Fonyód – Szabadi Sóstó
2021.09.03; péntek

Reggel a sportórám nemes egyszerűséggel csak köpött egyet.
– Márpedig szokjál hozzá, barátom – morogtam – Mostantól öt napig ez lesz.

Kora reggel kimentem drónozni egyet a stégre. Ilyenkor még nincs sehol senki. Aztán a felvétel visszanézésénél vettem észre, hogy kábé 3 méterre, a nádasban megbújó szomszéd stégen üldögélt egy hapsi. Acélből lehettek az idegei, mert a közvetlenül mellette felberregett drónra még csak oda sem nézett. Vagy egy vízihulla volt, aki kijött levegőzni.
Felküldtem a drónt és repkedtem a Balaton felett. Mostanában már rászoktam arra, hogy nem magát a drónt nézem, hanem a képét és azon keresztül irányítom. Általában működik.
– Te, látod azt a sok fecskét? – érdeklődött Nej.
– Miért kellene, hogy érdekeljen?
– Mert a drónt repkedik körbe.
– Mivan?!!
Nem hiszed el. Vagy húsz fecske nekiállt ismerkedni a drónnal. Villámként cikáztak körülötte, körbe-körbe. Engem meg egyből kivert a hideg veríték. Elég, ha csak egy is hozzáér, a drón döglött madárként zuhan a vízbe. Szép óvatosan elkezdtem kihozni a part felé. A fecskék meg jöttek vele. Végül benavigáltam a stégünkhöz és csak ekkor lélegeztem fel.

A geometria úgy adja ki, hogy a túrán pont az első nap a legkeményebb. Az az első nap, amikor eleve kicsit kába mindenki, hiszen hónapok óta az előző este találkoztunk először, jólesett beszélgetni, ma meg az első indulás, amely mindig több időt visz el, mint a többi, emiatt reggel hatkor ébredtünk hét helyett. És akkor ma jön egy hosszú, monoton szakasz, 47 kilométer evezés a déli parton. Ahol gyakorlatilag nincsen semmi más, csak az északi part látványa.

Elrúgtuk magunkat. Annyi élvezetem volt, hogy végig magyarázhattam Nejnek. Először volt ilyen körbeevezésen, minden apró részletre rácsodálkozott.

  • Ami persze nem igaz. 2019 júliusában nekiindultunk ketten egy maszek kerülésnek. Fonyódról eljutottunk a Siófok – Almádi útvonalon Balatonakaliig, ahol egy tök felesleges, értelmetlen kettes viharjelzés 111 kilométernél megakasztotta a túrát. (Aznap volt a Kék szalag, csak álltak bent a hajók csoffadt vitorlákkal. Mi meg nem mehettünk ki.) Viszont az is tény, hogy Nej tájékozódóképessége és helymemóriája nagyjából egy aranyhaléval vetekszik. Azaz simán vihetném minden évben ugyanoda, mindig újdonságként csodálkozna rá.
  • Az első, amit megmutattam neki, az a Balaton-sziget. Nem, ne nézz így, igenis van ilyen. Nem is kicsi. Fonyódról indulva ugyanis ideális időben, amikor a víz színe hasonló az ég színéhez, látszik ugyan a Tihanyi-félsziget, de a töve, azaz a sajkodi rész már nem. Ilyenkor ott figyel egy nagy sziget a tó közepén. Aztán persze közelebb haladva feltűnik a sziget végén a fasor, a tövében az erdők, majd lassan kibontakozik a szántódi oldal is. Ehhez viszont kell másfél óra evezés és amikor azt mondom, hogy kibontakozik, az nem azt jelenti, hogy élesben látszik, ugyan már, ilyenkor még csak a kontúrja vehető ki.
    – Látod, hogyan formálódik a táj?
    – Látom. De azért az még nagyon messze van, ugye?
    – Tulajdonképpen igen.
    – Elmegyünk odáig?
    – Izé, az ott a mai szakasz fele.
    – Jézus.

    Az indulás tényleg ilyen. Amikor a sportóra bepittyenti az első kilométert.
    – Óh! Akkor már csak 184 kilométer van hátra!
    Ez egyszerű ésszel felfoghatatlan. (Sík vízen a kajak egy futólépésben közlekedő ember sebességével halad. Szembeszélben, hullámzásban meg reumás csigáéval.) Viszont ami igazán furcsa, az az, hogy egyszer így is elfogy. Tény, hogy nem szabad a kilométereket számolni. Úgy egyáltalán, az alapnavigációtól eltekintve nem is kell a távolsággal foglalkozni. Csak – jó esetben – evezni a semmiben, nem foglalkozni semmivel, gyakorlatilag zen, a számítógép borzasztó messze van, az összes munkahelyi szarság meg a számítógépen, szerencsére a mobiltelefon is elérhetetlen, nincs más, mint a természet, egy egyenletes testmozgás és tág körben a haverok.

    Rossz esetben meg küzdeni kell az elemekkel, ami nem annyira kellemes, de az is kivesz a hétköznapokból. Utólag pedig lehet sztorizgatbni a társaságban.

    Az első megálló Balatonszárszó, strand. 25 kilométer, amiben az a vicces, hogy a kajakos társaságban ez már egész napos túrának számít. Itt csak ebédszünet. Ezt is fel kell dolgozni. Agyilag, meg hólyagilag is. Ez ugyanis kábé 4,5 óra, addig nincs pisi. Illetve. Péter kidolgozott egy speciális technikát arra, hogyan lehet kajakban, akár viharban is pisilni. Nekem szerencsés biológiám van, én ennyit simán kibírok. (Lehet, hogy az egy vese miatt.) A csajok viszont… szívnak. Orsolya a leggyorsabb közülünk, ő időnként kicikázik a nádasba, majd utolér minket. Nej… nos ez megoldandó feladat volt. Az északi part az oké, ott partközelben megyünk, ki tud szállni. A déli partnál viszont… maradtak az összeszorított fogak. (Legalábbis a gyakorlatban úgy alakult, hogy első nap nem nagyon szálltunk ki, viszont az utolsó nap, amikor megint a déli part jött, akkor már jobban ráértünk, jóval többször ki tudtunk szállni.)

    Szárszón természetesen nem volt nyitva semmi. Nem kicsit álságos a helyzet. A vendéglátósok sírnak-rínak, hogy jajdejó lenne egy jó utószezon… aztán alig vannak nyitva. Pedig olyan szép, napos, meleg időnk volt, mind az öt napon.
    Na mindegy, ettünk-ittunk a kajakból.

    Minden napot úgy tervezünk meg, hogy van egy minimális és egy maximális cél. (Lásd Marx és Engels munkásságát.)
    (Bocsánat, ez Lenins volt.)
    Sok múlik az induláson, az időjáráson, a váratlan helyzeteken de azért általában ebédkor már látszik, melyik terv lesz a nyerő. Ilyenkor szoktunk odatelefonálni a kempingbe és foglalni valami mobilházat. (Mert öt embernek foglalva sátorárban kapjuk és csak jobb azért.) Az összes kemping telefonszáma el van mentve, csak fel kell hívom.
    Ja.
    A mai kiszemelt a Szabadi-sóstón lévő Aranypart kemping. Ha láttál már szutykos szar kempinget, akkor ez az.
    Az elmentett telefonszámra azt a választ kaptam, hogy ilyen szám nincs.
    Jó, nézzük meg mobiltelcsiről a weblapot. A Kapcsolat alatt nincs telefonszám. Meg semmilyen más elérhetőség sem.
    Foglaljunk online. Olyan nincs. Ha elindítom, akkor azt írják, hogy először küldenek egy ajánlatot és ha elfogadom, akkor mehetünk tovább. Ember. Ebédszünet. Utána megint órákon keresztül vízen leszünk. Mindegy, elindítottam. Megadtam egy időpontot, rányomtam a next gombra… nem történt semmi.
    Az ajánlatkérésnél volt olyan opció, hogy kérhetjük Messengeren, vagy Viberen. Nej elindította mindkét chat-et (nekem ilyen szutykok nincsenek a telcsimen), egyik helyen sem történt reagálás. Még most sem, pedig azóta eltelt tíz map.
    Közben Péter kitúrt egy telefonszámot a netről. Hívogatta. Kinyomták.
    A Google Maps feldobta, hogy lehet a Szallas.hu-n keresztül is foglalni. Nézzük. A feladott lehetőségek közül hiányzott a Sun mobilhome, de volt helyette azonos áron ötszemélyes faház. Végszükségben jó lesz. Megrendeltem. A visszaigazoló levélben ez állt: “Ha kérdésed merült fel, a szállásadó készséggel válaszol a visszaigazolásban megadott elérhetőségeken.
    A lónak a faszát. A megadott számot gyakorlatilag folyamatosan hívogattuk az ebédszünetben. Állandóan kinyomták.
    Na mindegy, végülis volt valami foglalásunk. Mehetünk.

  • Hogy miért kell a foglalást erőltetni? Régebben úgy volt – fogalmam sincs, hogy ma hogyan van – hogy a recepció bezárt 18.00-kor. Aki utána érkezett, az sátrat verhetett fel, de a portás nem adhatott ki neki mobilszállást.
  • Míg kajáltunk, odakint valaki kicserélte a vízet. Egy kellemetlenül böködő, bal hátulról támadó, 20-30 centis hullámokkal operáló vízre. Én nagyon zokon vettem. Valahogy egyszerűen nem tudtam kezelni és ettől kezdtem ideges lenni. Mondtam is, először magamban, aztán a többieknek, hogy ha a tihanyi cső után még vacakabb lesz a víz, akkor én kiszállok Zamárdiban. Hiszen eleve az volt a mondás, hogy csak akkor megyünk el Szabadiig, ha jó lesz a víz. Nos, ebből azért volt megütközés. Péter szerint ez lófütty, nem rossz víz, de még Nej, az újonc is csak csodálkozott.
    Végül szerencsére megoldódott a helyzet, Szántód után kisimult a víz is, meg az arcom is. De a háttérben ott zakatolt az aggódógép, hogy mi a szar volt ez?

    Aztán Széplak körül Nej pukkant ki. Erre számítottam is. Nem először evezünk együtt, tudom, hogy olyan 32 kilométerig jön velem szó nélkül, utána viszont gyorsan elfárad. Nos, a mostani túra megmutatta, hogy már nem így van, szó nélkül tolta velünk a napi negyveneket. Csak éppen… a mai napot eltaktikázta. Konkrétan az történt, hogy végig attól parázott, hogy a sok szupermen elhúz mellette, ő meg ott marad egyedül a Balaton közepén. Emiatt úgy döntött, hogy nem engedi le a kormányt, mert az lassítja. Viszont egész nap volt valami alattomos vízmozgás, még akkor is, amikor látszólag sima volt a víz. Én például az első pár csapás után leengedtem a kormányt és végig azzal is mentem. (Ennek majd később lesz jelentősége.) Ő viszont buta kezdőként erőből, karizomból korrigált, folyamatosan. Aztán persze, hogy egyszer csak kipukkadt a bal bicepsze. Ismerem az érzést, engem a Narancssárga kajakom szokott büntetni a Kajner péklapát evezővel, ha nem figyelek oda és nem evezek teljesen szabályosan.

  • Szabályosan evezni úgy kell, hogy a derék, a törzs, a hát izmai dolgoznak. Ezek alapizmok, kiválóan bírják a hosszútávú erőkifejtést. A bicepsz és a váll erősek ugyan, de csak – relative – rövid ideig terhelhetők. Órákig tartó folyamatos igénybevételt nem bírnak ki.
  • Borzasztó egy érzés ez, mintha késsel szúrták volna át az izmomat, nemhogy húzni nem tudok, de a kezemet felemelni sem. Egyszer 5 kilométerről jöttem haza így, gyakorlatilag 50 méterenként megállva és megpihenve.
    Most viszont mennünk kellett, innen még 12 kilométerre volt a cél. Ami borzasztó sok ilyen állapotban, gyakorlatilag teljesíthetetlen. De a legközelebbi kemping, Zamárdi is 5 kilométerre volt. Végül hirtelen ötlettel előbányásztunk egy Voltaren Dolo Rapid tablettát. Tényleg Rapid volt, negyedóra múlva elmúlt a fájdalom. Ha nem is olyan tempóban, mint eddig jöttünk, de végül megérkeztünk az Aranypart kempingbe.

    Irány a recepció. A friss infók szerint 0-24. Ja. Már ha ott van a recepciós. Aki baszott bent üldögélni a pultnál, inkább elcsalingázott mindenfelé, az ajtóra meg kirakott egy táblát, miszerint Technikai Szünet, majd jön negyedóra múlva. Velem ki is váratta (pedig korábban kellett elmennie), de mire visszajött, már vagy négyen dühöngtek mögöttem. A recepciós egyébként egy nyikhaj húszéves kölyök volt, ahogy a vendégekhez hozzáállt, szinte biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki délután kinyomkodta a telefont és leszarta a chat-es kommunikációt.
    Aztán töltsek ki egy bejelentőlapot. Mind az ötünkről. Itt. És minden adatnak igaznak kell lennie.
    – Akkor ezt most elviszem és kitöltjük.
    – Azt nem lehet.
    – Mondom, ezt most elviszem és kitöltjük.
    – Hát, jó. De maximum egy óra.

    Mire elintéztem a recepciót, megérkezett az utóvéd is. A kiskocsival felhúzogattuk a kajakokat. Ez úgy még kellett a nap végére. Igazából ekkor már elengedhettük volna magunkat (ember, 47 kilométer leevezése nem gyenge mutatvány), de még itt volt ez a rohadt papír. Rögtön az elején kiakadtunk. A tervezője szemmel láthatóan csak egy modellt ismert, a családmodellt. Azaz a papíron volt egy családfő (nálunk Orsolya lett), neki kellett megadnia a lakcímét, a többieknek (a gyerekeknek) már nem.

    Visszasétáltam a recepcióra, Megint a Technikai Szünet tábla fogadott. Anyád. Te cseszel dolgozni, én meg játsszam itt a jófiút? Beszúrtam a papírt a kilincshez, és kész. Ha megtalálja, oké. ha nem, akkor meg remélem, tényleg jól seggbebasszák egy salakmotorgumiból készült óvszerrel.

    Sörpálinkavacsora. Alvás.