Tata-Velence körtúra #02/03

Budapest – Tata
2022.03.29; kedd

Reggeli ébredés. Ahogy kell. Békés, bormentes hétfő, jó nagy alvás, a sportóra szerint tökéletes állapotban vagyok a nagy túrához. (Vasárnap még dögrováson voltam szerinte. Kicsit túlspilázza a bort. Na jó, nem kicsit.)
Megreggeliztem, kávé, fürdőszoba. Utolsó simítások a terveken, a felszerelésen. Aztán beöltöztem, kikapcsoltam a számítógépet. Elkezdtem kitolni a kerékpárt.
Váratlanul megcsörrent a telefonom. A pannonhalmi szállásadó csajszi telefonált. Rögtön füllentett. Azt állította, hogy csak ma reggel kapták meg a szallas.hu emailjét a foglalásomról és közben már kiadták az összes szobát. Ami gyakorlatilag nonszensz, ezeket a leveleket automata küldi ki, egy órán belül foglaltam le a múlt héten az összes szállást, a többiek simán megkapták, sőt, volt aki egyből reagált is rá. Nyilván a leányzó olcsón akarta megúszni azt, hogy jobban fizető vendégeknek adta ki a szállást. Jelzem, a túlfoglalás megszokott probléma, többször is előfordult már velem, ilyenkor megpróbálunk valami megoldást keresni. Ilyen, hogy egyből hazudunk, ilyen még nem volt. A hölgy először felajánlott egy távoli faluban lévő másik szállást, de aztán visszavonta, végül elkezdett ajánlgatni egy másik panziót a faluban, emlékeim szerint jóval drágábbat (megnéztem, másfélszeres a szorzó, többre emlékeztem), kompenzációról szó sem volt, mint ahogy arról sem, hogy ott van-e éppen szabad hely. Végül abban maradtunk, hogy kérek egy kis gondolkodási időt.
A problémát a csütörtöki egész napos országos eső jelentette. Ha nem történt volna kavarás, akkor szerda este érkeztem volna Pannonhalmára, a csütörtöki program pedig azon múlt volna, hogy mennyire találta el a meteorológia a nagy zuhét. Ha nagyon esett volna, akkor legfeljebb beveszem magam az apátságba, el lehet ott lébecolni. Ha nem esik nagyon, akkor viszont jöhet a Győr-Sokoró kirándulás.
Nos, ez borult meg. Kereshettem volna szállást Győrben is, de akkor pénteken a 120 kilométer helyett 140 kilométer lett volna a táv, 1100 méter szinttel.
Törtem a fejemet, végül arra jutottam, hogy meghúzom a túrát. A csütörtöki eső után úgyis durva lehűlés jön, nem lesz kellemes a bringázás.
Ehhez persze át kellett raknom a kápolnásnyéki szállást péntekről szerdára. Felhívtam a nyéki hölgyet, rugalmas volt, átraktuk. A merretekerjek.hu nyilván éppen most romlott el, de szerencsére csak 16 kilométert kellett volna megterveztetnem, az meg ment fejből is.
Éppen hívtam volna a pannonhalmi szállást, amikor ők hívtak. Hogy végül mégiscsak találtak valahol egy egyágyas szobát. De ekkor már nem akartam megint variálni, meg se kérdeztem, hogy és ez milyen és legfőképpen hol van, annyiban maradtunk, hogy bocs, nem. A csajszi ezek után műszaki hibára hivatkozva törölte a foglalást a szallas.hu-ról. Korrekt.

Így viszont egymás mellé került két mászós nap. Viszont mindkettő még a jó időben.

Természetesen elgondolkodtam azon is, hogy Kápolnásnyéken sem kérem a szállást és behúzom még aznap a hazamenetelt is. Az egész napos eső kihagyása vonzott, a darts PL elkapása szintén. Viszont így saccra 130 kilométer lesz és közel 1000 méter szint, ami már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy eddig nem említett célom volt a választási finálé kihagyása. Szombat este érkeztem volna haza, nem olvastam volna semmit, vasárnap délelőtt meg behúzom az ikszet, úgyis megvan már a helye.

Végül úgy döntöttem, hogy majd Nyéken meglátom.

Budapesten gond nélkül végigmentem, a közelmúltban Biatorbágyig feltérképeztem az utat, nem is volt semmi gond. Még a tervezett csavart is sikerült beletennem. Konkrétan arról volt szó, hogy a viadukt előtt 3-4 kilométerrel lementem egy murvás úton a kerékpárútról. Fentről ugyanis semmi élményt nem jelent átmenni a hídon, ellenben oldalról átgurulni alatta, na az igen.

Illetve még itthon kinéztem a neten egy rétet, ahonnan nyugodtan drónozhatok, nem zavarok senkit. Meglett a rét, összeraktam a drónt. Elindítottam. Szerencsére egyből bekapcsoltam a felvételt. Így legalább lett pár másodpercem. A drónvezérlő szoftver 20 méter magasságban közölte, hogy túl nagy az interferencia, majd 25 méteren bejelentette, hogy elvesztette a kapcsolatot a drónnal. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Ilyenkor mi van? Nyomkodtam a kallantyúkat, de nem történt semmi. Végül egy pillanatra visszajött a kapcsolat, éppen akkor, amikor lefelé nyomtam, az a pár méter pedig elég volt, hogy visszaálljon a kapcsolat. Nyilván soványmalacvágtában hoztam is lefelé a drónt. (Persze az is lehet, hogy a kapcsolat megszűnése után magától kezdett ereszkedni.)

De nem csak ez történt Biatorbágyon. Az addig szépen kitáblázott, jelzett kerékpárút egyszer csak eltűnt. Voltak táblák, voltak az útra felfestett sárga nyilak, kerékpár szimbólumok, bevittek a kis utcákba… majd egy kereszteződésben eltűntek. Az út ment balra, ment jobbra, jelzés sehol, én meg csak kóvályogtam, mint vasorrú a mágneses viharban, a lelkes helyiek meg dudáltak és ordítoztak velem, hogy döntsem már el, mit akarok, mert pont az a pár négyzetméter kellett nekik, ahol tartózkodtam. Jobb híján meredten néztem a túragps bélyegnyi kijelzőjét, de így meg tuti életveszély tekerni, egyik kis utca, másik kis utca, ezt most majdnem elnéztem, hoppá, szembejött velem egy teherautó. A gyalogúton. Vidám kaland volt. De legfőképpen érthetetlen, mert a település után a kerékpárút folytatódott, mintha mi sem történt volna.

Alapvetően kellemesen meleg volt az idő. Ez jó. De olyan überbrutál nyugati szél fújt, hogy lesodort az útról. Azt tudtam, hogy mászni fogok, azt is tudtam, hogy a mászások nagy része frusztráló lesz, az etyeki dombvidék erről híres, de a valóság túltett minden várakozáson. Csak néztem elgyötörten a dombságon, mindenfelé nyomorult dombok, mint egy vadul hullámzó tenger, pontosan tisztában voltam vele, hogy minden dombot meg fogok mászni, sőt, amennyit tekereg az út, néhányat többször is, és persze mindenhol szembe fog fújni az erős szél. Annyira reménytelen, érfelvágós volt az élmény, hogy egyáltalán nem csodálom azon, hogy Orbán Viktor, aki ezen a környéken nőtt fel, bosszúból el akarja pusztítani a világot, de legalábbis az országot.

Így néztem ki Bicske előtt. Két óra alatt tettem meg 15 kilométert. És alig volt bennem élet. Pedig, mint látható, a java még hátravolt.

A terep egyébként nem lenne rossz. Biatorbágyig oké, a település mondjuk katasztrófa, de utána megint jó a kerékpárút. Ha a szél nem csinált volna ki, élveztem volna. Tetszett Bicske mellett a présházak sora, de a nap meglepetése Tarján volt. Valamikor egy ismerősöm azt mondta, hogy vacak arra az út, én ezt átvittem a környékre is.

Ehhez képest ez volt a legjobb rész, persze, ez is hullámzott, a szél meg dolgozott itt is rendesen, de voltak bringáspihenők – eddig nem igazán – és bent a faluban találtam működő ivókútat és bringásvécét. A kúttal az életemet mentették meg: Etyektől nem volt semmi vízforrás, a Gerecséhez meg nagyon kellett.

Tarján után egyszer csak kinyílt a táj, megjelent a Gerecse, láthatóvá vált az első hágó is. Jókor. Amikor az egész napi küzdelem a széllel, az értelmetlen szintmászásokkal addigra teljesen kiszedte az erőmet. Túl sokat nem akarok róla beszélni, valahogy áthámoztam magam mind a két hágón.

Még Bicskéről felhívtam a szállásadó hapsit. Elmagyarázta. Ha megérkeztem hívjam fel, ad egy kódot, azzal kinyitok egy dobozt, abban lesz a kulcs. Így is történt. Megérkeztem. Felhívtam.
– Jó napot kívánok. Megérkeztem.
– Remek. Öné az 1-es apartman.
– Stimmel. Az előtt állok.
– Mondom a kódot. Állítsa be.
– Beállítottam.
– Nyissa ki a dobozt.
– Kinyitottam.
– Vegye ki a kulcsot.
– A dobozban nincs kulcs.
– Nyissa ki… mit mondott, nincs kulcs?
– Nincs.
– Biztos?
– Biztos.
– Az ajtó zárva van?
– Igen.
– Hajjaj. Várjon, megyek.

Aztán szerencsére kiderült, hogy csak apró zavar volt, a 2-es apartman volt az enyém. Valahogy mostanában ingerlékeny vagyok a szállásokkal kapcsolatban.

Bevásárlás. Jó vastagon. Pedig tudhatnám, hogy éhesen nem szabad boltba menni.
Meg is jöttek az első tapasztalatok. Tulajdonképpen az ilyesmikért jöttem, szóval nem is baj. Rá kellett ébrednem, hogy eddig tulajdonképpen mindig túl sok kaját vettem vacsorára, illetve reggelire. Aztán ami megmaradt, az ment a táskába, útközben meg a pihenőkben elfogyott. Most viszont nincs táska. El kell találnom a mennyiséget.
Majdnem elsírtam magam. 96 kilométer, 800 méter szint, 2000 feletti plusz kalória, a mobilom szerint -2700 kalóriánál álltam. Ilyenkor lehet kétpofára péksüteményeket enni. Ott is volt előttem egy csomó. És annyira tele voltam, hogy képtelen voltam megenni. Még a reggelit beleértve sem. Talán ha éjszaka kétóránként felkelnék és ennék egy kis bagettet, meg egy-két pogácsát. Talán.
Végül szerdán ki kellett dobnom a felesleget.
Az innivalóval pont fordítva jártam. Vettem három liter üdítőt, meg két blogsört. Ami előrelépés, mert korábban mindig csak söröket vettem. Na most, ez mind elfogyott. Még szomjas is maradtam.
Ezen megint eltöprengtem. Ugyanez sörből összerakva nyolc sör lett volna, 1600 kalória. Meg enyhe bebaszcsi. A kalóriából ráadásul egyből látszik, hogy a kajával együtt már nem fértem volna bele a limitbe. Ami emellett meglepett, hogy a két blogsör sem hiányzott. Szomjas voltam, gépelés közben egyébként sem figyeltem az ízére. Simán vehettem volna helyettük is üdítőt.
Apropó, üdítő. Azért matekoztam. A hagyományos cukros üdítők gyakorlatilag egyenértékűek a sörrel. Fél liter kóla 210 kalória, a barna Kozel meg 170. De még az alkoholmentes sör (szintén Kozel) is 115. Négy liter ebből is 920 kalória. Lehet persze játszani zéró üdítőkkel, de az édesítőszerekről sem hallani túl sok jót. Végül ízesített ásványvizet vettem (Vöslauer), ebből 65 kalória fél liter, így kijöttem volna 520 kalóriából. (Ha nem vettem volna két blogsört is.) Itt egyértelműen hibrid megoldás fog születni: bátran venni kell 2-3 liter ásványvizet és 1-2 liter ízesített valamit. Akár Vöslauert, akár alkoholmentes sört, jöhet az ízesített is, bár ezek a 150-160 kalóriájukkal gyakorlatilag a gyengébb sörökkel egyenértékűek.

A szállás egyébként egy háromszintes társasház földszintjén van, gyakorlatilag az üzletsorban. Az is volt eredetileg, üzlethelyiség, azt alakították át apartmanná. Elsőre tetszett az ötlet, másodjára is, kifejezetten igényes lett a belső tér. Aztán estére kiderült, hogy azért nem minden kerek. Például nagyon hiányzik legalább egy ablak. Konkrétan nincs szellőzés. Az ajtót ki tudnám nyitni, de akkor meg mindenki az ágy lábánál sétálna el. A tulaj úgy oldotta meg, hogy rakott be klímát, de ennek gyakorlatilag folyamatosan mennie kell. Emellett persze természetes fényből sincs sok.
Viszont így, átutazóként 1-2 éjszakára teljesen tökéletes.

Elalvás előtt még gyönyörködtem egy kicsit a bringában.

Amin még napközben töprengtem. Bringás körökben visszatérő téma, hogy jó-e nekünk ez a mostanában épülő Budapest-Balaton kerékpárút? Az a helyzet, hogy nincs rá egyértelmű válasz.

A piros vonal jelzi azt az útvonalat, amerre én járok le a Velencei-tóra. A kék pedig a részben elkészült kerékpárutat, szintén tőlünk. (Etyek után még elég hiányos, úgy értem, hogy sokszor földutat jelöl a merretekerjek-hu.)
Nem kell Sólyomszemnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, a kék jóval hosszabb.
Az adatok konkrétan:
– Piros: 61 km, 237 méter szint.
– Kék: 82 kilométer, 680 méter szint.
Azt szokták mondani, hogy igenám, de a kék útvonal részben dedikált kerékpárút, részben alacsony forgalmú út, kellemes környezetben, a piros ellenben kifejezetten sivár és forgalmas. Van benne valami, de azért érdemes jobban is belegondolni.
A piros útvonalon a sivár és forgalmas szakasz 16.5 kilométer, Érd határától Pettendig, ahonnan már dedikált kerékpárút visz tovább. Ezt simán le lehet tekerni háromnegyed óra alatt. (Sőt, ha leveszem a martonvásári és a baracskai jól kiépített, összességében 4.5 km hosszú kerékpárutakat, akkor csak 12 km forgalmas szakasz marad.)
A kék útvonal, a tömérdek le-felmászásokkal – nekem legalábbis – inkább frusztráló, mint szép. Tök értelmetlen felmászni egy dombra, majd a tetejéről meglátni, hogy a gurulás után megint fel fogunk mászni egy ugyanolyan dombra… és így tovább. Elég kifogni egy szembeszeles időszakot és az ember elátkozza azt is, hogy valaha kerékpárra ült.
Ne veszítsük szem előtt a végső célt sem. A piros úton a Balaton 120 kilométer, 800 méter szint. Ha ugyanezt a kéken szeretném megtenni, akkor 141 kilométert kapok, 1250 méter szinttel. Ez azért megpakolt kerékpárral nem kevés egy napra.
Az is látszik, hogy a kék útvonal elsősorban Észak-Budáról, Észak-Pestről, illetve a belvárosból tűnik elfogadható alternatívának. A város déli részéről annyira nem.

Igazából a kék kerékpárút jelentősége akkor domborodik ki, ha elkezdünk rendszerben gondolkodni. Hiszen Etyektől megy kerékpárút Bicske, Tarján felé is, de simán össze lehetne kötni ezt az utat Tatán keresztül az Eurovelo 6-tal is. (Tata már be van kötve, csak éppen Tatabánya egy nagy bringás fekete lyuk. Tarján és Tata között meg nem kicsi a forgalom.) Viszont megnyílna Szlovákia, Ausztria felől is az út a Balatonhoz. Mindemellett már önmagában az is jó, hogy az 1-es út mellőzésével ki tudunk jutni kerékpárúton Budapestről Biatorbágyig, hiszen innen már szabad az út a Zsámbéki-medence felé.
Szóval van ennek értelme, csak nem kellene a Budapest – Balaton útvonalra kihegyezni a kommunikációt, amikor a lényeg sokkal inkább az így létrejövő hálózat.

(Azt már csak félve jegyzem meg, mert ismerem ezt az országot, hogy remélem, nem az lesz a vége, hogy a kék útvonal átadása után letiltják a 7-es útról a kerékpárokat. Hiszen annak az útvonalnak is megvan a jelentősége. A letiltáshoz az kellene, hogy arra a 12 kilométerre is építsenek egy kerékpárutat.)