Tour dö Dunántúl #02/07

Budapest – Dunaföldvár
2021.05.14; péntek

Huh. Tegnap délután hatkor húztam ki az utolsó tételt a cetlimről. Kész. Ahogy az utóbbi három hétben mindent, úgy ezt is is behúztam. Igen, az utolsó pillanatban. De még időben.
Innentől indul a túra. Kiszabadulás a teendők vasmarkából.
Ennek örömére bontottam egy üveg bort. Utána egy másikat. Le kellett vezetnem a feszültséget.
Sikerült.
Nem vagyok másnapos, de egy kicsit kába. Korán ébredni ugye kellett, a napi távolság, a tervezett programok adottak. Olyan bóklászós a reggel, néha nekimegyek az ajtófélfának.
De nem esik az eső.
Még.
Viszont a tegnapi vörösbor, pirítóskenyér kúra elsöpörte a hasmenést. Mégiscsak szép az élet.

Az időjárás. Ma reggel már nem mutatott akkora esőt, mint tegnap, cserébe viszont viharos a szél. Ez nem rossz csere. Addig, amíg a szél mellett el nem kezd esni.

Vízálló, tüskeálló vadászcipő. Nem bízunk semmit a véletlenre. Fényvisszaverő csíkokkal is telepakoltam magamat.

Indulás után pár perccel megjött az eső.

Szigetcsépen megreptettem a drónt. Sikoltozott a szél miatt, de nem hatott meg.
Majd utána VLC-t telepítettem, hogy vissza tudjam nézni a felvételt a mobilról. Időm volt rá, úgyis bontottam egy sört. Csakis azért, hogy csökkenjen a súly.
Apropó, súly. A böszme nehéz, fának támasztott bringát elfújta a szél. Nem vagyok biztonságban.

Szigetszentmártonban megint megreptettem a drónt. Elszoktam tőle, bénáztam egy csomót. Nem baj, majd vágáskor kijavítom. Persze, mikor is gyakorolhattam volna, két hónapja állandóan szélvihar van.

Ráckeve. Megállni alig bírtam a szélben a parton. Erősen gondolkodtam, hogy kínozzam-e a drónt, de végül csak beküldtem. Sikoltozott, majd fellázadt. Hogy azonnal hozzam haza kézzel, mert magától nem tud. (Hja, az RTH-hoz 50 méter magasra kellene felmennie, ott meg már tornádó tombol.)

Meglepően unalmas 20 kilométer következett. Hogy hogyan? Amikor az RSD üdülőövezetén mentem végig, jobbra közvetlenül a Duna, balra az üdülők? Hát, igen. De az út vacak volt, rázott, csak lassan tudtam haladni és egy idő után meg minden üdülő egyforma.

Kifejezetten örültem Tassnak, bár a bolt folytatta a sort és nem volt nyitva. Mint ahogy az egész úton semmi sem. A magammal hozott készletet éltem fel.
Itt szintet lépett a szél, ki sem szedtem a drónt a táskájából. Viszont életemben nem pisiltem még ilyen messzire.

Volt egy vicces rész, a track-em egyenesen vitt volna a töltésen, csak hát ott egy vékonyka gyalogösvény volt mindösszesen a magas fűben. Megnéztem a térképet, azt mondta, hogy valószínűleg ilyen lesz még 12 kilométeren keresztül. Jó. Alternatíva? Az 51-es út. (Itt már lehet rajta bringázni.) Persze barmok erre is járnak, dudált a hülyéje. Végül Dunavecsén találkoztunk, az eredeti track és én, itt már aszfaltozott kerékpárút lett belőle, szóval lehet, hogy adni kellett volna neki egy esélyt.

Szálláshely egyeztetés. A faluban már látszott, hogy nem érek oda négyre, szóltam a csajszinak. Nem gond. Elmondta, hogyan jutok be a kempingbe, hogyan találom meg a faházat, a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Többször is felhívta a figyelmemet, hogy a kemping bejárata után lesz egy meredek emelkedő, oda ne menjek fel. Nálam viszont valamiért az ragadt be, hogy oda mindenképpen fel kell mennem. Nos, viszonylag hamar rájöttem, hogy a tufába vájt házak között nem lesz kicsike almazöld faház. Végül visszagurultam, odalent hamar meglett a vityilló, ennyi kalória meg úgyis hiányzott még a túrából.

Sör. Meg gyönyörködés. A faház tipikus szoci panel, gyk. mint régen a keszthelyi kemping bódéi… de a lokáció! A házikó közvetlenül a dunaparti sétány mellett van, mely közvetlenül a Duna mellett. Ha kiülök a teraszra, a panoráma beletolja a képét az arcomba. Az összes használt szoba ablakából a Dunát látom. Vacsora közben az orrom előtt pöfögő uszályokat bámultam. Este, kivilágítva még szebbek.

Szóval óriási piros pont. A ház maga igénytelen, de sátorárban adják (3e/fő/éjszaka), viszont a környezet elképesztően hangulatos. Gyorsan drónoztam is egy adagot.
Utána bolt. Mert egész nap alig ettem valamit. Zabpehely csokikat pakoltam és söröket. A zabpehely csokiktól lassan hányok.
Apropó, sörök. Én ilyet még nem láttam. Ha a tegnap esti kemény borozás után valaki azt mondja, hogy másnapos leszek, előre elfogadom. Engem is meglepett, hogy nem lettem az. Egy ideig. De 80-85 km után hirtelen megütött. Felkavarodott a gyomrom, jött a hányinger és az a lehangolt érzés. Hogyan? Másnap, kvázi egy nappal később? És este kilencig nem is rendeződött a helyzet, folyamatosan azon aggódtam, hogy egy rókával kezdem a túrát.

Bár aggódtam másért is. Ugye, bolt. Megnéztem, hol van a városközpont, szuper, nincs messze. Ja. Légvonalban. Pedig tudhattam volna. Hiszen tisztában voltam a dunaföldvári löszfallal. Csak éppen nem gondoltam, hogy szembejön velem. Szóval kolbászolás a belváros felé, jobbkanyar… aztán aztakurva. Ezt a brutális emelkedőt ki rakta ide? Nem is tudtam leváltani a megfelelő fokozatba, felnyomtam izomból, de a főtéren még percekig hörögtem. Aztán meglett a bolt és csak ott szembesültem azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a kulcscsomóm, rajta a lakatkulccsal, a kempingben maradt. Márpedig azon az emelkedőn én fel nem jövök még egyszer.
Ebből jött az aggódás. Voltam pékségben, de folyamatosan a bringámat néztem. Mint aki a Nagy Zarquon Próféta Második Eljövetelét várja. Utána átmentem a nagyboltba, na ott kifejezetten idegesen ugrálgattam ki a sorból, mert valami harcos piszkálgatta a bringámat, de aztán kiderült, hogy csak be van csípve és az enyém mellett álló saját bringáját akarja elvinni, de akadtak kihívások.
Na mindegy, megvolt. Hazagurultam, kiültem a ház előtti lépcsőre, megvacsoráztam, ittam egy sört és gyönyörködtem a tájban. Majd bementem hányni, de erről már írtam.

Fura hangok a faházban. A Dunán elmenő hajók hullámai megtörnek a parton. 5 méterre a háztól.

Este pedig a klasszik. Egyedül voltam, nem kellett társasági életet élnem, így leültem a konyhaasztalhoz és sör mellett írom a blogot.
Mint régen.