Az sebeknek nyalogatása
1994.09.08 – 09

Nyilván egy ilyen fárasztó utazás után nem terveztünk semmit. Felkeltünk. Megreggeliztünk.
Habár otthon bekevertem vagy tíz liter müzlit egy műanyag hengerbe, gondolván, hogy mi lenne, ha a változatosság kedvéért egészséges életet élnék (igen, akkoriban még azt hittük, hogy reggelire a műzli az egészséges), de ebből nem lett semmi. Kezdtünk ugye egy feles pálinkával, aztán kolbász, kenyér, savanyúság, vörös borral. Utána cigi. Meg kávé. Meg vörös bor. Meg cigi.

Itt van a gépsárkány, amely levitt a tengerpartra. Meg haza is hozott. Öreg rutinok észrevehetik a fekete dekor csíkot alul az oldalán. Ezt elméletileg azért szokták akkoriban a kocsikra festeni, hogy jól nézzen ki, gyakorlatilag viszont azért, hogy a fekete eltakarja a karosszéria rozsdásodó alját.

Itt pedig én, amint könyvelem a benzinfogyasztást.
Igen, lengyelpiacos Adidas hamisítvány. Imádtam ezt a melegítőfelsőt, de amikor a körfűrész levágta a hüvelykujjamat, a doki egyszerűen széttépte, hogy ne legyen útban a műtétnél.

Szóval punnyadás.

Az első nagy csalódás a tengerpart volt. Öcsémmel már láttunk tengert, gyerekkorunkban voltunk a jugóknál is, a románoknál is, meg a bolgároknál is. Nos, ami itt volt, az egyikre sem hasonlított. Ehelyett tiszta Balatont kaptunk. Igen, fövenyes part, földes, saras bejárás a vízbe. Jó, persze, a víz sós volt, de egyébként simán lehetett volna Balatonarács is.
Nem is vittük túlzásba a tengertpartot. Talán ha kétszer voltunk kint a tíz nap alatt.
Volt ugyanis egy elképesztő medencés rész a kempingen belül. 50 méteres feszített viztükrű úszómedence. Mellette egy derékig érő pancsolómedence gyerekeknek. És mellettük… ember, egy négyemeletes műugrótorony. Hét méter mély medencével. Oké, a felső két emelet le volt zárva. Na de… Úgysem fogod elhinni. A tíz nap alatt sem a sógornőm, sem Nej, sem én nem mertünk leugrani még a legalsó, 1 méter magas kifutóról sem. Mondom, egy méter. Elmagyarázom. Kisétáltál. Egy méter. Hah! Pimfli. Aztán lenéztél. A medence vize annyira tiszta volt, hogy maga a víz nem is látszott. Azaz láttál magad alatt nyolc méternyi mélységet. És beszartál. Öcsém valamikor egy csomó időt töltött el az egri uszodában azzal, hogy mindenféle trükköket gyakorolt (pl. átúszni hosszában a medencét a víz alatt), meg mindenféléket ugrálni, na, ő pár nap után eljutott oda, hogy képes volt fejest ugrani a második szintről. De azzal a bizonyos 1 méteres kifutóval ő is megszenvedett.

Aztán ennyi. Délelőtt tengerpart, utána alkottunk valami ebédet (ugye volt krumpli, hagyma, na meg persze gáz is), ebéd után úsztunk, ugráltunk, ott volt a kamera, végülis jól elökörködtünk. Délután még sétáltunk egy nagyot a tengerparton, este pedig bor. Meg cigi. Meg filkózás. És az a büdös antizanzara.

Késő este pedig az addig a Julia-Alpok felett tanyázó sűrű, fekete felhő lejött ide a lapályra és a nyakunkba szakadt. Mint ahogy innentől minden éjszaka.

Aztán nagyjából így telt a következő nap is.

Grado
1994.09.10

Az első kirándulás. Grado egy érdekes kisváros. Gyakorlatilag teljesen rátelepedett a tengerre, emiatt tele van csatornákkal, vízi épületekkel. Itt már tényleg tenger volt a tenger, lehetett gyönyörködni benne. Volt valami triatlon is, elkaptuk az úszóversenyt a tengerben, illetve a bringaversenyt a hazafelé úton.

Habár tényleg szép volt a város, de ennyi idő után elhalványulnak az emlékek. Két dolog maradt meg bennem.

Az egyik, hogy beültünk egy olasz kávézóba. És úgy döntöttünk, hogy _nem_ nézzük meg az árakat, hanem önfeledten átadjuk magunkat az olasz kávénak. Ha máskor nem is, de egyszer legyen már meg ez is. Meglett. Átkozottul finom volt. Nej elájult a capuccino költeményétől, én pedig a pohár falát felmaró eszpresszótól. A végén persze megnéztem az árakat, rosszul is lettem, 700 forintba került egy bonyolultabb kávé. Ennyiért otthon egy fél napot dolgoztam.

A másik emlék… igen, megint a csórósághoz kötődik. Az egyik játékboltban volt egy csomó leértékelt játék. (A játékboltokat eleve figyeltük, hiszen tudtuk, hogy vinni kell majd valamit haza a kölyköknek.) Nos, a leértékeltek között voltak figyelemreméltó játékok is. Például távirányítós darus autó. Maga az autó mozgott minden irányban, a darus része viszont abszolút nem működött. Emiatt leárazták egyharmadára. Így viszont fillérekbe került. Na, ezt megvettük. Hiszen már ennyiből is jó, aztán meg ott van a kölykök ezermester nagyapja, még az sem kizárt, hogy megjavítja, de ha mégsem, akkor is bőven jó játék ez. Nem is volt ezzel baj, eltekintve a pénztáros csajszi tekintetétől. Melyben benne volt, hogy pont az ilyen csórókra gondoltak, amikor a szart nem küldték vissza a gyártónak, hanem kiszórták harmadáron.

Itt találkoztunk először azzal, hogy délután szilencium van, nem lehet bemenni autóval a kempingbe.

Estefelé megtört a jég, ekkor sikerült öcsémnek fejest ugrania a második szintről. Ittunk rá.

Trieszt
1994.09.12

Egy újabb kirándulás. Trieszt is szép város, nyilván elmentünk megnézni.

Fura, vagy a fene tudja, mennyire az, de ennyi év után, amellett, hogy egy szép város emléke maradt meg, de megint csak látszólag jelentéktelen apróságok rögzültek.

Például a halpiac. A halat nem hogy nem tudom megenni, de már a szagától is rosszul vagyok. Itt viszont volt egy igazi halpiac egy zárt épületben és mivel a kamera éppen nálam volt, Nej engem rángatott be. Becsülettel végigvettem mindent, de végig az járt a fejemben, hogy ‘jóbanrosszban’.

Aztán a tábla a kirakatban, hogy ‘Magyar, ne lopj!’.

Felmentünk a várba is. Itt készültek az alábbi képek.


Ezeket a képeket ismételtük meg tíz évvel később, de akkor már a gyerekek ültek a helyünkön.

Utána hazafelé a Miramare kastély. Nem is tudom. Azóta többször is jártam ott, de mindig megfog a hely. Annyira tökéletes. A park, az épület, a kilátás a tengerre. Mindig az jutott eszembe, hogy milyen lehetett, amikor valaki a saját jogán eljuthatott ide. Hogy ez az övé volt. Engem ez biztosan leblokkolt volna. Azt gondoltam volna, hogy elértem a tökéletességet, nem akarok se elmenni innen, se tovább fejlődni. Itt akarok ülni a teraszon és nézni a tengert.
Aztán akié volt, az mégis elment innen. Mexikóba császárnak. Ahol a felháborodott parasztok megölték. Ő meg még csak nem is értette, mi történik körülötte. Meg vele.

Na mindegy. Este a kempingben. Azt mutatták a jegyzeteim, hogy jól állunk, megkockáztathatunk fejenként egy pizzát a kemping éttermében. Hurrá. Dőzs. Kiélveztük, hogy most van pénzünk. Ezt ma már nehéz elmagyarázni, de akkor még így ment. A legtöbbször csak csorgott a nyálunk, még csak nem is olyan elit helyekért. Aztán amikor összespóroltuk a pénzt rá, akkor nem csak azt élveztük, hogy finom lesz a kaja, hanem azt is, hogy itt vagyunk, lám ezt is megengedhetjük magunknak. Ma ez már elmúlt, szerencsére, azok a helyek, melyeket manapság nem engedhetek meg magamnak, nem is érdekelnek. De akkor, 1994-ben, egy echte igazi olasz pizzázóban megenni egy 10 márkás pizzát egyedül, az valami olyasmi volt, amibe beleszédültem. Mint aki látványos gesztussal csap seggére az atyai örökségnek, és a végén még belehúzatja a cigánnyal a fülébe, miszerint akácos út.
Szóval ez volt és ráadásul Giovanni is ráérzett a hangulatra, mert úgy döntött, hogy bevonja a közönséget a pizzakészítés folyamatába és rögtön a sógornőmmel kezdte. Kirángatta a pulthoz, majd elkenette vele a sugót. Aztán még néhány másik csajjal is, de egyik sem kente olyan jól, mint a sógorasszony. Aztán persze be is dörgöltük a pizzákat. Életem első, egyedül elfogyasztott pizzája volt. Nem panaszkodhatok, igazán autentikusra sikeredett.

Monfalcone
1994.09.13

Ha már itt vagyunk, ebben a városban. Nézzük már meg.

Megint csak villanások.

A főtér melletti játszótér. Ahol majdnem egy órát üldögéltünk. Ahol a jegyzettömbbe lerajzoltam a játszóteret. Ugyanis az egész rönkfából volt összerakva és nagyon jól nézett ki. A Bakonyban meg volt rönkfa dögivel. Mi lenne, ha összetákolnék egy hasonlót az udvarba? A kölykök megvesznének érte. (Aztán persze nem lett belőle semmi. Ennyi idő sehol nincs.)

A katedrális. Amelyről annyit jegyeztem fel, hogy ez az a templom, amelyikben még ott lakik az Isten. Nagy, kifejezetten nagy, de a díszítése meglehetősen spártai. Arról szól, hogy emberek, jertek be, sokan, aztán elmélkedjetek, meditáljatok. Nem, ne a dekorációban gyönyörködjetek. Az nincs.

Na meg az elkapatott Nej. Ugyanis itt is volt halpiac. Zárt épületben. És mivel egyszer már bementem, akkor itt sem lehet probléma. Nyilván megint berángatott.

Meg hát a csóróság. Hogy amikor mentünk kifelé a városból – mert a kemping gyakorlatilag a városon kívül volt – akkor elmentünk egy C+C mellett. Ez akkortájban a Cash&Carry rövidítést takarta és Magyarországon létezett is egy ilyen, kifejezetten olcsó kisker hálózat. Én konkrétan mindig ott vásároltam be Veszprémben, amikor mentem hazafelé. Csak hát nyugaton ez nagyon mást jelentett, ott a Cash&Carry az nagyker volt, nagyvevők, kamionos vásárlók számára. Na, gondolhatod. Amikor bementünk egy ilyen helyre és próbáltunk ezt-azt venni. Nem értették, mit akarunk és mit keresünk ott. Aztán inkább átküldtek egy másik kapuhoz. Ahol megint nem értették, mit keresünk ott. Mit akarnak venni? Majorannát? Meg fogkrémet? Hány raklappal? Ja, hogy egy darabot? Hát, izé…

Jesolo és Velence
1994.09.14

Nagyon kemény nap volt. A távolság sem volt kicsi, a megtekintendő városok sem… de még az időjárás is odatette magát. Egészen eddig a napig az volt a menet, hogy délután megjelentek a nagy fekete felhők a távoli hegyek fölött, ezek olyan este nyolc körül elindultak lefelé és este tízkor szakadtak rá a városra, hajnalig tartó felhőszakadással, itéletidővel. Egy élmény volt a külső sátorban aludni, ahogy átfújt a szél a ponyvák között, a kempingágy alatt pedig folyóként zubogott át a folyam. De meg lehetett szokni, aludni pedig akkoriban nagyon tudtam. Ugye az alváshiányos hétköznapok a két pici gyerekkel. Aztán reggelre a vihar eltakarodott, jött a napsütés és a meleg.

Ma viszont nem így történt. A vihar dafke sem ment el. Az eső elállt ugyan, de akkora fekete felhők maradtak felettünk, hogy csak görnyedten mertünk járni alattuk. Reggeli, mosdó és már indultunk is. Meg velünk együtt a vihar. Úgy szakadt az eső, egészen Jesolóig, hogy a Lada ablaktörlője nem is bírta. Bakacsinsötét felhők, szakadó áldás, hiába kapcsoltam lámpát, az sem segített sokat, az utakon meg tömeg. Egy rémálom volt.

Szerencsére Jesolóban kaptuk egy kis laufot. Sétáltunk egy hatalmasat. Gondoltuk, végigandalgunk a sétányon. Senki nem mondta, hogy az tíz kilométer. Egy idő után visszafordultunk. Majd hazafelé befejezzük.

A családi annales szerint itt vadultak be teljesen a csajok. Egy héttel korábban azt sem tudtuk, hogyan néz ki az olasz pizza, itt viszont mindketten tenger gyümölcsei pizzát rendeltek valami maffiaétteremben. Öcsém meg calzonét, azt a hajtogatottat. Egyedül én maradtam a margeritánál. (Azóta is leginkább csak ezt eszem.) Na, az a kagylós, rákos kaja, az durva volt. Öcsém vette kamerával, a lányok meg látványosan tolták a szájukba azt a sok csúfságot.

Délután négykor értünk Velencébe, a felhőszakadás persze újra rákezdte. Pontosabban, négykor értünk először Velencébe. Utána meg még háromszor. Az történt ugyanis, hogy átmentünk Mestréből azon a hosszú hídon. Hogy majd keresünk parkolóhelyet. A szakadó esőben alig láttam ki, de annyira igen, hogy lássam, azon a röpke körforgón nagyon nincs szabad parkolóhely. Aztán már fordult is vissza az út Mestrébe. Ahol megint megfordultunk. Ebben a körben derült ki, hogy csak parkolóház van, durván drágán. Aztán már fordultunk is vissza. Mestrében megint. Eddigre már meggyőztük magunkat, hogy ha drága, akkor drága, nincs más választásunk. Az első parkolóház jelezte, hogy csak a tetőn van hely, a nyitott parkolóban. Felhőszakadásban. Mentünk tovább. A többi parkolóház meg fullra tele volt. Fordulás vissza, Mestrében szintén. Aztán bementünk az első parkolóházba, ahol éppen volt két szabad hely a tetőn. Nem voltam nyugodt. Az autó finoman szólva sem volt vízálló. De úgy voltam vele, hogy a problémával ráérünk majd akkor foglalkozni, ha visszajöttünk.

Mire kikeveredtünk az épületből, elcsitult az eső. A fekete felhő maradt, de csak úgy sunyiban és takarékon csorgatta a vízet. Na most, szeptember közepén voltunk, utószezonban, özönvízszerűen esős napon. Ehhez képest tele volt a város. Csupa eszetlen turistával. Elsétáltunk a Szent Márk térig, de olyan nagyon nem tudtuk megnézni, mert megint rákezdett a felhőszakadás. Egy ideig ácsorogtunk valami boltív alatt, kínunkban sorra kameráztuk az arra haladó hajókat, de az eső csak nem csitult. (Közben a kamerának tönkrement a mikrofonja, de ez csak itthon derült ki.) Aztán eluntuk a várakozást. A kamerát elcsomagoltuk nagyjából vízmentesen, majd bele az esőbe. Dzsekink nem volt, esernyőnk sem, de mindkettő felesleges is lett volna, a víz minden oldalról jött. Mondjuk nem sokat csavarogtunk, valahogy nem éreztük át a város szépségeit. A Rialtónál megint csitult az eső, persze addigra nem csak a ruhánk ázott át, hanem a bőrünk is. De azért ettünk egy fagyit, mert csak Velencében voltunk és csak olasz a fagyi. Estére rendesen lehűlt a levegő, nem is vacakoltunk sokáig a városban, mentünk a kocsihoz.
Voltak félelmeim. Teljesen jogosan. Öcsém nem hitt a szemének: az anyósülés előtt tíz centi magasan állt a víz. Motyogtam valamit a kutyaütő karosszériásról, de nem vette magára. Kézzel-lábbal kisepregettük a vízet, beindítottam a fűtést. Valahogy kikecmeregtünk a parkolóházból, végigmentünk sötétben is a Mestrébe vezető hídon, aztán irány haza.

Illetve dehogyis. Ez volt az utolsó kimozdulós nap, ekkor terveztünk bevásárolni. Valamit a szülőknek és nyilván valamit a gyerekeknek. Fogalmunk sem volt, hogyan várnak majd a csöppek minket. Még soha nem hagytuk őket magukra.

Dóra egyszer lezúgott a lépcsőn, olyan egyéves korában. Agyrázkódással vittük kórházba, ahol bent tartották. Igenám, de valami fertőzés miatt le volt zárva az intézmény, két hétig nem is látogathattuk. Aztán amikor érte mentünk, nem ismert meg minket. A szobáját már igen. Utána kezdett neki beugrani, hogy mi vagyunk a személyzet.

Ezt a bevásárlást taktikusan Jesolóra hagytuk. Tele van bolttal. Az meg már déltájban kiderült, hogy a promenádon éjszaka zajlik az élet, minden hajnalig van nyitva. Az eső ekkor már eltakarodott, kényelmesen mászkáltunk. Egészen addig, amíg meg nem vettünk mindent. (A fiúk műanyag háromkerekű motorokat kaptak. Olasz motorokat. Hogy vagánykodhassanak az oviban. Dóra meg ruhákat. A távirányítós markoló mellé.)
Éjfél után érkeztünk vissza a kempingbe. Nyilván már be volt zárva. Kint hagytuk az autót, gyalog cuccoltunk be.

Megint sebnyalogatás
1994.09.15

Mondanom sem kell, reggel az volt az első, hogy kipróbáltuk a műanyag motorokat. Ott berregtünk a sátor mellett, a szomszédok nagy örömére.

Aztán egész nap pihi. Kint döglöttünk a parton, napoztunk, élveztük a viharos szél keltette hullámokat. Este még ücsörögtünk az asztalnál, míg a menetrendszerű vihar be nem zavart.

Hazautazás
1994.09.16

Korai kelés. Pakolás. Habár eredetileg úgy terveztük, hogy hazafelé már Ljubljana felé megyünk, de azok a bőrkabátok nagyon kiabáltak Tarvisio felől, szóval végül csak felmentünk odáig. Őcsémék immár nem voltak annyira balekok, mindketten meg is szerezték a kinézett kabátokat, elfogadható áron.

Visszafelé valamiért megcifráztuk, az osztrákoknál nem mentünk fel Grazig, hanem elmentünk Maribor felé, majd Keszthelyen keresztül értünk haza. A szlovénoknál olyat láttam, mint még soha, de azóta sem. Maribor után építették a sztrádát, a semmiből, de úgy, hogy közben ment rajta a forgalom. A négysávos döngölt murván. Késő éjjel értünk haza (az a jó öreg 60-as tempó), de persze mindenki ébren volt. A kölykök nyilván örültek, öcsémék már nem annyira. Úgy volt, hogy a szüleim lehozzák a kicsit, de valamiért ottmaradt Egerben, a meglehetősen öntörvényű és időnként már furán viselkedő nagyanyám felügyelete alatt. Mondanom sem kell, az egri különítmény egy rövid alvás után már vágtázott is haza.

Mi viszont maximálisan kiélveztük a hétvégét. A kölykök játszottak az új játékokkal, mi játszottunk a kölykökkel, közben még ott volt a kamera, vettünk mindent, ahogy ugrálnak, ahogy esznek, ahogy fürdenek. (Jó kis kompromittáló anyag lett belőle.)

Hétfőn a cégnél volt némi morgás a kamera miatt, de arra az érvre, hogy a kéményben úgysem kell mikrofon, a főnököm nem tudott mit mondani. Megúsztam.

Mint ahogy az utat is. Végül kellemes emlék lett belőle, de ott, akkor azért eléggé cidriztem. Voltak lyukak a betliben.