Day: March 17, 2022

2022.03.15; kedd

Ma lett volna a vasárnapról átrakott másik nagy mászás, csak hát ezzel a bringával esélytelen. Kifejezetten meredek útvonalat néztem ki, nagy szükség lett volna az alsó fokozatokra. Melyek elfogytak.
A meteorológia szerint viszont gyönyörű tavaszi napunk lesz, vétek lett volna otthon gubbasztani. Végül azt találtam ki, hogy feltérképezem az egyik fehér foltot a térképemen. Budapesttől délre az RSD mellett nagyon mostohák a viszonyok. Az 51-es útról le vannak tiltva a kerékpárosok, más meg nincs. Illetve valami van, elméletileg ott megy az Eurovelo6 is, de ránézésre járhatatlan az útvonal nagy része. Emiatt nem is szoktam erőltetni, inkább átmegyek a szigetre és ott tekerek délre. A lehetőség adta magát: Soroksártól végigbumlizni a vízparton Ráckevéig, valószínűleg járhatatlan földutakon, sík terepen, ahol hozzá sem kell nyúlnom a váltóhoz. (Ráckeve után már ismerem lefelé az utat.) Hazafelé pedig a túloldalon. Bármennyire is ismerem azt az oldalt, rá kellett ébrednem, hogy a közvetlen vízpartot ott is kihagytam eddig, mindig bentebb mentem, az aszfaltozott úton.
Szóval jó kis röfögős napnak nézek elébe. Igen, valószínűleg lesz megint homok is. Muszáj lesz megszeretnem, mert eltűnni nem fog és mégis elviselhetőbb, ha szeretem, mint ha utálom.

Az idő még bíztatóbbnak tűnt reggel, mint ahogy vártam, így nagy bátran a tavaszi ruhát vettem fel. Idén először. Mondjuk, elhamarkodtam, amint elment a nap, fáztam, de akkor is. Tavasz.

Soroksár, Molnár-sziget. Ahogy vártam, egy csomó sétálgató ember meg bringás család. De valahogy normálisabbak voltak, mint a tegnapiak, simán elfértünk egymás mellett.

Dunaharaszti. Tavalyi nagy felfedezés, hogy a csónakháztól nem messze nyílt egy Stég nevű “romkocsma”. Egyszer talán sikerül nyitva is találnom.

Rögtön egy hiánypótlással kezdtem. Tudom, hogy itt van a Paradicsom-sziget (tulajdonképpen az egész környék egy nagy sziget, térképen szépen látszik is), de létezik ilyen néven egy üdülőtelep is Harasztiban. Vízről szoktam látni, de most benéztem bringával is. Tetszett. (Mondjuk eljutni nem volt egyszerű, kellett a gravel. Meg a bátorság. A Duna-Tisza csatorna előtt az út ösvénnyé szűkült az erdőben, a tanyából meg veszettül ugattak a kutyák.)

Aztán Taksony után nagy-nagy préri. Balra szántóföldek, jobbra – egykori – ártéri erdők, szemből meg a szél. Nem is gyengén. Azért… ötödik napja nyomom, különböző helyszíneken, különböző irányokba… és mindig szembe fújt a szél. Nem tudom, ki szivárogtathatta ki a terveimet.

A nagy semmi szélén megálltam, mert eszembe jutott valami. Hogy mi, azt nem tudom, mert hiába mondtam rá a kamerára, a szélzaj miatt semmit sem érteni belőle. Viszont amikor elcsomagoltam a felszerelést, akkor vettem észre, hogy ketten vagyunk. Egy nyuszi ült mögöttem, kábé öt méterre és figyelmesen hallgatta, miket süketelek a kamerába. Majd amikor oldalra fordultam, beugrált az erdőbe.

Nem sokkal később megint megálltam, felvenni a semmit, amikor feltűnt, hogy nyolc őzike kocog a szántásban. Nyilván vettem az egészet a milc kamerával. Nyilván a kamera tíz másodperc után kikapcsolt. Tele van a tököm a technikával.
A kamera ráadásul eljátszotta ugyanazt a trükköt, mint amit előző este a monitor. Az, amit odacsaptam az íróasztalhoz. A kamerát nyilván nem bántottam, de a jókurvaanyját annak, aki mindenféle gyorsbillentyűvel pakolta tele, melyek hozzáértek valamihez, majd átállították a fénymérési módot és nyilván egyik gombot nyomogatva sem jött vissza, értelemszerűen bele kellene menni a setupba, de az erős napban alig láttam a kijelzőt, meg előtte utána kellene olvasnom, hogyan nevezte el ezt az egészet az a beszívott marketinges, szóval inkább végigkinlódtam a napot ezzel a fényméréssel.

Úgy terveztem, hogy Ráckevén ebédelek, de Aporkánál találtam egy frankó játszóteret, padokkal.

Ez tulajdonképpen a Cseke-sziget mellett van. Kajakkal már többször is megkerültem, de eddig nem tudtam a nevét.

Most viszont emlék is kapcsolódik hozzá. Egy barom kiengedte mind a két kutyáját, az egyik pedig tétovázás nélkül rámtámadt. Ott ültem egy játszótér szélén, a padon. Nem tudom, hogyan lehettem volna ennél jámborabb, ártalmatlanabb. Annyira felhúztam magam, hogy kiugrottam, elbődültem és visszatámadtam. A kutya beiszkolt a házba. Gondolom megérezte, hogy komolyan ketté akarom tépni.

Kiskunlacháza, üdülőtelep. Itt sem jártam még soha. (Na jó, kajakból egyszer kiszálltam a strandra, de tíz perc múlva már mentem is tovább.) A magyarázat viszonylag egyszerű: országúti kerékpárral képtelenség eljutni ide, kajakkal meg pont nem éri meg: négy kilométerrel lejjebb van Ráckeve, ugyanennyivel feljebb meg Szigetszentmárton, mindkettő jó hely, ahol érdemes megállni, a kettő között meg inkább haladni szoktunk.

Viszont ha már erre jártam, szétnéztem. Ráckeve – Kiskunlacháza határában van egy sziget, a Balabán, mely régóta érdekelt, de egyszerűen képtelenség volt kideríteni, hogy evezhető-e a belső ág, vagy sem. Hosszú ágról van szó, az RSD-n a felfelé evezés is időigényes, soha nem mertem megkockáztatni, hogy elakadok és vissza kell fordulnom. Nos, most megtudtam, simán járható.

Sőt, teljesen kiművelődtem. Például megtudtam, hogy ez valamikor Peregi-sziget néven futott, mely nevét a mellette húzódó Pereg faluról kapta. A másik vízparti falu Lacháza volt. Aztán egy idő után mind a két faluban elunták, hogy az árvíz minden évben elviszi a fél falut és feljebb költöztek, sőt, nem csak költöztek, hanem össze is bútoroztak és így alakult ki a Kiskunlacháza nevű település.

Ráckevén betoltam egy Cerbona szeletet és mentem is tovább. Méghozzá nem az országúton, hanem kisoroltam a vízpartra. És egy újabb meglepetés: gyakorlatilag aszfaltozott úton eljutottam Szigetszentmártonig. Egyszer már jártam erre országútival, véres-verítékes kinlódás volt. Most már nem az. ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással mentem is tovább Szigetcsép felé. Nos, megkaptam az oroszlánt. Aszfaltozott út, földút… majd kerítés. Át kellett rajta mászni. Nem, nem magamtól voltam ilyen bátor birtokháborító, tábla mutatta, hogy a kerékpárúthoz át kell mászni. És ha esetleg lettek volna kétségeim, a túloldalon két kerékpáros is jött szembe. Az alig egy ember széles ösvényen, mely közvetlenül a Duna szélén lévő csalitban kanyargott. Szó se róla, élveztem, de ehhez a kalandhoz minimum ilyen terepjáró bringára van szükség.

Aztán meglett Szigetcsép. Kicsit, de tényleg csak egy kicsit reménykedtem benne, hátha a jó időre való tekintettel nyitva lesz, de nem. Ehelyett megint építették, csinosították. Egy kicsit aggódok is, mert mintha már egy kicsit túl lenne építve. De lehet, hogy igazuk van.
Itt még rámotyogtam a kamerára, hogy hö, hazai pálya, innentől már mindent ismerek, be sem fogom kapcsolni a kamerát.
Ekkorát is régen tévedtem már.
Például párszáz méterre találtam egy nyitvatartó, kifejezetten bringás kocsmát. Sajnos utcai árusítás nem volt, nekem meg még nincs lakatom, de csak idő kérdése, hogy megnézzem, milyen belül. Utána áthámoztam magam a monster földúton, majd hirtelen ötlettel kimentem a partra. Nem igaz, hogy nincs ott valami sétány. Volt.

Tartozok egy vallomással. Évek óta járom a Csepel-szigetet és már többször is egyeztettünk Nejjel, hogy ha egyszer nyugdíjasok leszünk (elnézve a jelenlegi helyzetet, gyk soha), akkor valahová az RSD mellé szeretnénk költözni. Két hely játszik, Somlyósziget, illetve Szigethalom/Tököl, közvetlenül a Tököli-erdő és a Dunapart között.

Nos, most az utóbbi partot bringáztam végig és azt kell mondjam, hogy igen. Ez sokkal jobb, mint ahogy képzeltem. Csak hát… egyelőre innen rémálom bejutni Pestre, Nej viszont intenzíven jár be, én kevésbé (homeoffice rulz), de azért éppen elégszer, nyugdíjasok meg nem leszünk, mert vagy dolgozunk, vagy éhenhalunk, szóval marad az egész álomnak. De annak nem rossz, meg egyébként is, álmok kellenek.

Szigethalomnak ezen a részén egymást követik a parti kocsmák. Nem rosszak, vannak kedvenceim is, most viszont folytatódott a szokatlan nap, ugyanis nem ezekbe ültem be, hanem abba az egyetlenbe, amelyik nyitva volt. Wolf Burger. Mondjuk a hambira félórát kellett volna várni, így kihagytam, de egy csapolt szentandrási meggysör belefért. Legalább igényesek. (És mellesleg látszott, mekkorát tarolt az, aki a hosszú hétvégén, ebben a jó időben kinyitott.)

Innentől már tényleg nem volt semmi rendkivüli. Ezen a szakaszon már bekötött szemmel is végig tudnék menni.
Az M0 hídon pont elkaptam egy evezős csapatot.

Erősen figyeltem, nincs-e köztük Nej, de ezek mind hapsiból voltak.

Aztán délután négyre hazakocogtam. Tökéletes nap volt. Közepesen megerőltető, időnként izgalmas, volt benne újdonság és ezen a sík terepen a bringa is jól viselkedett.
Meg úgy általában. Most lett vége a hosszú menetelésnek, új kerékpár, 5 nap, 400 kilométernyi röfögés, elhalálozott egy kormánytáska, a bringa váltója és egy kicsit én is, de csodálatos hét volt.