Mokre
2020.07.22; szerda

Micsoda éjszaka volt!

Ez ugye full nomád szálláshelyre sikerült. Éjszaka sötét volt, mint a tehénben. És már-már természetellenes csend, olyasmi, ami akkor van, amikor tanfolyamon ellenőrző kérdést teszek fel.
Aztán hajnali egykor lépteket hallottam a sátor mellett. Egyből felültem. Figyeltem. A léptek elhaltak.
Viszont a kispárnám világított.
Miafasz?
Kibontottam. Belenyúltam. Valami fehér trutymó tocsogott benne.
Nagyjából itt csíptem meg magamat. Lehet, hogy még álmodok?

Tudni kell, hogy kispárnaként vízhatlan zsákokat használok. Ma éjszaka pont az került a fejem alá, amelyikben a vegyes cuccok vannak, azaz minden, ami nem kaja és nem ruha. A fény forrása hamar meglett, valahogy a tartalék fejlámpa kapcsolt be. Oké. De mi ez a ragadós fehér trutymó, ami mindenről csöpög és a zsák alján konkrétan 1 centi vastagon áll? Gyors leltár. A tisztálkodási cuccok külön neszeszerben vannak. Akkor mi lehet ez? Kézfertőtlenítő? Az nem fehér. Nivea? Az nem folyik. Hmm? Kipakoltam mindent. Aztán megtaláltam. Naptej. Letört a kupakja és az összes kifolyt a flakkonból. Szerencsére mindegyik érzékeny cucc, akkumulátorok, töltők, kábelek külön is be vannak csomagolva vízhatlan dobozokba, megúszták. Sőt, néhány nem túl értékes izén kívül minden megúszta: kidobtam egy csomag papírzsepit, egy doboz Stevia bogyót, pár méter kötelet és egy műanyag karabinert. Meg elhasználtam fél tekercs WC papírt, mire minden mást megtöröltem és kitörölgettem a zsákot, meg a sátrat. Kérdés még, hogy a matrac mellé ledobott melegítőmmel mi lesz; csak a végén vettem észre, hogy végig ezen térdepelve műtöttem, azaz jól megszívta magát naptejjel. Nem lenne ez sem komoly gond, de a mackófelső ereklye: ez egy Microsoftos ruhadarab, Windows Mobile felírattal. Mindenhol nagy siker.
Mondanom sem kell, az álom teljesen kiment a szememből. Kimentem sétálni. (Meg pisilni.) Nézzük meg, ki ólálkodik errefelé. Senki. Tobozok potyognak a fákról. Madarak ugrálnak ágról ágra. Csak a nagy csendben hangzik ez rémesnek.
Visszamásztam, kényelembe helyeztem magam.
Ekkor hallottam meg újra a lépteket.
– Hehe, még egyszer nem ugrok be – vigyorogtam.
De azért éjszaka Freddy Kruegerrel álmodtam.

Reggeli. Beszámoltam az éjszakámról. Láttam, hogy megkönnyebbültek. Már mindenkit zavart, hogy nem történik velem semmi extrém szívás. Így viszont helyére zökkent a világ.

Elindultunk. Szűk nádasfolyosón vissza a főáramba.

Olyan három kilométer múlva PTTK kemping.
– Jé, itt ilyesmi is van?
– Igen – jegyezte meg Attila – Ez volt tegnapra a B terv.
– Tehát azt mondod, ha tegnap nem küzdöttünk volna anyatigrisként a szálláshelyért és valaki más foglalta volna el, akkor ide jöttünk volna?
– Azt.
– Mármint ebbe a kempingbe, ahol van tusoló, WC, konnektor, fedett közösségi tér és kocsma? A full nomád helyett?
– Ja.
– Aha.

Mondjuk Attilának sem egyszerű az élete. Az előző évi társaság mindent elkövetett, hogy nomádban legyenek a szálláshelyek, a kempingektől meg menekültek, mint a tűztől. Első nap ugyanis Sorkwityben kifogtak egy hangos társaságot, akik végigordibálták az éjszakát.

A kemping partján ismerősök. A tegnapi lengyel csapat. Pont ránk indultak. Innentől megint a nyakunkba lihegtek egy darabig.

Eveztünk. A szél még nem tombolta ki magát tegnap. Néztem reggel, 22 km/h alapszél, 45-ös lökésekkel. Ez otthon már sárga. A csatornákban nem volt vészes, inkább csak idegesített, a tavakon azért dobálta a kajakokat. De ezeket a lavórokat dobálhatta.

Elértünk az első átemeléshez. Néhány tó végén van valami vízügyi szabályozó izé, ezeken nem lehet keresztülevezni. Ilyenkor kivesszük a kajakot, átcipeljük.

A parton régi ismerős. A tegnapi lengyel pacák. A kutyájával. Az a dög már messziről felismert minket és megint el akarta tépni a pórázát.
Szóval idáig evezett el a fickó, mire jó helyet talált. Nem irígyeltem. Itt ugyanis mindenkinek ki kell szállni a kajakjából és kézben átcipelnie. Mondom, mindenkinek. A kutya pedig minden partraszálló kajakost halálos ellenségként kezelt.

Nálunk volt kajakszállító kocsi. Előszedtük. Kezdtük rászerelni a kajakot. Ekkor értek utól a lengyelek. Megint átgázoltak rajtunk. Nem volt kellemes. Önmagában az átemelés sem az, itt meg még sokan is lettünk a szűk, meredek helyen.
De megcsináltuk. És nem lesz több.

A lengyeleket persze megelőztük, de amikor a következő kocsmánál kiszálltunk, utolértek és megint a nyakunkba lihegtek. Átgázolni nem tudtak rajtunk, mert nagyon gyorsan pattantunk ki a partra.
Ez egyébként érdekes hely volt. Nem a szokásos parti kocsma, egyáltalán nem. Inkább valami resort féleség, egy meredek dombon. Azaz lent a strandon kiépített part, kioszkokkal. Egy meglehetősen nagy strandkocsma. Egy terasszal fentebb úszómedence, a lépcső másik oldalán faajtós vécé. Egy újabb terasszal fentebb egy kerthelyiség, nem tudni, mihez tartozik. Végül a domb tetején egy többszintes szálloda, étteremmel, terasszal.

Na, ide mentünk fel. Pofátlanul. Koszosan. Büdösen. (A lengyelek csak a faajtós vécéig jutottak.)

A szálloda teljesen kihalt. Ember sehol. Keresztülsétáltunk az éttermen. Leültünk a teraszon. Nyilván pincér sehol. Attila visszament, benézett a konyhaajtón. Ott volt valami mosogatónő. Annak szólt, hogy sört innánk.
Jött a pincér, hozta a sört. Aztán megint mindenki felszívódott. A sör után indultunk volna, de immár a mosogatónő sem volt sehol. Nem vacakoltam, bementem a konyhára és sétáltam egy kört. Szép, nagy konyha. Kár, hogy sehol senki. Gondoltam, összeütök magamnak egy pirogot, de aztán hagytam. Még félreértenék. Végül megjelent újból a mosogatónő, intettem neki, bólintott, majd azt tette, ami egyszer már bevált: küldött ki újabb söröket. Elég nehezen győztük meg a pincért, hogy köszönjük, ezt már nem kérjük, inkább fizetnénk. Utólag azt kell mondjam, nagy marhák voltunk, a sör – ezen a luxus helyen – pont annyiba került, mint a legótvarabb vízparti bódéban.

Eveztünk tovább. Egyszer csak elfogyott a csatorna.
– Ezmiez? – érdeklődtem.
– Átemelés – válaszolta Attila.
– Arról volt szó, hogy nem lesz több.
– Elfelejtettem.

Aztán kiderült, hogy holnap lesz még kettő. Hát, jó. Monoton evezni úgyis unalmas.

Spichovónál kerültünk egyet. Itt ugyanis egészen jó bolt van, fel lehet tölteni a készleteket. A bolt nem túl nagy, ehhez képest telezsúfolták áruval, gyakorlatilag nem lehetett visszafordulni. Araszoltunk a tömeggel a pultok mellett és lekapkodtunk mindent, ami kellett. Különösen a sörhűtőnél.

Közeledtünk a kiszemelt szálláshelyhez. A tó szélén volt egy halsütöde. Rajtam kívül mindenki szerette a halat.
– Oké, mi kiszállunk – közölte Attila – Te járd körbe a következő 3 szállást és nézd meg, melyik a legjobb.
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam – Ez a legjobb módja, hogy szétszakadjon a társaság. Kiszállok én is.

Aztán kifutottunk a tóra és kiderült, hogy hülyeséget beszéltem. Ez egy kifejezetten nagy tó, a legnagyobb az egész útvonalunkon, mely itt fordul 180 fokot, déli irányból északra. A kanyar pedig egy nagy öböl is egyben. Az öböl partján pedig ott virítanak sorban a halsütöde, meg utána a szálláshelyek. Így már mindjárt más, itt nem téveszthetjük egymást szeme elől.

Megnéztem kettőt (a harmadik messze volt) és kiválasztottam a legközelebbit. Védett nádas, sima gyep, recepció, vécéblokk. Hisztis gyerek. Részeg lengyelek. Tábortűz. Tuctuc.
Jó lesz.


Aztán este még rövid beszélgetes. Közben ránksötetedett. Ez az. Ez hiányzott tegnap. Fáradtan, sötétben ágyba bújni. Gyorsan elaludni. Mélyen végigaludni az éjszakát.

A buli szerencsére hamar kifáradt.

Esti pakolás. Kinyitottam a kajak hátsó tárolóját. Tömény naptejszag.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván: