1994 Monfalcone 01/02

Látszólag nagy az ugrás. 1994.
A blog 2005 január 8-án indult. Eleinte karikatúra blogként, majd hanyagoltam a rajzolást és lett belőle egy ilyen csalamádé: hétköznapok, informatika, utazások és szürreális sztorik. 2006-ban visszanyúltam egy kicsit az időben és megírtam egy 2004-es nyaralásunk történetét. Mondván, hogy legyen minden egyben és egyébként is, ez volt az első közös nagy nyaralásunk a gyerekekkel.

Igen, tényleg. Nejjel komolyan gondoltuk azt az elvet, hogy egészen pici gyerekekkel nem megyünk sehová. Nekik sem jó, nekünk sem jó, na meg a környezetünknek sem. Elmentünk egy-egy hétre a nagyszülőkhöz, volt, amikor többre is… és ennyi. Aztán ahogy nagyobbak lettek, akkor már befigyeltek egynapos kalandok valahol az országban, de az első nagy kalandhoz, egy horvát-olasz kéthetes nyaraláshoz megvártuk, míg elmúlnak tíz évesek.

Mindezekből következik, hogy a blogban tulajdonképpen benne van a család összes nyaralása. Hiszen a 2004-est utólag beraktam, 2005-től pedig már minden megmozdulásról írtam.

Nos, nem.

1994-ben megszöktünk. Ekkor volt a nagylány 3 éves, a fiam – és öcsém fia – 1 évesek. Váratlanul megkínáltak egy céges nyaralással, mi pedig el voltunk annyira gyötörve a gyerekpesztrálástól, hogy beleugrottunk. A gyerekeket leadtuk megőrzésre a nagyszülőkhöz, mi pedig elutaztunk Olaszországba, konkrétan Monfalconéba 10 napra.
Nos, ez az utazás még hozzátartozik a családi krónikához. Hiszen a család már létezett.

Távoli előzmények
1994

Ekkor a veszprémi távfűtésnél dolgoztam, mint informatikai mindenes. Írhattam volna azt is, hogy informatikai vezető, hivatalosan az is voltam, de gyakorlatilag egy betanított emberem volt, mindent ketten csináltunk. Infrát, szoftvert, hálózatot… mindent.

– Főnök, oké, hogy nincs egyetlen legális szoftverünk sem, de legalább egy DOS-t vegyünk már!
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Szoftver?
– Tulajdonképpen igen.
– Józsikám, bazdmeg, miért tartalak benneteket? Írjatok egyet.

Na, szóval ilyesmikkel tengettem a napjaimat.

Aztán egyszer megkeresett a szakszervezetis, hogy valaki visszamondta a nyaralást, lenne-e kedvem beugrani? Monfalcone, tengerparti kemping, letelepített lakókocsi, teljes öneállátás. Mondott árat is, de akkoriban a templom egeréhez jártunk kaját koldulni, és hát borzasztó nagy volt az a szám. Nej otthon viszont majd kiugrott a bőréből örömében. Három év, gyakorlatilag egyedül otthon két kölyökmacska kategóriájú gyerekkel, egy faluban, mely nem fogadott be bennünket, elég rendesen parkolópályára tudja rakni az embert, ő pedig élni is szeretett volna egy kicsit. Meg hát én is. Az ötlet gyakorlatilag egyből jött: kérdezzük meg öcséméket. Ott is volt egy egyéves gyerek, ráadásul a szüleimmel laktak és amennyire tudom, voltak azért súrlódások a női szakaszban. Lehet, nekik is jól jönne egy kikapcsolódás. A lakókocsi négy személyes, az autó öt, elférünk. Együtt még jobb buli is lesz, mintha csak ketten mennénk.
Szóval így. Másnap lecsaptam az ajánlatra.

Közeli előzmények
1994

21 éves Lada kombink volt. Ezt is csak úgy tudtuk megvenni, hogy a szüleim beszálltak az ár egynegyedével.

Ez a ‘csórók voltunk’ szál többször is vissza fog térni. Egyrészt, mert tény, hogy piszkosul csórók voltunk házasságunk első hat évében, másrészt, mert a sztoriban ennek többször is szerepe lesz.

Az autóban ekkor épphogy volt élet. Kezdődött azzal, hogy rögtön, miután Egerben megvettük és vittem haza a Bakonyba, úgy döntöttem, hogy életem első saját autója, akkor élvezkedek vele egyet. Nem a sztrádán mentem, hanem keresztül a Mátrán. Nézzük, mit tud a kanyarokban. Ja. Kifogtam egy IFÁ-t és a sofőr az istennek sem volt hajlandó lehúzódni, szerintem még élvezte is, hogy szopathatja azt a ladást. Én meg ordító motorral, kettesben tapadtam rá és kerestem az előzési lehetőséget. Nem volt. Mátraházáig mentem mögötte.
Csak hát ez már akkor is egy öreg autó volt. Nyilván nem bírta. Gyöngyös után a sztrádán felforrt a hűtővíz, elpattantak a dugattyúgyűrűi. De ettől még persze ment. Szarul ugyan, de ment.
Hetek múlva tudtam csak levinni Egerbe, hogy nézzék már meg, mintha nem lenne minden rendben. Apám szerelő haverjai leestek a székről a röhögéstől, amikor meglátták. A lényeg, hogy a törött dugattyúgyűrűk annyira szétcseszték a hengerek belső felületét, hogy fel kellett fúrni a gépet ezerhatosra.
Na, így indult.
Az autó aktuális kehéi miatt már az olasz utazás előtt egy héttel leutaztunk Egerbe. Rengeteg szerelési munka volt a kocsin, motor, kasztni, fékek, futómű, gyakorlatilag minden. A három szaki neki is ugrott (apám, öcsém meg a szerelő haverjuk), végül egészen értelmezhető autót raktak össze a roncsból. Öcsémnek volt egy bravúros húzása, a teljesen tropára ment belső kárpitokat kidobta és famintájú funérlemezből vágott bele belső borítást. Ember, faborítású belső! Mint a merdzsókban.
Én meg boltokba rohangásztam, igyekeztem beszerezni mindent. Az alapfelállás az volt, hogy öcsémék is csórók, mi is, ergo viszünk mindent. Nehogy már kint kelljen megvenni drága pénzért. Fél zsák krumpli, kis zsák hagyma, kannás bor, meg ilyenek.

Ja, még valami. Videókamera. Vittünk. 1994-ben.
Ugyanis a távfűtéshez tartozott a veszprémi körzet kéményseprése is. A kéményseprők pedig egyszer kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha a cég venne egy videókamerát. Akkor azt csak le kellene engedni a kéménybe és látnák, mi van odabent. Nyilván először mindenki röhögött, de aztán a főnök felfogta a dolog lényegét és vettünk egy kamerát. Nos, az a kamera kéményt ugyan nem látott, de magát az irodaépületet is alig. Mindig ki volt adva valakinek.
Ezt a kamerát sikerült megszereznem erre a két hétre.

Apró korrajz. Elmentem a biztosítóhoz. Egy ilyen kamera ugyanis hathavi fizetésembe került, az olaszok meg… hát olaszok. Szeretnék rá biztosítást kötni. Körberöhögtek. Elkezdtem értetlenkedni, majd dühbe gurulni, míg végre egy hapsi megszánt és elmagyarázta a helyzetet. Tegyük fel, hogy ajánlanak biztosítást, egy elfogadható összegért, mondjuk az egyheti fizetésemért. (Itt már felugrott a szemöldököm. Nekem ez már nem volt elfogadható.) Aztán odakint nem gondolnék-e arra, hogy bejelentem a rendőrségen, miszerint ellopták a kamerát? A rendőrök egy idő után lezárják a nyomozást, én pedig az eredeti ár 4%-áért szereztem egy videókamerát. Ezek után gondoljak bele, mennyi lenne az a reális biztosítási ár, amennyiért már nem érné meg csalni? Mondjuk a kamera árának kétharmada? Ez nekem négyhavi fizetésem. Kötnék-e biztosítást ennyi pénzért? Na ugye.

Elindulunk
1994.09.06; 22:00

Késő este indultunk, mert. Mondtam már, hogy csórók voltunk? Én akkoriban alaposan kimértem, hogy a Lada akkor fogyaszt a legjobban, ha 60 km/h körül megyek vele. Ennyivel is közlekedtem. Ennyivel is terveztem meg az olasz utat. Így jött ki az, hogy éjszaka indulunk, nem sietünk, kora délután kényelmesen meg is érkezünk. (Kábé 1000 kilométer, kábé 17 óra.) Mindenki mosolygott, mindenki integetett, tisztára, mint a Titanic indulásakor. Éjfél körül voltunk Pesten. A hangulat még jó volt, ment a nagy duma, meg szólt a zene.

Indulás előtt húztam egy bátrat. Habár én a nyolcvanas évek végén már voltam Kispál és a Borz koncerten, de annyira nem fogtak meg. Aztán Egerben kiszaladtunk valamiért a lengyel piacra, ahol megláttam ócsón két Kispál műsoros kazettát, meg is vettem. Na, ez annyira bejött mindenkinek, hogy szinte végig ezeket hallgattuk.

Hajnal kettőre értünk a házunkhoz, Úrkútra. Muszáj volt betérnünk, mert Egerbe nem vittük a cuccunkat. Bepakoltunk. Pont az előző turnusban fogyott ki lent a PB palack, így azt is nekem kellett levinnem. Nem azért, de itt már néztünk ki valahogy. Zsák krumpli, zsák hagyma, boros marmonkannák, bőröndök, sporttáskák, na meg egy bazi nagy PB gázpalack. A kombi autót plafonig pakoltuk, a végén már lábbal tapostuk be a cuccot. Nyilván jutott a hátsó ülésre is. Amilyen kis hülyék voltunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy ezeket valahogy rögzíteni kellene, ha nem akarjuk, hogy hirtelen fékezéskor agyonnyomja a csajokat. Szerencsére nem fékeztünk hirtelen. Meg hatvanról nem is annyira lehet.

Itt követtem el egy nagyon csúnya hibát. Indulás előtt átolvastam a kamera kézikönyvét, amelyben azt írták, hogy időnként ki kell sütni az akksit, ha azt szeretném, hogy ne merüljön le hamar. Ezt Egerben elfelejtettem, de gondoltam, majd itthon megcsinálom. Amíg pakolunk. Dehogyis gondoltam arra, hogy ez a kisütés egy egész napig tart. Na mindegy, elindítottam a kisütést, bepakoltunk, kajáltunk valamit, aztán figyeltük, mikor vált a sárga led zöldre. Nem váltott. Ültünk. Néztük. Reggel hatig. Ekkor mondtam azt, hogy le van szarva, visszaváltottam töltésre. Végül hétkor indultunk el. De legalább már világos volt.

Komótosan kocogtunk. Nyilván nem vettünk osztrák autópályamatricát, mentünk a sztráda mellett. Graz, Klagenfurt, Villach. Majd Tarvisio. Itt program volt. Öcsémék már régóta spóroltak bőrkabátra, naná, hogy nem hagyhattuk ki a tarvisiói piacot. Mi Nejjel lent maradtunk a parkolóban, öcsémék felmentek. Aztán visszajöttek. Kabát nélkül.
– Nem hiszed el – kezdett bele.
– Nem.
– Megtaláltuk. Pont azt, amit kerestünk.
– Aha.
– Kicsit drága volt, 120 márka. Nekem viszont csak 80 márkám volt rá. Alkudtam, mint a gép. De 100 alá nem ment le a faszinger. Aztán otthagytuk. A végén még utánamkiabálta, hogy 90. De eljöttünk.
– Hmm.
– Jól sejted. A kijáratnál gondoltuk végig. Hogy tulajdonképpen már 90-ért is nagyon jó vétel lenne. Visszamentünk.
– És?
– A faszi kiröhögött. Majd azt mondta, hogy 120.
– A rohadék.
– Az.

Mentünk tovább. Itt követtem el egy újabb durva hibát. A kollégáim javasolták, hogy menjünk át Szlovénián, mert nagyon szép a táj. De arra is figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert két út is van, ebből az egyik hágó nagyon meredek, az én koszvadt Ladám valószínűleg nem tud felmenni rajta. Memorizáltam is az útvonalat, majd… elböktem. Átmentünk a szlovénekhez és csak Kranjska Gorán, a parkolóban kezdett derengeni a helyzet. Amikor megláttam azokat a cefet nagy hegyeket magunk előtt. Térkép elő. Káromkodások. Oké, menjünk vissza. Ahogy Móricka elképzelte. A határőrök nem engedtek vissza. Közölték, hogy ez a határ csak befelé működik, kifelé nem.
– Ember, nézzen már rá! – mutattam a rozsdás Ladára – Ez az autó nem menni fel hegy!
– Akkor menjenek el Ljubjanáig! – vont vállat a határőr.
Száz kilométer kerülő. Anyád.
De nem engedtek át. Visszafordultunk. Kranjska Gora. Parkoló. Méregettük a hegyet. Rágtuk a cigiket. Végül úgy döntöttünk, bepróbáljuk. Öcsém vette át a kormányt. Végül is csak hivatásos sofőr. Eleinte élveztük. Hú! Meg há! Egy pihenőben meg is álltunk. Alpesi házikó, erdők, mögötte pedig egy bazi nagy hegy.

Kezdtük élvezni. De nem sokáig. Ebből a parkolóból a Lada már nem tudott továbbmenni. Nem bírta a meredek utat. Jó. Mindenki kiszállt. Öcsém nekiindult és fel is ment. Mi meg utána gyalog. Szerencsére több ilyen meredek szakasz már nem volt. Aztán felértünk egy parkolóba. Ahol az volt kiírva, hogy Vršič. Meg Triglav. Na most, az első Szlovénia legmagasabb hágója (1611), a második meg Szlovénia legmagasabb hegye (2864), az ország jelképe. Én szeretem az ilyesmi helyeket, de csak akkor, ha be vannak tervezve. A parkoló szélén hó volt. Mi meg kiszálltunk az autóból rövidujjó pólóban, bermuda gatyában és napszemüvegben. Mindenki körülöttünk télikabátban. És láttuk rajtuk az elismerést. Hogy mi mennyire kemények vagyunk. Úszógatyában akarjuk megmászni a Triglavot.
Nem maradtunk sokáig. Mentünk tovább.
– Te, baj van – fordult hozzám öcsém a sokadik szerpentines visszafordító kanyar után.
– Igen?
– Alig van fék.
– Mi?????
– Elfogyott. Gyakorlatilag motorfékkel jövünk.
– Nebazdmeg.
– Egyelőre bírja. Csak gondoltam, szólok.
– Kösz.
A csajok hátul hamuszürkén nézték az út melletti szakadékokat.
Melyek egyébként borzasztó jól néztek ki. Az út melletti szurdokban fut a Soca (Isonzó) folyó, mély türkiz szinekben, haragos zúgással. Igyekeztem is kamerázni, de az aksik pont itt fogytak el. Hát, ja. Bezzeg, ha kisütöttük volna.
Öcsém végül lehozta a kocsit, a sík terepen a fék is magához tért. Mentünk tovább. Goriciáig.
Határátkelő.
Csak emlékeztetlek, 1994-et írtunk. Schengen még csak elméletben sem létezett. A határátkelésnek ekkor még tényleges tétje volt.
A sorompó előtt hosszú sor. Nem gond. Kivárjuk.
Aztán amikor sorra kerültünk, a tiszt intett, hogy álljunk félre. De nem csak úgy, hanem jócskán. Be egy távoli épület mellé. Nabazdmeg.
Ezek szét fogják szedni a kocsit.
– Ide a rozsdást, hogy a másik határról szóltak át – tippelt öcsém.
Kiszálltam. Köszöntem.
A hapsi biccentett. Majd benyúlt a zsebébe, elővett egy fehér kesztyűt és lassan, elegánsan felhúzta. Mint egy urológus.
– Nyissa ki a csomagtartót!
Kinyitottam.
Azt a döbbenetet sohasem felejtem el. Ahogy a pacák ránézett a betaposott tömérdek cuccra, Melyből kiállt egy PB gázpalack. Abban a rozsdakupac öreg autóban. Az önbizalma hallható sziszzenéssel szivárgott el.
– Cigaretta van? – kérdezte utolsó reménykedéssel.
– Óh, persze! – vidultam fel és rántottam elő a dobozt az ingzsbemből – Kér?
Azt hiszem, ez már sok volt neki. Csak állt, lefagyva és próbálta eldönteni, hogy most a világ legfurmányosabb csempészével áll szemben, vagy a világ legnagyobb idiótájával. Végül ránézett a holdvilágként mosolygó arcomra és az utóbbi mellett döntött.
– Menjenek! – intett.
Mentünk.
– Na, mi volt? – kérdezték a kocsiban.
– Semmi. Ez egy kedves ember volt.

Innentől a kempingig már nem történt gyakorlatilag semmi. A kamera kipurcant, nem tudtam operatőrködni. Valamikor este nyolc körül érkeztünk meg. Csak szólok, előző este tízkor indultunk el. Azért ez nem rossz teljesítmény 1000 kilométeren. Gyorsan berendezkedtünk, bekötöttük a gázpalackot. Aztán kaja.
Pontosabban pofáraesés. Az étteremben annyi szúnyog volt, hogy harapni lehetett. Folyamatosan csapkodtuk magunkat. A tenger mellett nem erre számítottunk, nem is volt nálunk semmi szúnyogriasztó.
A másik durva kaland a kaja volt. Habár 94-ben már itt-ott lehetett otthon is pizzát enni, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Ez az étterem viszont echte pizzázó volt, egy kopasz séffel, aki mindenféle trükköket mutatott be a tésztával, persze saját kemence, ahogy kell, szóval ideális terep az ismerkedéshez. Eltekintve attól az apróságtól, hogy a legolcsóbb pizza 10 márka volt.

Olaszországban ekkor ugyan még líra volt, de úgy állították be, hogy ezer líra volt egy márka, és jobban is szerették a márkát. Mi is csak azt vittünk és végig abban számoltunk.

Várjál, megvilágítom. 10 márka az olyan 1200 akkori forint volt. Az én fizetésem 35e forint volt. Nej gyes-e 6400 forint. Ennyi volt a családi bevétel. A tíz napra 270 márkát vittünk, de ezt is csak roppant nehezen tudtuk összekuporgatni. (Nej keresztanyja, amikor megtudta, hogy ennyi pénzzel mentünk ki tíz napra, szimplán leidiótázott.) Nos, ennek fényében gondold át, hogy egy pizza 10 márka, kettő meg nyilván húsz. Miközben napi 27 márkát költhettünk, de ennek le kellett fednie a tankolást is.
A vége az lett, hogy vettünk egy pizzát ketten. Végül is, úgyis csak ismerkedtünk a műfajjal.

Este a lakókocsi előtt még toltunk pár pohár bort, de a szúnyogok hamar bekergettek.

Azt írtam volna, hogy be? Nos, majdnem. Ez egy nagyon pici, háromszemélyes lakókocsi volt. Öcsém és a sógornőm megkapták a duplaágyat, Nej a gyerekágyat, én meg az előtérben lévő pótágyat. Nem, nem akarom sajnáltatni magunkat, én akartam, hogy így legyen. Kifejezetten szeretek a szabadban aludni, a többi meg adta magát. (Habár az azért durva volt, amikor a menetrendszerű éjszakai felhőszakadások után átdőlt az esővízfolyam az ágyam alatt.)

1 Comment

  1. Marz András (Marzio)

    2021. February 23. Tuesday at 19:37

    A cigis jeleneten kerek fél óráig nem tudtam abbahagyni a röhögést…..:))))
    Kíváncsian várom a folytatást :)

Leave a Reply to Marz András (Marzio) Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *