Don Martin

“Is it funny? That’s the only test I know when it comes to cartooning,” he said. “Not whether it’s sick, or whether it’s going to ruin people’s values or morals. You only have to ask a simple question: Is it funny?”

“Vicces ez? Az egyedüli teszt, ha megrajzolom. Nem érdekel, hogy ízléstelen-e, hogy megzavarja-e az emberek értékrendszerét, morálját. Egyedül ez az egy kérdés létezik: vicces ez?”

Don Martin

Finoman szólva sem mai idézet. A cikk – amely valójában egy nekrológ a frissen elhunyt karikaturista emlékére – 2000-ben íródott. Azóta eltelt 20 év. Don Martin ma már nem rajzolhatná meg ezeket a rajzokat. A Nagy Zabálást manapság nem rendezhetnék meg. A Brian Életét sem. Az Elfújta A Szélt most tiltották be.

Egy kicsit rajzolgattam.

Legyen egy koordinátarendszer. X tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja az alkotást humorosnak vagy érdekesnek. Az Y tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja sértőnek. (Pontosabban, hogy az alkotó mit saccol, mennyien fognak megsértődni.)

Először felrajzoltam magamat. Anno az volt a maximális elvárásom, hogy jó lenne, ha a rajzaim minden második embernek tetszenének. Ez 50%. (Szerintem messze nem értem el.) Abban biztos voltam, hogy lesznek sértődések, de szerettem volna, ha 30%-nál nem lett volna több sértődött ember. (Na, ezt viszont igen.)

Ez volt a pálya, amelyen én játszottam.

Ez pedig az, amelyiken Don Martin. Látható, hogy ő bevállalósabb volt, gyakorlatilag nem érdekelte, még ha az olvasók 90%-a is megsértődik. Mindent megengedett, hogy a fun factort feltolja. Ezért is – na meg a tehetsége, tudása miatt is – nála olyan 70% körüli volt a szórakoztatási arány.

Mi van ma? Ez.

Nagyon elkeserítő irányba megy a világ. Az állandó és olcsó internet, a szociális média óriási térnyerése lehetővé tette a frusztrált idiótáknak, hogy ráébredjenek, ők vannak többen. Frusztrált idióták eddig is voltak, de most egyesültek. Ráébredtek arra, hogy akármennyire indokolatlanul is, de bármi ellen képesek gyűlöletháborút indítani. Persze, mondhatnám, hogy mit érdekli ez a művelt embereket, de messze nem erről van szó. Egy műalkotás forgalmazója, aki beleölt egy csomó pénzt, értelemszerűen hasznot szeretne látni, vagy legalábbis nullszaldót. Márpedig egy látszólag apró figyelmetlenség, amelyikbe az őrjöngő szociális média bele tud kötni, simán bedöntheti az alkotás megtérülését. Ezt nem merik megkockáztatni. És beindul az öncenzúra. Nem lehet az alkotásban erős poén, sőt, nem lehet benne semmi, amin akár csak egyetlen Karen is megsértődhetne. Márpedig egyre többen kifejezetten vadásznak arra, hogy megsértődhessenek. Mert akkor érzik, hogy léteznek. Milyen lesz ezek után az alkotás? Hát, olyan. Újraforgatott filmek nőkkel. Újraforgatott filmek feketékkel. Újraforgatott rajzfilmek állatokkal.

Jelzem, ez nem egy teljeskörű elemzés akart lenni. A jelenség ennél sokkal-sokkal komplikáltabb. Semmiképpen nem akartam belekeverni az írásba sem a BLM-t (persze véleményem van róla), sem a hatósági brutalitásokat, sem a csőcselék választombolását… sem az USÁ-ban, sem Hong Kongban. (Akinek egy kicsit mélyebb elemzés kell, itt találhat.)

Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy rohamosan pusztul a humor.
És sajnos már a mémekből is. Mert nem csak az öncenzúra, a letérdelés a vérengző mimóza tömegek előtt működik, hanem az egyre nyomasztóbb rosszkedv is.