Lassan már a gyerekeid is felnőnek, úgy gondolod, hogy végre viselkedhetsz ösztönösen, nem kell állandóan példát statuálva nevelned.
Tévedés.

Egy apró jelentőségű, aprócska szituáció.
Megy a nagyüzem a konyhában, a lányok megállás nélkül szorgoskodnak a következő nagy ünnepre, készül a leves, a marhasült, a sós rágcsálnivalók, a torta.
Te, mint felelősségteljes apa, hogyan sétálsz be a konyhába?

1. verzió
– Sziasztok, jajdejó, mi készül itt?
– Húsleves, marhasült, pogácsa, Eszterházy torta.
– Azannya, jajdejó! És mi lenne, ha lecsippentenék egy pici sarkot ebből a főtt marhahúsból? Ugye szabad?
– ?
– Jaj, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok!

2. verzió
– Mi van, csibék? – sétál be vidáman a családfő.
– Mi lenne? Dolgozunk.
– Remek! – vigyorodik el az apa, majd letör egy darabot a főtt húsból – Ez igen, pont finom!
– Ugye! – vigyorognak vissza.

Érzed, ugye? Az első verzió – habár teljesen korrekt és udvarias – de egy gyenge, határozatlan apát mutat. A második meg egy alfahímet, amilyennek egy apának lennie kell. Amilyet a család elvár. Ha ilyen vagy, annak mindenki örül és persze, hogy elnézik, ha torkoskodsz egy kicsit.
Az első eset… az kényelmetlen, mondhatni kínos.
Nem ezt várja tőled a család.