Hahó, a tenger! #09/09

Hazautazás
2021.06.30; szerda

Egy utolsó úszás kora reggel. Ha ez nem glitch a mátrixban, akkor semmi sem az.

  • Az utolsó három napban, amikor kiértem a strandra, egy korombéli, pocakos férfi lépett ki a toitoi vécéből, ruhástól beállt a vécé melletti tusoló alá, majd elsétált. Az egyik reggel hatkor értem ki, a másikon 6.30-kor, a harmadikon 6.45-kor. (Lehet, hogy ott aludt és a kavics zörgése ébresztette fel?)
  • Az utolsó három napban mindig volt úszó a strandon, akármikor is mentem ki reggel. Mindig ugyanazok. Egy nyugdíjas házaspár, akikkel középen találkoztam, illetve egy negyvenes hölgy, aki a szomszéd strandról úszott át. (Az idősebb pár a gyerekrészlegnél ment be, ezért nem ébreszthették fel a klotyiban alvó férfit?)
  • Az utolsó két napban, amikor már sétáltam a pékségbe, mindig kifordult elém a parkolón keresztül egy idősebb férfi, mankót húzva maga után. A mankóra nem volt szüksége, gyorsabban haladt mint én. De húzta maga után, végig a Betina beach-en.

Reggel találták meg a csajok a fagyasztóban az előző esti meccsre félrerakott bort. Direkt vettem az utolsó estére egy drága és valószínűleg finom bort. Most betonkeményre fagyott. Istenem, a tegnapi nap már csak ilyen vacak nap volt.

Pár szó a pékségről és a pékárukról. Az rögtön az első reggel kiderült, hogy fejenként egy negyedcikkely burek, az rengeteg. Annyira zsíros, hogy nekem kapásból beindította a refluxot. (Hát, igen, ennyit öregedtem. Hat ével ezelőtt még kétpofára zabáltam.) Így végül csak egyet vettünk Nejjel, azt vágtuk ketté. (Dóra gluténes, ő kimaradt az egészből.) Nekem viszont ez kevés volt. (Ebédre éppencsak bekaptunk valamit, azaz gyakorlatilag a reggeli tartott ki egész nap.) Így elkezdtem kisérletezgetni, találomra válogatni a pultról. Nos, egytől egyig minden vacak volt. (Kivéve talán a meggyes rétest és a hotdogot.) Stílusban a pék leginkább tésztafetisiszta volt, azaz tömérdek cukros tészta, a tölteléket, a feltétet (azaz a sajtot, sonkát, csokoládét és vaníliát) éppenhogycsak megmutatta a péksüteményeknek. Persze, lehetne mondani, hogy pont kifogtunk egy ilyen péket, de ez egy üzletlánc volt, gondolom, mindenhol egyforma minőséggel.

Még valami, amit feljegyeztem, de eddig kimaradt. Frankón öregbítjük külföldön a hírnevünket. Soha nem láttam, hogy horvát autós türelmetlenkedett volna, izgett volna, mozgott volna, megpróbálta volna leszorítani a kerékpárost, vagy addig dudálni rá, amíg az dematerializálódik. Türelmesen kivárták, amíg az akadályt biztonságosan ki tudják kerülni, majd kikerülték. Két alkalom volt, amikor hülyegyerek módjára nyomták mögöttünk a dudát, hátha akkor hirtelen elpárolgunk. Más oka nem lehetett, mivel mindkét alkalommal szűk, meredek kaptatókról volt szó, mely helyeken még le sem tudtunk volna húzódni. Mindkét alkalommal magyar rendszámú autó hisztizett. A második alkalommal konkrétan az EuroVelo8 kerékpárúton, mely tényre táblák is utaltak. De a parasztnak ez már komplikált volt, csak annyit látott, hogy kerékpáros, feltart, dögöljön meg, duda.

Na mindegy, ott hagytam félbe, hogy megvolt a reggeli úszás, beszereztem a pékárut, megreggeliztünk. A nagyvadakat (kajakok, bringák) már tegnap elpakoltuk, ma már csak a ‘mindent a táskákba, táskákat az autóba’ gyakorlat maradt hátra. Na meg berendezkedni a hosszú utazásra. A szállásadónktól kaptunk másfél liter házi sajtolású olívaolajat. Kedves gesztus volt, sajnos csak annyival tudtam viszonozni, hogy hagytam egy cetlit, miszerint hvala. (Annyiszor megfogadtam, hogy ha olyan helyre megyünk, ahol van szállásadó, viszek valami kis zacskó pirospaprikát. Aztán mindig elfelejtem.)

Maga az út nagyrészt unalmas volt. Rácsatlakoztunk a sztrádára, benyomtam a tempomatot 100-ra és hazakocogtunk. Lucskónál figyeltem, hogy időben lehajtsak jobbra, a bankkártyás kapukhoz vezető útra. (Ez kábé két kilométerrel a kapuk előtt van, figyelni kell.) A bankkártyás kapunál olyan gyorsan mentünk át, hogy le sem vettem a lábamat a kuplungról. Szemben a készpénzes kapukkal, ahol ránézésre olyan félórás várakozás alaklult ki. Abból saccoltam, mivel a határ előtt, Sveti Helenánál már nem voltak külön készpénzes kapuk és itt jóval kisebb forgalomnál, kisebb sornál is megvolt a félóra várakozás.
Majd jött a határ. El nem tudom képzelni, mit szarakodtak, de megint álltunk egy órát. Pedig két percen belül mentünk át itt is. A magyar hölgy nem is a bódéban ült, kiállt az autók mellé, vetett egy pillantást a személyi igazolványokra, mosolygott és intett, hogy mehetünk. Szó sem volt semmilyen hazatérési covid ellenőrzésről.

Nagykanizsánál újabb tankolás. Szépen erősödő forgalom Budapestig, de semmi komoly. Alig kellett hozzányúlnom a tempomathoz.

Aztán az M0. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan volt képes egy cég ezt megúszni anélkül, hogy kiforgatták volna a vagyonából, vagy nem kötelezték volna egy ideiglenes híd összedobására. Egy kétmilliós nagyváros kritikus hídja használhatatlan immár három éve, úgy, hogy a felújítást végző cég már másodjára barmolta el a felújítást.
Mármint ezt mormoltam csikorgó fogakkal, amikor megláttam a Google Maps kijelzőjén a piros +56 perc jelzést. Aztán itthon utánaolvastam alaposabban, és a helyzet, szokás szerint, nem egyszerű. Ami viszont biztos, az az, hogy még évekig fogunk szívni vele.

[Update]
A poszt megírása és kirakása között jelent meg egy újabb írás a témáról. Nagyjából ugyanazt írja, mint az előző belinkelt anyag, bár technikailag nem annyira részletes, viszont vannak benne új infók, szóval legyen ez is itt.

A dugóban volt időm mérleget vonni erről a nyaralásról. Az alapcél, amely miatt egyáltalán a helyszín felmerült, az a kajakok és a tenger találkozásának megszervezése, a felek összebarátkoztatása volt. Nem megyek bele a részletekbe, megírtam már többször is, ez most nem igazán sikerült. Itt vannak ezek a csodálatos karbon tengerikajakok… és nem tudjuk rendesen használni. Az, hogy én még nem érzem komfortosan magamat benne, az csak az egyik ok, ráadásul nem is a legerősebb. Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog[1]. A baj máshol van. Például a ki-beszállásnál. Olyan helyen, mint most, ahol meredek és kavicsos a part, meg erős a szembehullám, nem lehet oldalra fordított kajakkal finomkodni. Be kell tolni a kajakot szemből és a derékig érő vízben beszállni. Erős hullámzásban nem könnyű, de az evezőlapátra támaszkodva megoldható. Már akinek. Én csak mezítláb nem zsibbadok a kajakban, viszont annyira szűk odabent a hely, hogy ha már beszálltam, nem tudom levenni a cipőt. Cipő nélkül begázolni az Adriába, derékig érő vízbe, na az érdekes formája a mazochizmusnak. Mind számomra, mind a tengeri sünök számára. (És most nem a vízirendőrökre gondoltam.)
Ja, még nem beszéltem a fokozott érzékenységről. Most például apálykor a parttól olyan 10 méterre nagydarab sziklák magasodtak ki a vízből, azaz oldalsó beülés után rögtön fordulni kellett az 5,5 méteres kajakokkal, hogy ne törjenek össze a sziklákon. Mindezt közepes, illetve később erős hullámzásban. Mondhatnád, hogy ez akkor egy nagyon szar beszállóhely volt, amiben van is igazság, de épp az volt az egyik legnagyobb tanulsága a kirándulásnak, hogy ezekkel az érzékeny, kevésbé stabil kajakokkal nagyot romlottak a ki-beszállási lehetőségek. Ami eddig jó beszállóhely volt, abból immár problémás beszállóhely lett, ami eddig problémás volt, az majdhogynem lehetetlen vállalkozássá alakult. Utolsó nap Nej tudott még állatkodni bent a hullámos vízben, mert tartottam a kajakját, amíg beszállt. Nekem egyedül már esélyem sem volt. És nem a sziklák között, hanem a gyerekrészlegen.
Ehhez képest a polietilén kajak problémamentes. Ki lehet vele siklani kavicsos partra, be lehet csúszni kavicsos partról, menetközben is oda állítom a lábtámaszt, ahová akarom, eveztem már benne mezítláb, bakancsban és gumicsizmában, minden működik. Ja, és sokkal stabilabb, jobban pakolható. A karbon mindezzel szemben csak annyit ad, hogy gyorsabb. Meg vagányabb.
Ez azért elgondolkodtató. Ahogy korábban is céloztam rá, legközelebb a polietilén kajakokkal megyünk tengerre és túrázunk. Ahogy eddig is. A karbon kajakokkal pedig egyelőre itthon, viszonylag normális beszállási lehetőségek mellett keressük a kihívásokat. (Ezért bosszantó a Deák Ferenc híddal történő szarakodás. Jelenleg el vagyunk vágva a célra leginkább alkalmas Velencei-tótól.)
Nos, nem mondom, hogy megoldottuk a problémakört. Még azt sem mondom, hogy alakul. De valamit ki fogunk találni.
Mindenesetre felkészül a strandpapucs.

[1]
Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog.
Ha ez ilyen egyszerű lenne. 2018-ban fogytam 27 kilót. Tudomásul kell venni, hogy aki egyszer kövér volt, annak a hátralévő életében folyamatosan küzdenie kell a kilókkal. Csata csata hátán, vannak nyertes csaták, vannak vesztesek. Most éppen nem állok túl jól, az inga kilengett, a mérleg 101 kilót mutat, azaz 14 kiló visszajött. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a kajakhoz kaptam ajándékba egy ábrát. Ez egy diagram arról, hogyan változik a súllyal a kajak stabilitása. Maga a kajak 80 kilós versenyzőre lett méretezve. 100 kilós ember esetén a stabilitása nagyjából portya erősségű. Azaz a tengeri hullámzásban Nej virgoncan evezett a 80 kiló alatti testsúlyával, én viszont paráztam a 100 kiló feletti súlyommal. Nyilván a megoldás sem az – legalábbis rövidtávon nem – hogy megszokom ilyen körülmények között, hanem az, hogy ismét visszamegyek 90 kiló alá.
Ja, még valami. Eddig is tudtam, csak valahogy kiesett a fejemből. A kajakomon a zárófedelek nem igazán zárnak. Ha átcsapnak felettük a hullámok, neadjisten beborul a kajak, akkor a tárolókba befolyik a víz. Nem is kevés. Ezzel nem csak az a baj, hogy minden cuccot vízhatlanba kell csomagolnom, hanem az is, hogy ha a kajakban szabadon lötyögő víz van, az rendesen rontja a stabilitását.

A dugónak is vége lett egyszer. Utána hipp-hopp már itthon is voltunk. Nyitottam a bejárati ajtót, és… vízcsobogás. Asztakurva! Berongyoltam. A konyhában dőlt a víz a mosogató csapjából. Mi a fene?! Mi történt itt? Mert ha egy héten keresztül egyfolytában folyt a víz a csapból, akkor rakhatom is félre az egyhavi fizetésemet a következő vízdíjra.
A ‘mi történt?’ kérdésre egyszerű volt a válasz. Kábé féléve szarakodik a konyhai csap. A hideg vizes oldal hol működik, hol nem. Azaz megnyitom és 90%-ban nem jön víz, 10%-ban meg igen. Valaki megnyitotta, nem jött a víz, úgy felejtette, aztán amíg távol voltunk a csap valahogyan megjavult és beindult.
Mikor történhetett? Szerencsére az utazás előtt megkértük Barnát, hogy a hétvégén jöjjön át, etesse meg a macskát, meg vigye el a leveleit. Vasárnap volt itt, akkor még nem folyt a víz. Azaz maximum 3 nap. Nem, ez sem öröm, de már csak egy fél államkincstárnyi pénz.
Afrikában meg szomjanhalnak.

Utána pakolás. Meg pakolás. És pakolás. Két napon keresztül. A digitális tartalmak összeszedése és rendezése három napig tartott. Drón, gopro, milc kamera, három mobiltelefon, köztük egy iPhone az idióta *.heic formátumával, melyhez a konverter már fizetős és rohadjak meg, ha egy petákot is fizetek bármilyen Apple termékért. Szerencsére online is lehet konvertálni, de a lányom 102 képével azért elvoltam egy ideig. (Nem beszélve arról, hogy ezzel elromlik a fájlok dátuma, azaz nem tudom a nyersanyagot sorbarakni a válogatáshoz.) Aztán a válogatás, 200 képre Lightroom, újabb válogatás, majd a válogatásból válogatás a blogra. Segédábrák elkészítése. Jegyzeteket két helyen is követtem el, a mobilon és a laptopon, ezeket össze kellett fésülnöm. Trekkeket mind az órám, mind a túragps készített, sőt, a túragps még screenshotot is gyártott, ezeket is össze kellett terelnem a Basecamp-be, aztán most az egyszer úgy döntöttem, hogy nem teszek ki trekket a blogba, mert ezek nem voltak olyan nagy túrák. De a Relive-ba feltöltöttem, hiszen a videóba majd kell. És még csak ezután jött a szintézis, azaz a párszavas feljegyzésekből meg kellett írnom a blog posztjait, belekomponálva mind az addigra letisztult fényképanyagot, mind a segédábrákat. Minderre volt pár napom, mert hétfőtől meló, melódia. Meg vettem egy újabb sportórát, azt is tesztelnem kell. (Mint jeleztem, meg fogom írni.) A kert a macskával együtt sikoltozott, amikor meglátott. Ha nem nyúlok hozzá, mármint a kerthez, akkor az egyik fele meghal, a másik meg elburjánzik és elfoglalja a halott területeket. Meg persze lehet felkészülni a tető zsindelyezésére, mert az is itt van a nyakunkon.

Hát, így. Hazajöttünk.

Hasznos link rovat
Fotóalbum

2 Comments

  1. A HEIC formátumot ismeri a Gimp is, nekem pont néhány napja küldtek egy ilyen képet. Talán segít :)

    A sörözős kép alapján azt mondtam volna, hogy 75 kiló lehetsz…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *