencsével egy cserkésztáborban találtam egy lyukat magamnak. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy barakképület, 12-15 picike szobával, a fal funérlemez, közös vécé/fürdőszoba a folyosó végén, a közös konyha mellett. Tekintve, hogy jó tíz évig voltam kollégista, engem ez nem igazán zavart, de kényelmesnek azért nem nevezném. Azzal viszont tisztában voltam, hogy ennek is nagyon örülhettem.

Miután meguntam a plafon nézegetését, a mobilomon lévő könyv sem tudott igazán lekötni, végül kisétáltam a Fehérvíz és a Hernád összefolyása melletti sziklára. Üldögéltem, néztem a tájat. Szép, de nem túl változatos. Visszasétáltam. Plafon. Aztán korán elaludtam. Dacára annak, hogy a barakk ekkor éledt fel, ekkor érkeztek haza a túrázok és indultak be a bulikázások.

Szlovák Para
2025.08.12 kedd

Ma tökmindegy volt, hogy mikor indulok és ugyanolyan tökmindegy, mikor érkezek. Ma ugyanis itt maradok, helyben, és egész nap a Szlovák Paradicsom bringás túraútvonalait fogom járni. El se hiszed, mit jelent ez nekem. Habár a májusi túráról szóló beszámolót úgy fejeztem be, hogy kész, vége, ide már nincs értelme visszajönnöm, de azért a kisördög már akkor is motoszkált bennem: oké, gyalog tényleg nem… de kerékpárral? Hiszen vannak kerékpáros útvonalak is. Nyilván nem tálcások, létrások, dongalétrások, de azért ezeken az utakon is lehetnek kihívások, mások, mint amelyek a gyalogtúrás útvonalakon vannak. Össze is raktam egy 60 kilométer körüli, 1200 méter szintes túrát, mely bejárja a Szlovák Paradicsom számomra még ismeretlen részeit. És ember.. el tudod képzelni azt az érzést, amikor a cowboy begördül kerékpáron a Menedékkő turistaházhoz? Leszáll, sercint egyet, majd megfeji a sörtehenet?
Nos, ez volt a terv. Sikerült? Háát…
A Menedékkőhöz simán felmentem, dacára a murvás útnak és a 10-12%-os emelkedéseknek. De már útközben látszott, konkrétan a sárga/piros elágazónál, hogy lesznek itt még gondok. Lettek is. Miután visszatértem és ráfordultam a Glac útra, 18%-os, laza kőtörmelékes út fogadott. Több kilométer hosszan. Egyszer egy kő fogott meg, egyszer a törmelék sodort ki az úton kivülre. Mindkétszer biztos voltam benne, hogy nem tudok újra elindulni, ember, ilyen meredekség és ennyire bizonytalan talaj, de mindkétszer megoldottam valahogy. Végül megcsináltam. A Sucha Bela kijáratánál ültem le pihenni egy padra és percekig csak pislogtam hitetlenkedve. Nem néztem ki magamból ilyesmit.

Az eddigiekhez képest a hátralévő út már sétaterep volt. De csak ahhoz képest. Azért akadtak kemény részek is bőven, de a duzzadó önbizalom átsegített mindegyiken. Délben már a Geravynál voltam. A menedékház fullon nyitva volt, alul is nyílt egy kiszolgáló pult, semmi extra, gyorskaják és sör, de nekem az utóbbi is bőven elég volt.

Innen elméletileg a zöld kerékpárút vitt volna tovább… ha létezett volna. Elindultam rajta, de egy iszonyú szűk ösvényt kaptam, tele turistákkal, majd bejött egy keresztbe kidőlt fa, melyen fogalmam sem volt, hogyan vonszolnám át a nehéz bringát, majd láttam, hogy később egy sűrű bozótos jön, újabb keresztbedőlt fákkal, szóval káromkodtam egyet, majd visszamentem a Geravyhoz, utána pedig a kék kerékpárúthoz, melyen legurultam Sztratenába. A kocsma megint nem volt nyitva, még mindig fertőtlenítették. Ezen valahogy megnyugodtam, a franc sem akart volna olyan kocsmában sört inni, melyet két napig kell fertőtleníteni. Innentől már a tegnapról jól ismert úton tekertem el Podlesokba. A változatosság kedvéért ma egy másik étteremben kajáltam, aztán bolt és a szállás. Délután háromkor. Pedig nehéz volt a terep, több, mint 1200 méter szint, 60 kilométer… mégis itt vagyok már háromkor. Este nyolcig olvasgattam, aztán valahogy álomba imádkoztam magam abban az őrült kakofóniában, amilyen ilyenkor egy turistaházban szokott lenni.

Podlesok – Zakopane
2025.08.13 szerda

Egyszerűen nem tudok későn indulni. Amikor az ember este nyolckor fekszik le, legkésőbb reggel hatkor kilöki az ágy. Most is, nyolckor már úton voltam. Márpedig ilyen korai induláskor borítékolható, hogy korán is fogok megérkezni.
Dombvidék. De nem az a szelíd fajta. Őrületes nagy mászások voltak rajta, embertelen forgalomban. Oké, a rásegítés dolgozott, de a reggeli csúcsforgalomban akkor sem volt nagy élmény tekerni. Poprádon végülis átjutottam, de nem akarok beszélni róla. Ritka vacak volt. Utána viszont teljes meztelenségében mutatkozott meg a Tátra, én pedig nem győztem gyönyörködni benne.
A nagyon forgalmas útról lejöttem, tulajdonképpen Felsőtátrafüredig nyugisan araszolhattam felfelé a 8-10%-os emelkedőn. Viszont már itt feltűnt, hogy valami nincs rendben a bringa motorjával. Ekkor még nem tudtam, hogy mi is van: szubjektív a jelenség, azaz velem galoppozott el a ló és kezdtem el túl sokat várni a rásegítéstől, vagy tényleg kevesebb rásegítést kapok annál, mint amennyit kapnom kellene? Tesztelgettem, figyeltem, mint egy elhivatott patkányagykutató, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Közben felértem a tátrai autós körútra, először bepróbálkoztam a hivatalos kerékpárúttal, de az is barom volt, aki ezt kitalálta, nagyon hamar visszamentem a főútra. Ember, másfél méter aszfaltcsík, tele gyökérfelnyomással, turistával, bringásokkal. Nemhogy haladni nem lehet rajta, de folyamatos az életveszély. Aztán amikor a kerékpárút rávezetett egy meredek lépcsőre, amelyen alig bírtam leszenvedni a bringát, bepöccentem és mentem a főúton.
Egy ideig.
Ugyanis Matlárháza és Barlangliget (Tatranska Kotlina) között a Komoot berajzolt egy hosszú és izgalmasnak tűnő kerékpárutat. Ezt meg akartam nézni.
Háát…
Eleinte rendben volt. Aztán fokozatosan durvult be. Egyre több lett a kő. Aztán a kőtörmelék. Aztán kezdett szűkülni az út. Végül már gyalogösvény lett belőle, durva meredekséggel, gyakorlatilag kerékpározhatatlan talajjal. Itt taknyoltam is egyet, szerencsére csalánba estem, nekem nem lett bajom, a tükröm bekrepált, minden mást meg tudtam szerelni. De ezt kerékpárútnak nevezni… duzzadó önbizalomra utal. És a valóságtól való teljes elszakadásra.
Barlangligeten nyalogattam a sebeimet, megszereltem mindent, ami szétesett, aztán a Bélai cseppkőbarlang előtt megebédeltem. Bryndzove halusky. Miért kérded? Mindenhol ezt ettem. Nincs két egyforma.
Ez az incidens viszont végül teljesen elvette a kedvemet attól, hogy a főút helyett a terepen csalingázó kerékpárúton menjek. Eljátszottátok a bizalmamat, Géza. Illetve Béla. Persze ez azzal is járt, hogy forgalomban kellett tekernem, hosszú tíz percekig meg sem tudtam szólalni, akkora zaj volt. Nem mintha olyan sokat tudtam volna beszélni, itt jött Zsgyár mellett egy soha véget nem érő emelkedő és a rásegítés nem volt topon. Én szerencsére igen, feltekertem így is. De határozottan éreztem, hogy a pedálnak van egy erős ellenállása, melyet le kell küzdenünk, nekem és a rásegítésnek. Ez azért visszafogta a haladást.
Aztán így hullámozgattunk. Javorina, majd Lysa Polana, a határ, egy újabb gigantikus emelkedő, a rásegítés megint betlizett, balkanyar Zakopane felé, emelkedők, lejtők, a helyzet a végére annyira bedurvult, hogy egy hosszú 4%-os emelkedőn úgy tudtam csak felmenni, hogy leváltottam a legnagyobb lánckerékre, rásegítésből a legerősebbet (high) hívtam elő és még így is bele kellett állnom. Mondanom sem kell, a high rásegítést soha nem kellett használnom a túrán, egyedül Budán volt rá szükségem eddig egy 25%-os emelkedőn. Mint ahogy azt sem kell mondanom, hogy egy 4%-os emelkedőn rásegítés nélkül is könnyedén fel kellett volna mennem. Egyszerre lett volna kedvem sírni és dühöngeni. Ez ugyanis azt jelentette, hogy vége a túrának. A motor krepált be, márpedig ez egy drága dolog, túl drága ahhoz, hogy hozzáengedjek egy akármilyen szervizt egy garanciális kerékpárhoz. Ezt haza kell vinni és otthonról elindítani a garanciális ügyintézést. Bebuktam két szállást és három napot a túrából, mindhárom nap különösen szép és izgalmas lett volna. (A teljesség igénye nélkül: Magas-Tátra északi oldala, Kócs-hegység, Kvacsányi szurdok, Liptói medence, Vág völgye, Alacsony-Tátra, Priehyba hágó, Garam völgye, Aggtelek és a Szörnyű völgy.) Nos, ennyi. Telefonáltam Nejnek, hogy vegyen ki egy nap szabit és holnap jöjjön értem a furgonnal.

Persze ekkor még bőven nem voltam a célban, veszettül szurkoltam, hogy innen lejtsen végig az út Zakopánéig, azon belül a szállásig. (A gurulásssal nem volt gond, a motorfék tekeréskor indult be.) Nagyjából így is történt. Aztán persze még nem lett vége a keserű pohárnak. Megint korán érkeztem. Háromkor voltam a hotel recepciójánál, négytől volt checkin. Elhajtottak. Felvetettem, hogy esetleg itt hagyhatnám addig is a bringát. Azt mondták, hogy persze, vigyem le a pincébe. Lift? Nincs. Nehogy már ne tudjam megemelni és kézben levinni. Én meg úgy néztem rájuk, mint akik még sohasem láttak túrabringát felszerelve, a cucc simán volt negyven kiló. Nyilván a táskákat le tudtam volna róla szedni, de ahhoz kellett volna a szoba. Melyet csak a checkin után kapok meg. Végül hagytam az egészet a fenébe, leültem a szálloda lépcsőjére és egy órán keresztül nézegettem a köldökömet. Utána megkaptam a kulcsot, felcipekedtem a szobába, levittem a bringát a pincébe, rádugtam a töltőre, majd felmentem, szuttyogtam, végül elmentem vacsorázni a Kulipintyóba. De még így is piszok korán értem haza, kínomban lengyel könnyűzenét néztem a tévén, mondjuk úgy, hogy ez már kínzásnak is túl erős volt. A csúcspont egy Stallone film volt, melyet egy unott férfihang szinkronizált alámondással. Nem volt ismeretlen a műfaj, láttam ilyen filmeket itthon is. A 90-es években. És már akkor is iszonyat gagyi volt. Szóval szenvedtem rendesen, de ez illett legjobban a hangulatomhoz.

Hazautazás
2025.08.14 csütörtök

Elméletileg délben kellett volna elhagynom a hotelt, de egyszerűen nem bírtam 8-nál tovább aludni. Meg Nej délre igérte magát, akkorra már mozgásban akartam lenni. Tízig valahogy elhúztam az időt (lengyel könnyűzene, alámondásos akciófilm), aztán elhagytam a biztos menedéket. Felmásztam Kuznyicéig, igen, az emelkedő tetején megjelent a hiba, ami megnyugtatott, mert egyik titkos rémálmom, hogy elromlik valami nagyon drága dolgom, de amikor visszavisszem, akkor meg megjavul, aztán éppen volt fent egy szabad asztal a bolt előtt, vettem zéró Zyviec-et, meg péksütiket és elvoltam a tömegben, mint a befőtt. Délre lementem a rondóhoz, egyszer csak megjelent Nej is a furgonnal, beálltunk egy napi parkolóba (az automatát megint nem sikerült megfejtenünk), majd elsétáltunk a Kulipintyóba, mert egy céklalevest dobtam fel jutalomként Nejnek, ha hazavisz, utána pedig hazacsorogtunk. Azóta eltelt egy nap, pakolás, szervezéshegyek, a bringa gyártójának még nem írtam, de mindegy is, hétvégén úgysem olvasnak levelet.

Szóval így. Azt kell mondanom, hogy az elképzelés jó, a rásegítéses bicaj – ha működik – jó megoldás. A kulcs az, hogy az én kezemben van a szabályozás: használhatom úgy is a rásegítést, hogy semmit ne kelljen erőből tekernem. És használhatom úgy is, hogy időnként bele kelljen feszülnöm. Rajtam áll. Amíg működött a cucc, nálam az vált be, hogy akármilyen meredek emelkedő is volt, akkora rásegítést tettem rá, hogy olyan 4-5%-os emelkedőnek feleljen meg. Ez tulajdonképpen egy felsőlevágású szűrő, 4-5 százalékig megkapok mindent, afölött viszont csak a 4-5 százalékot. Legyen akár 18-20% is. És ez így rendben is van. Ha olyan túrát tervezek, ahol a meredekségek 10% alatt vannak, továbbra is a gravelt fogom használni. Ha ennél erősebb meredekségek lesznek, akkor meg jön az e-bike.

Fényképalbum

Eger – Zakopane

Túraútvonal

[Update]

Ezt gyorsan tisztázzuk, mielőtt mindenki tűzre dobná az elektromos bringáját. Nem tudom, mennyire közismert, nekem új volt, de ahogy beszélgettem ismerőseimmel, közülük másokat is meglepett, hogy a középmotoros elektromos bicók motorjában kikapcsolt rásegítésnél, illetve rásegítés mellett rossz sebességi fokozat használatakor ellenállás ébred. Ez nem hiba. Nem bug, hanem feature. Ezt a kereskedő írta vissza, amikor reklamáltam. Simán lehet az is, hogy egy átlagos elektromos bringánál ez az ellenállás alig érzékelhető. Ez a jószág viszont nem átlagos erejű, a 900Wh akkumulátor és a 95 Nm nyomatékú motor brutál. Jelenleg (2025 augusztusában) a magyar piacon nem találtam ilyesmit..

Egy ilyen erős motornál már érzékelhető és zavaró is lehet ez a szokatlan ellenállás. Szokatlan, mert hagyományos kerékpárnál ilyen nincs. Ha emelkedőn túlságosan gyenge fokozatban megyek, akkor legfeljebb pörgetve hajtom a bringát. Ugyanez ennél a kerékpárnál ellenállást gerjeszt és összességében nehezebb lesz tekernem, mint erősebb fokozatban. (Ez történt Zakopane előtt.) Ha 20-22-vel gurulok kikapcsolt rásegítéssel és rátekerek, gyakorta azt tapasztalom, hogy gyorsulás helyett fékezés történik. Ez megint az az ellenállás, mely nem hiba, hanem tulajdonság.
Amióta hazajöttem, komoly energiákat fektettem a tesztelésekbe. Bekameráztam a gépet, bemikrofonoztam magamat, rögzítettem mindent, itthon telemetriát raktam a felvételekre, elemezgettem, ahogy illik. Mostanra meglett a magyarázat az anomáliákra. Az, amiről fentebb is beszéltem. A kerékpár jó… csak hát ilyen.
Természetesen nem mentegetni akarom magamat, hülye voltam. Túl korán mentem nagy túrára. Két próbautam volt előtte a bringával, egy sima alföldi 40 kilométer és a Normafa a maga 70 kilométer távjával és 400 méter szintjével. A túrán meg röpködtek az ezer méterek, megpakolt bringával. Ekézhetném magam azzal is, hogy reagálhattam volna higgadtabban, de ha nincs meg az alapinformáció a váratlan ellenállás megjelenéséről, akkor az ember csak műszaki hibára tud gondolni, az meg elég frusztráló.
Na mindegy, én ezt az egészet tanulópénznek tekintem. Kicsit drága volt, de manapság az élet ilyen, ha rúg, akkor nagyot rúg.