Vége lesz

Hazafelé tartottunk. Az autóban ketten ültünk, a gyerek és én.
Aztán váratlanul kifogyott a benzin. Még éppenhogy be tudtam gurulni egy ismeretlen nagyváros nagy lakótelepén egy parkolóba.
Elkezdtem kipakolni a sporttáskákat a csomagtartóból.
– Ezt fogd meg. Meg ezt is – adtam oda a gyereknek, majd fordultam vissza a kocsihoz – Tudsz még csomagot vinni?
– Igen.
De mire kiráncigáltam az újabb sporttáskát, a kiskrapek már elindult. Nemhogy elindult, de olyan messzire jutott, hogy kiabálnom sem volt érdemes. Pedig határozottan nem a vasútállomás felé tartott. Néztem, ahogy nagy komoly fejjel megy előre, cipeli a nehéz táskákat. Háát… őt már sohasem fogom látni. Ránéztem a kezemben tartott táskára. Valószínűleg tudta volna még használni, de hát így alakult.
Kivettem a maradék cuccot, aztán léptem párat. Visszanéztem a kocsira. Ismeretlen város, ismeretlen, de hatalmas lakótelep… ezt se fogom már később megtalálni. Jó kis autó volt.
Határozottan elindultam a vasútállomás felé. Afelé, ahonnan számomra már nem indulnak vonatok.

5 Comments

  1. Ez a sztori majdnem olyan szomoru mint hogy ma meghalt David Lynch. Remelem te amugy jol vagy!

  2. Írd át a címet, Vége lesz helyett, “Életre való, megmarad”-ra és már nem olyan szomorú. Átrakja a hangsúlyt a kiskrapekra, ő lesz a lényeg meg amit táskában cipel belőled.
    Egyébként meg még nálad is van egy táska.

  3. Ezt rendszeresen félre szokták érteni. Az ‘Oroszlánkarmok’ cimke azt jelenti, hogy valamiféle irodalmi próbálkozás. Azaz annak ellenére, hogy egyes szám első személyben íródott, egyáltalán nem azt jelenti, hogy rólam szól. Jelen esetben nagyon nem.

  4. Az a lényeg, hogy a srác jó irányba tartson. Nem feltétlenül a vonatállomás felé, de jó felé.

    És ha jó csomagokat adtál neki, akkor nem fog NAGYON eltévedni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *