Ottensheim
2019.08.17; szombat
Távolság: 85,4 km.
Szint felfelé: 450 m.
Ismerős barázdákat szánt az eke. Passau és Bécs között már jártunk tavaly. De nem baj, ránk fért némi lazítás, az ismert terep az ismert trackkel. Amikor egy-egy ismerős helyen felsikkantottunk, hogy emlékszel, tavaly itt ittuk azt a nagyon finom barna búzát, nosza igyunk most is egyet.
Persze néhány cifrázás azért lesz benne. Például a ma este.
Furcsák ezek a reggeli kempingek. 6.20-kor már ment a nagyüzem, emberek mozogtak, sátrak csomagolódtak. Tömeg a vécén, tömeg a konyhán. Igaz, van akinél annyi volt csak a megmozdulás, hogy deréktól kilógva, hasonfekve főzte a kávéját a sátor előterében. Az ordító gyerekesek már a teljes felszereléssel birtokolták az étkezőt, beleértve az ordító gyereket is. Olaszok lehetnek és tipikus példái annak, hogy bizonyos embereknek nem lenne szabad gyereket nevelniük. Bringatúrán vannak és a gyerekszállító kocsiban a cuccot viszik, a gyerek egy aprócska, szoros hátizsákban utazik apuka izzadt hátán. Az egész útból az apja nyakát látja mindösszesen. Már akkor ordított, amikor a hátizsákot meglátta.
Negyed kilenckor indultunk, mert elegünk lett a nyughatatlan bazári hangulatból.
Habár ez már Ausztria, de a helyzet egy cseppet sem jobb. A hétvége itt is olyan, mint Bajorországban. Szombaton a boltok korán zárnak, vasárnap semmi. Minden más már szombaton is zárva. Például a bringaszervízek is.
Nyilván amit lehet, azt bevásároljuk előre, de mindent nem lehet. A bringa nem terhelhető a végtelenségig, aztán meg jönnek a defektek.
Emlékeztem, hogy jól kialakított az útvonal. 25 kilométernél van egy erőmű, egy erőmű témára kihegyezett kocsmával (Haus am Strom). Komolyan, még a vécében is egy félnézet/félmetszet erőmű ábra van, apró ledekkel.
Tovarisi Tschüss! (Azaz a magyar plakát átdolgozva.)
Itt beharaptunk egy barna búzasört.
Aztán az osztrák Duna-kanyar, a Donauschlinge Schlögennél, utána kellemes bringaút a fák alatt.
Itt már végre minden aszfaltozott, méghozzá vastagon, a fáknak eszükbe sem jut a gyökereikkel felnyomni. 50 kilométernél egy újabb hütte, sörrel és kajával. Kipróbáltuk Ausztriában is a svájci wurst salátát, bejött. (Azóta már csináltam itthon is. Jó.)
Aschach. Én tényleg igyekszem, hogy megszeressem ezt a kisvárost, de az istennek sem sikerül. Tavaly vasárnap érkeztünk ide, boltok sehol, a Duna-parton óriási tömeg, semelyik kocsmába sem tudtunk beülni, pedig volt néhány. Idén szombat, kirakodóvásár a parton, mindenféle álnépművészeti bizbaszok, a kocsmák persze tele. Az egyikbe befurakodtunk, de a pincér régi ismerősünk volt, a Küldönc a Doktorbubóból, a mellettünk lévő asztalnál meg éppen verekedősre itta magát 8-10 erős ember, szóval inkább távoztunk. Szerencsére a bolt – az aznapi utolsó szóbajöhető bolt – még éppen nyitva volt, gyorsan tele is vásároltuk a bringát: a szokásos vasárnapi tempó, négy étkezés, sör meg amennyi belefér. Plusz a helyben fogyasztás. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e Németországban, illetve Ausztriában közterületen sört inni, mi mindenesetre rengetegszer megpróbáltuk. Boltok mellett. Állva. Mint a lovak.
Vettem pálinkát (Bärenschnapps) is.
– Medvepálinka? – nézett furán Nej – És melyik testrészéből?
Aztán kiderült, hogy valami lestyán ízesítésű izé volt. De melegítési célra működött kora reggel ez is.
A Duna-hídra erős emelkedő visz fel. Mi meg telepakoltuk a bringát. Küszködtünk, küszködtünk, aztán… defekt. Megint túlpakoltam a bringámat. Tűző napon, erős forgalomban, kipufogóbűzben, defektszerelés. Lepakolás. Újabb tartalékbelső. Asztakurva! Ez meg hogy lehet? Vastag túragumi, de preszta szeleppel. Életemben nem láttam még ilyet. Hogyan fogom ezt felpumpálni? Presztás pumpám csak az országútimban van. Aztán megláttam, hogy a pumpán két lyuk van. Kipróbáltam a másikat. Működött. Félelmetes, mi mindenre képes manapság a tudomány.
Extra öröm, hogy mivel nincs hátsó fékem, sokkal könnyebb a kereket kivenni, illetve visszarakni.
Viszont a lyukas belsőt immár elraktam. Este majd megragasztom. Nagyon fogynak.
A híd túloldalán gumiautomata. Megkönnyebbült sóhaj. Összevakartunk 7,5 eurót vasban és vettünk egyet. Egy kicsit megnyugodtam. Van két új belsőnk és lesz egy ragasztott. Ennyivel csak hazaérünk.
Ja.
Aztán már menetközben jutott eszembe, hogy frankó, hogy a minipumpa kezeli a presztás szelepet, de konverter nélkül ezt ugyan fel nem pumpálom a normális értékre a benzinkútnál. Marad ilyen puha a gumi. Ami talán nem is olyan nagy baj ekkora súlyoknál, igaz, kanyarokban a hátsó kerék úgy fog riszálni, mint a kacsa segge, na meg lassabb is lesz, mert jobban tapad a gumi. De legalább nem kell annyit fékeznem a nemlétező hátsófékkel.
Aztán később Nej bringájában találtunk adaptert is, de akkor már mindegy volt, kipukkadt a presztás gumi is. Hoppá. Spoilereztem.
Nemsokára feltűnt az ottensheim-i erőmű. Lassan megérkezünk. És ma nem volt eső. Hurrá. Ma viharos szembeszél volt. Oké, tudom, nem lehet mindig jó idő, de egy kicsit, egy aprócskát már lehetne. Hét nap után. Augusztusban.
És akkor nézzük a mai extrát.
Távolról kezdem. Utazás előtt egy nappal, ebéd után a 9gag-et nézegettem kikapcsolódásképpen. Aztán ott találtam ezt az oldalt. Egyből duplájára nyílt a szemem. Ezt ki kell próbálni! Pár perc guglizás után meg is lett a weblapjuk. Tényleg léteznek. Nézzük, mikor leszünk ott. A fenébe! Szombat. Durván egy hét múlva. Tutira tele lesz. Aztán megnéztem és nem. Egy cső még szabad volt. Gyorsan hívtam is a pacákot, végigjártuk a méhecsketáncot, a lényeg, hogy végül megkaptam a nyitókódot. Szuper. Nem csak azért, mert az ötlet kellően idióta és egzotikus, hanem azért is, mert egy hét után jól fog esni, hogy nem kell sátrat állítanunk, matracon, kempingpárnán aludnunk. Hogy át tudunk öltözni állva is.
Ez egyben fontos tanulság is volt. Hosszútávú túrák esetén hetente be kell iktatni egy rendes szállást. Meghálálja magát.
Oké, vissza az utazásba. A csőlakások a legjobb helyen voltak, rögtön a kisváros elején, közvetlenül a bringaút mellett. Jó pont. Egy parkban, amely tele volt játékokkal, padokkal, asztalokkal és volt kocsma is. Még egy jó pont. Külön csövekben volt a tusoló, illetve a vécé, ugyanaz a kód nyitotta mindegyiket. Még egy jó pont. A másik két csövet lefoglalók végül nem jöttek el, egyedül voltunk. Abszolút jó pont.
Bepakoltunk. Letusoltunk. Felvettük a legszebb ruhánkat. (Azért ne gondolj túl komolyra.) Aztán besétáltunk a városba. Tavaly itt egy helyen akkora pizzát ettem, hogy nem csak a tányérról folyt le, hanem az asztalról is. Jelentem, a szakács nem felejtette el a méreteket, most is ugyanakkorát kaptam.
Huh. Úgy jóllaktam, hogy alig fért be mellé a két sör. Sétáltunk is egy jó nagyot. Semmi eső, semmi fekete felhő, a napközbeni szélvihar is szellővé szelídült. Mi pedig kisétáltunk a Duna partjára, majd ki a városszéli parkba, ahol a csövünk volt. Még sokáig üldögéltünk a nyitott ajtóban, néztük a halvány fényeket, hallgattuk a Dunát. Jó volt.
Egészen addig, amíg el nem kezdett esni az eső.
– Menj a fenébe! – morogtam és bezártam az ajtót. Ennyire egyszerű volt.
– Relive videó –
Térkép
Recent Comments