Ottensheim – Grein
2021.08.20; péntek

Reggel minden meztelencsigás. Barnáéknál a sátorba is bejutott egy. A pucérka.

Reggeli. Állva, mint a lovak. Ez sajnos a lakóautós részleg velejárója. Ide nem raknak asztalokat, hiszen mindenkinek van beépített.

Egy klasszikus nyomasztó nap. Linz. Nagyváros, minimális szépséggel.

Tíz perc alatt végeztünk vele. Utána viszont leültünk a Duna partjára és egy félóráig nézegettük. Linznél az osztrákok mindent elrontottak, amit építettek, de volt annyi eszük, hogy nem építettek be mindent és ahol meghagyták a természetet, ott egészen élhető a hely. (Ez az, amit mi nem tudunk. Kapzsi, harácsoló módra beépítünk mindent, mert a nembeépítésnek nincs értéke.)

Aztán Linz, iparváros. Nagyon nagy és nagyon ronda. Nem akarok beszélni róla.

A kerékpárút a túloldalon megy, ott nincs iparváros, de semmi más sem. Csak a töltés. Edzőterepnek kiváló, de csak úgy bringázni rajta, lélekölő. Egy idő után az Eurovelo6 otthagyja a Dunát, bemegy a földekre, de még ennek sincs meg az a bája, ami tegnap Feldkirchennél volt. Aztán újabb rossz hírű település, Mauthausen. Itt visszatértünk a Duna partjára és végre megjelentek az első kocsmák. Ez egy ilyen út, az első 35 kilométeren nincs semmi, csak a bringából tudtunk frissítőt magunkhoz venni. A parti presszósorban beültünk egy hotel teraszára, kértünk sört. A pincérlányról kiderült, hogy tud magyarul. Na, ő szépen elmagyarázta, mi a szent szar ez a QR kódos regisztráció, végre megértettük a rendszer logikáját. Eddig ugyanis senki nem mondta, hogy ez egy kontaktkövető rendszer.

Mauthausen után bevásároltunk az Eurosparban. Csak szólok, hogy ez egy remek hely, ugyanis közvetlenül a bolt mellett van három darab négyszemélyes étkezőhely, azaz bevásárlás után az ilyen vándorfélék kényelmesen meg is tudnak ebédelni.

Újabb hosszú, érfelvágós szakasz.

Wallsee erőmű, ahol könnyű eltévedni. (Két évvel ezelőtt simán túlmentünk rajta vagy 5 kilométert.) Mostanra megjegyeztem, legalábbis a kocsmát, amely mellett nagy hajtűkanyarral kell felfordulni az erőmű hídjára.

Wallsee. A kisváros, ahol először úgy rajzoltam be a trekket, hogy az átment a városka főterén, aztán amikor odaértünk, akkor láttam, hogy az a bizonyos főtér olyan 50 méter magasan van, egy vár előtt. Kihagytuk.

Cideralma kóstolása. Nem finom.

Viszont utána bekapcsolódtunk Ausztria ciderbirodalmának keleti sarkába: Ardagger és az apátság. (Akit érdekel, itt van a teljes cider bringakör.)

Ha erre jársz, ne hagyd ki a Parlamentet. (Vagy ha nagyon ráérsz, akkor az apátságot, a mellette lévő Mostbirnhaus, azaz KörteCiderHáz egységgel.)
Sajnos a Parlament éppen bezárt (bakker, péntek délután háromkor), így csak egy pohárral tudtunk inni, de az is lenyűgözött mindenkit.
– Ember, emellett a Strongbow elmehet a picsába! – csúszott ki Barna száján.
És maximálisan igaza volt.

Ide két évvel ezelőtt is benéztünk, de akkor nem tudtam élvezni a nedűt. A bringám éppen darabokra esett, konkrétan itt téptem le róla a hátsó sárvédőt, mert már akkora nyolcas volt a küllőtöréses, több helyen is felszakadt felniben, hogy másként nem tudott forogni.

Mondjuk, most sem voltam túl boldog. A bringámon van egy durván drága markolat.

  • 26e forint volt, ennyiért már kerékpárt lehet venni. De muszáj volt, az előtte lévő markolat miatt alakult ki alagútszindrómám a két évvel ezelőtti kéthetes Duna túrán. Két hónapig jártam ilyen áramsokkolós kezelésre, mire elmúlt.
  • Na, ez a markolat engedett el, konkrétan a bal oldali. Azaz nemhogy nem tudtam rendesen megmarkolni a kormányt, de a támasztó részét sem tudtam használni. Ráadásul ez csavaros rögzítésű, de hiába húztam meg erősen, nem tapadt meg. Hogy teljes legyen az örömöm, a fék is elmászott. A szervízből úgy kaptam vissza a bringát, hogy a kocsiig is alig bírtam eltolni, úgy ragadt a kereke. Visszavittem, a pacák kilazította a kereket, majd újból belőtte. A kocsiig kitartott, de otthonig már nem. Káromkodtam. Látszott, hogy ez nem kerékprobléma, hanem fék. Nekiálltam belőni a fékeket a rugóerőt szabályozó csavarokkal. Estére sikerült is, de nagyon ki lett centizve. Pontosabban milliméterezve. Nyilván rögtön az első nap el is mászott. Innentől csak a hátsó féket használtam, ha mégis be kellett húznom az első féket, akkor utána előre kellett nyúlnom és kézzel megigazítani a féket, hogy ne tapadjon a kerékre. Nem örültem.

    Ardagger után már nincs sok hátra. Mezőkön, réteken keresztül jutottunk vissza a Dunához, majd egy impozáns híd. Elég meredek a feljárója, de már ismerem, leváltottam és meghajtottam egy kicsit a bringát. Aztán majdnem beleálltam az aszfaltba. Hiába kapaszkodtam a markolatba, az elforgott. A lánc pedig az újabb leváltáskor ugrott egy fél lánckeréknyit. Márpedig úgy nehéz feltempózni egy meredek emelkedőn, ha az embernek lerepül a keze a kormányról, a lába meg a pedálról. Szégyenszemre fel kellett tolnom a bringát. Szerencsémre a hegyimenő lányom elváltott, így legalább ketten toltunk.

    A greini recepciós idős hapsi megint nem lopta be magát a szívembe. Fejlődik, fejlődik, de nem eléggé. Az adataimat már nem bemondani kellett, hanem kidugta a billentyűzetet, majd mindig mondta, hogy a kurzor melyik mezőn áll, én pedig begépeltem, hogy kifiaborja vagyok. A végén pedig le lettem cseszve, hogy miért nem azzal kezdtem, hogy voltam már itt. Mondtam, hogy nem tudtam, hogy neki ez fontos, erre megint lecseszett, hogy ezt tudnom kellett volna. Jó fej.

    A recepcióról kijövet lettem rosszul, de olyannyira, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátban. Nem, nem fizikai rosszullét volt, hanem mentális. Először az jutott eszembe, hogy ha a hapsi kérte volna a személyimet, akkor melyik táskámból halásztam volna elő? Másodjára az, hogy bakker, egyikből sem, mert ottmaradt az autóban. Harmadjára meg az, hogy akkor hogy a fészkes fenébe fogok visszautazni az autóhoz Németországba, bármiféle útiokmány nélkül?

    A kempingben egyébként kellemes meglepetés. Három évvel ezelőtt még voltak padok a szabadsátras részen, két éve viszont már teljesen szétrohadtak. Mostanra viszont fel lettek újítva. Nyomban le is csaptunk az egyikre. Felrántottuk a sátrat, majd elbringáztunk boltba. Kajáért. Meg hajlakkért.


    Utána vacsora. Közben megvitattuk a helyzetet. Az biztos, hogy én semmiképpen sem tudok elmenni az autóért. Nej azt mondta, hogy inkább elválik, minthogy azzal a nagy dög autóval lejöjjön tíz emeletet abban a szűk parkolóházban. Maradt Barna, aki még nem bringázott Bécsben. Hát, most sem fog. Utánanéztünk, át lehet-e ruházni rá a jegyemet. Nos, igen, de ehhez mindkettőnknek be kell mennünk a főpályaudvaron abba a bizonyos irodába, aholis nekem igazolnom kellene magamat. Ez speciel nem fog menni. Új jegy kell. Okosan most már hanyagoltuk a flex opciót, Barna rutinosan telepítette előtte az ÖBB applikációt a telcsijére, meg is lett a jegy. Nos, így. Senki nem örült, de ez a megoldás maradt. (Nekem nincsenek jó emlékeim, szívesen kihagytam volna a bécsi bringázást. Nem is pakoltam úgy ruhát. Barna meg még nem volt, ő ment volna.)

    És akkor még a bringaszerelések. Először a fék. Nem vagyok egy ezermester, de néha ki tudom logikázni, hol voltam béna és mi a helyes megoldás. Itt konkrétan az, hogy túl szorosra volt állítva a fék, azaz ha jól is állítottam be mindkét oldalon a rugóerőt, éppenhogy csak befért egy vékony papírfecni a pofa és a felni közé. Na, ez kevés, ennyit bármikor elmászik a kerék és már folyamatosan ragad is a fék. Nyilván engedni kellett fél centit a bowdenen, majd újraállítgatni a rugóerőket.

    Hajlakk. Tudom, hogy ehhez a markolathoz nem kell, de kínomban nem jutott eszembe jobb ötlet. Mert régen ezzel rögzítettük a markolatokat. Itt persze probléma, hogy éjszaka 11-13 fok lesz, hát, ilyen időben annyira azért nem párolog az oldószer. Meglátjuk.

    Estefelé sörökkel, csipszekkel kivonultunk a múltkor már feltérképezett teraszra, de meglepő módon most működött a kocsma, az akkor elhagyatott asztalok meg voltak terítve. Jó, nem jöttünk zavarba, kerestünk egy közvetlen dunaparti padot és ott ücsörögtünk sötétedésig. Eredetileg szerettünk volna sétálni a városkában is, a múltkor láttuk, hogy szép, de az időnkbe már nem fért be. Pedig a mai volt a legrövidebb nap, 77 kilométer. Aztán mégis, megint alig pihentünk. Megint azt érzem, hogy hajsza. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy eddig egy betűt sem tudtam jegyzetelni, ha ez így folytatódik, akkor otthon fejből kell majd megírnom a hat napot.