Sörkolbászbringa a Duna mentén 12/15

Dunacsúny
2019.08.21; szerda

Távolság: 87 km.
Szint felfelé: 225 m.

Reggel a kempingben: tájkép csata után. A nem megfelelően rögzített napernyők elmentek világot látni.

Vidám út lesz. Egész nap 20-25-ös alapszél, 60-as széllökésekkel. Szerencsére nem szemből, csak oldalról, de így is keményen fogni kell majd a kormányt.

Borongós volt az ég, megint kezdhettük sátorbontással a napot. Összeraktunk mindent, majd elmentünk reggelizni. Aztán hajrá. Szerencsére nem kellett sokat tekeregnünk, a bringaút itt megy tovább a kemping mellett. Ez a hely egyetlen előnye.

A szél nem is volt olyan rossz. Északi, északnyugati szelet kaptunk. Az északit blokkolta a bringaút melletti erdő, a nyugati komponens meg tolt előre.
Nyilván megjött az eső. Ponyva, dzseki fel. Így sem rossz.
Aztán jött egy elterelés. A halálom. Kényszermegoldások, kényszertáblázás, trackem persze nincs hozzá. Vacak földutak, vagy forgalmas autóutak. Ez pedig itt nem kispálya, 35 kilométer. Gyakorlatilag a hainburgi hídig. Mi a franc ez? Töltésépítés.
Csak hát… az eddigi szélvédett terepről kikerültünk a védtelen szántóföldekre. Hol szemből, hol oldalról, hol hátulról kaptuk a viharos szelet, nem tompított rajta semmi. A suhanásból vörös fejű erőlködés lett. Csak azért nem azt írtam, hogy izzadás, mert esőben, szélviharban elég nehéz izzadni.

Orthnál lett elegem belőle. Leszarom az elterelést. Menjünk a trackjeim után. Meg is találtuk az eredeti kerékpárutat. Ránézésre semmi baja nem volt. Csak át volt húzva pirossal a tábla és volt valami tessék-lássék, könnyen kikerülhető lezárás. Mi legyen? Egyszer már nekimentünk egy ilyen terepnek, akkor bejött. Itt viszont, ha gubanc lesz, akkor 20 kilométert kell visszajönnünk. Hmm.
Jött egy bácsika, bringával. Látta, hogy tépelődök.
– Ne vacakoljon, fiatalember! – kurjantott oda – Menjen csak neki bátran, jó az út.
– Biztos?
– Biztos. Csak arra figyeljen, hogy…
És itt jött egy hosszú magyarázat, amelynél sajnos három mondat után leestem a szekérről. Az öreg viszont lelkesen nyomta, időnként mindenféléket gesztikulált is a kezével.
– Hát, köszönöm – búcsúztam el.
Nem győzött meg. Különösen az utolsó gesztikuláció volt zavarbaejtő.
Visszamentem Nejhez.
– Menjünk vissza a tereléshez. Nem tetszik nekem ez az egész.
És mennyire jól éreztem. A hainburgi hídnál jött volna ki az eredeti út, egy borzasztóan meredek, szűk ösvényen, de az egész egy olyan barikáddal volt lezárva, melyet tankkal sem lehetett volna áttörni. Megkerülni meg a meredek domboldal miatt nem lehetett. Valószínűleg ezt magyarázta az öreg is, hogy a vége előtt valahol menjünk ki és keressük meg a terelőutat. Tekereghettünk volna.
Igaz, így meg a szél vette ki minden erőnket. Az a szél, amely egyébként hátszél lett volna.

A túloldalon nekiálltunk boltot keresni. Szomjasak voltunk. Éhesek voltunk. Fáradtak voltunk.

Ja. A kazetta bedarálta a pókot.
Ez nem egy kémvígjáték titkos jelszava (vö. a kankalin sötétben virágzik), hanem a szomorú valóság. Bár érzem, hogy némi magyarázatra szorul.
A Vaude bringástáska-rendszeremhez tartozik egy vízálló huzat is. Csakhogy ennek a méretezésénél nem vették figyelembe, hogy a legfelső táska tetejére még lehet pakolni. Nálam viszont itt utazik a sátor. Ha megpróbálom ráhúzni a huzatot, pont nem ér le az oldalsó táskák aljáig, menetközben rendszeresen kiakad, felugrik, szabadon hagyva a táskák oldalát. Erre találtam ki, hogy mindkét oldalon egy-egy pókkal szorítom rá a huzatot az oldaltáskákra.
A módszer szépen működött is, bár eléggé megnehezítette a huzatok le-felrakását az, hogy át kellett fűznöm a táskák és a kerék között két pókot.
Pontosabban addig működött, amíg a táskák feszesre voltak pakolva. Csakhogy az utóbbi idők defektjei miatt kénytelen voltam a súlyt egyenletesebben elosztani, ebből viszont az jött ki, hogy az egyik oldalon laposabb lett a táska. Legalábbis addig, amíg egy boltbéli bevásárlás után fel nem töltöttük.
A lapos táskán viszont nem feszült meg a pók. Ehelyett leesett. Bele a hátsó lánckerekek közé, a kazettába. A pók kampói beleakadtak a küllőkbe, a pók egy ideig nyúlt, majd megfeszült, utána lefeszítette a láncot, de közben a lánc bedarálta a pók anyagát.
Ritka ronda látvány volt.
Ja, és mikor történt? Kétszáz méterrel a bolt előtt. Ahol feltöltöttem volna a táskát.

Nem kezdtem neki egyből. Éreztem, hogy lelkileg nem állok rá készen. Előtte bementem a boltba. Vettem söröket. Sokat. Mert ez nem egy sör lesz. De nem is kettő. Meg valami kaját. Ettünk. Ittunk. Aztán leszereltem minden cuccot a bringáról, felfordítottam és indult a szarbanturkálás. Mire minden darabot kipiszkáltam az olajsaras kazettából, úgy néztem ki, mint tíz disznó. Nem egy, az egy az mostanra már az alaphelyzet.
Nej samponjával és az ivóvizünkkel valahogy kezet mostam. A boltba járó mámik már a sörnél is csóválták a fejüket, a kézmosásnál meg még jobban. Ez van.
Közben persze ezerrel kisütött a nap, jelezve, hogy de nagy marha vagy fiam, hogy egyáltalán felraktad a huzatot.
Felnéztem az égre.
– Több eső most már nincs. Értem?
Elpakoltam a huzatot. Levetkőztem pólóra.
Tíz perc múlva szakadt az eső.
Valaki nagyon utálhat engem odafönt.
Meg egyáltalán, honnan esik? Ezerrel süt a nap, semmi felhő nincs felettünk.
Nos kérem, az történt, hogy habár fölöttünk tényleg nem volt felhő, de jócskán arrébb igen, a viharos szél meg ránkhordta az esőt. Ravasz megoldás. Hogy meg is süljünk, meg el is ázzunk.
Visszaöltöztem. Visszaraktam a huzatot. Azt a bénát. Mert az egyik oldalon már nincs pók. Megette a kazetta.

Aztán szélben, esőben Pozsony.

Csak a krónika kedvéért: menetközben eltört a láncvédő műanyag a bringámon. Nagyjából visszapattintottam, hogy ne essen le. Le fog. Érzem.

Pozsonyt először teljesen ki akartuk hagyni. Volt is rá trackem. Egy. Minden más arra utalt, hogy érdemes végigtolni a Duna partján a kerülőt.
És tényleg.
Nagyon jól megcsinálták. Nekem még az volt a fejemben, hogy beton, meg gyárak, meg logisztikai telepek… ehelyett egy nagy park fogadott, fákkal, szuper bringaúttal. És.. végre… nagyon végre… igazi szlovák kocsmával. Aranyfácán. Kabátgombokért. Legalábbis az eddigi árakhoz képest.
Egy bringáskocsmába be is ültünk. Aztán alig tudtunk kijönni. Annyira jólesett a sör.

Teljesen meghülyít az időjárás. Itt ülünk egy pozsonyi parkban, fedett kerthelyiségben. Szakad az eső, borult az ég, viharos szél rángatja a ponyvákat. Simán besaccolnám este hétre az időt. Miközben fél három.

Mellettünk szlovák outis sporik, egy ideig együtt is jöttünk. Nagyjából egyszerre érkeztünk. Már a harmadik körüket isszák. Sör és tömény. Kemény dolog ez a sport.

A mai szállásunk sem mindennapi. Rengeteg variáltam, mire megtaláltam. Igen, az Ausztria utáni négy nap tervezése sokkal több időt vett igénybe, mint az előző tízé. Magyarországon az EV6 gyakorlatilag autók között megy, nem is kevés ideig főúton. A szlovákoknál viszont van egy egészen jó hírű bringaút a Duna partján. Legalábbis Dunacsúny és Bős között. Ott viszont kemping nincs.
Tudod, hol találtam végül kempinget? A dunacsúnyi erőmű tetején.
Itt megalszunk, holnap a szlovák oldalon megyünk Komáromig, utána váltunk és a magyar oldalon folytatjuk.

Nos, a hír igaz, a kemping tényleg itt van az erőmű tetején. Elég fapados. Cserébe az egész a miénk. Mondjuk a recepciós kölyök jól átvágott. Kérdeztem, van-e valami alternatív szálláslehetőség a sátor helyett, erre közölte, hogy nincs. Oké. Pedig jó lett volna, hűvös van, időnként esik az eső és viharos a szél, mindez egy préri közepén, a Duna fölött. Aztán feltoltuk a sátrat, szétnéztünk és találtunk egy csomó üres faházat. Az egyikben laktak is.
Na mindegy, kibírjuk.
Illetve… csak nézőpont kérdése.
Amikor megkérdeztem, hol verhetünk sátrat, a srác bizonytalanul körbemutatott. Bárhol.
Kihasználtuk. Felvertük a sátrat a kocsmaterasz mellé.

Így most miénk a teljes terasz. Fedett. Padok, székek, több is, mint kell. Pár lépésre a sátor. Közelben a vécé. A kuka. A bringát ki lehet lakatolni a villanyoszlophoz. Ezek közül a bécsi kempingben egyik sem volt meg.
Ja, az ár egy éjszakára 9, azaz kilenc euró.
Tényleg csak egy bajunk lehet, a terepet akadálytalanul befújó viharos szél. Nagyon idegesítő.

Legyen sör.

Kábé két kilométerrel korábban volt egy kocsma. Úgy terveztük, hogy visszamegyünk, de aztán láttam egy kiírást, miszerint senki ne hagyjon semmit a kocsiban, mert lopnak. Hát igen, megérkeztünk Kelet-Közép-Európába. A lényeg, hogy akkor a sátorban sem szabad hagyni semmit őrizetlenül. Így végül én mentem vissza hátizsákkal sörért.
Simán kiakasztottam a hapsit. Mondtam neki, hogy nyolc sör. Erre csak nézett nagyot. Hogy mibe csapolja ő azt ki? Aztán amikor rámutattam a hűtőre, hogy hideg és dobozos, akkor meg azon sopánkodott, hogy nincs is neki annyi. Puha vagy, Jenő.

Este érkeztek fiatalok. Gurulós bőrönddel. Sátorral. A bőröndöket húzták a homokban. Aztán odajött az egyik, kicsit imbolyogva, de legalább jókedvűen. Van-e kalapácsom kölcsön? Ha már fel tudtam állítani egy sátrat. Mondtam, hogy egyszerűen betapostam a cövekeket a lábammal. Á, az neki nem megy. Akkor keress követ. Az meg nincs. Miközben üres a kemping a horizontig. Hát, oldd meg.

Basszus. Hideg van. Nagyon. Csapkodó eső, viharos szél. És ma van a zuhanyzós napom. A francba. Szerencsére van még wachaui sárgabarackpálinkánk.

Azért milyen augusztus már. Mindketten szinte végig bringás télikabátban toljuk. Minden idők legmelegebb nyarán. Finom.

75 kilométer helyett 87. Ennyit jelentett az elterelés és a pozsonyi tiszteletkör.

Relive videó

Térkép

2 thoughts on “Sörkolbászbringa a Duna mentén 12/15

  1. Gondoltam, miután már olyan sokszor volt szidva az időjárás, megjegyzem, hogy itthon kellett volna bicikliznetek, mert augusztusban semmi eső nem volt a környéken. ;) De lehet, hogy itt meg a napsütés lett volna túl sok…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *