Megvan az a jelenet, amikor a Trónok Harcában a lova hibájából elvesztett lovagi torna után Gregor Clegane egy hirtelen mozdulattal levágta a ló fejét?
Nos, ez történik mostanában.
A nem túl jól sikerült alpesi túra után alaposan át kellett gondolnom a túrafelszerelésemet. És az átgondolás után nyakaztam.
- Első körben le kellett cserélnem mindent, ami tönkrement. Ez logikus.
- Le kellett cserélnem mindent, ami ugyan nem ment tönkre, de kiderült róla, hogy bizonyos körülmények között nem komfortos.
- Végül bejött egy új szempont: ha szólóban akarok portyázni Nyugat-Európában, akkor – bármennyire vacak is – vonatkompatibilis felszerelésre lesz szükségem.
Kezdjük a táskákkal. Az alapfelállás látszólag egyszerű: odakint kiszakadt a Vaude táskám, venni kellett helyette mást.
Nyilván nem volt ennyire egyszerű. Odakint jobb híján 12,5 literes Ortlieb táskákat vettem, de ezek hosszú túrázáshoz kicsik, egy hétnél hosszabb időszakra kell valami nagyobb táska is. Arról nem is beszélve, hogy dönteni kellett a platformok között. Ez majdnem olyan komoly döntés, mint az, hogy Windows vagy Linux, szóval nem egyszerű. Van két nagy táskagyártó cég: Vaude és Ortlieb. (Oké, van még a Topeak is, de most hanyagoljuk.) Mindkettő platformban gondolkodik, de a Vaude inkább ötletszerűen, az Ortlieb viszont nagyon alaposan átgondolva. Ráadásul a Vaude sorra gyűjti a fekete pontokat.
Van egy nagyon régi Karakorum szettem, a képen jobbra.
Ezt ma már nem lehet kapni, pedig Cobranco a fél kezét odaadná érte. Istvánpistinek ilyen táskája van, de Cobranco csak az újabból, a pirosból tudott vásárolni, amely messze nem annyira jó, mint ez. Pedig ez se túl jó. Oké, masszív darab, kisgömböcként mindent elnyel, de alaphelyzetben nem vízálló. Ugyan van hozzá esőponyva, de azt meg annyira szűkre szabták, hogy ha bármit ráteszek a cucc tetejére, akkor már nem tudom alul beakasztani. Nem akarom most végigragozni, a lényeg az, hogy ha nem esik az eső, akkor fasza, ha esik, akkor is, de ha lóg a levegőben az eső lába, azaz hol így, hol úgy kellene utazni vele, na akkor overkill.
Erre jött rá, hogy Salzkammergutban a gyárilag vízálló Vaude táskámon elengedett a ragasztás. Még egy feketepont a cégnek.
Valahogy hazajöttem a két kicsi Ortlieb és az egy szem megmaradt Vaude táskával, de itthon ki kellett találnom az új táskastratégiát. Az Ortlieb mellé tettem le a voksom. Voltak ugyan reményteli Vaude táskák, de a vásárlói vélemények között túl sok volt az olyasmi, hogy a ragasztás elengedett. Na ne. Másfelől pedig az Ortlieb-nek annyira átgondolt stratégiája van, hogy le a kalappal. Például veszek két darab 20 literes táskát. (Vettem.) Az, hogy alapból vízmentes, azt nem is kell kiemelnem, az _összes_ Ortlieb táska ponyva nélkül is vízmentes, de itt ilyen apróságok vannak, hogy a táska lezárása szolgáló pánt egyben vállpánt is, hogy ha leveszem a bringáról, akkor válltáskaként tudjam tovább vinni, de ami végképp szíven ütött, az az volt, hogy ha veszek egy 31(!) literes kereszttáskát, akkor azt simán tudom rögzíteni az oldaltáskák pántjaival. És nem, nem csak egy családon belül, hanem több családhoz is passzol. Szóval itt tényleg képesek voltak rendszerben gondolkodni és ezt én szeretem..
A fenti kép a teljes szettet mutatja, azaz két darab 20 literes oldaltáska, felettük pedig egy 31 literes kereszttáska. Helyből vízállóak. Nem kell esőponyvával szarakodnom. A méretek brutálisak, simán belefér egy zongora, igaz három darabban.
Ez a bizonyos hattyúdal persze nem csak úgy a semmiből jött. Ahogy végiggondoltam a helyzetet, meg rendelgettem, nyilván teszteltem is. Ez az írás tulajdonképpen erről a tesztről szól. Elutaztam a bicóval két napra, tkp egy éjszaka kempingben, azaz megmozgatok mindent, de nem utazom el két hétre, még akkor sem, ha valójában két hétre pakoltam. Ez a teszt terep nálam Tata. Most elbringáztam Esztergomon keresztül Tatára, majd Bicske felé haza. De magáról az útról úgyis írok később.
A lényeg, hogy megbukott a korábbi koncepcióm. Eddig úgy álltam hozzá, hogy a gravel bringával tolom a kevés cuccos túrákat, a trekkinggel pedig a sok cuccosakat. Bukta. A gravel simán el tud vinni kevés cuccot is, meg sokat is. És emellett ezer előnye van: könnyebb, gyorsabb, virgoncabb és – nekem legalábbis – kényelmesebb.
Na, mindegy. A teszt arról szólt, hogy megpakoltam a bringát kétheti cuccal, az új táskákkal. Már ott nyerésben éreztem magam, hogy a nagy kereszttáska nélkül is lötyögtem a két 20 literes táskával. Sikerült optimálisan megoldanom a vizes/száraz szeparációt is… és úgy általában, nagyon kényelmesen tudtam berendezkedni. Ez nagyon rendben van. Csak arra kell figyelnem, hogy a sok üres hely ne csábítson felesleges cuccok bepakolására.
Lépjünk tovább. Mi az, amivel növeltem a szállított tömeget/térfogatot? Például a sátorral. Ez ugyan a második kategória, azaz az alpesi túrára cipelt Lanshan1 sátor nem halt meg, de kiderült róla, hogy vannak körülmények, amikor nem az igazi.
Most belépünk egy forró területre: ez az egyrétegű/kétrétegű sátrak vitatéma. Én az alpesi túra után határozottan a kétrétegű sátorra teszem a voksom. Erősen csapadékos, tartósan hűvös időben az egyrétegű sátor kifejezetten veszélyes lehet. Elismerem, hogy erős odafigyeléssel, nagy tapasztalattal, az igényszint csökkentésével lehet kezelni ezeket a helyzeteket, de nekem nem ment. Én frászt kaptam az állandóan jelen lévő hideg víztől, a sátor megszárításának esélyét is kizáró hideg időben.
Hazajöttem, szétnéztem. És találtam alternatívát. Itt van például ez a decathlonos sátor.
Ez is ultralight. A Lanshan1, mindent összeszámolva, 1200 gramm környékén mozgott, ez 1800 gramm. Erről nyilván lehet vitatkozni. A grammhuszárok szerint ez 50%-os növekmény, szerintem meg ha reggel nem jön össze a klotyi, akkor nagyjából ennyivel vagyok nehezebb, azaz elhanyagolható.
Itt látszik térfogatra is. Nem nagy különbség.
De tudásban!
- El tudom csomagolni külön a vizes külső és a száraz belső sátrat. Azaz hevesen esős időben is tudom biztosítani, hogy a belső sátor száraz maradjon.
- A sátoralátét használatával esős időben is fel tudom állítani a sátrat úgy, hogy a belső sátor száraz maradjon.
- A Lanshan1-hez képest táncparkett. Rengeteg helyem van. Bent is, de a két sátor közötti térben is.
Azaz ránézésre sokkal jobb a sátor. És a valóságban? Teszteljük le.
Ugorjunk vissza. Mi volt még, ami tönkrement az alpesi túrán? A decathlonos matrac. Ezzel nincs mit tenni, kiszolgálta az idejét, a mór mehet. Tatára már a hiperszuper Thermarest matracot vittem, a quilttel.
Beszéljünk még egy kicsit a harmadik kategóriáról. Mit jelent az, hogy a felszerelés alkalmas nemzetközi vonaton történő utazásra is?
A legfontosabb, hogy egy lépésben mozgatható. Ha szólóban utazol, akkor egyszerre kell gondoskodnod a kerékpár felrakásáról és az összes csomag felrakásáról is. Vannak olyan szerencsés esetek, amikor az alacsonyszintes vagonba egyszerűen csak betolod a széles ajtón a felszerelt bringát, de én még nem találkoztam ilyennel. Nekem eddig mindig borzalmasan szűk, borzalmasan magas feljárón kellett felcígölnöm a bringát, majd szűk helyen egyből felakasztanom a marhakampóra, ami egyben azt is jelentette, hogy már felszállás előtt le kellett szednem róla az összes táskát, melyek a bringa felrakásakor ott maradtak őrizetlenül a peronon és amelyekhez vissza kellett mennem, szemben a felszálló tömeggel.
Azaz hiába optimális, ha két nagy és négy kicsi táskába pakolsz, ezzel a vonaton meghalsz. Nincs ennyi kezed és nincs ennyi hátad.
Anélkül, hogy belemennék az elméleti fejtegetésekbe, leírom, hogy nekem – jelenleg – mi lett a koncepcióm. Két kicsi (8 literes) villatáska elől, két nagy (20 literes) táska hátul. Nincs bikepacking nyeregtáska. (A szívem szakadt meg, mert szerettem azt a táskát. A méretre szabott kompressziós zsákjában elfért a fél ruhásszekrény. De a Decathlon szintén árul kompressziós zsákot és az meg pont beleillik a 20 literes táskába, nem mellékesen ugyanolyan jó párnának, mint a bikepacking nyeregtáska.) A villatáskákba mennek a vízes cuccok. Így szeparálom el ezeket a száraz cuccoktól. (A villatáskák is az Ortlieb-től vannak, azaz minden helyből vízálló.) A 20 literes táskákban óriási lötyögés van, viszont amint vonatra kell szállnom, a villatáskákat és a kormányon lévő kulacsot bele tudom rakni a hátsó táskákba. Így végül három táskám marad. A kormánytáskának szintén van vállpántja, ezt felveszem és hátra lököm. A két hátsó táskát szintén vállra tudom vetni. Más táska nincs, azaz simán fel tudok szállni a vonatra úgy, hogy nem hagyok lent cuccot, fent pedig egyből fel tudom akasztani a bicót a kampóra, hiszen nincs rajta felesleges felszerelés.
Hát, így. Éles teszt (eső, vonat) majd ősszel.
Egyelőre csak enyhébb teszt volt, tulajdonképpen arra mentem rá, hogy ismerkedjek ezzel a sok új eszközzel. Erre volt ideális terep Tata.
A túraleírás
Technikai megjegyzés. A fentieket még nem sokkal a túra után írtam, azóta viszont eltelt két hónap. Gyakorlatilag a sűrű nyár kimosta a fejemet, szóval maga a túrabeszámoló szemérmetlenül rövid lesz. Ez van.
Budapest – Esztergom – Tata
2023.08.08; kedd
Nem kellett volna, de úgy döntöttem, hogy keresztülmászok a dobogókői emelkedőn. Ne legyen már csak egy unalmas tekerés. Meg ez egyfajta nosztalgia is. A legeslegelső cuccos túránk is erre ment: ez volt az, amikor még nem tudtunk semmit a műfajról, vettünk ezt, meg azt és bíztunk benne, hogy mindenre gondoltunk. Tesztelésképpen elbringáztunk Esztergomba, onnan Tatára, onnan Velencére, majd haza. Négy nap alatt. Jó régen volt, 2018-ban. Azóta… azóta változott némileg a világ. Most már 1 napra tettem be az akkori első két napot, és az utolsó két nap távját is megcsináltam már 1 nap alatt egy korábbi tesztkörön. Egy dolgot nem csináltam még meg eddig: két hétnyi cuccal még soha nem sikerült felmásznom megállás nélkül a Kétbükkfa-nyeregig. Szóval lesz azért valamicske izgalom a túrában.
Kipróbáltam egy új útvonalat is Pesten, egyre kevesebb kedvem van a belvárosban bringázni, bejött. A szokásos sör a Római parton, Pomáz, Bükkszentkereszt… és jöhetett a mászás. Most mentem neki negyedszer az emelkedőnek, az országútival felmentem megállás nélkül, a cuccos bringákkal nem. Eddig. Most viszont simán felmásztam. Akkor vagy én erősödtem ennyit, vagy a gravel ennyivel jobb a trekkingnél. De igazából mindegy is, hiszen hamarosan már csak a gravel marad. Ettem egy flapjack-et, ittam hideg vizet. Esztergom belvárosát kihagytam se fáradt, se szomjas nem voltam. Viszont Nyergesújfalun elémállt egy Stop nevű kocsma és én híresen szabálykövető vagyok.
Neszmélyig nem történt semmi különös… később viszont igen. Amikor rajzoltam az útvonalat, láttam, hogy a Gerecsén keresztül van egy rövidebb út Tatáig, oké, van benne szint, de arra úgyis edzenem kell, menjünk arra. Itt, Neszmély határában döbbentem rá, hogy ez nem akármilyen hegy, hanem ez az a Hill, amelynek a tetején (topján) figyel a Hilltop borászat. Jó magasan. Igen tisztességes mászás volt, akadt benne tolás is. Valahogy 100 kilométernyi bringázás után nem kultiválom annyira a 10+ százalékos emelkedőket. De a kilátásért bőven megérte. Egyik irányba a Gerecse, a másikba a Duna lankái… jól nézett ki.
Tatáig már csak gurulni kellett egy nagyot, bolt, kaja, sör utána kemping.
Nem, pihenés még nem volt. A szokásos baromság: tök jó kemping lehetett volna, ha. Ha a szabadsátras kempingbe raktak volna egy-két padot. Nem tudom, miért annyira nagy kérés ez? Aki autó nélkül túrázik, annál nincs asztal és szék, ha nem akar törökülésben a földön étkezni, akkor jó lenne egy pad, vagy neadjisten egy közös konyha valahol. Na, itt nem volt. A strandon volt, de az amikorra odaértem, már bezárt. (Ettől még a kempingárba beleszámolták, persze.) Egy helyen találtam egy nagyobb farönköt, távolabb meg egy kisebbet, gondoltam, ebből össze tudok eszkábálni valami asztalszerűséget, erre egy hülyeköcsög család odatelepedett a közvetlenül mellettem lévő parcellába. Baszki, autóval voltak, volt asztaluk, székük, a teljes kemping üres volt, oda mehettek volna, ahová akarnak, de nem. Hiába látták, hogy én már a parcellában vagyok, ott figyelt a cuccos bringám, de nem, mellémtelepedtek. Egy hisztis gyerekkel. A mellettem lévő bokornak elég hangosan – hogy biztosan hallják – elmagyaráztam, hogy milyen fasz bunkó emberek léteznek, aztán áttoltam a bringát a kemping túlsó sarkába, minél messzebb ezektől a tahóktól.
Itt megtaláltam a valamikori közös konyha nyomát. Gazos dzsuva között egy lepusztult, buszmegállószerű épület, első fala nem volt. A hátsó falon volt egy kőpult, a sarokban két Noé korabeli hűtőszekrény, lepusztult, szeméttel teli vízcsapok. Hmm. A pult lehet, hogy jó lesz, legfeljebb állva eszek. Aztán legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a csapokban van víz, a két hűtő közül az egyik működik, sőt a sok konnektor közül az egyikben áram is volt. Hé! Összkomfort.
Persze a szokásos probléma. Érkezéskor, jelen esetben 19.00 után, kellene mindent egyszerre csinálni. Elmenni vécére. Inni egy sört. Enni valamit, mert azt napközben nem igazán sikerült, későn meg a reflux miatt nem ehetek. De legfőképpen tábort kellene állítanom, mert azt jó lenne még világosban, ez pedig egy teljesen ismeretlen sátor. Aztán megpróbáltam mindezt egyszerre. A vécére nem kellett messze mennem, az épület mögötti embermagasságú dzsuva pont jó volt. Összkomfort. A kifli közben lógott a számból, mert enni is elkezdtem. Miközben csomagoltam kifelé a sátrat, bontottam egy sört, kentem egy kis sajtkrémet a kiflire. Multitasking.
Nem részletezem. A sátorral hatalmasat szívtam. Én ilyet még nem láttam: ez egy teljesen asszimetrikus sátor. Oké, vannak rajta színkódok, hogy mi hová mehet, de elsőre nyilván nem foglalkoztam ezzel, aztán vagy háromszor vissza kellett bontanom nullára, mire rájöttem a logikára. Végül rendesen rámsötétedett, mire valamennyire állt a sátor. Megnéztem, vihar nem lesz. Ez megnyugtatott. Ez a sátor még egy tehénfingot sem bírt volna ki. Elrendeztem a terepet, befejeztem a vacsorát és bontottam egy újabb sört. Leülnöm nem volt hová… aztán egy hirtelen mozdulattal felhuppantam a pultra. Lóbáltam a lábamat, kortyoltam a sört a pislákoló lámpa fényében. Igen, találtam villanykapcsolót is. Aztán jött valami fickó, de amikor meglátta, hogy ott üldögélek a kvázi asztalon, egy hatalmas kupac felszereléssel körülvéve, inkább elment.
Ja, mi is volt az a hatalmas kupac felszerelés? Egyrészt a kaja. Másrészt az alvófelszerelés csomagolásai. Harmadrészt meg a technika. Mert habár semmit nem kellett volna töltenem – ember, egy éjszakát töltök távol, holnap délután már otthon leszek – de a camcorder megtréfált.
Hoppá, erről még nem beszéltem. Amióta bringatúrázok, azóta küzdök a kézikamerával. Mert jó-jó ez a fejkamera, de nem mindenre. Eleinte cipeltem magammal a dslr kamerát. Nem akarok róla beszélni. Mobiltelefon. Szar. Vettem egy milc kamerát. Úgy nézett ki, hogy ez lesz a megoldás, de nem bírta a rázkódást. Szétrázódott az objektív (javítás 75e forint), szétrázódott az alapgép (javítás 80e lett volna, nem kértem, még használható, csak a hátsó kijelzője lett kontaktos), nyilván ez sem maradhatott. Vettem egy DJI Osmo kamerát, másnap ment is vissza a boltba. Másik mobiltelefon. Valamivel jobb, de még mindig szar. Aztán most vettem egy Panasonic Camcordert és elhoztam ezt is tesztelni.
Háát…
Rögtön ott kezdődött, hogy ezzel vettem fel a legelső, bevezető snittet. És valamit elböktem, elugrott a tempó. Akkor kapcsolt ki, amikor be akartam kapcsolni… és fordítva. Azaz a reggeli beszédből nem vett semmit, a Római parton szintúgy, de amikor beraktam a táskába, persze előtte “kikapcsolva”, akkor a táska belsejét azt azért vette szorgalmasan. A Kétbükkfa-nyeregben, amikor venni akartam egy hosszabb snittet, döbbenten láttam, hogy teljesen lemerült az aksi. Ez friss vétel volt, a tartalék aksik még nem érkeztek meg, töltőt meg nem hoztam, mert úgyis csak egy napra megyek, ráadásul ránézésre egyszerű usb-s töltőről megy. Hát, nem. Két usb-s fali töltő volt nálam, mind a kettőnél úgy tűnt, hogy tölt, de pár perc múlva leállt. Nyilván kipróbáltam minden kombinációt, mind a két töltőt, az összes konnektort és egy csomó szuperkábelt is. Ezzel is elment egy csomó idő, nyilván akkor, amikor éppen nem volt, hiszen tölteni is csak addig tudtam volna, amíg ébren vagyok.
Tata – Bicske – Budapest
2023.08.08; kedd
A visszaútról szinte semmit sem tudok írni. Egyáltalán nem cifráztam, jöttem a legrövidebb úton: Tatabánya, Bicske, Herceghalom, Biatorbágy. A végén tettem bele egy kis nehezítést, mert már untam magamat: áttekertem a Tétényi-fennsíkon.
A tesztet egyébként teljesen jól sikerültnek tartom. A táskák rendben voltak, a sátornál kijött egy csomó hiba (azóta kipucoltam hangyákat az udvarból, egy fél napon keresztül eljátszottam a sátorral, most már megy ez is), camcorder oké, Jöhet az éles, azaz esős teszt valamikor ősszel.
Ez pedig a már megszokott Komoot kollekció, trekkekkel, Relive videókkal.
Recent Comments