Month: October 2022

2022.10.04-07.

Nos, jó nagy szarban vagyunk.

Nej konkrétan is. Covidos, ráadásul nem is olyan tünetmentes fajtában, hanem olyan meggyötrős fajtában. Abban lehet bízni, hogy jó erőben van, ráadásul nem is először kapja el, le fogja győzni.

Én viszont beparáztam. Eddig úgy nézett ki, hogy valahogy nem rajong értem a covid. A családban a lányok többször is elkapták, éltem közöttük, kimaradtam. Kicsit nyugodt is voltam: ha nem csinálok nagy marhaságot, ezt az egész covid dolgot át tudom vészelni.
Csakhogy most itt állok letolt gatyával. Több, mint két hete küzdök felváltva vírusos és bacis fertőzésekkel, mindegyik heveny és gyorsan pusztító volt, az immunrendszerem éppen romokban, az erőnlétem nulla. A gyomrom tönkrement és amíg tart az antibiotikumkúra, nem is várható, hogy rendbejön, azaz meglehetősen régóta krónikusan alul vagyok táplálva. Jelenleg is dolgozik bennem egy hörghurut-gyulladás és a dokinővel együtt lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy vajon elhal, vagy megy-e tovább a tüdőbe.
Na, ebbe a körbe képzeld el, mi lenne, ha belépne a covid is. Bármi. Bármi megtörténhetne. Hiába vagyok egy kisportolt alkat, hiába kaptam három oltást, hiába van valami enyhe genetikus védelmem a virnyák ellen, jelen környezetben kikövezett út, mondhatni autósztráda fogadná a covidot. Azt csinálhatna, amit akar.

Annyira, de annyira messzinek látszik az az állapot, hogy ennek a szarnak vége legyen.

Ja, és a tegnapi bátor kajálás nem kicsit volt elhamarkodott. Ma egész nap vécére rohangáltam egy masszív, savas hamenéssel. Kajálni majd csak az antibiotikum után lehet, addig diéta.

Tényleg mindmeghalunk.

~oOo~

Eltelt négy nap. Élünk. A legfontosabb: Nej gyógyulgat, én pedig nem kaptam el. (Le vagyok nyűgözve: hát milyen gének ezek itt bennem?) Ami viszont már nem ekkora sikertörténet, az a gyomrom. Ma fordult elő először, hogy este még bennem volt a reggeli, az ebéd és a vacsora. Négy napon keresztül gyakorlatilag folyamatosan, ahogy ettem valamit, egyből, de volt amikor éjszaka is, csak dőlt kifelé az az erősen savas trutymó. Eljutottam oda, hogy Curiosával kell kenegetnem a seggemet, mert sebesre marta a sok sav. (Hmm, ez talán már túl sok részlet.) Viszont a torkom gyógyul, lázam nincs, köhögni is jórészt csak a köptető miatt köhögök.
Szóval fizikailag gyógyulgatok. Mentálisan… na, az már keményebb dió.

– Megöregedtem. Egyre többször engedem el magam. Korábban úgy éreztem, mindig csinálnom kell valamit. Ültem a gép mellett, és ha éppen várnom kellett valamire, akkor vagy híreket olvastam, vagy 9gag-et, vagy valami rövid Youtube videót néztem. Ha nem a gép mellett kellett várnom, akár csak 1 percet is, már vettem elő a mobilt és olvastam az éppen aktuális regényt. Ez most szakadozik. Besüt a nap az ablakon. Abbahagyok mindent, elfordulok székestől és süttetem az arcomat. Nem csinálok semmit, nem gondolok semmire. Ebéd után félreülök a fotelba, olvasni. Aztán nem veszem fel a könyvet, csak ülök és nézek magam elé. SzTK-ban kell egy csomót várnom. Nem veszem elő a mobilt, egyszerűen csak ülök. Nem csinálok semmit, nem gondolkodok.
– Nem akarok enni. A torkom miatt már tudnék. Étvágyam viszont nincs, és az egész evés, mint koncepció is teljesen idegen. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy vajas kenyéren kívül bármi mást is érdemes enni. Ja, jelenleg minusz nyolc kilónál járok.
– Alkohol dettó. Habár borvásár volt és szorgalmasan fel is töltöttem a borhűtőt, de egyelőre abszolút idegen tőlem a gondolat.
– Viszont egyszerűen beleszerettem a vízbe. A kórházban, amikor majdnem teljesen elzáródott a gégém, tudtam, hogy ha mást nem is, de a vizet erőltetnem kell. Apró, fogaim között szűrt őzikekortyokkal küzdöttem le két deci vizeket másfél órák alatt. És könnyeztem, amikor belegondoltam, hogy mikor fogok nemhogy kortyot, de mondjuk egy deci vizet egyben lehúzni. Erre még a kórház után is egy hetet kellett várnom. Azóta viszont élvezem. Este hét van, most járok öt liter víznél. A legjobb.
– Így, hogy gyakorlatilag resetelve lettek az ízlelőbimbóim, elég furcsák a tapasztalataim. Tudtátok, hogy alapból minden agyon van sózva? Mármint natúrban. Csakhogy annyira hozzászoktunk, hogy sótlannak érezzük. Sós a kenyér, sós a kifli, sós a vaj, sós a felvágott. Ezeket korábban teljesen sótlannak éreztem és rendesen rájuk is sóztam. Kiváncsiságból kóstoltam egy vékony szelet kolbászt. Kiköptem. Annyira sós volt. Három héttel ezelőtt még rásóztam ugyanerre a sült kolbászra.
– Ja, és a bor sem finom. Hozzá lehet szokni, persze, de teljesen szűz ízlelőbimbókkal nem finom. A sör ihatatlan. A kávét meg sem próbáltam, nem kívánom.
– Az alvás értékeim már nagyon szépek, üdén, frissen ébredek. De egyelőre még csak zenével megy az alvás, anélkül jönnek a rémálmok.
– A sport. Nagyon messze van, de tudom, hogy egyszer újra meglesz. Muszáj. Jelenleg ez az egyetlen tartós öröm az életemben. És tulajdonképpen ez a hit ad egyfajta magabiztosságot is a jövőre nézve, hiszen a sporthoz rendeznem kell az étkezést és ha ez a kettő meglesz, szvsz megjön az alvás is és a végén újra normális leszek. (Már amennyire, persze…)

2022.10.03-04

Új ágyneműt húztam. Addig néztem a dartsot, amíg rendesen el nem álmosodtam. Lefekves előtt vettem be köhögéscsillapítót.
Együtt állt minden ahhoz, hogy végre, végre egy jót aludjak.
Pizsi. Fogmosás. Magamra húztam a pehelypaplant. Lekapcsoltam az éjjelilámpát. Pár percig néztem a plafont, majd átöleltem a párnát. Jer, Morpheus.

Valami irgalmatlanul dühös Morpheus érkezett.

Pár perc múlva már az ágy szélén ültem, izzadtan néztem magam elé. Az előbb zuhantam bele autóval egy szakadékba. Az élmény annyira valóságos volt, hogy az adrenalin kirúgta a picsába a köhögéscsillapító gyógyszert és rohamszerűen köhögtem. Egy ideig ültem. Lecsitult a köhögés. Menjünk vissza aludni.
Átlátszó plexicsőben, mint csúzdában száguldva, egy őserdő fái között, hajmeresztő tempó, a végén bele a szakadékba. Ágy széle. Üldögélés. Újabb nekifutás.
Mágneses térerő forgat a levegőben, végül elunja és belevág a szakadékba.
Erdei szanatórium, folyosón kerekeságyban fekve, az ágy egyszer csak megindul, kigurul az ajtón és bele a szakadékba.
Őserdei expedíció, liánokon lengés, lián elszakad, bele a szakadékba.

Rémültem feküdtem az ágyban, már magam sem tudva, hol vagyok és mi történik. Egy mondatot mantráztam, de azt folyamatosan: Nincs itt semmi, csak egy ágy és egy ember, aki aludni akar. Nincs itt semmi, csak egy ágy és egy ember, aki aludni akar. Aztán megpróbáltam visszaaludni, de mindig, ahogy kezdtem átlépni az ébrenlét és az alvás határán, vissza kellett rántanom magamat, mert már megint olyan irányba indultam el, melynek végén tutira szakadék várt.

Végül feladtam. A francba. Fizikailag már képes lennék aludni, mentálisan úgy látszik, még nem. Jó nagy pofáraesés.
Átsétáltam a fürdőszobába és vettem egy hosszú, forró fürdőt. Az időmbe bőven belefért. Utána pedig átváltottam irányított alvásra, azaz betettem egy semleges háttérzenét. Ettől rosszabb minőségű az alvás, de legalább van.
Így is történt, innentől eseménytelenül telt az éjjel. (Pisilni, gargarizálni nyilván ekkor is ki kellett mennem, de ez velejár.)

Mondjuk, a sportóra alapján még így is ez volt az utóbbi két hét legjobb alvása, 73 pontot kaptam rá, miközben ezek az értékek 20-30 között szoktak mostanában lenni.
Szóval nem volt ez annyira rossz, mint ahogy átéltem, sőt kifejezetten biztatónak tűnt.

Reggel például jóval energikusabbnak éreztem magam. Eddig általában úgy ébredtem, mint a mosott szar, innen küzdöttem fel magam délutánra őszi légy státuszba. Ma reggel viszont gondoltam egy bátrat és sajtos pirítóst reggeliztem. Ez minden téren tabudöntögető volt: egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a gyomrom ki fog bírni egy ilyen zsíros kaját, másfelől pedig fejben is nagyon messze voltam még attól, hogy bármit egyek, ami nem szuperdiétás. Nos, elhamarkodtam, elég sokáig fájt még utána a nyelőcsövem. De a mentális blokk letörésére jó volt. Ebédre pedig… szédítően merészet találtam ki. Olívaolajban sütök krumplit, rászórva egy kevés pulykasonkát. Megcsináltam. Finom volt. Jól is esett. Ez ránézésre nem okozott gondot.

Szóval egészen jól alakultak a dolgok.

Aztán délben kiderült, hogy Nej covidos lett.

[Folyt. köv…]

2022.09.29-10.03

Csütörtökön a fiam eljött értem a kórházba. Beugrottunk ide-oda vásárolni, majd kitett otthon.

Körbenéztem a lakáson. Nyomasztó betegség-szag. Na, ezt nagyon hamar fel kell számolni. Beléptem a konyhába. Hát, igen. Egyszer majd biztos fogok meleg kaját is csinálni magamnak, de ez egyelőre még elképzelhetetlen. Televettem a mélyhűtőt fagyasztott pékáruval, vettem hozzá kenőanyagnak vaníliapudingot, na és persze a vajaskenyér.

A csütörtökről nincs is több mondanivalóm. Gyenge voltam, bágyadt, de bíztam benne, hogy előbb-utóbb jobb lesz.

Hiba volt. Még nem volt vége. Nagyon nem.

Péntek délben egyik pillanatról a másikra beindult egy erős száraz köhögés. Folyamatosan. Beszélni sem tudtam, mert azt sem engedte. Gondoltam, majd elmúlik. Vagy lecsillapodik. Nem tette. Megmaradt. Éjszakára is.
Most próbáld meg beleképzelni magad a helyembe. Ekkor már 10 napja nem aludtam rendesen. Éjszaka 2,5 óránként kellett vagy fájdalomcsillapítót bevennem, vagy szájvízzel öblögetnem. Hol ez fájt, hol az. Hol minden.

Igen, eddig még nem írtam a kisérő fájdalmakról. Az összes izmom fájt. A gyomrom is. Jött egy vastagbélgyulladás. A láz is dolgozott. A folyamatos hasmenésnek, a napi 8-10 vécérerohanásnak is meglettek a következményei. És ott volt még a bordazúzódás.

Csütörtök éjjel aludtam végre normálisan. Egy éjszakát. Pénteken a köhögés miatt már gyakorlatilag semmit. És utána napokig sem.
Ja persze, megint péntek. Orvos nincs. Annyit kivariáltam, hogy az eddigi bacilusvezérelte támadás mellé valószínűleg megjelent egy vírusvezérelt is (más nem lehetett, a fejem tetejéig fel voltam töltve egy széles spektrumú antibiotikummal), amely vírus persze egyből torokra ment. Na most egy torokgyulladással nem megyünk ügyeletre, mert minek. Hétfő. Körzeti orvos.
Csakhogy azt meg is kellett élni. A köhögés egy percre sem csitult. Végül valami mentális technikával rövid időre meg tudtam állítani a köhögést, ilyenkor gyorsan aludtam egy kicsit, aztán kezdődött az egész előlről. A torkomban pedig megint megjelent az égő fájdalom és megint búcsút inthettem a szilárd kajáknak.

Teljesen magam alá kerültem.

Nyilván utánaolvastam, lehet recept nélkül is köhögéscsillapítót venni a gyógyszertárban, csak éppen nem tudtam, mire van most szükségem? A köhögés nagyrészt száraz volt, de néha jött fel slejm is. Akkor lágyítsak és köptessem? Vagy csillapítsak? Végül ráálltam a mézes-gyömbéres teára, a köhögésen nem sokat fogott, de a torokfájás mérséklődött.

A fogcsikorgató hétvége után hétfő kora reggel már a dokinőnél voltam. Átvizsgált, majd elküldött mellkasröntgenre. Telefonon beolvastam az eredményt. Nos, nagyjából ez van: heveny bronchitisz, azaz hörghurutgyulladás. Heveny, persze. Én már csak olyanokat kapok mostanában, rendszerint pénteken. A röntgen szerint a tüdőbe nem jutott még le a vírus, de a hörgőkig már igen. Hogy mit csináljunk? Küldjünk kevert üzeneteket a szervezetnek. Nappal szedjek köptetőt, éjszakára viszont köhögéscsillapítót. Ilyet lehet? Lehet.

Kiváltottam a gyógyszereket. Este kilenckor vettem be a köhögéscsillapító tablettát. Kimatekoztam. A tabletta három óráig hat, a dartsversenynek éjfél körül lesz vége, azaz így pont be tudok venni még egyet alvás előtt.
A tabletta úgy működött, mint az álom. Fél tízkor elállt a köhögés.
Hjaj. Végre megint rendesen fogok aludni.

[Folyt. köv…]

2022.09.26-29

Ott jártam, hogy üldögéltem az ágyam szélén. Egy gyenge fényű éjszakai lámpa világított. Az mp3 lejátszót teletöltöttem a Barclay James Harvest zenéivel, a mobilról pedig elkezdtem olvasni a Forest Gumpot.

Ha egyszer olyan házam lesz, ahol folyamatosan szól a zene mindegyik szobában, akkor két zene jöhet csak szóba: J.S. Bach és Barclay James Harvest. Az alváshoz szóló zene már egy kicsit más, oda jó a Piknik, Simon&Garfunkel, a Renaissance és hasonlók is.

De először még nem olvastam. Nem, nem konkrétan az este kimenetére gondoltam, egyszerűen csak sötét gondolatokkal volt a fejem. Elmerengtem egy régi témán. Oké, velem lehet beszélni, elengedem a temetést, jó lesz a hamvasztás is. De hol legyen a szórás? Valami olyan helyet kellene találnom, ahol boldog voltam. Van ilyen? Úgy gondolom, hogy nekem tulajdonképpen boldog életem volt/van, de a boldogság nem olyan, hogy rámutatunk, hoppá ott van, nosza fogjuk meg. A boldogság a hétköznapok kiegyensúlyozottságában rejtőzik és a tevékenységek legallyazásával töményedik. Nyilván házak, udvarok nem jöhetnek szóba, ezekre nagyon rátapadna a halott emléke. Akkor? Végigmentem mindenhol, ahol jártunk (nem volt kevés) és… nem találtam egy megfelelő helyet sem.

Tudom, ez elég morbid gondolatmenet, Nej húzta is a száját, amikor elmeséltem neki az estémet, de vasárnap éjjel már nagyjából ilyesmik voltak a fejemben.

Szóval üldögéltem az ágy szélén. Olvasgattam. Vártam a 2,5 órát, amikor eltávozik az utolsó fájdalomcsillapító. Amikor a gyomrom kezdett akciózni, légzőgyakorlatokat csináltam. A könyvön néha felröhögtem. Eltelt 3 óra. Semmi extra. Úgy értem, nyelni továbbra sem tudtam, sőt egyre kevésbé, de mivel a nyálamat folyamatosan kiköpködtem, nem zavart. 4 óra. 5 óra. Azannya. Meg fogom úszni élve. Nem értem, mi történik, de meg fogom úszni.

Reggel kilenckor befényképeztem a torkomba, majd hívtam a dokinénit. Kár volt előre készülnöm, nem érdekelte. Mars az SzTK-ba! – adta ki az ukázt.

Valahogy megpróbáltam embert faragni magamból. A polár kabátom kenguruzsebébe beraktam egy kicsi befőttesüveget. Köpködni.

Útközben nagyon durva zajok jöttek hátulról a kocsiból. Megálltam az SzTK előtt. Bakker. Valaki kitörte a hátsó oldalsó szélvédőablakomat. Miért??!! A kocsiban nem tartunk semmit. Valaki ennyire utálna? Na mindegy, én itt haldokoltam, de közben intéznem kellett a szélvédőablakot is. Úgy, hogy beszélni nem igazán tudtam. De ebben az állapotban nem maradhatunk autó nélkül.

Orrfülgége az ötödik emeleten. A három liftből az egyik nem működik, kettő kitámasztva. Semmi gond, sportos ember vagyok. Ja. Kis híján megfulladtam odafent.

Dokibácsi.
– Hát, ez egy nagyon heveny gégegyulladás gégevizenyővel. Tud gyógyszert bevenni?
– Nem igazán.
– Jó, akkor megy kórházba.
– Hé! Nem akarok kórházba menni! Akkor inkább beveszem valahogy a tablettát.
– Szerintem maga nem értette meg a helyzetet.
– Igen?
– A gégevizenyő egyre nagyobb. Már most is nagyon nagy. Az miatt nem tud lenyelni semmit. Egy idő múlva akkora lesz, hogy elzárja a gégét. Akkor megfullad.
– Ööö… oké, legyen a kórház.

Csak megjegyzem, a kórház sem csodaszer. Annyit tudnak csinálni, hogy ha fuldoklom, elmetszik a gégémet. Láttam ilyen embereket bent, a szerencsétlenek egy életre el lettek intézve.

– Melyik kórházba akar menni?
– Jáhn Ferenc.
– Akkor nagyon össze kell kapnia magát. Húsz percig van még betegfelvétel, utána jön a Bajcsy.

Fasza. Miközben az autóval lépésben tudtam csak közlekedni. Ráadásul a doki biztonság kedvéért a Bajcsyt írta a beutalóra, hát ne tudd meg, mekkorát kellett harcolnom, mire befogadtak.

Másfél órát várakoztam a vizsgálatra. Besétáltam.
– Jó napot kívánok! – köszönt a dokinő.
Előhúztam a befőttesüveget és beleköptem.
– Na, ez is jól kezdődik – jegyezte meg.

Aztán befektettek, egyből rá is dugtak az infúzióra. Ugye 3 nap alatt 4 kifli az nem olyan nagy teljesítmény és a közeljövőben sem valószínű, hogy robbantani fogok.

Tulajdonképpen nem éreztem annyira rosszul magamat. A dokinő okosan elmagyarázta, hogy a nyálköpködés miért nagyon káros. Innentől megpróbáltam nyelni. Fájdalomcsillapítás nélkül. Fájt ugyan, de ment. Egyszerűen nem értettem.

Olvasgattam. Forrest Gump 2.

Aztán jött az este. És ekkor értettem meg mindent. Persze ettől nem lettem boldogabb.

Habár a fájdalom forrása ugyanaz, azaz a gyulladt gége és a megdagadt vizenyő, de valójában két, teljesen azonos méretű fájdalom van. Az egyik a beszűkült és hiperérzékeny gége. Emiatt nem tudok enni, inni és a nyálamat is csak nehezen tudom lenyelni. Van viszont egy másik is: az éjszakai torokkiszáradás. Azaz ha alszok, akkor nincs nyál és a hiperérzékeny felületek kiszáradnak. Na, ez valami pokoli kín. Emiatt faltam éjszaka is a fájdalomcsillapítókat.
Nézzük, mi történt vasárnap éjjel? Nem feküdtem le. Nem aludtam. Nem száradt ki a torkom. Voilá.

Csakhogy itt fekszem a kórházban. Örökké nem lehet ébren lenni, márpedig ha elalszok, akkor megint kiszárad a torkom.
Nem kicsit voltam ideges. Nyilván próbáltam vízzel nedvesíteni, jól is esett, de nem tartott sokáig. Mi legyen?
Kétségbeesésemben léptem egy nagyon bátrat. Egy színtiszta, elmebeteg őrültséget. Lefekvés előtt kimentem és toroköblögettem egyet egy durván rusztikus Listerine szájvízzel. Letéptem a csempéket? Le. De öt perc után beállt a torkom és 2,5 órán keresztül nem is száradt ki. Nyilván utána megint kisétáltam és öblögettem, de ekkor az ilyesmi éjszakai program már rutinból ment.

Túléltem az éjszakát. Simán. És most gondold el, ha tudom ugyanezt pár nappal korábban. Éjszaka nem kellett volna fájdalomcsillapító, elég lett volna öblögetnem. A nappalt meg lehetett volna kezelni fájdalomcsillapítóval. Egy gyomorba került a tapasztalat.

Aztán szépen telt az idő, teltem én is. Kedden levették az infúziót, kaptam egy brutál erős antibiotikumot infúzióban… és szépen gyógyulgattam. Nekiálltam kisérletezgetni. Nyilván először a vízzel. (Ne tudd meg, mennyire megszerettem azóta a vizet. Nem is iszok itthon mást.) Aztán rostoslé, hígítva. Plusz víz. Amikor ezt is megszoktam, délután jött egy vizes jégkrém. Na, az túl bátor vállalás volt, könnyes szemmel ugyan, de legyőztem.

Szerdán már aknamezős óvatossággal, de végigettem a menüt. Sok vízzel. Csütörtökön reggel pedig lementem a büfébe és beküldtem két sajtos pogácsát. Jólesett.

Mehettem haza.

[Folyt. köv…]