Day: August 17, 2022

Grein, Stillensteinklamm szurdok
2022.08.01; hétfő

Időben keltünk. Muszáj volt. Habár túra szempontjából ez volt az egyik legkönnyebb nap, de a program így is feszített lett. Reggeli, táborbontás, autó ki/bepakolása, legkésőbb tízkor el kell indulnunk, átautózunk Greinbe, végre el tudunk jutni nagy bevásárlóközpontba, feltöltjük a készleteinket (igen, sör), tábort verünk, megebédelünk… mindezt úgy, hogy délután még beleférjen egy négyórás túra a Stillensteinklamm szurdokban (15 km, 460 méter szint). Lazítás maximum este, ha már túl vagyunk mindenen.

Recepció. Fizetés. Nem az angolul tudó hapsi volt, hanem egy hölgy. Elkezdtem angolul. Intett, hogy ezt ne csináljam. Átváltottam németre, végülis nem volt komplikált a lista. A ‘Zelt’ szónál a hölgy elvesztette a fonalat, nekem meg kicsúszott a számom egy ‘jaj’.
– Akkor beszélhetünk magyarul is? – érdeklődött óvatosan a hölgy.
Egymásra mosolygás.

Némi visszautalás az érkezésre. Az angolul tudó hapsi akkor mondott egy árat, két napra 180 eurót. Némileg húztam a számat, a kemping ártáblázata alapján ugyanis nekem 125 euró jött ki, ami teljesen illeszkedett a többi kemping árszínvonalához.

A hölgy nem vágta fejből az árakat, így előszedte a hivatalos táblázatot és abból összeraktuk. Micsoda véletlen, 125 euró jött ki. A 25 eurós adapterdíjról kiderült, hogy kaució, azaz amikor visszaadtam, akkor a hölgy levonta a díjból, így maradt 100 euró, melyet lehetett kártyával is fizetni. Abszolút korrekt. Jókedvűen mentem vissza a sátrakhoz. (Hogy a másik recepciós át akart-e vágni, vagy egyszerűen csak rosszul számolt, azt már sohasem fogom megtudni.)

Ma reggel a Google Maps, illetve a mobiltelefon gondoskodtak a szórakoztatásomról. Beültünk az autóba, beütöttem a greini kempinget, oké, indulunk… erre nincs hang a navigációban. Ami általában nem zavart volna, csakhogy át kellett mennünk Linzen és egyszer már bringáztunk Nejjel a vegyigyárak között, emlékeztem rá, hogy nagyon durva többszintes kereszteződésekkel van tele a környék, oda kell az, hogy hang is mondja, mi jön, mert lehet, hogy éppen nem fogom tudni figyelni a kijelzőt. De miért nincs hang? Elindultunk, hátha megjön. Pár kilométer után értünk az első elágazáshoz. A mobiltelefon néma maradt. A legközelebbi faluban megálltunk egy Sparnál. Kiléptem a navigációból és megpróbáltam felhangosítani a mobilt. Nem fértem hozzá. Végül bezártam a szoftvert, ekkor vettem észre, hogy az éjszakai némítást nem oldottam fel, visszakapcsoltam a hangot, elindultunk, de a szoftver le sem tojta, továbbra sem beszélt. Következő falu, újabb megálló, immár egy Billánál. Megtaláltam a szoftveren belül is a hangszabályozást, ott is visszakapcsoltam a hangot. Újból elindultunk. Továbbra sem volt hang. Következő falu, egy pár négyzetméteres útszéli hely, éppen befértem. Újraindítottam a telefont és csak ekkor tért magához a rendszer. Elindultunk… és kábé a második kereszteződésnél jött meg a hang. Meg a kép is, mert eddig a gps teljesen máshol kalandozott, mint ahol voltunk. Fogalmam sincs, mi lehetett ez a hiszti, de nem túl jókor jött, tekintve, hogy forgalmas, szűk utakon, megállási lehetőség nélküli kis falvakban kóvályogtunk és próbáltam ezzel a nagy batárral annyi helyet találni, hogy megpiszkálhassam a mobilt. Mindezt úgy, hogy az idegrendszerem még messze nem regenerálódott teljesen. Egyedül a káromkodásközpontom működött rendesen, mit rendesen, egyenesen szárnyalt.

Grein, EuroSpar. Kiszálltunk a kocsiból, a többiek elindultak befelé. Én nem. Ugyanis nem tudtam bezárni a kocsit. Mivel nálam volt a pénz, egy idő után észrevették, hogy nem vagyok ott. Visszajöttek. Én éppen a fejemet vakartam. Próbáltam behatárolni a hibát. És persze káromkodtam. Barnánál volt a másik slusszkulcs, de azzal sem működött a központi zár. A vezetőoldali ajtón volt kulcslyuk, azt fizikailag be lehetett zárni, de a többi ajtót nem. A központi zár előtti autókat ilyenkor bentről lehetett nyitni/zárni, csak éppen ez egy mikrobusz, a vezetőülésről nem tudok hátramászni a hátsó ajtókhoz. Matt. Szerdán konkrétan azt terveztük, hogy otthagyjuk az autót két napra egy vasútállomás parkolójában, na ez most bukott meg. Végül minden mindegy alapon megnyomtam a műszerfalon a központi zár gombját… és hoppá, onnan működött. Azaz nem a teljes központi zár murdelt meg, csak a kulcsról vezérlés. Remek. Ez már egy kezelhető workaround. Viszont a szerviz számára lassan egész napos program kezd összeállni. (A boltból mindenesetre folyamatosan figyeltem az autót, mert az is megfordult a fejemben, lehet, hogy a nyitókódot próbálták meg elcsípni.)

A bevásárlás után készülhettem a következő megpróbáltatásra. A greini kemping recepciósa egy öreg hapsi, egy bürokratikus köcsög. Eddig minden alkalommal megtéptem a hajam, mire sikerült mindent elrendeznem vele. Most meg több ember, több sátor, autó… jaj.
Leálltam a kemping külső parkolójába. Az étterem terasza SZFE kordonnal lezárva. A recepció ajtaján tábla, miszerint ideiglenesen zárva. Ezmiez? A biztonság kedvéért megnyitottam az ajtót, zárva volt, de a hangra kihajolt egy kopasz fej a teraszról. Wazzáp? Mondtam neki, hogy szeretnénk itt sátorozni. Oké, intett, hogy csak menjünk, neki most fontos megbeszélése van. Finoman szólva sem erre a lazaságra számítottam, persze ez egy másik hapsi volt. Azért gyorsan elmondtam neki, hogy mivel vagyunk, de türelmetlenül intett, miszerint konkrétan leszarja, oda települünk le a kempingben, ahová akarunk, a papírmunkát majd elvégezzük később. Hát, jó. Bementünk gyalog, kiválasztottuk a legjobb helyet, beálltam autóval is. (Közben nyomogattam a kulcsot, hátha, de persze nem javult meg.) Jó. Igyunk egy sört és kezdjük állítani a sátrakat. Illetve. Többünknek is el kellett volna mennie vécére, csakhogy a vizesblokk pin kódos. Az meg a számlán van. Ami nekünk még nincs. Azt tudtam, hogy nem változtatják, itt meg már voltunk háromszor, csakhogy hülye fejjel sohasem írtam fel. Odasétáltam az ajtóhoz, próbáltam visszaemlékezni és próbálkozgattam, mint Gandalf Móriánál. Sikertelenül. Végül elballagtam a recepció teraszához. Ahol négy úriember nagyon komolyan tárgyalt.
– Halló! – kiabáltam be.
– Miva?
– Kellene a budi kódja!
– 4360!
– Kösz!
Egészen jól tippeltem, volt egy 4160-as próbálkozásom is.
Ja, a fenti beszélgetésnek megvolt az a bája, hogy a hapsi már délután közölte, hogy egy kicsit tud magyarul és erősen próbálkozott is. Azaz a fenti beszélgetést próbáld meg magyarul, de erős osztrák akcentussal elképzelni.

Ebéd, sátorállítás, berendezkedés. Sör. Beöltözés túrafelszerelésbe. Én lepődtem meg a legjobban, hogy a tervezett 14:00-ás időpontban el is indultunk.
Bátran. A Duna partján ugyanis szépen sütött a nap, de a hegyek fölött nagyon csúnya, fekete felhők terpeszkedtek. Megnéztük az összes meteorológiai applikációt, mindegyik azt mutatta, hogy igen, jól látjátok, az ott egy villámlós-mennydörgős vihar. A szurdokvölgyek általában védettek a kellemetlen időjárás ellen, de egy erős vihar ellen már nem. Végül elindultunk, mert egyfelől mire odaérünk, arrébb is mehet a vihar, másfelől meg gyengülhet annyira, hogy a szurdokban már elviselhető lesz.
A terepről nem akarok sokat írni, olvasd el a fenti linken a túraleírást, szinte minden benne van.
A túra három nagy részből állt: eljutni a szurdokig, végigmászni a szurdokot, majd hazajönni a szurdoktól. Azaz a 15 kilométer gyaloglásból olyan 4-5 kilométer volt a szurdok, a többi egyszerű séta, hol erdőben, hol alacsony forgalmú aszfaltozott utakon, persze az utóbbit sem szabad lenézni, ezek az utak mezők, dombok között tekeregtek, a magasból eszméletlen kilátással a Dunára.

Már a szurdok bejárata előtt elkezdett esni az eső, de mint később kiderült, ez még csak ártatlan játszadozás volt. A bejáratban – mely meglepő módon lent volt a Dunánál, szóval hiába másztunk fel előtte a magasba, vissza kellett jönnünk – nos, itt volt egy párházas vízimalom, szépen rendberakva. A víz folyt, a kerék forgott, de szinte biztos, hogy a malomban már nem működött semmi.

Aztán irány a szűk ösvényen felfelé.
Szurdokvölgyben aránylag jók vagyunk, rendeteget mászkáltunk mind a Szlovák, mind a Cseh Paradicsomban, a Stillensteinklamm nagyjából a kettő keveréke, inkább az utóbbiban lévő Porladó Sziklákhoz hasonlít. Szép, meg minden, de alig indultunk el, nyakunkba szakadt a vihar. Durván. Goprót nem vittem, mert nem akartam megint én lenni a kütyükkel teleaggatott Rézfaszú Bagoly, a mobilom meg nem bírta a vizet, így gyakorlatilag semmi videófelvétel nem készült a szurdokban, fénykép is csak annyi, amennyit Dóra nyomott.

Az eső nagyjából akkor állt el, amikor kijöttünk a szurdokból. A napon hamar meg is száradtunk. Gyakorlatilag felkaptattunk száz méter szintet a tetőre és már újra melegünk is lett. Innen kényelmesen leereszkedtünk Greinbe, szorgalmasan pusztítva az út melletti szedertermést.

Pontosan hatkor érkeztünk meg. Ez a nap a tervszerű végrehajtás napja volt.

A recepció ajtajából már messziről integetett a kopasz.
– Csináljuk meg a papírmunkát!
– Csináljuk. Igazolványokat vigyek?
– Dehogyis! Nekem csak a pénzetek kell!
Vigyor.

Vacsi, majd sörrel a kezünkben kiültünk a Duna partjára. Mert itt ki kell. Ugyanis lenyűgöző a látvány: balra a kisváros, tetején a kastéllyal, távolabb a templomokkal, a Dunán lustán úszó hajók, túloldalt zöld dombok… szép, na.

A magam részéről kaptam a lehetőségen, hogy végre utolérjem magam alvásilag, így viszonylag hamar visszasétáltam és eltettem magam aludni. Itt is van közeli nagyforgalmú út, ezen hajnali ötkor szokott nagyon dúvad traktorforgalom beindulni, nyomják neki, mintha rallye lenne, de ez sem zavart.