Még nem kezdett el hatni igazán a fájdalomcsillapító, amikor megjött az orvosi vizit.
– Hogy érzi magát?
– Nem túl jól – suttogtam.
– Mi a baj?
– Most múlt el a műtét érzéstelenítője és még nem hat a frissen beadott.
– Aha. Hát, ilyen van. Hamarosan jobb lesz.
– Persze. Viszont ez nagyon rossz. Kérhetném, hogy amíg bent vagyok, rendszeresen kapjak fájdalomcsillapítót?
– Természetesen – bólintott, majd odafordult a jegyzetelő nőhöz – Írj fel a betegnek fájdalomcsillapítót. Ja, meg írd fel, hogy a gyógytornász jöjjön fel ebéd után megsétáltatni a fiatalurat.
Nekem fél méterre kigúvadt a szemem. Megsétáltatni? Öt órája műtöttek! Milimétereket sem merek mozgatni a lábamon, nemhogy súlyt helyezni rá. Ez biztos csak valami betegszivató orvosvicc lesz.
A délelőtt eseménytelenül telt. A társamat hazaengedték, egyedül maradtam egy háromágyas kórteremben. Nemsokára megérkezett Nej, hozott csomó mindent, leginkább jókedvet. Szükségem is volt rá, ez az egész nem csak fizikailag viselt meg, hanem mentálisan is. (Ezt egy héttel később írom, de még mindig, ha eszembe jut, hogyan éltem az előtt a szerencsétlen esés előtt és hogyan fogok most, könny szökik a szemembe.) Persze hozott mindent, amit jónak látott, meg mindent, amit a kórház megkövetelt. Addig semmim sem volt. Ruhám sem, pucéran feküdtem a lepedőm alatt (takaróm sem volt), de még órám sem, tényleg semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Azért ha az ember közelében van legalább egy mobiltelcsi, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, dehát az sem volt.
Az ebéd meglepően jó volt. Utána nem sokkal bevigyorgott a gyógytornász csajszi.
– Akkor most tornázzunk! – javasolta.
– Csinálja. Majd nézem.
– Haha! Maga fog tornázni!
Nem is maradt időm tiltakozni, lerántotta a lepedőmet.
– Hoppá. Vegyen fel valamit.
– Én ugyan nem. Ott van az asztalon egy sporttáska, abban talál alsónadrágot. Legyen kedves, adja fel rám.
Felöltöztetett. Majd elkezdte csavargatni a lábfejemet. Azzal nem is volt semmi baj.
– Most feszítse meg a combjait!
Igazából azzal sem volt gond, a fájdalomcsillapító ekkor már hatott.
– Eddig nagyon jó. Most pedig felülünk!
Ez már nem ment olyan könnyedén, a bal lábamat ő emelte meg és mozgatta, miközben én a maradékot kormányoztam, hátsó madárfogással az ágy vasába kapaszkodva. De végül ültem az ágy szélén.
– Remek! – ujjongott a csajszi – Most pedig kapaszkodjon bele ebbe a járókeretbe és álljon fel!
Ekkor már nekem is kedvem támadt a játékhoz, belekapaszkodtam és a jó lábammal felálltam.
– Erről van szó. Felállt! Mit szól hozzá?
– Nem hiszek a szememnek.
– Ugye? Most viszont üljön vissza, mára elég ennyi.
Leültem, közös munkával vissza lettem hajtogatva az ágyra, betakaróztam a lepedőmmel.
– Holnap is jövök. Addig gyakoroljon! – búcsúzott el.
Azannya. Pár percnyit éltem! Másfél napnyi totál mozgásképtelenség után volt pár reménykeltő pillanat.
Nyilván nem hagytam ennyiben. Kifújtam magam és egy félóra múlva már kúsztam is lefelé az ágyról. A béna lábamat nem tudtam mozgatni, de azt találtam ki, hogy a jó lábammal nyúltam alá és úgy emeltem le az ágyról. Ültem. Utána rátámaszkodtam a járókeretre. Álltam. Szédültem, mint az állat, hányingerem volt, fejfájásom… de álltam. Sőt. Megmámorosodtam és megpróbáltam járni. A technikát hamar kitapasztaltam és simán el tudtam sétálni a vécéig. Aztán ha már ott jártam, pisiltem is egyet. Éljenéljenhurrá. Viszlát kacsa(1), ágytál pedig most már biztos, hogy nem is lesz. Feltéve persze, hogy rá tudok ülni az ülőkére, de csak megoldom valahogy.
Visszaaraszoltam az ágyig és visszafeküdtem. Ez volt a legszarabb rész, nem részletezem. De megcsináltam. Tíz órával a műtét után önállóan felálltam, mentem pár métert, majd visszafeküdtem. Talán megmaradok.
~oOo~
(1) Essen pár szó erről a szárnyasjószágról. A megfigyelőben nyomta a kezembe egy megtermett nővér.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Kacsa – nézett vissza meglepetten.
– És ezt hogyan kell használni?
Teljesen zavarba jött. Egy nővér.
– Hát fogja és beledugja azt, amit bele tud dugni, aztán pisil – oldotta meg végül.
Na most nem vagyok annyira debil, amennyire látszok, meg a csajszit sem akartam szivatni, de elsőre tényleg nem értettem a dolgot. Mentségemre szóljon, hogy ekkor még azt hittem, ez az egy eszköz jó mind a két anyagcsere-folyamatra. Aztán a szobatársaim meséltek az ágytálról és így már minden világos lett.
Viszont… hülyén hangzik, de teljesen megszerettem a kacsát. Nagy találmány. Teljesen tiszta, hibázni gyakorlatilag lehetetlen. Most, amikor már viszonylag könnyen kelek/fekszek, éjszaka még mindig a kacsát használom és egyre inkább az motoszkál a fejemben, hogy ha teljesen meggyógyulok, lehet, akkor is meghagyom. Az egészséges élethez hozzátartozik a sok folyadék, ez viszont azzal jár, hogy éjszaka legalább kétszer ki kell menni vécére. Simán előfordulhat, hogy ennyi mozgástól kimegy az álom a szememből. A kacsához meg még ki sem kell nyitnom a szemem, két perc és már alszom is tovább. Sőt! Gondold végig ugyanezt túrakörnyezetben! Eddig az volt, hogy magamra rángattam valami ruhát a sátorban, görcsberándulva felszenvedtem valami cipőt, elmentem az adott esetben 20-200 méterre lévő vécére (nem mindig lehetett a sátor mellé pisilni), ott ugye égett a világítás, végképp kiverve a szememből az álmot. Majd ugyanez vissza, bemászni, cipő le, ruha le. Van, amikor esőben. És mindezt lehet, hogy kétszer. Ember legyen, aki ezek után vissza tud aludni. Kacsával ugyanez úgy nézne ki, hogy még csak a hálózsákból sem másznék ki, elintézem, amit kell, rázárom a kupakot, kiteszem a sátor előterébe. Ha megint kell, akkor megint. Reggel pedig vagy kiborítom a kerítés mellé, vagy elsétálok vele a klotyira. Röhögj ki, vessél meg, de elég komolyan gondolkodok rajta, hogy rendszeresítem a túrafelszerelésbe.
Praktikus megjegyzés: a zöld teára figyelni kell. Hatékony vízhajtó, mely simán produkál olyat, hogy egy éjszaka megtelik az edény, márpedig ezt használat közben nem igazán lehet észrevenni. Az álmoskönyv szerint ez nagy takarítást jelent a következő napon.
~oOo~
Délután kaptam egy szobatársat, innentől végig ketten voltunk. De ez még így is luxusnak számított.
És tulajdonképpen így teltek a napok. Az éjszakák mind vacakok voltak, nem bírok háton aludni, máshogy meg nem lehetett, a külső ajtó éjszaka is nyitva volt, bejött a fény, bejött a hang, szívszorító volt hallgatni, hogy demens emberek mekkora cirkuszokat produkáltak, az egyik például állandóan azért ordibált, hogy azonnal vigyék kórházba. Szóval alvás, az nem volt. Szombatról vasárnapra jutottam el oda, hogy váratlanul álmodtam.
Tökéletes volt. Egyrészt azért, mert álmodtam. Ez már a negyedik éjszaka volt és a sportóra ma regisztrált először alvást és ott szerénykedett benne 6 perc REM fázis. (Ez mind azért mert megpróbáltam oldalra fordulva aludni és sikerült.) De maga az álom is remekül illeszkedett, bringázás közben történt a baleset, a következő rész lehet a kórházi kálvária, úgy fogok hazamenni, hogy Nej jön be értem a Fiat furgonnal, naponta egyeztetünk, mi mindent kell venni otthonra, az alsógatyám meg… folyamatosan veszekedés tárgya volt a kórházban, a gyógytornász szerint viselnem kell, az éjszakás nővér szerint meg tilos és rendszeresen levetette.
Szabályos, de nem szigorú menetrend szerint éltünk. Voltak vizitek, voltak mérések, reggeli-ebéd-vacsora, takarítások, ágyáthúzások, este fürdetés, de én az első után leváltam, megfürödtem magam a lavórból, szurik, gyógyszerek, mindennek megvolt az ideje.
Emberek, sportoljatok! Mindenhol meglepődtek, hogy a koromhoz képest milyen jók az értékeim. Még a röntgen és – értelemszerűen – a műtét előtt is már 110/80-as vérnyomást, 49-es pulzust és 5.9-es vércukrot mértek. Aztán a gyógyulási folyamatom is érezhetően gyorsabb volt, nem győztek csodálkozni. Egyszerűen a sportos életmód, a jó erőnlét ilyen helyzetben kincset ér.
Az ággyal nem voltam kibékülve, de nagyon nem. Sajnos a részlegen nem volt olyan társalgóféle, ahová ki lehetett volna ülni. Oké, traumatológiai kórház, valószínűleg nem volt rá nagy igény, viszont az sem volt frankó, hogy kaptál egy ágyat, ahol tartózkodhattál és… ennyi. Abban kellett ülnöd/feküdnöd egész nap, éjszaka meg benne aludni. Nem ment. Fájt a derekam, elaludtam a nyakam, fájt a fejem, egyszerűen nem találtam kényelmes pozíciót. Az utolsó éjszakámon a sportóra szerint három órát aludtam, szerintem egyet sem. Az gondolom elég sokat elárul, hogy éjszaka elolvastam mobilról a Titán Szirénjeit. A maradék időben aludtam.
A másik, ami nem igazán akart a helyére kunkorodni, az a széklet volt.
Aztán négy nap után megérkeztem a nagy csomóponthoz.
Kezdjük ott, hogy nem készültem erre az egészre. A cetlimre már régóta felírtam, hogy rendeznem kell az ebook-okat a mobilomon, de csak halogattam. Most meg itt vagyok egy kórteremben és annyi az összes dolgom, hogy gyógyulgassak, ne okozzak gondot. Valami jó olvasnivaló kellett volna. Nej behozott két frissen vásárolt Pratchett könyvet, ezek hamar elfogytak, a mobilon viszont nem volt könnyű olvasmány. Jobb híján nekiálltam Stephen Hawking Az Idő Rövid Története című könnyed krimijének. Megjegyzem, ezt már régóta el akartam olvasni, csak eddig vagy az idő, vagy a kedv hiányzott. Ugyanis szerettem volna végre már megérteni a relativitáselméletet. Megérteni. Ismerni ismerem, tananyag is volt, megtanultam, később elolvastam Einstein írásait is, tehát nagyjából képben voltam vele, nagyjából mint háziasszony a mikrohullámú sütővel, azaz tudtam mi az, tudtam mire jó, de nem tudtam, hogyan működik.
Aztán Hawking könyvének már a bevezetőjéből megértettem. Ez az a bevezető, melyet a tudományos tárgyalásoknál vagy elhagynak, vagy túlbonyolítanak.
És akkor beszéljünk egy kicsit a bélműködésemről.
Szerdán még bringázás előtt voltam vécén. Utána viszont… mintha elvágták volna. Csütörtök hajnalban műtöttek, onnantól elképzelésem sem volt, mi lesz ebből. Kimászni az ágyból, ráülni a vécére, kinyomni, kitörölni, felállni, visszamászni… és mindezt túlélni… lehetetlen.
Aztán szépen alakulgattak a dolgok, ment a felállás, a mászkálás, a visszafekvés, de ekkor meg már nem kellett vécére mennem. A szervezet úgy döntött, hogy feladja, inkább nem.
Végül vasárnap reggel tört meg a csend.
Először kimentem vécére és kiszenvedtem két mogyorót.
Aztán visszafeküdtem, olvastam és megértettem a relativitáselméletet.
Ekkor viszont ki kellett rohannom vécére.
És miközben hosszú tízpercekben folyamatosan pakoltam tele a fajanszot, gyakorlatilag tudomást sem vettem az egészről, mert a fényvillanásként jött megértést kellett belehajtogatnom a fejemben lévő rendszerbe.
Csodálatos, amikor nagy dolgok találkoznak.
Mint céloztam is rá, remekül gyógyultam. Egyre több kört sétáltam a folyosón, kimerészkedtem a lépcsőre is, de azon látszott, hogy jócskán később jöhet csak szóba. Minden értékem tökéletes volt, a gyógytornász sem tudott olyat mondani, amit ne csináltam meg, a vécével kapcsolatos összes folyamatom rendbejött, egyedül az alvás nem ment, de az konkrétan a kórház miatt nem, így semmi akadálya nem volt, hogy hétfőn hazaengedjenek. Nejjel már lázasan tervezgettünk. Volt mit.
Recent Comments