2022.09.26-29

Ott jártam, hogy üldögéltem az ágyam szélén. Egy gyenge fényű éjszakai lámpa világított. Az mp3 lejátszót teletöltöttem a Barclay James Harvest zenéivel, a mobilról pedig elkezdtem olvasni a Forest Gumpot.

Ha egyszer olyan házam lesz, ahol folyamatosan szól a zene mindegyik szobában, akkor két zene jöhet csak szóba: J.S. Bach és Barclay James Harvest. Az alváshoz szóló zene már egy kicsit más, oda jó a Piknik, Simon&Garfunkel, a Renaissance és hasonlók is.

De először még nem olvastam. Nem, nem konkrétan az este kimenetére gondoltam, egyszerűen csak sötét gondolatokkal volt a fejem. Elmerengtem egy régi témán. Oké, velem lehet beszélni, elengedem a temetést, jó lesz a hamvasztás is. De hol legyen a szórás? Valami olyan helyet kellene találnom, ahol boldog voltam. Van ilyen? Úgy gondolom, hogy nekem tulajdonképpen boldog életem volt/van, de a boldogság nem olyan, hogy rámutatunk, hoppá ott van, nosza fogjuk meg. A boldogság a hétköznapok kiegyensúlyozottságában rejtőzik és a tevékenységek legallyazásával töményedik. Nyilván házak, udvarok nem jöhetnek szóba, ezekre nagyon rátapadna a halott emléke. Akkor? Végigmentem mindenhol, ahol jártunk (nem volt kevés) és… nem találtam egy megfelelő helyet sem.

Tudom, ez elég morbid gondolatmenet, Nej húzta is a száját, amikor elmeséltem neki az estémet, de vasárnap éjjel már nagyjából ilyesmik voltak a fejemben.

Szóval üldögéltem az ágy szélén. Olvasgattam. Vártam a 2,5 órát, amikor eltávozik az utolsó fájdalomcsillapító. Amikor a gyomrom kezdett akciózni, légzőgyakorlatokat csináltam. A könyvön néha felröhögtem. Eltelt 3 óra. Semmi extra. Úgy értem, nyelni továbbra sem tudtam, sőt egyre kevésbé, de mivel a nyálamat folyamatosan kiköpködtem, nem zavart. 4 óra. 5 óra. Azannya. Meg fogom úszni élve. Nem értem, mi történik, de meg fogom úszni.

Reggel kilenckor befényképeztem a torkomba, majd hívtam a dokinénit. Kár volt előre készülnöm, nem érdekelte. Mars az SzTK-ba! – adta ki az ukázt.

Valahogy megpróbáltam embert faragni magamból. A polár kabátom kenguruzsebébe beraktam egy kicsi befőttesüveget. Köpködni.

Útközben nagyon durva zajok jöttek hátulról a kocsiból. Megálltam az SzTK előtt. Bakker. Valaki kitörte a hátsó oldalsó szélvédőablakomat. Miért??!! A kocsiban nem tartunk semmit. Valaki ennyire utálna? Na mindegy, én itt haldokoltam, de közben intéznem kellett a szélvédőablakot is. Úgy, hogy beszélni nem igazán tudtam. De ebben az állapotban nem maradhatunk autó nélkül.

Orrfülgége az ötödik emeleten. A három liftből az egyik nem működik, kettő kitámasztva. Semmi gond, sportos ember vagyok. Ja. Kis híján megfulladtam odafent.

Dokibácsi.
– Hát, ez egy nagyon heveny gégegyulladás gégevizenyővel. Tud gyógyszert bevenni?
– Nem igazán.
– Jó, akkor megy kórházba.
– Hé! Nem akarok kórházba menni! Akkor inkább beveszem valahogy a tablettát.
– Szerintem maga nem értette meg a helyzetet.
– Igen?
– A gégevizenyő egyre nagyobb. Már most is nagyon nagy. Az miatt nem tud lenyelni semmit. Egy idő múlva akkora lesz, hogy elzárja a gégét. Akkor megfullad.
– Ööö… oké, legyen a kórház.

Csak megjegyzem, a kórház sem csodaszer. Annyit tudnak csinálni, hogy ha fuldoklom, elmetszik a gégémet. Láttam ilyen embereket bent, a szerencsétlenek egy életre el lettek intézve.

– Melyik kórházba akar menni?
– Jáhn Ferenc.
– Akkor nagyon össze kell kapnia magát. Húsz percig van még betegfelvétel, utána jön a Bajcsy.

Fasza. Miközben az autóval lépésben tudtam csak közlekedni. Ráadásul a doki biztonság kedvéért a Bajcsyt írta a beutalóra, hát ne tudd meg, mekkorát kellett harcolnom, mire befogadtak.

Másfél órát várakoztam a vizsgálatra. Besétáltam.
– Jó napot kívánok! – köszönt a dokinő.
Előhúztam a befőttesüveget és beleköptem.
– Na, ez is jól kezdődik – jegyezte meg.

Aztán befektettek, egyből rá is dugtak az infúzióra. Ugye 3 nap alatt 4 kifli az nem olyan nagy teljesítmény és a közeljövőben sem valószínű, hogy robbantani fogok.

Tulajdonképpen nem éreztem annyira rosszul magamat. A dokinő okosan elmagyarázta, hogy a nyálköpködés miért nagyon káros. Innentől megpróbáltam nyelni. Fájdalomcsillapítás nélkül. Fájt ugyan, de ment. Egyszerűen nem értettem.

Olvasgattam. Forrest Gump 2.

Aztán jött az este. És ekkor értettem meg mindent. Persze ettől nem lettem boldogabb.

Habár a fájdalom forrása ugyanaz, azaz a gyulladt gége és a megdagadt vizenyő, de valójában két, teljesen azonos méretű fájdalom van. Az egyik a beszűkült és hiperérzékeny gége. Emiatt nem tudok enni, inni és a nyálamat is csak nehezen tudom lenyelni. Van viszont egy másik is: az éjszakai torokkiszáradás. Azaz ha alszok, akkor nincs nyál és a hiperérzékeny felületek kiszáradnak. Na, ez valami pokoli kín. Emiatt faltam éjszaka is a fájdalomcsillapítókat.
Nézzük, mi történt vasárnap éjjel? Nem feküdtem le. Nem aludtam. Nem száradt ki a torkom. Voilá.

Csakhogy itt fekszem a kórházban. Örökké nem lehet ébren lenni, márpedig ha elalszok, akkor megint kiszárad a torkom.
Nem kicsit voltam ideges. Nyilván próbáltam vízzel nedvesíteni, jól is esett, de nem tartott sokáig. Mi legyen?
Kétségbeesésemben léptem egy nagyon bátrat. Egy színtiszta, elmebeteg őrültséget. Lefekvés előtt kimentem és toroköblögettem egyet egy durván rusztikus Listerine szájvízzel. Letéptem a csempéket? Le. De öt perc után beállt a torkom és 2,5 órán keresztül nem is száradt ki. Nyilván utána megint kisétáltam és öblögettem, de ekkor az ilyesmi éjszakai program már rutinból ment.

Túléltem az éjszakát. Simán. És most gondold el, ha tudom ugyanezt pár nappal korábban. Éjszaka nem kellett volna fájdalomcsillapító, elég lett volna öblögetnem. A nappalt meg lehetett volna kezelni fájdalomcsillapítóval. Egy gyomorba került a tapasztalat.

Aztán szépen telt az idő, teltem én is. Kedden levették az infúziót, kaptam egy brutál erős antibiotikumot infúzióban… és szépen gyógyulgattam. Nekiálltam kisérletezgetni. Nyilván először a vízzel. (Ne tudd meg, mennyire megszerettem azóta a vizet. Nem is iszok itthon mást.) Aztán rostoslé, hígítva. Plusz víz. Amikor ezt is megszoktam, délután jött egy vizes jégkrém. Na, az túl bátor vállalás volt, könnyes szemmel ugyan, de legyőztem.

Szerdán már aknamezős óvatossággal, de végigettem a menüt. Sok vízzel. Csütörtökön reggel pedig lementem a büfébe és beküldtem két sajtos pogácsát. Jólesett.

Mehettem haza.

[Folyt. köv…]