Rég volt. Mind a barcikai, mind a veszprémi éveimben versenyszerűen pingpongoztam. Egészen jól ment, én is nagyon komolyan gondoltam. (Például egyhavi zsebpénzemet spóroltam össze egy jó ütőre.)
1981-ben valamiért bementem Barcikáról Miskolcra. Ott láttam egy plakátot, miszerint Top12. Jó, persze – legyintettem. Majd pont itt. A világ legócskább, legszürkébb seggcsakráján. Aztán elolvastam alaposabban. És tényleg. Európa 12 legjobb asztaliteniszezője jön össze egy hétvégén és nyomnak egy versenyt.Hogy ki a legjobb. Mindenki játszik mindenkivel. Diákoknak kedvezményes belépő.
Nem hittem a szememnek. Többször is átolvastam a plakátot. De már elsőre jól láttam.
Naná, hogy nyitás előtt már ott toporogtam. Naná, hogy minden percét élveztem. A szünetekben pedig autogramokra vadásztam. Megvolt mindenki. Klampár, Jónyer, Gergely, Surbek, Bengtsson, Vriesekoop … és a nagy varázsló, Secretin. Az egész valami elképesztő lebegés volt, olyasmi, ami ma már elképzelhetetlen. Ezek a csodalények a meccsek szüneteiben kisétáltak a nézőtérre és elvegyültek az emberek között. Csak úgy. Dumálgatni. Szegény Secretin próbált is valamit beszélgetni velem, de én franciául nem tudtam, ő meg oroszul.

Aztán itt van. Elment. Pedig mintha csak tegnap lett volna az a verseny.