Month: May 2021

Tour dö Dunántúl #04/07

Dunafalva – Szigetvár
2021.05.16, vasárnap

Aztán este még jöttek vendégek, egész éjjel mászkáltak. Hajnalban is.

Reggel viszont jó ébredés, korai indulás. Szuper. Ma 120 kilométer a cél, az eddigiekhez képest sok szinttel, kell hagyni rá időt.
Aztán basszamegbasszameg. Mohácsnál komp. Így jár az, aki nem néz alaposan utána. Ráadásul ha tudom, akkor úgy indulok, hogy pont elérjem. Most meg korán van, vasárnap reggel, még örülhetek is, hogy csak 40 percet kell várnom. (Lett az végül egy óra is. 40 perc múlva még csak a túloldalon kezdték el a beszállítást.)
Pedig mennyire büszke voltam, hogy sikerült egy félórával korábban indulnom a tervezettnél.

Üldögéltem a parton, bontottam egy sört, néztem a tájat. Illetve később álldogáltam a fedett bringatároló alatt. Eleredt az eső. De már a komp elcseszte annyira a kedvemet, hogy az eső nem sokat tudott rontani rajta.
Egyébként nem csak én morogtam, a helyiek is ott dühöngtek mellettem. Mindenki benézte a vasárnapot. Ebből meg már jött az, hogy mi a fészkes fenéért nem lehet ide hidat tenni. Forgalom is, igény is lenne rá.

Igazából a városba sem volt kedvem benézni. Csúnya dolog a prejudikáció, de én már a kompra várva eldöntöttem, hogy ez egy vacak hely. Végül azért csak átgurultam a belvároson. Háát… nem győzött meg.
Ellenben az órámat elfelejtettem elindítani. Mindez akkor jutott eszembe, amikor igazából eleredtek az ég csatornái és az 57-es úton a masszív autóforgalomban kellett lavíroznom. Határozottan utáltam az egészet.

Lánycsók után kiálltam egy buszmegállóba, megnézni, mennyi ideig is tart ez. Nagyon sokáig. És még hátravan 103 kilométer. Ebbe beledöglök.
Nézzük az alternatívákat. Mi lenne, ha nem kerülnék Siklós felé, hanem mennék nyílegyenesen Pécsnek? Az 57-es forgalmas és gyatra, de nem tiltott. Pécs után már csak a 6-os út van. Mit is mond az internet… az sem tiltott. Csak még forgalmasabb. Viszont így már csak 75 kilométer. Mit mond a Windy erre az útvonalra? Armageddon. Délig szakadó eső, utána már csak szél. Szemből. 40-es lökésekkel. Viszont a másikra sem mondott jobbat, sőt, délután négy utánra újabb esőt jósolt, csakhogy akkor a rövidebb úton már fedél lenne a fejem felett.
Jer Pécs.
Az út olyan volt, mint gondoltam. Halmozottan vacak. Úgy szívta le az energiámat, mint szélörvény a drónét.

A belvárdgyulai elágazóban MOL kút. A barátom. Az összes benzinkút. Ide ugyanis be tudok menni úgy, hogy kint hagyom a bringán az összes cuccot. Bentről kilátok, meg egyébként is gyorsan végzek. Péksüti, sör van. Feltöltöttem a készletet, kiültem a teraszra és fel is pattintottam egy páncélost.
Megnéztem a térképet. Nincs már messze Pécs.
Aztán kaptam a nyakamba egy igen rendes emelkedőt, viszont a tetejéről már látszott a város. Haladni ugyan nem igazán haladtam, a brutális szembeszélben lefelé is tekernem kellett, a városig pedig a látszólag szelíd terep tele volt kemény dombokkal. Mindjárt bent vagyok. Na nézd már, egy domb. Oké megvan, ott vannak a házak. Ne már. Honnan került elő ez az újabb domb?
És ez vagy tízszer. A várost komoly erők húzták fel a Mecsekbe, miközben más komoly erők a terepet gyűrték fel, mint a szőnyeget.
A MOL kúttól három óra volt Pécs túlsó széle. Kábé 30 kilométer, de ocsmány szembeszél és tele kaptatókkal. Teljesen kikészültem az erőmmel. Már nem érdekelt, mi hány kilométer, minden benzinkútnál ittam egy sört.

A minőségi változás Alsópeterden történt, a Gomez nevű hamburgeres csehónál. (Jelzem, egész nap ez az egy kocsma volt az úton.) Ugyanis bementem, dacára annak, hogy pár kilométerrel korábban volt egy benzinkút.
A pincércsajszi kijött a bringához.
– Nyitva vannak? – kérdeztem.
– Nyitva.
– Ennivaló is van?
– Igen
– Szuper, akkor milyen hamburgert tartanak?
– Jelenleg semmilyet. Elfogyott a húspogácsa.
– Aha. akkor kérek egy étlapot. És egy korsó sört.
– Az is elfogyott.
– Ejha.
– Van dobozos.
– Jó lesz.
Ücsörögtem egy órát. Nem érdekelt, hogy nyolc kilométerre van a szállás, ami még ilyen szélviharos időben is max 50 perc. Nem szalad el. Végül ettem egy gyros tálat, 3 nap után végre meleg kaja, nem ezek a zabpehely szeletek. Egyből helyrejött a kedvem, a maradék távot már mosolyogva tettem meg.

A szállás minden tekintetben elképesztő. Eredetileg a kempinget céloztam be, de ők csak június hatodikán nyitnak. Kerestem, keresgéltem, majd amikor megtaláltam, azt mondtam, hogy ez lesz a jó.

Erről a házról van szó. A nyitott ablak mögött volt a szobám. Ha pedig balra nézel, láthatod a vár főbejáratát.

A felső szint teljesen az enyém, a berendezés meg… mint nagyanyám tisztaszobája. A házinéni kedves és figyelmes, de nem tolakodó.
Kérem szépen, bringatúrán nem ehhez szoktam.

Zuhanyzás után még sétáltam egyet. Bátor város (Zrínyi, ugye), a barokk főutcába beleapplikáltak egy Gaudi utánérzés kettős tornyot (igen, tudom, Makovecz), ami még nem is lett volna olyan nagy baj, csak éppen nem hagytak helyet előtte, így nem igazán tud érvényesülni.

Holnap reggeli. Lesz házisütemény is, mert Cili mama délután sütött.

Tour dö Dunántúl #03/07

Dunaföldvár – Dunafalva
2021.05.15, szombat

Ez a látvány fogadott hajnalban.

Reggelre visszajött a hasmenés. Ez legalább megmagyarázza a tegnap esti hányingert: otthon a bor kiütötte a gyomorrontást, de az a bestye visszaosont délutánra. És sajnos maradt is.

Az a hang, amelyről a sötétben azt hittem, hogy a hajók hullámverésének a hangja, nos, az a hűtő kompresszorának a súrlódása volt.
Néha a fény megöli a romantikát.

A ház kulcsát szokás szerint magammal vittem, majd Hartáról felhívtam a csajszit, aki megvígasztalt, hogy nyugi, van tartalékkulcsuk. Persze majd visszaküldöm postán.

Utána követtem a merretekerjek.hu által megrajzolt nyomot, és hát. .. voltak hiányosságok. Nem, nem a weboldal volt hülye, hanem az Eurovelo6 kijelölése. Volt, hogy levitt volna a partra, ahol ocsmány földút lett belőle, utána sárdagonya, végül két harcias eb szemből. Ez így már sok volt. A sártengerben lehajrázni sem lehet a kutyákat.

Innentől viszont nem foglalkoztam az Eurovelo6 által felkínált side quest-ekkel, mentem a fővonalon. Volt ott is kaland bőven.

Dunapataj. Habár még igencsak korán volt – korán keltem, korán indultam – de az útszéli fogadóban megszánt a pincér és hozott egy sört. Megjegyzem, ha az EV6-ot követem, akkor ez sincs, mert a faluban elvitt volna valami hátsó kis utcákba, a kocsmák meg ugye a főúton vannak.
Aztán itt lementem jobbra, a Duna felé. Jöttek sorban, egymástól olyan 6 kilométerre a kicsiny falucskák, olyan Ümög, meg Ümöggatya, elég egysíkú volt. Pedig ha tudtam volna mi vár még rám, sikoltoztam volna az izgalomtól.
Először is délnyugatra fordultunk. Az addig semleges szélből szembeszél lett. Hurrá.
Másfelől elkezdödtek a töltések.
Félre ne értsd, az egyik legjobb dolog, ami a töltésekkel történhet, az az, ha kerékpárutat raknak rájuk. Csakhogy ennyi nem elég. A töltések tipikusan elkerülik a településeket, ha nincs a közelben üdülőhely, akkor nincs semmi. Például ma. Húsz kilométer murvás töltés. Jobbról ártéri erdő, balról búzamező, szemből szembeszél. Húsz kilométer. Utána jött egy impotens település, se kocsma, se bolt, se étterem. Betoltam egy undorító zabpehelycsokit és mentem tovább. Harminc nyomorult kilométert. Ekkora szembeszélben az két óra. A végén már sikoltoztam, és ezen az sem sokat javított, hogy rámtört a szapora és be kellett rongyolnom az ártéri erdő alatti csalanasba, persze mivel nincs társam, így bringával együtt, természetesen a gát alja tíz méterrel lentebb volt, a bicaj meg 50 kiló. De még ezt sem bántam, mert legalább volt egy kicsi változatosság.
Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet 20 kilométerenként büféket telepíteni, ez még az osztrákoknak sem éri meg. De miért nem lehet időszakonként odarakni legalább egy bringás pihenőt? Egy kunkor, egy asztal, két pad. Ki lehet állni levegőt venni. (Most például megállni sem nagyon lehetett. Szűk az út, szegély nincsen, autóforgalom meg annál inkább. Ha letámasztottad a bringát, nem fért el mellette az autó.)
Végül kábé tíz örökkévalóság után megérkeztem Bajára. Reménykedtem, hogy fel tudom küldeni a drónt a Duna és a Sugovica összefolyásánál, de esélyem sem volt. Egyrészt benéztem az utat, másrészt befigyelt korábban egy Tesco, nekem pedig két napra kellett vásárolnom, tele lett az összes táskám, nem fértem hozzá a drónhoz.

Itt használom ki a lehetőséget arra, hogy felhívjam a figyelmet, mennyire praktikus eszköz az iskolás tornazsák. Kicsire hajtható, felvehető hátizsákként.
Gondold el. Közeledsz a szálláshoz, meg kellene venni a vacsorát, a holnapi reggelit, na meg a söröket. Egyszerűen ennyi üres helyet nem szoktunk feleslegesen fenntartani. Ekkor lép színre a tornatáska. Megpakoljuk, felkapjuk hátra és az utolsó pár kilométeren már nem gáz viselni.

Tesco parkoló. Pakolászgattam a cuccot. Mellettem egy 70+-os, zömök, szélehossza egy bácsika támasztotta a bringáját, várta az asszonyt.
– Megvan mára a kilométer? – érdeklődött.
– Még nincs. Dunafalva lesz a vége.
– Az itt van már nem messze.
– Én is úgy saccolom.
Még dumálgattunk, majd elváltunk. Hmm, nem messze. Elnézve a bácsikát, az olyan 5-6 km lehet.
Húsz nyomorult kilométer volt. Töltésen. Ártéri erdővel. Búzamezővel. Szembeszéllel.
Csak azt tudnám, mit keresett errefelé Valter nagypapa.

Végül megérkeztem. Illetve nem, nem volt ilyen egyszerű. 100 km helyett 114 lett és a nem betervezett kilométerek duplán fájnak, töltésen meg triplán. De egyszer csak ott voltam. Majdnem azt írtam, hogy a ház előtt, de az erős túlzás lett volna. A panziónak volt ugyan neve és házszáma, de ezek közül semmi sem volt kiírva rá. Mondjuk házszám az egész utcában nem volt. Valahogy kimatekoztam, odamentem, nos odabent csend és hullaszag. Felhívtam a tulajt. Nem vette fel. Megint felhívtam. Megint nem vette fel. Optimistán nekiálltam frissíteni a Stravát – optimistán, mert feltételeztem, hogy itt fogok aludni – amikor a csóka visszahívott. Majd küld valakit. Közben beesett négy középkorú nő, valami rendezvényszervezési dologgal kapcsolatban, akiknek ugyanazt mondta a tulaj, ők pedig ránézésre azt tippelték, hogy én lettem odaküldve.
Végül megjött egy bácsika, közőlte, hogy ő lett odaküldve és felvezetett a szobámba.
– Nem lehetne most elintézni a papírmunkát? – érdeklődtem.
– Miféle papírmunkát?
– Hát mindenfélét beirkálni egy nagy könyvbe. Meg fizetni.
– Ja,ezzel ne foglalkozzon. Ad egy ötezrest, oszt jól van.
Adtam.
Odafönt a szokásos ezerfelé szakadás. Inni kellene egy sört. Tölteni kellene mindent. Ledobni a szűk ruhát, zuhanyozni egy nagyot. Vacsorázni. Feküdni egy kicsit az ágyon, a jóllakott pocakot felnyomni a plafonig.

Hűtő ugyan nem volt, de nézd meg ezt a fürdőszobát. Előre bekészítettem a sört a tusfürdő mellé. Imádok zuhanyzás/fürdés közben sört inni. Ez még az egyetemi évekből maradt, igaz akkor anyagi okokból szifonos szódavíz volt, de a lényeg ugyanaz: valami sport után beállni a víz alá, kívül meleg, belül meg valami hideg szénsavas.
Aztán kis híján ráfaragtam, mert csak vártam és vártam, hogy jöjjön a meleg víz, de csak hideg jött, és még az is megfordult a fejemben, hogy én vagyok az egyedüli vendég és elfelejtették bekapcsolni a bojlert.

Azért ez itt nem semmi. Ez nem egy üres faház, hanem háromszintes, nagy panzió. Két szint szoba, az alsó szinten konyha és étterem, az udvaron két úszómedence. Ma éjszaka ez mind az enyém. Az öreg csak annyit kért, hogy amikor megyek el, zárjam le az épületet és tegyem a kulcsot a lábtörlő alá. Komoly.

Aztán a kádban nem ücsörögtem sokáig. El sem tudom képzelni magamról, hogy 8 percnél tovább áztassam magamat a meleg vízben. Megrögzött zuhanypárti vagyok. A sör megvolt 5 perc alatt, 3 perc lubickolás és már sok is.

Este meteorológia. Holnapra ölég szar időt mond, 14.00-ig masszív szembeszél, utána meg eső. Hátha holnapig megváltozik. Eddig is armageddont jósolt, mégis lehetett jönni.

Több órán keresztül ültem az asztalnál és pötyögtem a szöveget. Majd felálltam, és… asztamorva. Teljesen elmacskásodtam. Alig bírtam kigyenesedni, egyenesen járni. Hogyan bírtam én ezt korábban hetekig, sátorban?

Tour dö Dunántúl #02/07

Budapest – Dunaföldvár
2021.05.14; péntek

Huh. Tegnap délután hatkor húztam ki az utolsó tételt a cetlimről. Kész. Ahogy az utóbbi három hétben mindent, úgy ezt is is behúztam. Igen, az utolsó pillanatban. De még időben.
Innentől indul a túra. Kiszabadulás a teendők vasmarkából.
Ennek örömére bontottam egy üveg bort. Utána egy másikat. Le kellett vezetnem a feszültséget.
Sikerült.
Nem vagyok másnapos, de egy kicsit kába. Korán ébredni ugye kellett, a napi távolság, a tervezett programok adottak. Olyan bóklászós a reggel, néha nekimegyek az ajtófélfának.
De nem esik az eső.
Még.
Viszont a tegnapi vörösbor, pirítóskenyér kúra elsöpörte a hasmenést. Mégiscsak szép az élet.

Az időjárás. Ma reggel már nem mutatott akkora esőt, mint tegnap, cserébe viszont viharos a szél. Ez nem rossz csere. Addig, amíg a szél mellett el nem kezd esni.

Vízálló, tüskeálló vadászcipő. Nem bízunk semmit a véletlenre. Fényvisszaverő csíkokkal is telepakoltam magamat.

Indulás után pár perccel megjött az eső.

Szigetcsépen megreptettem a drónt. Sikoltozott a szél miatt, de nem hatott meg.
Majd utána VLC-t telepítettem, hogy vissza tudjam nézni a felvételt a mobilról. Időm volt rá, úgyis bontottam egy sört. Csakis azért, hogy csökkenjen a súly.
Apropó, súly. A böszme nehéz, fának támasztott bringát elfújta a szél. Nem vagyok biztonságban.

Szigetszentmártonban megint megreptettem a drónt. Elszoktam tőle, bénáztam egy csomót. Nem baj, majd vágáskor kijavítom. Persze, mikor is gyakorolhattam volna, két hónapja állandóan szélvihar van.

Ráckeve. Megállni alig bírtam a szélben a parton. Erősen gondolkodtam, hogy kínozzam-e a drónt, de végül csak beküldtem. Sikoltozott, majd fellázadt. Hogy azonnal hozzam haza kézzel, mert magától nem tud. (Hja, az RTH-hoz 50 méter magasra kellene felmennie, ott meg már tornádó tombol.)

Meglepően unalmas 20 kilométer következett. Hogy hogyan? Amikor az RSD üdülőövezetén mentem végig, jobbra közvetlenül a Duna, balra az üdülők? Hát, igen. De az út vacak volt, rázott, csak lassan tudtam haladni és egy idő után meg minden üdülő egyforma.

Kifejezetten örültem Tassnak, bár a bolt folytatta a sort és nem volt nyitva. Mint ahogy az egész úton semmi sem. A magammal hozott készletet éltem fel.
Itt szintet lépett a szél, ki sem szedtem a drónt a táskájából. Viszont életemben nem pisiltem még ilyen messzire.

Volt egy vicces rész, a track-em egyenesen vitt volna a töltésen, csak hát ott egy vékonyka gyalogösvény volt mindösszesen a magas fűben. Megnéztem a térképet, azt mondta, hogy valószínűleg ilyen lesz még 12 kilométeren keresztül. Jó. Alternatíva? Az 51-es út. (Itt már lehet rajta bringázni.) Persze barmok erre is járnak, dudált a hülyéje. Végül Dunavecsén találkoztunk, az eredeti track és én, itt már aszfaltozott kerékpárút lett belőle, szóval lehet, hogy adni kellett volna neki egy esélyt.

Szálláshely egyeztetés. A faluban már látszott, hogy nem érek oda négyre, szóltam a csajszinak. Nem gond. Elmondta, hogyan jutok be a kempingbe, hogyan találom meg a faházat, a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Többször is felhívta a figyelmemet, hogy a kemping bejárata után lesz egy meredek emelkedő, oda ne menjek fel. Nálam viszont valamiért az ragadt be, hogy oda mindenképpen fel kell mennem. Nos, viszonylag hamar rájöttem, hogy a tufába vájt házak között nem lesz kicsike almazöld faház. Végül visszagurultam, odalent hamar meglett a vityilló, ennyi kalória meg úgyis hiányzott még a túrából.

Sör. Meg gyönyörködés. A faház tipikus szoci panel, gyk. mint régen a keszthelyi kemping bódéi… de a lokáció! A házikó közvetlenül a dunaparti sétány mellett van, mely közvetlenül a Duna mellett. Ha kiülök a teraszra, a panoráma beletolja a képét az arcomba. Az összes használt szoba ablakából a Dunát látom. Vacsora közben az orrom előtt pöfögő uszályokat bámultam. Este, kivilágítva még szebbek.

Szóval óriási piros pont. A ház maga igénytelen, de sátorárban adják (3e/fő/éjszaka), viszont a környezet elképesztően hangulatos. Gyorsan drónoztam is egy adagot.
Utána bolt. Mert egész nap alig ettem valamit. Zabpehely csokikat pakoltam és söröket. A zabpehely csokiktól lassan hányok.
Apropó, sörök. Én ilyet még nem láttam. Ha a tegnap esti kemény borozás után valaki azt mondja, hogy másnapos leszek, előre elfogadom. Engem is meglepett, hogy nem lettem az. Egy ideig. De 80-85 km után hirtelen megütött. Felkavarodott a gyomrom, jött a hányinger és az a lehangolt érzés. Hogyan? Másnap, kvázi egy nappal később? És este kilencig nem is rendeződött a helyzet, folyamatosan azon aggódtam, hogy egy rókával kezdem a túrát.

Bár aggódtam másért is. Ugye, bolt. Megnéztem, hol van a városközpont, szuper, nincs messze. Ja. Légvonalban. Pedig tudhattam volna. Hiszen tisztában voltam a dunaföldvári löszfallal. Csak éppen nem gondoltam, hogy szembejön velem. Szóval kolbászolás a belváros felé, jobbkanyar… aztán aztakurva. Ezt a brutális emelkedőt ki rakta ide? Nem is tudtam leváltani a megfelelő fokozatba, felnyomtam izomból, de a főtéren még percekig hörögtem. Aztán meglett a bolt és csak ott szembesültem azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a kulcscsomóm, rajta a lakatkulccsal, a kempingben maradt. Márpedig azon az emelkedőn én fel nem jövök még egyszer.
Ebből jött az aggódás. Voltam pékségben, de folyamatosan a bringámat néztem. Mint aki a Nagy Zarquon Próféta Második Eljövetelét várja. Utána átmentem a nagyboltba, na ott kifejezetten idegesen ugrálgattam ki a sorból, mert valami harcos piszkálgatta a bringámat, de aztán kiderült, hogy csak be van csípve és az enyém mellett álló saját bringáját akarja elvinni, de akadtak kihívások.
Na mindegy, megvolt. Hazagurultam, kiültem a ház előtti lépcsőre, megvacsoráztam, ittam egy sört és gyönyörködtem a tájban. Majd bementem hányni, de erről már írtam.

Fura hangok a faházban. A Dunán elmenő hajók hullámai megtörnek a parton. 5 méterre a háztól.

Este pedig a klasszik. Egyedül voltam, nem kellett társasági életet élnem, így leültem a konyhaasztalhoz és sör mellett írom a blogot.
Mint régen.

Nem ebből fogok meggazdagodni

Nos, ez lett belőle. Nagy lendülettel futottam neki a Habanero/Skorpió erőspaprikák termesztésének, de idén ez nem jött be. A 38 magból olyan tíz darabból lett palánta, de négy már elpusztult a lakásban. Nem is csodálom, azért csak sötétebb van bent, mint odakint, arról nem is beszélve, hogy mostanában melegebb van a szabadban, mint a lakásban. (Meg hát az a leborulás, az sem hiányzott.)

Végül ennyit tudtam csak kiültetni. Remélem, legalább egy túléli, mert akkor legalább magot nem kell vennem jövőre. (Vagy szégyenszemre be kell szereznem egy bokor paprikát a piacon.)

A biztonság kedvéért a maradékot is kitettem a napra. Hátha.

Tour dö Dunántúl #01/07

Előtte
2021.05.13; csütörtök

Egy csomót akartam írni arról, hogy milyen volt eddig az év, de végül csak legyintettem. Úgyis tudjátok. Mindenkinek ugyanolyan szar volt.

El akartam menekülni márciusban. Hat napos gyalogtúra a Börzsönyben, 150 kilométer, emberek nélkül. Nem jött össze. Utólag nem is bánom. Ahogy néztem a vadkemping fórumokon, boldog-boldogtalan ment az erdőbe vadkempingezni. A Börzsönyben konkrétan remetevárosok alakultak ki.
Áprilisban is el akartam menekülni. Összeraktam hat darab hegyi bringatúrát, egri központtal. Gondoltam, elleszek a családnál. Aztán durván beromlott a vírushelyzet, inkább maradtam itthon.
Május. Áprilisban megkaptam mind a két oltást, május közepére lejárt a két hét is. Védettségi van, oltásigazolvány van. Nej átesett a covidon, nem kaptam el.
Most már menjünk.
Az előzetes tervekben egy nógrádi bringatúra szerepelt május elején. Azt elvitte az oltásra váró két hét.
A következő bringatúra május közepére lett ütemezve. Izmos hatnapos túra, gyakorlatilag egy jó nagy kör a Dunántúlon. Ezt megcsinálom, ha kisbalták potyognak az égből, akkor is.
Nos, majdnem.
Közvetlenül a túra előtt ránéztem a Windyre. Ez ugyanis radarszerűen mutatja mind a szél, mind a hőmérséklet, mind az eső előrejelzést. Tudom, hat napra nem igazán érdemes nézegetni, de kíváncsi voltam, nagyjából mi várható.
Egy nap lesz enyhe eső. Egy másik nap közepes. Négy napon keresztül pedig szakadni fog. Nem országosan, csak mindig ott, ahol leszek. A hőmérséklet 10-17 fok között lesz, de szélben, esőben ezt sokkal hidegebbnek fogom érezni.
Kemény.
Még jó, hogy ilyen távra általában nem szokták eltalálni az időjárást. Ugyanis bármi lesz ehelyett, csak jobban járhatok.
Persze tutira most fogják pontosan eltalálni.

Van jó hír is. Valahogy ráéreztem, hogy az eredeti túrát át kell szerveznem. Eredetileg ugyanis bikepacking túrát terveztem. Minimális cucc, térképen nem is szereplő ösvények, vadkemping ahol elér az este. Aztán kitaláltam, hogy vinni kellene a drónt is, de az már nem fért el sehol, oké, akkor legyen a nagyobb táska, de akkor bukom az ösvényeket, jó, legyenek utak, aztán a próbapakolásnál kiderült, hogy még ez a táska is kicsi, vinnem kell a nagytúrásat, az viszont nem vízálló, nézzünk már rá az időjárásra… hát, izé. Akar a fene egésznapos esőben bringázás után még sátrat állítani, reggel meg esőben bontani, közte meg a sátorban kuksolni. Keressünk fedett szállásokat. Nincsenek. Legalábbis arra, amerre eredetileg terveztem. Újratervezés. Rengeteg telefon különböző szálláshelyekre. Nyitva vannak? Tényleg? Végül pár nappal az indulás előtt összeállt a túra. Mindenhol ágyban alszom, tetővel a fejem fölött. Így végülis kevés lett a cuccom, azaz elég lesz a télen beszerzett két kisebb táska is, melyek helyből vízállóak. Szükség is lesz rá.

Ruhák. Legalább négyszer pakoltam újra. Szerdán még 26 fokos meleg volt, csütörtökön már 12 fok, esővel. Elszaladtam reggel bringával az okmányirodába, pulóver, télikabát… és fáztam. Pénteken meg indulok. Ember, mi lesz ebből?
Végül kiszórtam a könnyű ruházat nagy részét. Síelő aláöltözet, polár pulcsik, bringás télikabát, csősál, polár kesztyű. Május közepén. Élni tudni kell.
Túranadrágból is befogtam kettőt. Amíg az egyik szárad (hol?), addig a másikat veszem fel. A teljes külső ruházatomat – nadrágok, kabát, cipő – impregnáltam.

De menni akarok. Így is.

A fentiekből úgy tűnhet, hogy volt bőven időm a tervezésre. Hát piszkosul nem. Nem hiszek túlvilági, emberfölötti lényekben, de amikor túrázni indulok, ez a nemhit meginog. Normál időszakban ugyanis telnek a napok. Szépen, komótosan. Van olyan, hogy napokig nincs munkám és ráérek tanulni. Abban a pillanatban, hogy elérhető távolságba kerül egy túra, mindenféle régen látott mitológiai lények emelkednek ki a sötétből, és mindegyiknek most azonnal kell valami, de olyan mennyiségben, hogy a napi 30 óra sem lenne elég. Jelenleg csütörtök este van, holnap reggel indulok. Három hete percre pontosan kidolgozott menetrendem volt minden nap. A naptáram nem is kitöltve volt, hanem telesatírozva. A blogon láthattad is, gyakorlatilag hetekig nem írtam semmit.
És akkor szervezzem meg a túrát. Hogy minden jó legyen. Meg hogy ráhangolódjak. Hogy ne felejtsek itthon egy vezetéket, mely nélkül nem tudom majd tölteni a drón kontrollerjét. Jut eszembe, frissíteni kellene a drónon a firmware-t. Sikerült. Nézzük meg. Azt mondja, hogy az új firmware nem kompatibilis az eszközzel. Hogyan? Én csak azt mondtam neki, hogy update. Le lehet szedni? Nem. Elindul a drón? Nem. Anyád. Minden kikapcs, minden bekapcs. Jé, most már kompatibilis.
Meg ilyenek. Volt egy nap, amikor egy csomó helyre mentem, ezt meg azt beszerezni. Mindent a naptáramba írtam. A helyeket is, a bevásárlólistákat is. Aztán egész nap téptem a hajamat. A mobil semmit sem látott. Nyilván megpróbáltam kezelni az incidenst, de csak egyre mélyebb lett a mocsár. Végül bevásároltam fejből. Itthon ránéztem böngészőből. Ott van minden. Szépen beírva. Miért nincs ott a mobilon? Miért nincs ott a másik mobilon? Miért nincs ott a mobilon, ha a mobil böngészőből nézem? Mi van itt? Nos, az, hogy a desktop böngésző a háttérben nem tudta felszinkronizálni a változásokat. de ezt nem árulta el. Csak amikor bezártam a böngészőt, akkor figyelmeztetett, hogy elveszítem a nem mentett adatokat. Melyeket? Azt nem mondta meg. De volt egy tippem. Az újraindításkor pedig látszott is, hogy egy egész napi naptárbejegyzés veszett el. Amely alapján be kellett volna vásárolnom.
Aztán a track-ek. A tömérdek újratervezés. Lett vagy 18 kicsi/nagy track, vannak gerincek, vannak lokális módosítók. Minden rá a túragps-re, meg a mobilra, természetesen egyenként minden leellenőrizve, mert ez is olyan szar, mint minden, ami informatika.
Tényleg egy őrület volt. Egy évek óta halogatott hat alkalmas oktatásról most találták ki, hogy feltétlenül meg kell csinálnom. Most. Én általában pontos ember vagyok, de volt olyan alkalom, hogy azért jelentkeztem be két perccel később, mert még ennyi kellett, hogy legalább egyszer átolvassam a jegyzeteimet. Arról, hogy miről is kell beszélnem. Csütörtök délután projektindításhoz technikai információk átadása. Telefonon elérhető leszek? Ja. Ha az autók zajában meghallom a mobil csörgését, meg a szakadó esőben lesz valami esőbeálló.

Gyakorlatilag esélyem sem volt rá, hogy kialakuljon az a bizonyos ‘jóleszez’ érzés, mely a kalandos túrák előtt általában ki szokott alakulni. Persze az eddigi előjelek után az sem biztos, hogy jó lesz.

Ja, szegény ember, meg az ág. Húzza. Szerda este megettem négy szelet feketeerdei sonkát. Romlott volt. Csütörtök egész nap vékonyfosás. Óránként. Vidám lesz így a pénteki menet. A vécépapírt mindenesetre a táska tetejébe raktam.

Akkor pár szó magáról a túráról. Első körben megnézem, milyen az Eurovelo6 a határig. Illetve, majdnem a határig. Annyiszor szidtam már, most személyesen is meg akarom nézni, hogy Tass után is olyan tré-e, mint addig. Mohácsnál elkanyarodok jobbra. A Dél-Dunántúl nekem gyakorlatilag kimaradt az életemből. Villány, Siklós, Harkány, Szigetvár. A Balaton partját leszámítva Somogyban sem voltam még soha. Így Szigetvár után csavargás a Zselicben. Kaposvár, majd irány a Balaton. Onnan pedig a jól ismert úton (Balatonakarattya – Székesfehérvár – Velencei-tó – Budapest) haza. Hat nap, olyan 600 kilométer. Lesz olyan nap, amikor 1200 méter szint fog befigyelni. Izgalmas lesz. Meg sportnak sem utolsó.
Bár félek, hogy túlélőtúra lesz belőle. Egy ronggyá ázott, hasmenéses Bear Grylls.

Utána
2021.05.20; csütörtök

Természetesen lesznek részletes leírások is, itt csak összefoglalom, hogy a fenti tervekből mi is valósult meg.

Ami tökéletesen bejött, az az időjárás. Vagy mindent borító szélvihar volt, vagy szakadó eső, vagy mindkettő. A hasmenést is jól tippeltem meg, két napig bokorba rohangáltam, utána ez a vonal leépült, a maradék napokra bejött helyette egy nagyon durva reflux. Hiába vettem be rá gyógyszert, a sav csak végigmarta a nyelőcsövemet. Innetől élmény volt nyelni.

A rossz idő miatt meg is lett húzva a túra. Mohácsnál nagyon eláztam, ezek után nem volt kedvem belerakni a napba a 25 kilométeres kerülőt. Mentem Pécsnek, majd onnan Szigetvárra. A következő nap még jobban ütött, pont a Zselicben érkezett fölém egy viharzóna, annyira eláztatott, hogy menekültem, ahogy tudtam. Dehogyis mentem el erdészutakra csavarogni. A többi út terv szerint alakult, ha csak a távolságra gondolok. Az időjárás viszont sokkal pocsékabb volt a vártnál.