Ybbs-völgy, kerékpártúra lefelé
2022.08.04; csütörtök
Akkorát aludtam, hogy a sportórám nem győzte szórni reggel a dicséreteket.
– Minden meg van bocsátva! – duruzsolta a fülembe.
Lesétáltunk a társalgóba. Nagyon kényelmes reggeli, nyilván sörrel. Nyaralunk.
Mindenki nyugodt volt. Kisimult arcok mosolyogtak. Egyedül nálam ordibált odabent hangosan valaki.
– Baj van! Baj van! Nem esett még le, hogy baj van?
Dehogyisnem esett le. Csak az utóbbi napokban annyiszor volt már baj, hogy belefásultam.
Nézzük megint az időzítéseket. Mondjuk elindulunk kilenckor. Oké, gurulás lesz, viszont nem végig és 110 kilométer. A fene tudja, ez mennyi idő. Számoljunk visszafelé. A krems-i kempingben hivatalosan fél nyolcig van recepció (utána zárják a kemping nagy kapuját), de a nő sokszor már hétkor elmegy. Pakolás, átutazás másfél óra, bolt minimum félóra. Azaz legkésőbb délután ötre le kell érnünk a kocsihoz. Tehát maradt a túrára nyolc óránk. Sportos tempóban bőven beleférnénk, bulitempóban viszont 11 óra lenne, persze nagyjából lejt, akkor legyen 9-10 óra. Látod már? Vagy nem kilenckor kell indulnunk (ez a vonat már elment), vagy tepernünk kell, mint az állat (de ekkor nem fogjuk élvezni), vagy nem érjük el a kempinget. És akkor arról nem is beszéltem, hogy ma akarunk még mostheurigereket is vadászni Amstetten környékén.
Houston, baj van.
A csapat ráadásul induláskor fellázadt. Mi az, hogy egyből nekiindulunk a bringaútnak? Itt vagyunk Lunzban és még csak rá sem nézünk a tóra?
– Jó, menjetek. Addig én elintézem a checkout-ot.
– Hol találkozunk?
– A tónál. Ott is rá lehet csatlakozni a kerékpárútra.
– De akkor te alig fogod látni a tavat?
– Nagyon gyorsan tudok tavat nézni.
Aztán már itthon esett le, térképnézegetéskor, hogy az a nagy hegy, amelyikre ráláttunk a falucskából, az a régi ismerősünk, a Großer Ötscher. Azaz gyakorlatilag feljöttünk annak a távolból csodált nagy hegynek, az osztrák Fujinak a tövébe. Vov.
Nézzünk időjárást. Melegszik. Amint kiérünk a hegyek közül, 30 fok fog ránk szakadni. Nem hiányzott.
Meglehetősen feszült voltam induláskor. Ami ritka nagy marhaság volt, hiszen most jött az az élmény, amelyért ezt az egész nyaralást elkezdtem szervezni.
Most nézd meg a tájat.
Ez csak röpke ízelítő, én nem is fényképeztem, már a videóra gyúrtam. A kölykök viszont megtanultak bringáról fényképezni.
Aztán Kogelsbachnál, nagyjából 16 kilométer után, megint szembejött velünk egy bringáskocsma, mi pedig megint nem kockáztattunk. Igen, túl korán volt, de nem lehetett tudni, mikor lesz a következő. Leültünk, kértünk sört. Már az utolsó kortyoknál jártunk, amikor valaki ellapozott az itallap végére.
– Nézzétek már! Cider!
– Bolti. Nagy ügy.
– Nem, azt írják, hogy helyi termelőtől van.
– Nem mondod?
És igen. Amit napok óta kerestünk, azt itt fent, az Ybbs völgyében, húsz kilométerre a nagy Ötschertől találtuk meg. Helyi termelőtől házi cider. Nyilván korsóval kértünk, nehogy már úgy járjunk, mint egy évvel azelőtt a Parlamentben.
Na, innentől kezdett kisimulni a homlokom. Igen, baj van. De a táj szép, találtunk cidert és a kocsmában el is lazultam. Aztán a St Georgen am Reith nevű falucskában, négy kilométerrel arrébb, találtunk egy végletekig lepusztult fatehenet, volt mellette toi-toi, a lányok rá is mozdultak, de vagy fizetni kellett érte, vagy fogyasztani, Nejjel feláldoztuk magunkat, hát, a továbbiakban nem sok kellett ahhoz, hogy énekeljek is, de rögtön utána lefagyott a gopró, szóval hamar visszaálltam a megszokott fogcsikorgató üzemmódba.
Haladtunk lejjebb. Melegedett az idő. Nem kicsit. Valahogy azt képzeltem, hogy a szűk völgyben ha nagy, sötét erdők nem is, de a közeli hegyek révén legalább valamiféle árnyék azért lesz, de nem így történt. Gyakorlatilag kint mentünk a tűző napon, mint ahogy a fentebbi fényképeken is látszik. Egyre inkább irigykedve néztük, hogy az Ybbs folyóban gyakorlatilag végig fürödtek az emberek. (Fogalmam sincs, hogy ez mindig ilyen sekély, kavicsos folyó-e, vagy most csak a szárazság miatt volt ilyen, de gyakorlatilag egy maximum derékig érő, kavicsos strand volt az egész.)
Ez a fénykép már jócskán lentebb készült (Waidhofenben), itt már nem volt annyira sekély a víz, de azért még ez sem volt veszélyes.
Szóval mentünk lefelé. Nekem folyamatosan kattogott a kilométerszámláló és az óra a fejemben. Meglesz? Ekkor még úgy nézett ki, hogy meg lehet. Lejtőn mentünk, egy kicsit hajtottam is a társaságot, nem volt ritka a 25-27 km/h közötti tempó.
Waidhofenben volt a következő pihenő, itt ebédeltünk is. Boltból, persze.
Aztán vége lett a jóvilágnak. Ha ránézel a szintgörbére, akkor láthatod, hogy eddig lejtett monoton az út, a városban, illetve utána már megjelentek a mászásokra utaló huplik. Nem nagyok, de alattomosak. Hirtelen felszaladtunk húsz métert az Ybbs fölé. Aztán jött egy kellemetlen mászás, forgalomban, tűző napon. Félreérthető jelzések miatti eltévedések. Majd Bruckbachnál egy igen kellemetlen 16%-os mászás, nyilván ez is a napon. Nem hülyéskedek, az úton az illesztések közül kifolyt a bitumen, alig győztük kerülgetni. Az autók meg minket. Vacak volt.
Aztán valamelyik településen (Hausmening?), passz, fogalmam sincs melyiken, egyszerűen itt már az egész összefolyt, mint az izzadság a szememben, szóval egyszer csak hárman maradtunk, a két utolsó leszakadt. Telefon. Van valami baj? Van. Defekt.
Kész. Ez volt a kegyelemdöfés. Eddig küzdöttünk ugyan, de a meleg és a kellemetlen terep miatt folyamatosan csúsztunk kifelé az időből, tulajdonképpen már nem is voltunk benne, talán a végén egy huszáros hajrával még meg lehetett volna, de ez a defekt kilőtte az összes reményünket.
– Huh – támasztottam le a bringát – Operatív törzset játszunk. Barna, te tartod velük a kapcsolatot és idetereled őket.
– Oké.
– Dóra, te külön feladatot kapsz.
– Tudom. Tekerjek előre, ahogy tudok.
– Azzal mit érnénk?
– Hát… passz. De jól hangzott.
– A megosztott naptáramban benne van a kemping linkje. Rámész, levadászod a recepció telefonszámát. Felhívod. Egy kifejezetten nehézfejű nő fogja felvenni. Emlékeim szerint beszél valamit angolul. Közöld vele, hogy van a nevemen egy parcellafoglalás, de vis maior van és nem érünk oda időben. Kérdezd meg, milyen lehetőségünk lesz késő este bejutni autóval a kempingbe és melyik a parcellánk?
– Oké.
– Na ott jönnek. Én meg defektet fogok szerelni.
Majd felhúztam a fehér gumikesztyűmet.
Egyszerűen érthetetlen, hogy miért kezd el mindenki egyből röhögni, amikor szereléshez előveszem a fehér gumikesztyűmet. Ember. Az OBI-ban egy ilyen vacak kesztyű nincs 1000 forint. Simán begyömöszölhető a szerszámtáskába. És baromira nem mindegy, hogy miután felraktad a láncot, megszerelted a defektet, úgy mész-e tovább, mint egy olajban dagonyázott disznó, vagy tisztán.
Aztán végre szerencsénk volt. Lelki szemeim előtt folyamatosan egy rohadt aljas defekt képe lebegett, egy olyané, ahol nem lehet megtalálni sem a lyukat, sem az okozóját, de egyből kilyukasztja az új belsőt… sajnos vannak ilyen rohadékok, de ez szerencsére nem ilyen volt, egy három milliméter átmérőjű, másfél centi hosszú faszilánk fúródott át a gumin, ez azért több volt, mint enyhe célzás.
Mire befejeztem, Dóra is végzett. Sikerrel. A nő szerinte teljesen kedves és rugalmas volt, tökéletesen beszélt angolul (itt is cseréltek volna?), sikerült megegyeznie vele, nem zárja kulcsra a kaput és kiragaszt rá egy térképet, hogy hol van a parcellánk.
Huh. Houston, megoldódott a problémánk. Tulajdonképpen felszabadultunk. Én mindenképpen. Innentől tökmindegy, akár éjfélkor is érkezhetünk. Oké, tudom, este nyolc után nem illik kempingben sátrat állítani, de itt megint elmegy egy főút a kemping mellett, nem a mi cövekkocogtatásunk lesz a legnagyobb zajterhelés.
Nem is nagyon igyekeztünk, mondjuk a zsebpumpával felfújt országútival nem is nagyon lehetett. Amstettenben találtunk benzinkutat, ott pöffentettük fel kompresszorral. Én pedig tankoltam, 10 perc alatt betoltam két liter lötyit. Mondtam már, hogy rohadt meleg volt?
Ja, és a nap végi nagy emelkedő még hátra volt. (Lásd szintábra.) Nem igazán hiányzott, de ez az emelkedőt egyáltalán nem zavarta. Ugyanúgy elkezdtük messziről keresgetni, melyik lehet az, amikor nekem nagyon gyanús lett a környék.
– Emberek, ezen az úton tegnapelőtt már jártunk!
És így is volt, a következő táblán már egyszerre szerepeltek a Mostbaron radweg és az Ybbstalradweg nevek.
Dóra kapcsolt a leghamarabb.
– Várjatok, akkor az a nagy emelkedő nem az lesz, amikor a szűk völgyben hirtelen jött egy meredek oldalsó kiágazás?
– Igazad van, az lesz az! És annak a tetején lesz a mostheuriger!
Na, ez volt az, ami most már senkit sem hozott lázba. A mostheuriger akár fel is fordulhatott.
Aztán közeledtünk. A két ifjú hegyititán elkezdett sprintelni, ahogy minden emelkedő előtt, nyilván lendületet gyűjtöttek, ott, ahol még nem volt nehéz, aztán csatlakozott hozzájuk Réka is, én meg kocogtam, öregesen, tartva a kapcsolatot a hátulmaradókkal (most csak Nejjel), amikor észrevettem, hogy balhé van, az Ybbstalradweg ugyan szintén hegyet mászik, csak nem azt, amelyiket a Mostbaron, azaz ugyanabban a kereszteződésben egy másik úton kell mennünk, nem mászunk fel a heurigerhez.
– Hát,reméljük lesz tábla, ők meg észreveszik – motyogtam.
Így is történt, ott tanakodtak az elágazásban.
– Nem megyünk fel – közöltem.
Sóhaj.
– De a másik út is ugyanolyan meredek lesz.
Úgy is lett. Ezen az emelkedőn is befigyelt középen a 15%. Dóra nem bánta, neki ez a nyaralás eleve egy jó edzés volt a Mapei Zalakaros maratonra.
Az emelkedő tetején viszont nagyon kellemes látvány fogadott. Messze be lehetett látni a tájat, egészen a Dunáig és a partján ott feküdt a távolban Ybbs városa. És nem volt útközben már semmilyen emelkedő, sőt, tulajdonképpen egy jó nagy gurulás várt ránk, majd olyan félórányi sík terep és kész.
Este hét előtt gurultunk el a város szélénél terpeszkedő bevásárlóközpont mellett.
– Várjatok, megnézem, meddig van nyitva a Spar.
– Miért?
– Mert egyszerűbb lesz itt bevásárolni, mint Krems-ben.
Nem nyert. 19.30. Ide már nem érünk vissza autóval.
– Nézzétek már meg, a kemping melletti Hofer mikor zár?
– Este nyolckor.
– Bakker. Azt se fogjuk elérni. Megszívtuk.
– Milyen messze van ide az autó? – kérdezte Barna.
– Három kilométer.
– Ne már. Odáig a hónom alatt is elviszek egy tálca sört.
– Ebben van valami.
Végül pontosan ugyanazzal a technikával, ahogy tegnap este elcipeltük bringával a fél boltot Lunzban a szállásig, most is elcipeltünk egy tekintélyes kontingenst az autóig. Mit mondjak, a sörök és a kaják mellé befért még egy literes házi cider is.
Fél nyolckor értünk az autóhoz. Azaz 10,5 óra volt a lejövetel, de ebben benne volt a defekt és a bevásárlás is. Nem rossz, de jó volt az induló saccolásom is, semmiképpen sem fértünk volna bele a napba. Kellett az a telefonbeszélgetés a recepcióssal.
Persze még csak a túrának volt vége, nem a napnak. Pakolás ki az autóból, a bringák betechnikázása, kemény a keményhez, aztán pakolás vissza az autóba, elzötyögtünk Krems-ig, a kemping ajtaja nem volt kulcsra zárva, hurrá, melyik a parcellánk, izé. Nincs. Amit a nő szállásként bejelölt, az egy terület volt a szabadsátras placcon. Ráadásul már rátelepült egy lakóautó. WTF?
Jobb híján kerestünk mellette egy szabad területet és oda állítottuk fel a sátrakat.
Sör. Ekkor már lehetett. Gátlástalanul. Amikor jelig töltötted magadat, amikor már kibukik a sör a szádból, de annyira hiányzik valami hideg, hogy csak iszod. Na, ez volt: egész napos kánikula, egész napos idegeskedés, de a végére minden kiegyenesedett, ki lehetett engedni a gőzt.
Mondjuk voltak azért sorják, kellemetlen surlódások. A csajszi telefonban azt mondta, hogy lesz mellettünk áram, normál konnektoros, de csak lakóautós volt, ahhoz meg megint adapter kellett volna.
– Nincs nekünk ilyen adapterünk? – érdeklődött Nej.
– Nincs. De otthon hamarosan lesz. [Lett.]
Szerencsére a helyismeret megvolt, tudtuk, hogy van társalgó, ahol van közös hűtő, ezt a kempingben szemmel láthatóan kevesen tudták, mert a hűtő kvázi üres volt, egy egész polcot el tudtunk foglalni. Este 11-re álltak a sátrak. Ekkor mentek el a csajok vacsorát főzni. Na nem narancsos kacsát, összemelegítettek két nagy doboz konzervet, aztán annyi, én maradtam a hideg kaja plusz sörnél, valahogy még mindig nem volt rendben a gyomrom. Ilyen későn már üresek voltak a közösségi terek, kiültünk egy nagy asztalhoz, elvoltunk.
Éjfél után feküdtünk le.
Amin külön meglepődtem, az a sportórám értékelése volt. Szerinte ez a nap volt a legmegterhelőbb, ezen a napon égettem el a legtöbb kalóriát. Miközben egész nap csak ‘gurultunk’. De nem csak a sportóra állította ezt, én is cefettül fáradtnak éreztem magamat. El is kezdtem agyalni egy programváltoztatáson. Hogy holnap senki nem fog jó kedvvel felkelni hétkor és bringára pattanni kilenckor, az tuti. Igazából jó lenne egy pihenőnap, az utolsó napot nyugodtan el is hagyhatnánk, csakhogy ekkor szombaton járnánk körbe a Wachau-t, pont amikor tömeg van, az se jó.
Végül abban maradtunk, hogy alszunk rá egyet, egy nagyot, kilenckor ébredünk, aztán addig majd megálmodjuk, mi lesz.
Recent Comments