Day: February 1, 2024

Nos, normál helyzetben lehet, hogy jobb lett volna, de ma totális káosz volt. Budapest megsemmisült, a mentősök pedig az őrület határán próbáltak helytállni. Elképesztő, amit az egészségügyben ezen a napon láttam. A műtők éjjel-nappal folyamatosan dolgoztak, a mentőautók lassan már a tetőcsomagtartón is beteget hordtak, a folyosókat hordágyak, kórházi szállítóágyak torlaszolták el, mégis mindenki eljutott a rendelőkbe. Mint írtam, én egyfajta szerencsés early bird voltam, konkrétan az én mentőseimnek sikerült lestoppolniuk az utolsó szállítóágyat. A többieknek meg kellett várniuk, amíg egy beteg végigment a futószalagon, végül áttették a megfigyelőben lévő ágyra és felszabadult a szállítóágya. Ez persze mind növelte a zsúfoltságot.
Egy örökkévalóságig várakoztunk közvetlenül a bejáratban. Ez gyakorlatban a szabadban volt, ugyanis a fotocellás ajtónak a folyamatos forgalomban esélye sem volt becsukódni, teljes mellszéleséggel ömlött befelé a hideg szél. Rajtam egy póló volt az összes ruházat, de szerencsére kaptam egy pokrócot. Ekkor még. Aztán elvittek egy vizsgálóba, itt egy harcias doki mondott pillanatok alatt itéletet az emberekről. Nekem megmarkolta a combomat, ordítottam egy hatalmasat, erre közölte, hogy csípőtörés, kettes vizsgáló. Mentünk vissza az előtérbe. Ekkor nyúlták le a mentőseim az utolsó szállítóágyat. Ez kint volt a két fotocellás ajtó közötti előtérben, jégcsapok lógtak a szélén.
Át kellett volna rakniuk rá. Egymás mellé tolták a két hordágyat, beállították a magasságokat. A hapsi megfogta a felsőtestemet, a nő a lábaimat. A pokróc lecsúszott, de ekkor a pucérság zavart a legkevésbé.
– Háromra megemeljük és átrakjuk! – vezényelt a hapsi.
Nem sikerült. Én meg ordítottam. Aztán megpróbálták még egyszer. Itt történt némi félreértés, mert azt hitték, hogy megint ordibálok és próbáltak hangosan lenyugtatni, emiatt nem jutottam szóhoz, megpróbáltam túlkiabálni őket, amire ők is hangerővel reagáltak, szóval jó nagy cirkusz kerekedett, pedig csak azt akartam közölni velük, hogy azért nem tudnak átrakni, mert a nylon hozzátapadt a seggemhez és az nem engedi, azaz ha valaki le tudná szorítani a nylont az emelés pillanatában, akkor már rég túl lennénk az egészen. Így viszont óriásit kinlódtunk, mire sikerült. Az se dobta fel a kedvemet, hogy amikor rákérdeztem, közölték, hogy most elindul egy vizsgálatsorozat és igen, többször is át fognak pakolni valamilyen vizsgálóasztalra.
Innen eggyel beljebb mentünk, ez kábé annyit jelentett, hogy a nulla fokból bementünk a tíz fokba. Viszont a mentősök elvitték a saját vastagszivacsos hordágyukat, a pokróccal együtt, én pedig kaptam egy lepedőt, azzal is csak deréktól lefelé takartak be. A hideg szél folyamatosan keresztülfújt az előtéren, mi pedig pont az ajtóban táboroztunk, teljes szélességben kitéve a jeges huzatnak. Én elég jól bírom a hideget, de ez már nekem is erős volt. Ekkor már olyan 4 órája kaptam a dermesztő hideget, minimális védelem mellett.
– Nem tudnánk pár métert arrébbmenni? – kérdeztem rá olyan 40 perc után.
– Nem, a következő vizsgálathoz ez a pole pozíció – válaszolt a hapsi.
– Viszont figyelj már, ehhez képest legalább öten megelőztek – vetette fel a nő – Be kellene menni szólni. Tényleg megfagy a beteg.
Így is lett. A hapsi bement, kijött, aztán hamarosan mehettünk is a rendelőbe. Itt átraktak egy asztalra (nem akarok beszélni róla), elvégeztek egy csomó vizsgálatot, felvették az adataimat, előkészítettek a röntgenre. Aztán vissza a szállítóágyra, utána pedig a jeges előtérbe. Szerencsére most már egy sorral hátrébb kerültem, nem direktben kaptam a hideg szelet. De itt sem volt gatyarohasztó meleg. Közben elindult a variálás a cuccommal. Nejnek szóltam, hogy jöjjön be a holmijaimért, de csak egy óra múlva ért volna be, ennyit nem tudtak várni, csakhogy a hivatalos értékmegőrzős csaj nem bírta a rohamot, ő is csak kábé egy óra múlva tudott volna foglalkozni velem, szóval jobb híján egy zsákban cipeltük a holmijaimat vizsgálóból vizsgálóba.
Egy újabb örökkévalóság után mentünk a röntgenbe. Itt megint átraktak egy másik asztalra, de olyan profin, hogy meg sem éreztem. Eddig ugyanis fogták a kezemet-lábamat és úgy pakolásztak, na ez horror volt, mindig megfeszült a lábam, abból meg ordítás lett. Itt viszont összefogták alattam a lepedőt és sutty, átdobtak. Nulla fájdalom mellett. Nem győztem dicsérni őket, persze elröhögtük. Ez volt egyébként a másik fura tapasztalat. Amekkora káosz és stressz volt, ahhoz képest senki nem idegeskedett, nem volt hiszti, lazán és vigyorogva tették a dolgukat, nyugtatták a betegeket. A röntgen után visszamentünk a vizsgálóba, ott kimondták a verdiktet, combcsonttörés, szerencsére stabil, azaz különösebben még csak el sem mozdult a két csonk.

Nagy sóhaj. Amikor az első vizsgálóban azt mondta a doki, hogy csípőtörés, előttem rögtön az ködlött fel, hogy combnyaktörés, na az sokkal komolyabb dolog lett volna. Nem mintha ez nem lenne komoly, de azért van különbség.
Újból visszatoltak abba a borzalmas előtérbe. Elméletileg a megfigyelőbe mentünk volna, de azok teljesen megteltek. Meg kellett várnunk, amíg valakit felvisznek onnan a végleges osztályára és felszabadul egy hely. Vártunk. Szerencsére most már teljesen a belső falnál voltam (befelé ez volt a pole), de akkor sem volt ez túl jó hely. Néztem, mi folyik. Ilyet úgysem láttam még. A – ránézésre – 6*10 méteres, oszlopos előtér teljesen tele volt hordágyakkal, szállítókocsikkal, mindegyiken beteg feküdt, hol csendben, hol jajveszékelve. Ápolók furakodtak közöttük, alig bírtak haladni, ennek ellenére ha jött egy újabb kerekes hordágy, valahogy csak keresztültolták a téren. Fiatalkoromban volt egy ilyen játék, shokoban néven, na, itt azt játszották nagyon profin. Aztán minden jónak vége van egyszer, felszabadult egy ágy a megfigyelőben, feltoltak.
Itt már átkerültem egy klasszikus széles kórházi ágyba. Ha nem is izzottak a radiátorok, de már rendes beltéri hőmérséklet volt. Olyan 4-6 ágyat zsúfoltak be egy kórterembe. Nem azért nem írtam pontos számot, mert nem tudok számolni, hanem gyakorlatilag folyamatos pörgés volt, jöttek-mentek az ágyak. Mellettem egy vidám 67 éves öregúr feküdt, ő valahogy kivülálló volt, ő az ónos esőtől függetlenül került be. A műjégpályán korcsolyázott és ott esett el. Combnyaktörés. Vele játszottunk olyat, hogy minden beérkezettet megkérdeztünk, ha bringával esett, nekem járt a pont, ha máshogy, akkor neki. Nyilván nem volt nagy a merítés, de akkor is 3:1-re nyertem.
Aztán jött egy drasztikus átrendezés. Az összes combnyaktöréses embert feltolták az osztályra, mondván, hogy ezek komplikált esetek, több műtét kell hozzájuk, arra meg ma este nem lesz idő. Ők várakozni fognak. Ketten maradtunk, persze nem sokáig. Én viszont levettem, hogy akkor engem ma még megműtenek. Ekkor már sötét volt, kaját nyilván nem kaptunk, nálam kifejezetten örültek, hogy a reggel 7 órakor betolt 2 kifli, 1 pohár tej óta nem ettem semmit. Minden cuccot elvettek tőlem, az utolsó maradék pólót ollóval vágták le, de még a kibonthatatlan nyakláncomat is kibontották, mert a megfigyelő nyitott kórterem, amíg műtenek, nem tudnak vigyázni a cuccaimra, szóval más szórakozásom nem volt, csak a plafon nézegetése. (Közben Nej megjött a csomagjaimért, kivitték neki.) Az új betegek közül az egyik rögtön azzal kezdte, hogy brutálisan összehányt mindent, a ruháját, az ágyát, a padlót.
– Reflux – védekezett.
Baszki. Nekem is az van, de én harcolok ellene és el sem tudom képzelni, hogy el lehet jutni odáig, hogy egy ember nappal csak úgy kihány mindent.
Bóbiskolgattam, beszélgettünk a többiekkel. A lábam szerencsére nem fájt, ha megszokott egy pozíciót és nem mozgatták, akkor csendben maradt.
Hajnal egykor arra ébredtem, hogy megmozdul a kocsi.
– Megyek a kés alá? – érdeklődtem félálomban.
– Oda bizony – vigyorgott a betegszállító.

Leparkoltak egy félhomályos alagsori folyosón. Addigra felébredtem és megpróbáltam rákészülni a műtétre. Ekkor már órák óta fekhettem ugyanabban a pozícióban, nyilván elmacskásodott mindenem. Elkezdtem tornázni, emelgettem a kezem, a fejem meg a jó lábamat, felnyomtam a csípőmet, forgattam a bokámat. Igyekeztem beindítani a vérkeringést.
A folyosón megjelent egy ápolatlan hajléktalan, a lenti környezetben úgy nézett ki, mint egy fűtő, vagy egy hórukkember. Látta mit csinálok, hüvelykujjal jelezte, hogy fasza. Jó. Elment.
Nem sokkal később betoltak a műtőbe. Tök sötét volt, csak az asztal fölötti lámpa világított. Teljesen középkori hangulat volt. Aztán bejött a hajléktalan és fölém hajolt. Később kiderült, hogy német vendégorvos és ő fog segíteni az orvosomnak a műtét során. Beszélgettünk egy kicsit az altatóorvossal, elmesélte, hogy gerincbe fogok kapni két injekciót, onnantól deréktől lefelé nem fogok érezni semmit. Ha kérek bódítást, akkor kapok maszkot is és végigalszom az egészet. (Saját erőből, azaz nem mesterséges altatásban!) Habár a fenti altatóorvos nem ajánlotta, de a lenti igen, én meg nem akartam végignézni a műtétet, szóval kértem. Megkaptam a szurit, vártam.
– Össze tudja szorítani a farpofáit? – érdeklődött az altatóorvos csajszi.
– Ööö, izé, nem!
– Szuper. Erre vártunk.

Aztán megkaptam, a maszkot és hamarosan elbóbiskoltam.
Olyan három óra körül ébredtem arra, hogy újból mozog a kocsi.
– Minden rendben volt? – érdeklődtem.
– Igen.
– Most mi lesz?
– Röntgen, majd megy fel az osztályra.

Az is kiderült, hogy kaptam egy nagy szeget, abba egy csomó csavart, örökbe, azaz nem szedik ki. Élmény lesz a repülőtér szekuja.
(Akit érdekelnek a részletek, itt megtalálja.)

Az egész olyan volt, mint egy álom. Homályosan emlékszem a részletekre, de szinte minden sötétben történt.

Reggel hatkor ébredtem meg. Mellettem az egyik megfigyelős szobatársam feküdt, ő is túl volt már a “műtéten”. (Neki a válla ficamodott ki, azt kellett érzéstelenítésben visszatenni a helyére.) Nagyon kinlódott.
– Mi van? – érdeklődtem.
– Most múlik az érzéstelenítés – sziszegte.
– A francba.
Ugyanis eszembe jutott, hogy hamarosan nálam is el fog múlni. Na, az cudar világ lesz.

Az lett. Ráadásul hiába kiáltoztam nővér után, akkor ment a reggeliosztás, mindegyik azzal foglalkozott. Azt hittem, kettéharapom a vaságyat. Aztán egy újabb örökkévalóság után végre jött egy nővér, becsatolt egy fájdalomcsillapítós infúziót a kanülbe, szerencsére jó gyorsra állította, öt perc alatt lejött,

Megérkeztem. Most pár napig ez lesz a fix helyem.