Month: April 2022

Alföldi bringatúra

Csapatépítés a Szelidi-tónál, melyből hirtelen ötlettel egy 3 napos bringatúrát csináltam az Alföldön. Volt ott minden, leginkább a nagy semmi, amely bármennyire is furcsa, de mégis kitölti a teret.

A tárgyak napja

Fiatalabb koromban, amikor még misztikumra hajlamosabban gondolkodtam, bevezettem egy fogalmat: a tárgyak napja. Ez az a nap, amikor minden félresikerül, leverem, kiesik a kezemből, megkarcol, megszúr, megbotlok benne, kilöttyen a kávé, defektet kap a bringa. Teljesen olyan, mintha valami felsőbb hatalom feltüzelte volna a körülöttem lévő tárgyakat, hogy fogjanak össze és tegyék tönkre a napomat.

A fogalom beleépült a gondolkodásomba, a mai napig használom a kifejezést. Pedig ma már tudom, hogy nem erről van szó. A kulcs a fáradtság, a dekoncentráltság és az ingerlékenység. Ha csak nagyjából figyelek oda, hogyan teszek le valamit, lehet, hogy pár milliméterrel arrébb kerül a megszokott helyétől, a mozgásomra is csak nagyjából figyelek, nem ott jár az agyam, aztán leverem. És mivel ingerlékeny vagyok, nem teszem túl magamat egyből rajta, hanem csak gyűjtöm az apró frusztrációkat. Így épül fel a tárgyak napja.

Jó kérdés, hogy miért használom, ha tudom, hogy nem igaz? Nos, azért, mert remek indikátor. Amikor beugrik, hogy már megint a tárgyak napja van, tudom, hogy nem, nem misztika, nem, nem összeesküvés. egyszerűen csak sürgősen pihennem kell.

Menjünk Egerbe

Hétfő este ránéztem a meteorológiára. Egész héten gyönyörű idő. Aztán hétvégére, húsvétre elromlik minden, tornádó, jégeső, szökőár, armageddon. Nézzük csak, hogyan is állok a melóval? A legközelebbi leadási határidő: húsvét utáni péntek. Szuper. Akkor a héten bringázok, húsvétkor meg dolgozok a trágya időben.
Jó. Hová menjek? Két napom van, a csütörtököm már tele van megbeszélésekkel. (Elmaradtak.) Egy nap oda, egy nap vissza. Gyöngyös? Kevés. (A tatai túra mutatta meg, hogy ezzel a bringával a 80 kilométeres túra már megvan délután kettőre.) Legyen Eger! Látogassuk meg a családot.
A bringával meg letesztelem, mennyire lehet hosszú túrákat bevállalni minimális felszereléssel. Mennyire minimális? Nagyon. Még a kormánytáskát sem tettem fel. Az Alföld nem érdekel senkit, nincs értelme videót felvenni. Nem kell a fejkamera, nem kellenek a töltők, aksik. Nem kell a drón sem. Ruha? Meleg lesz és száraz. Tiszta alsóneműt is csak azért raktam be, mert nem akartam otthon büdösködni. Felszórtam még a tárolókulacsokat, bennük zabpehelyszeletekkel, zseléscukrokkal. (A háromnegyedét hazahoztam.) Aztán ennyi.
Tulajdonképpen mehettem volna az országúti bringával is, de az hajtáscserére vár, pihen.

Oda
2022.04.12;kedd

Reggel veszekedés az 575-tel. Születésnapi akciót hirdettek meg 11-12-re. Már az kiverte nálam a biztosítékot, hogy az értesítő levél 12-én reggel jött meg. Aztán a bringás télikabát, amelyre már régóta fájt a fogam, kapható volt, elméletileg akciós is, csak éppen eredeti áron adták, nem vonták le belőle a kedvezményt. Gyorsan ledokumentáltam a helyzetet, megkerestem a fogyasztóvédelem emailcímét, elmentettem, majd megírtam az üzletnek, hogy wtf?
Aztán jól el is csesztem az időt, kilenc helyett fél tízkor indultam.
Első megállás 3 kilométer múlva. Keresett a klímás. Hogy eszébe jutottam. Két hónap után. Mindegy, hurrá. Lesz klímánk.
Sülysápon pihenő. Nemzeti Lófasz Bolt, zérókóla. Email. 575. Izé, bocs. A télikabátokra elfelejtettük rátolni az algoritmust. Most már jó. Aha. Csak mostanra elfogyott az a kabát, amelyet kinéztem. Kösz, srácok.
Tápiószecsőnél a trekk határozottan bevitt egy földútra. Izé. Gravel bringával vagyok, nem zavar, de egy 150 kilométeres távon nem biztos, hogy belefér a homokos földutakon abszolvált kinlódás. Mindegy, menjünk. Lámpám van, Egerben meg behunyott szemmel is hazatalálok.
Tíz kilométer volt a földút. Homokos, elvadult. Azt hittem, lepetézek.

Vicces volt, hogy fogalmam sem volt arról, hol vagyok. Egyszer házak kerültek mellém, de semmit nem tudtam a településről. Valami Szurikáta, vagy ilyesmi lehetett. Nagykátán értem vissza a civilizációba. Jó hír, hogy az általam oly sokszor szidott 31-es utat javítják. Rossz hír, hogy most. Az útépítés közben találtam egy pékséget, kiültem elé, és a murvadöngölő gép dallamára elfogyasztottam a mákos tekercsemet a fantaszőlővel.
Innentől már csak lefelé ment a színvonal.
Jászberényig őrület. A 31-es itt még a régi, alig járható, cserébe forgalmas. Egy idő után kerékpárút nyílik mellette. Bárcsak ne nyílna. Az utóbbi egy évben rengeteget bringáztam az Alföldön, határozottan ki merem jelenteni, hogy ha azt látod a térképen, hogy egy szakaszon kerékpárút van, akkor eszedbe se jusson arra menni! A kerékpárút valami odaalibizett, járhatatlan szar, de a jelenlegi szabályok szerint köteles vagy azon menni, az autósok pedig korábban sem kíméltek, itt meg végképp nem fognak. Gravellel voltam, kimentem, de szarabb volt, mint egy földút.
Jászberény. Nem biztos, hogy most fogok barátokat szerezni, de nekem, két napnyi élmény után az ragadt meg, hogy ez a környék egy végtelenül prosztó környék. Se boltban, se bódéban nem köszöntek vissza, se belépéskor, se távozáskor. Voltak más dolgok is, de nem akarok sokat foglalkozni vele.
Jászizé. Jászhozé. Aztán Heves. Gyomros. Tény, régen jártam erre. Tény, más emlékeim voltak. De az út, Jászberény felől, mely gyakorlatilag a városközpontig mélyszegénységben élők putrijai között visz be, teljesen lelombozott. A központban ettem egy hamburgert, a kiscsaj természetesen nem köszönt vissza, a környék pedig olyan volt, hogy a bringát nem mertem otthagyni sehol, inkább végig toltam magam mellett vásárlás közben.
Aztán új erőre kapva egy lendületes tekeréssel megvolt Dormánd, az meg már hazai pálya. Maklárról már többször is gyalogoltam haza, nehogymár bringával gond legyen.
Meglepi: az Érsekkertben rekortán futópálya. Szuper!
Otthon persze öröm, hejehuja, dumálások, de jó hogy itt vagy, meghülyült a wifi accesspoint, neked két perc, oké, van itthon sör?, perszehogy van, akkor csináljuk.

Vissza
2022.04.13; szerda

Feszes reggel. Hétkor ébresztő, fél kilenckor már indulás. Kell is. Visszafelé megcifráztam, bevállaltam a szalóki dombvidéket. Rég jártam már arra és állítólag sokat változott. Kicsit hosszabb, kicsit szintesebb, de induláskor még belefér.
Verpelétnél pékség, reggeli. Elméletileg még nem kellett volna, de kényeztettem egy kicsit magam. Jól tettem. Utána borzasztó hosszú sivatag jött, Jászberényben tudtam csak enni egy vacak hamburgert.
De még nem járok ott. Feldebrő, Aldebrő. Tarna kerékpárút. Folyónak nyoma sincs. Kápolna, Kompolt, Kál.

A franc se gondolta volna, hogy a Kelkáposzta Kál-Kápolna állomáson Nohab a tolatómozdony. Megálltam a sorompónál, egy ideig gyönyörködtem benne, ahogy elhaladt előttem, aztán visszatolatott, aztán megint elhaladt, megint visszatolatott… de végúl átmentem a piroson. Kálban lefordultam a tavak felé, öcsém szerint jobb, ha végigmegyek mellettük, de akkor jött volna egy erősebb földutas rész, persze gravel, szóval mindegy, de aztán nem láttam a tavakból semmit, így mentem az eredeti úton a Tarna menti falvakon keresztül.
Hát, Árpád… sírtam. Ha Hevesre azt írtam, hogy mélyszegénység, akkor erre a környékre nincsenek szavak. Tarnabod. Hihetetlen, hogy emberek ilyen környezetben élnek. Már az út is visszatükrözi a reménytelenséget, a lemondást. Erre nem járnak emberek, erre nem is kell út. Ami van, az gyakorlatilag járhatatlan. Folt hátán folt, a foltoknál már csak gödrökből van több. Boconád előtt inkább lerövidítettem a földúton Tarnaméra felé, ezerszer jobb volt, mint az aszfaltozott. (Na, itt meg összetalálkoztam egy köcsög traktorossal. Gyorsabb voltam, látta is, hogy próbálkozok elmenni mellette, de az istennek nem engedett volna el. Végül a térdig érő dzsuvában mentem el mellette. Pedig egyébként tíz négyzetkilométeres környezetben nem volt rajtunk kívül senki.)
Megint telefon. Kerestek a postától, hogy csomagot hoztak. Komolyan, hétköznap nem lehet eljönni otthonról, mert mindenkinek tök természetes, hogy otthon vagyok. Átrakattam csütörtökre.
Végül kiértem az aszfaltozott útra. Jászdózsáig örülhettem neki, de utána az út nagyot került volna, én pedig rövidítettem.

Ez itten a Tarna, a távolban pedig Jászbögyörő, vagy valami hasonló település sziluettje rajzolódik ki.

Utána nem sokkal Jászberény. Ekkor már fél három volt, én pedig Verpeléten ettem valamit utoljára. Jászberény odafelé sem nyerte el a bizalmamat, most sem volt jobb. Kezdve azzal, hogy megint járdának sem minősíthető szarra lettem bezavarva, folytatva azzal, hogy a belvárosban gyakorlatilag semmi, aztán egy hotdogárusnál ettem egy röhejesen kicsi hamburgert, a prosztó fiatalság által körbevéve, aztán láttam olyat, hogy autós elütött egy bringást, majd megvonta a vállát és továbbment, szóval én sem akartam errefelé egy perccel sem többet tartózkodni annál, amennyit kellett, persze Nagykáta felé megint jó tíz kilométernyi bringaútnak csúfolt szutyok. Komolyan, felsóhajtottam, amikor megláttam a Tápióság táblát. Civilizáció.
Nagykátán a tegnapi pékségnél újabb kátrányszagú mákos tekercs, rápótolva a jászberényi hambira. Látszott, hogy a mai nap távban is, szintben is több lesz a tegnapinál, így inkább kihagytam a földutat. Tápiószecső, Sülysáp, itt útjelfestők okoztak többkilométeres dugót, aztán Gyömrő, ahol egy rakodó teherautó miatt torlódott fel a forgalom Üllőig(!), komolyan, nem bántam, hogy bringával vagyok.
Aztán délután hatra hazaértem. Zuhanyzáskor derült ki, mennyire tört fel a nyereg, volt sziszegés. Persze nyilván elkaptak a hétköznapok, hivatalos levelek, utaljak ide annyit, oda meg amannyit, komolyan, bekaptam három sört aztán dőltem is bele az ágyba. Holnap meló, pénteken meg bringázunk egyet Nejjel. Mert már hiányozni fog. A bringa is.

Tapasztalatok

  • Üdítők. Menetközben, amikor bementem akár a pékségbe, akár a dohányboltba és nem volt semmilyen normális, értsd zéró jellegű üdítő, végül rálegyintettem, hogy jó lesz a cukros is, bele fog férni. Végülis, belefért. Hazafelé 4600 kalóriát égettem el és 4550 kalóriát vettem magamhoz. De ebből több, mint ezer cukros üdítő volt. Belefért, persze, de érted… Nem szabad megalkudni: ásványvíz, vagy zéró.
  • Kólát a kulacsba… soha többet. Ragad tőle az egész bringa.
  • A töltőket nem szabad otthon hagyni. A teljesen feltöltött mobilom elkapott valamit Egerben, reggelre lemerült 40%-ra és tök meleg volt. Én pedig nem győztem egész nap takarékoskodni vele hazafelé.
  • A nagy dög zabszeletek/proteinszeletek helyett több kisebbet kell vinnem. Rövidtávú megállásból, gyors energiapótlásból több is van, míg a nagy étkezések általában megoldhatók valami településen.

Akkor most mi van?

Sokáig egyáltalán nem is akartam írni erről az egészről. Ahogy számítottam rá, már a vízcsapból is a választás, illetve a váratlanul nagy vereség elemzése folyik, nem kevés sárdobálással. Ebbe nem akarok beleszállni.
Mivel ez egy privát blog, inkább arról írnék, mit tervezek a továbbiakban.
Először is, lecseréltem a mottót.

Nem tudom, mennyire közismert, miszerint a vadászok, miután elejtették a vadat és levágták a fejét, elássák a koponyát egy-másfél évre, hogy a férgek lezabálják róla a húst és a végén a koponya csontig letisztulva kerüljön elő?

Nos, túl sokat nem vártam a választástól, de ezt írtam is. A maximális reményem az volt, hogy talán elindulnak változások, abba az irányba, hogy ha az én életemben még csak enyhén, de a gyerekeim/unokáim életében jelentősen civilizáltabbá válik az ország. A választás ezt a reményt gyilkolta le, zúzta porrá. Nem akarom az ellenzéket ekézni, tisztán látszik, hogy ők itt csak statiszták. Rákosi népe, Kádár népe után Orbánnak sikerült belelépnie a rossz hagyományok láncába és most már övé ez a nép. Övé is marad. Vége is úgy lesz, mint a korábbi rendszereknek: történik valami nagy külső változás, esetleg gazdaságilag vállalhatatlanul földbeáll az ország. Hogy ez mikor lesz, nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy utána sikerül-e kilépnünk a körből.

Ezzel kapcsolatban talán érdemes elgondolkodni, hogy a velünk együtt indult országok hogyan úszták meg? Hiszen a szándék mindenhol felmerült arra, hogy polgári demokráciának álcázva visszajöjjön az autokratikus szocialista állam, lásd a cseheknél Babiš, a szlovákoknál Mečiar, illetve Fico, a lengyeleknél pedig a Kaczyński testvérek. Nyilván nem én fogom megtalálni a választ, de ez az írás elgondolkodtató.

Jó. Hogyan tovább? Számomra itt mérgezett a levegő, az arrogancia, a tömény hazugság, a gátlástalan propaganda fizikai fájdalmat okoz, arról nem is beszélve, hogy csak idő kérdése és ellenségnek leszek minősítve. Viszont hatvan felé közeledve már annak sem látom értelmét, hogy külföldre, élhetőbb országba költözzek és kezdjek mindent nulláról. A gyerekeim életébe nem akarok beleszólni, ők döntik el, hogy mi lesz nekik a jó. Nyilván beszélgetünk és mivel életem egyharmadát már egy hasonlóan reménytelen rendszerben éltem le, tudok róla mesélni, hogy milyen érzés is ez. De szó sincs arról, hogy rugdosnám őket kifelé.
Az összes tényleges akcióm kimerül abban, hogy elkezdtem átstrukturálni a megtakarításainkat, növelem a portfólióban az eurós hányadot, illetve elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy ebből valamennyit külföldi bankszámlán tároljak.
Ezen kívül pedig marad a belső emigráció. Év elején még csak vicceltem vele, mostanra komolyabb jelentése lett. Akkor azt mondtam, hogy nem okoskodni kell, hanem kerékpározni. Ha mindent tönkretettek az életünkben, akkor meg kell keresni azt a kicsit, amit nem teljesen sikerült.
Valamikor azt mondtam volna, hogy ott vannak a könyvek,

  • Olvass! Az olvasás kellemes, hasznos, olcsó szórakozás!
    Gazdálkodj Okosan
  • de mára megváltozott a véleményem. Okos könyveket olvasva csak bosszant a kontraszt. Végül tényleg csak a csavargás maradt. Felszórni a cuccot a kerékpárra, esetleg kajakra, aztán irány az út, az erdők, a folyók.
    Elképesztő, mennyire ki tudja takarítani az ember fejét egy magányos tekerés, vagy evezés.

    [PS]
    Ez alatt az írás alatt kivételesen letiltottam a kommentelést. Nem vagyok abban az állapotban, hogy kulturáltan tudjak kezelni agitáció jellegű hozzászólásokat.